Eső kezd.

   Ne hullna, maradna minden milliméternyi csepp függőben, kitöltendő a teret a bizonytalan tartománnyá váló égbolt és a nem különben tisztázatlan föld közt. Ködöz, így hívják, ezzel a névvel tévesztik meg, ami van. A tanácstalanságában belepislantó szélturbina vörös helyzetjelzője, magasan: valahol, hogy az előzőhöz kísértetiesen hasonló, rákövetkezendő percben már hiába várja, amikor megközelítőleg, mégis nagyjából ugyanonnan keresné. Folyton körző lapátokért az emlékeihez forduljon, akár fúj, akár nem.

   Az Öreg-medencék vizét sosem látta; az idegen szemek elé zárt ipari területet törtfehér kerítés húzta mindinkább szorosabbra, ahogy alkalomadtán a környéken sétált, és kíváncsian belesett, vajon még mennyi kavicsot bírtak a robajhoz összekotorni, hogy legalább azzal zúdítsák konténerekbe, vagy – engedve balsejtelemnek – ugyanazt forgatják-öntik óráról órára át ugyanazok az emberek, akikkel különben sosem találkozott, mert az elengedhetetlen gépeikben kucoroghattak, ha muszáj volt kijönniük abból az ablaktalan toronyból, amelyikről már képtelenség lett volna eldönteni, mi fogja össze: magassága tartott, kerülete a legkevésbé sem: hatalmas, rozsdás tűvé enyészett az utolsó alkalommal. Akkor hagyta ott a várost; fejezze az be nélküle, akármibe is kezdett, ha kezdett, és lakóival nem csak egy végeérhetetlen kísérlet résztvevői. Vagy így, vagy úgy, de kétséges kimenetelekre már igazán nem várhatott Káró. Menekülhetnékje támadt. Ehhez a nyirkos alkonyatban egy lebetonozott, sorházak közé rejtett, kis térre tévedt, ahogy szokásos szombati útvonalán a törzshelyére, az Octopussyba cikázott. A több tucat szárítókötél közül az egyikkel törlőrongy is nyúlt. Szórakozottan behúzta fejét, ahol kellett, lehajolt, átvergődött a zsinórok között-alatt, mint aki jól végezte. Néhány pillanat múlva azonban nyugtalanság fogta el; valamit nem vett észre, megkerülte a figyelmét valami, amiről azt sem tudni, hol volt idáig, merre járt, milyen körökön futott, azt viszont igen, hogy csak most éri utol Kárót. Aki lassan eszmél. A látottak a tudatában egyesével, képenként jelentkeztek, kontúrjaikat a rájuk irányuló, mindahány lehetséges műveletnél feladva. Visszafordult az imént átsiklott részletben ellenőrizni ezt; későn: többé aligha találni rá. Hol volna ez a részlet?

   Ez lett lészen az utolsó csepp.

   Van-e arra bármiféle biztosíték, vagy esély legalább, Kedves Káró, hogy a későbbiekben kiélesedik a nevezett képsor? Nincs. A homályosság a kép része. Egy pillanat, amikor kiderül, mit nem vett észre, mármint az észrevehetetlen észrevételén túl? Hogy mi az isten zajlik?  Nem, nincs, itt az sem jellemző; azt sem tudni, mi jellemző, a hely jellemzői folyamatosan változnak: ez jellemzőként állítható. Mit értenénk jellemző alatt? Megvilágító erejű..? Nem-nem; hagyjuk a fényt. Fontos jelenet? Nem tudni. Ez az, amiért menekülnie kell innen. Ez a hely megőrjíti. Ha nem azonnali hatállyal, akkor holnap vagy holnapután.

   Hogy a bristoli Arranged raktárházban kitöltött, két évnyinek megélt éjszaka mennyiben járult hozzá Káró távozás előtti érzékenységéhez, annyiban esetlegesnek tűnik, amennyiben élete korábbról datált eseményei között is szép számmal akad hasonló, a szituáció milyenségére hagyatkozó, arra pedig a szélsőségesként értett magatartásminták felől érkező reakciókból.  – Tapintatos szemlélő legyen a megmondhatója, aki volna is olyan szíves. Mialatt, miután Káró lelkéből tájékozódna, vagyis bizonyos nézőpontból maga is szereplőjévé lépne elő az ő akármilyen lelkének, részesülne belőle, kibillentené, előmozdítaná, berendezkedne, komálná, vele szomorkodna, örülne, utálná, elhatárolódna; tárgyává is válna. Ilyen személy azonban nincs, nem hord a föld a hátán, ezért nem erősíthetné meg még ő sem azt, hogy Káró kétségbeejtően néma válaszai ezekben az epizódokban tulajdonképpen nagyon is megalapozottak voltak. Sajnálatos, lelke magának való, egyszeri, félelmetes és csodálatos, kietlen és buja – ellentételezéssel – szakadékokkal és meredélyekkel, lélektani törekkel és javaslatokból feltérképezhetetlen, otthonos tájék. Rezervátum. Látogatót nem fogad, és nem tartozhat másra. Legalábbis Emi felbukkanásáig ebben a reményben ringatózott.

  Ami Kárót illeti, változását formálisnak és visszafordíthatónak, elsősorban ideiglenesnek érezte. Tegyük fel: elszökik Bristolból, a megsokasodó, ősz sörtéi kihullnak belőle, a sápadtsága megfakult közjátékká lesz, a ráncait hús nyomja ki ismét, az erotikus álmok és azok alakjai visszatérnek, mert lesz hova, átaludt éjjelekbe, valódiságuk kétséget kizáró, nem reggeli kusza, felidézhetetlen alkalmi marad. Hiányozna Emi a felsorolásból, holott nem. Megy vele, nyilvánvalóan. Az álomalakok nélkülözhetetlenek az éjszakáihoz, Emi az ébrenlétéhez; nem lesz róluk tudomása, ahogy korábban azoknak sem lehetett róla.

   Semmi nem úgy történt, ahogy aznap este kieszelte.

   Az, hogy nem volt igaza a várossal kapcsolatban, most válik nyilvánvalóvá. Ahol élt, nincs, és mégis; megint más tulajdonságokat meresztget. Amikor először érkezett, noha korábban nem járt itt, úgy gondolta, rossz városban szállt le. Napokig azt, becsapják, a térképeknek megfelelő, hamis táblákat aggattak mindenhova, a megkérdezett emberek ráadásul túlságosan egybehangzóan és magabiztosan állították, valóban, ez Bristol. Az az elakadt lemez gyerekkorában, amelyiket azért hetekig újra és újra próbára- és feltett, mert még így is jobb volt várni arra, hátha meggondolja, és folytatja a dalt az énekes, minthogy semmit, sehogy ne halljon meg belőle, Káró remélte, elárulja kilétét a város. Ezzel vette kezdetét az itteni élete, agya naphosszat a csalás leleplezésének részletein kattogott. Útikönyve képeit hasonlítgatta a város kínálta látványosságokhoz. Filmrészletekben és regényekben kutatta az eltéréseket. Véletlennek látszó beszélgetései inkább kihallgatásokra emlékeztettek, nem is állt meg minden járókelő az egyre bizalmatlanabb külseje miatt. Aztán elege lett; az összefújt falra, amelyet órák óta bámult a sötétben, krétával kiírta: Ez nem az a város! Itt fáradt el végleg az idegrendszere. Hazabotladozott, elaludt. Bármi is történt vele éjszaka, reggelre beletörődött; kiment a házból, ahol először bérelt szobát, rágyújtott a hátsó udvarban. A többi vakolatlan ház fölött a turbinákat, darukat méricskélte, a felhők riadt elváltozásait, a kerítésen lapuló macskát, tobzódó sirályokat. Kifújta a füstöt, ez is megteszi, mondta csak úgy, magának, akárhogy is hívják. Ha itt kell lennie, itt lesz.

   Távollétében néhány, áhított személyiségváltozása a megkívánt helyre zökkent, más, korábbi becslés azonban mégsem nyert teljes körű igazolást. A város változékonysága továbbra is egy ismeretlen előírást követhetett, a prognosztizált pályairánya viszont kitért a kiszámíthatósága elől. Azaz, tulajdonképpen semmi nem változott az előző időszakhoz viszonyítva. Leszámítva Kárót, aki ezúttal már másként ítélte meg az alakulást. Feltehetőleg nem azért, mert ő elment, hanem ­– maradva egy heliocentrikus világkép szembeszökő kontextusánál –, mert ő, Káró visszatért, azért. Nem a távolléte tette tönkre, szervezte így, újjá a távollétében, semmissé, és ezért rejtegetné előle Bristol a bristoli új arcát, talán valami romjait. Káró emlékezete se okolható, annak működési módja – hiszen mi mindene nincs az ő emlékezetének –, zavara, a híres – rosszul emlékszik –, ami hibásként idéz erőfeszítéseket termékeny diszkrepanciák helyett, egy másik, a jelen múltjából egy korábbi múltra licitáló állítás jelenébe mozgóval szemben, az eleve azonosíthatatlan természetét kárhoztatva az azonosíthatatlanság hátteréből. Szétrendez mindent az idő, hiába rendezgetné, az emlékezetét is.  Most, ebben a pillanatban az a legvalószínűbb kijelentés: a város nem rejteget semmit, hatalmas párafüggöny emberek, épületek, biciklik, kutyák és autók és fák nélkül; Káró egyszerűen ezt a hatást gyakorolja rá. Mindez valódi köddé lesz hirtelen, olajosan csillog ki, kút karja korog föl-le belőle – ködkút –, pumpálja, fölméri egy másik város lehetőségeit. Templomhajót több ezer sötétlő kövenként, alacsony falat ugyanolyanokból a közbülsőként feltünedező temetőkert mellé, az újságos kirakatát, a zöldséges ládáinak gyümölcseit, a műemlékké nyilvánított telefonfülkét, bojtot, alatta a színben passzoló, kötött sapkát, Emi arcát. Így érkezik Bristol, az, amelyik, úgy látszik, helyenként ismerősre vált. Megjelenik, fölsül a nap.

 

 

 

(Illusztráció: Valerie Interligi)