Emlékezetes télnek indul.
Egy november belsejébe forduló reggelre a hó kinőtt. A füst a kertvárosi kémények kürtőjébe fagyott volna, ha fűtenek, de mert előző nap még könyékig felhajtott ingben egy megkésett, nyári vasárnap délutánt ünnepelhettek fagylalttal és sörökkel a mostani Cuki cukrászda teraszán, eszükbe sem jutott éjszakára begyújtani; ájultan hevert a városrész. Gereben plébánostól, aki különben korán kelő hírében állt, még tőle is többen kétkedve fogadták, hogy éjszaka a parókia kitört ablakának helyébe támasztott tartalék ólomüvegen, Jézus tiltó kézmozdulatának ellenére, mégis átlátva ezen az átláthatatlan tenyéren, a hold korongjának előterében megfigyelhetett volna egy gurgulázó, a seprű minden kényelmetlenségével együtt is az ölét markolászó boszorkányt mint az éji történések okát. 
Magyarázhatta is ezt a szomszédos Csipek néninek, miközben egyre felhevültebben lapátolt ki egy ösvényt a járdán, a néni látta, amit látott, és abban nem volt semmi boszorkányság. A plébánost a Kovács fivérek fuvarozták haza, támogatták be, tették ágyba. Bűntudattól kísérve dohányoztak az autó mellett; az a törköly a keresztelő végén, az talán már nem kellett volna: így idézte Csipek néni a hó alól kiszabadított, korabeli ABC-ben, hogy még jegyzetfüzet sem kellett hozzá, bárki megjegyezhette néhány nappal később.
Én a havazást követő harmadik napon keveredtem bele, mert Sopsics Bandi padra fagyott tetemét csak akkor találták meg a parkban. Hozzám indult a kocsmából azon az éjszakán, hogy szándéka szerint meglékeljen. Próbálták lebeszélni, megállítani, de aztán legyintettek rá, makacs fiú volt. Nem bírt beletörődni, hogy engem választott a nagyanyád.
Nem jutott el a házig.
Ez volt az a pad. 
A nagyanyád nevetett az egészen, nem hitt belőle egy árva szót sem. Először azt sem tudta, ki az a Sopsics Bandi, aztán amikor rávezettem, még kevésbé tűnt a történetből bármi hihetőnek, mert ugyan látta Bandit néha a templomban, de az a szegény fiú soha nem kereste a társaságát, még csak nem is szólt hozzá.
Azonnal a kórházba kellett vinnem, ahol egy külön kórteremben olvasztották a még mindig ücsörgő Bandit. Nagyanyád nem láthatta, mert, ahogy Bandi anyja megtudta, ki is a te nagyanyád, azonnal nekiesett, hogy kikaparja a szemeit. Az ápolókkal kellett szétválasztanunk őket. Mindketten nyugtató injekciót kaptak.   Nagyanyád napokig nem ment az utcára. Ágyban maradt, sírdogált. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de onnantól megváltozott. Hidegebb lett. Többet nem volt hajlandó templomba menni, még a környékét is kerülte. Nem is láthatta, ahogy a káplán az egyik hóember szénszemével írja fel valami táblára a változást a liturgia vasárnapi rendjében, mert a templom előtti táblácskák tavaszig mozdíthatatlanná fagytak.
Te még sehol, anyád hasában sem voltál, de még anyád sem a nagyanyádéban. Na, mit szólsz hozzá?
 Ha olyan hideg volt éjjel, miért nem fagyott meg mindenki? – kérdeztem.
Nem rossz; de tegyük fel, hogy a házfalak megvédték őket, és mindnyájan a fejük búbjáig húzták a takarójukat. Rendben?
Túl sokszor nem láthatott a nagymama, pedig végig volt szeme.
Igaz, de mindig máshogy nem.
Itt változott a nagymama boszorkánnyá?
 Nem, Kicsim, vagyis nem tudom biztosan. Még valami?             Nagypapi, micsoda hülyék a fiúk – mondtam nagyapának, aki elégedetten bólogatott.

Törülközőn nyúlok, élvezem, ahogy melegedik a hátam. Vakít a lapja, becsukom a könyvet. Azt a néhány, a medencéből ki-kibukkanó, itt még kötelezően úszósapkás pacákot hívom segítségül, hogy megnyugtató látványukkal álomba süllyesszenek.
Kekék Márta, veled mi van? – erre riadok.
Még a meztelenségemet hiszem magamon, egy rándulást hordoz végig a kezem. Hunyorgom, felülök, arcot keresek a naptól. Nem tudom, mennyit aludtam, érzem, fáj, ég, feszül a hátamon és a combomon a bőr.
Nem kellett sok, hogy néhányuk nevét máris elfelejtsem. Az övét nem. Tudtam, hogy felvették, a fővárosban tanul, mérnöknek. Egyfolytában a szemébe próbálok nézni. Amint részleteződik a múlt, valami nem létező mozgolódást időről időre talál mögötte kifogásnak a szemem. Máris barna. Szőrtelen és izmos a mellkasa. A sortján narancssárga pálmák.
Kitapogatjuk a büfé egyetlen árnyékos helyét, vízszintesbe hozzuk a padot, fröccsöt és palacsintát kérünk, és annyit beszélünk tele szájjal, amennyit korábban összesen nem a négy év alatt.
Ott azért nincs ilyen, mondja, körbeforgatja a fejét, hogy félbeszakadt napernyőt, kihagyásos betonlépcsőt, a négyzetekbe fakult pázsitot, vagy a negyvenes hasakat, elrontott borotválást, elcsúszott sminket – amitől megduplázódott az az arc, papírtálca és szalvéta szórványokat, hekk-vázakat értsek alatta, rejtély.
Nekidőlök a támlának, sziszegek. Kedvesen beszél a pultnál, talán flörtöl is, kuncognak. Egy tégellyel jön vissza, kakaóvaj kocka van benne. Kigombolom, a vállamon engedem le az ingem, úgy néz, mintha nem látott volna nem sokkal előbb melltartóban. Kis mosoly. Fölé az a híres férfitekintet, ezt ismerem. Azt akarja, tudjam, hogy ezzel nővé léptet elő. Nő lettem, azaz megdugna a mérnök úr. Megelőlegezem. Valami félénk és kihívó lehet egyszerre az arcomon.
Finom az illata és hideg, lassan, óvatosan keni bele a bőrömbe. Nem olyan vészes. Olyan helyre is ken, ami fölött zsinór van. Könnyen ellazulok közben. Lefelé nézek, de a poros balettcipőm helyett mást látok.
Amikor késznek érzi, azt mondja, hogy kész, de nem érzi így, és nem is mondja komolyan. Mielőtt leülne, és azzal folytatná, az ingemre célozva, várjak kicsit, amíg felszívódik a vaj, kétszer belecsíp a fenekembe. Belül azon rimánkodom, nehogy fölöslegesen csipkedjen.
Előkerül a szél, az eget gomolygatja. Úgy lesznek ezek a felhők, akár a sötétlő vattacukor: valami láthatatlan pálcákra tekerednek.
Kineveti a zebracsíkos úszósapkám, mert már azt hiszi, megengedhet magának mindent. Rövid a haja, szinte kopasz. Az idősödő úszómester felé vigyorog, aki tovább tartalékolja sípja levegőjét. Elég egy kimért karemelése a magasból, a sekélyben ficánkoló gyerekek megint lehalkulnak. Nem akarják kihozni a sodrából, de vizezni se lehet némán. Kölcsönösen szemmel tartják egymást.
Betoppanunk a zuhanyzó alá, a hideg összerántja a bőrt, ellentmondana, de leold pár csöpp szivárványos olajat.
Kászálódnak a medencéből. Hűl, erősödik a szél.
Összetört tükrök villóznának vizet. Belesétálunk a cserepekbe.
A felszínre fekszem, megtart. Nyitva felejtem a szemem, a medence fenekén egy gyerekcipő; mélyen van. Kimélyült valahogy odalent. Gömböt fújok az orromon és a számon. Élővíz: zöldül. A nyílt vízen, az óceánon napok alatt érne le egy ilyen test. Egy órája is nézhetem.
Kifordít, egyfolytában nevet. Átkarolom a nyakát, a derekamat fogja. A lábujjam leér. Csókolózunk. Belecsimpaszkodom, neki nyomom a csípőm, élni kezd a farka.
Kopog a jég a rakéta mászóka bádog orrán, már nem sok vöröset vihet le. Takarójuk alá szorult család igyekszik a terheikhez képest a lehető leggyorsabban kiszabadulni a strandról. Van, aki sikítozik, van, aki nevet közben. Az úszómester sértettség nélkül slattyog; a büfés nem foglalkozik az asztalokkal. A gyávábbak követik őket az uszoda épületébe, a többiek fürdőruhában szaladnak a kapuhoz.
Felkapjuk a holmimat. Megfogja a kezem, futunk, húz magával az öltözőfülkék felé. Csapkodja az ajtókat a szél. Leveszem az úszósapkát végre, vizes lehet a hajam.
A nyakamat, a mellemet. A derekamat simogatja. A nyakát szorítom, belelihegek. Belém csúsztatja az ujját, valamit keres bennem. Vagy nekem keres. Én nem keresek semmit magamban. Benne sem.
A bikinitől idáig nem látszott a bikinivonal. A fehér bőréből kisötétlik a farka, megmarkolom. Kihúzza az ujját, elkapja a kezem, megfordít, a falnak szorít. Fáj a hátam, ahogy hozzáér. Kicsit. Jó. Zörög. Gumi lehet. Visszafordítana. Nem akarok megfordulni. Legyen. Így. Jó.
A hézagokon átlátszik, ahogy tovább esik, már csak az eső. Indulni akarok. Megadja a számát. Nem kell. Nem érti. Kihajtogatom a nejlon esőkabátom, neki ernyője sincs.
Zavarban van.
Van valakim, mondom. Ettől megnyugszik. Ezzel meg van oldva. Nincs bizonytalanság. Nincs senkim. Elbúcsúzunk. Megpuszilom.
Veszek egy bonbont a Kisboltban. Gőzölgöm a kabát alatt.
Ledobálom az összes vizes göncöm a kőre. Mintha az arcomat nem is érte volna a nap, sápadt vagyok. Ahogy forgolódom, nézegetem magam a tükörben, visítva nevetni kezdek, bele kell nyomnom a számat a törülközőbe, nehogy anyám fölébredjen.
Vörös a vállam és a hátam, kivéve ott, ahol a bőr a zsinórok miatt kimaradt, és ott is, ahová naptejjel valaki ráírta, miközben mélyen aludtam:

(Illusztráció: Keserü Piroska képe)

Ó,

Kekék Márta az. Mire? Aligha férne bele több csont. Még nem biztos, nem dől el az sem, miként rekednek, hogy maradhatnak kint, az arcán is, arca szomorúságának fedezetet nyújtó: árnyak. Gödrökbe duzzadva foglalják össze, homályba, ami itt is, ott is tartandó lenne Kekék Mártából, közelebbről az ő arcáért, hogy az, annak aprólékos föltárásában legalábbis ne vesszen oda. Ugyanakkor semmi sem lehet eléggé biztonságos: plaszticitását figyelmen kívül hagyják, elé tolakszanak, avagy egyszerűen szétszabdalják.
Nem! Eláraszt mindent a fény. Újabb kocka az ezüstpapírból. Még rúzsos lesz a csoki. Amint véletlenül érinti, mellbimbója egy pillanat alatt megkeményedik az üvegen. Szabad kezével belekapar a levegőbe; innentől megjegyezni, hol.
Kidobta az ágy. Ideköltözése óta kidobja, nem tud sokat, eleget aludni, képtelen fekve maradni, lustálkodva. Kezdem megszokni, hogy itt van. Lehet, hogy ő még nem. Előkotorhatnám az éjjeli szekrény kupacából a tömböt, a szén is valahol ott, arra, a nyuszis dobozban; használható vázlatok lennének egy testhez. Az övéhez, persze, nem tudom nem őt és úgy látni, ahogy, egyelőre. Ez még meglátszik. Nincs távolságom. Baj ez egyáltalán? Egyáltalán nem. Nem tudom. Efelől, adandó alkalommal, nekem lesz muszáj döntenem. Előttem járkál, követem. Pontosabban a szemem, azt a kezem, az követi – nem így szoktam, nem is fordítva, össze-vissza. Hol ez azt, hol az ezt. Ez a testezés új, nem akartam testet, testről. A meztelen nő. Milyen eredeti. Testes-korszakom. Egy baromság. Úgysem úgy lesz. Akkor hogy? Kora van.
Felhúzza végre teljesen a redőnyt; nem sokáig tettethetem az alvást, az ébredés eltúlzott hangjait és mozdulatait viszont igen. Kekék Márta, Kekék Márta! Jó reggelt!
Nincs kimondott rend, vagyis van, csak máshogy, gondosan, rétegekben, egymáson: színes albumok, újságok, könyvek, tányérok, súlyzótárcsák, lemezek, kekszek, alátétek tartanak fölfelé a parkettáról, a mosogatóból, egy törölközőről, puffról, az asztalról; lefelé tartva más lenne. Milyen albumok is vannak alul? Éjszaka eldőltek a határozók. Növények, gombák, rovarok, fosszíliák. A műszaki rajzok veszélyesen kilógnak a mappájukból, majd visszarendezem, szépen, ideiglenesen.
Kekék Márta szerint ez nem rend. Láthatóan zavarja, folyton kerülgetnie kell. Könnyen borulnak, és borulnak is, és akkor oda a rendszer. Jön a morgás, kaffogás a részemről: így mondja. Elpakolok, ígértem.
Bekapcsolja a tévét. Érdeklik a hírek. Le kellett venni a színt, mert valaki teherautóval a lovak közé hajtott a felvételen. A riporter a megfelelő szavakat keresi a látványra. Kikapcsolja. Rádió lesz, zene. Elmegy zuhanyozni. Felkelek, visszakapcsolom, lenémítom, de csak egy képet látok, rögtön mást mutatnak; kikapcsolom én is. Teát kavargatok, amikor visszajön. Egy ruhaoszlopból mazsoláz. Hagy időt magának a falitükörbe lesni, ha szokatlan szögből sejti magát, vagy meglepőnek szánt, ugyanakkor kiszámított mozdulatot gyanít. Mosolyog, ilyenkor. Valójában nekem szól, engem néz közben. Ilyen mozdulatok nincsenek is. Használhatatlanok, nem lehet velük semmire menni. Úgy értem: nem alapanyag. Másrészről, szinte minden az; izgató; csinálhat bármit.
Lehet-e az asztal asztal, a parketta parketta, újra? Leülök egy székre, beleülök egy jelenetbe, amiben ugyanott ülök, ő az ölemben, vagy Kekék Márta támaszkodik rá, vagy térdel rajta, tolja ki a fenekét, vár.
Miért van az, hogy ilyenkor nem érdekel a rendem? – ilyesmivel viccel Kekék Márta, amikor már letaroltuk a nappalit, és nyomja a lapockámat vagy a kulcscsontomat egy anatómiai atlasz.

Az

Motozása. Megmotozni a reggelt. Reggelbe nyúló reggeli. Máris reggel, ha Kekék Márta. Perceg tőle a parkett. Nem egy szú. Szúette szúette, szúette szú. Amit lead; nem ad le semmit. Súlya – nyomja az alátámasztást vagy húzza a felfüggesztést. Ki tudom mondani magamban. Ha álmomból riasztanak, akkor is, se. Azért mondom, mert húsz éve mondták, hogy majd ki fogom tudni mondani, sőt ki kell tudnom mondani húsz év múlva. Is. Felvernek: mi a súly? Mindig erre akarok riadni. Valami jó kis definícióra. Ólomsúly, ólomfehér, tök mindegy. Könnyűsúly. Kötött. Pehely. A súly: súly. Nyikorog: ezt keresem. Nyikorog a lakás, mert Kekék Márta már megint benne bolyong. A mozgásvektor rajzként olyan, mint a fekete nyílvessző; világító, famentes papír, feliratmező is lesz.
Az ablak felé tart, nemcsak tart, de odatalál. A redőny elakad a tokban. Toknak hívják? Annak. Mert úgy néz ki? A palást lécekből áll. A palástban hajlandó vagyok a palástot meglátni, gondolom. Záróléc fejezi be: a palást szegélye. Lábujjhegyre áll, próbálja kiszabadítani, nem, továbbhúzni. Ünnepélyesen rángatni. Kirajzolódó vádli, bordák párhuzamos ívei. Oldalról kezdett a műveletnek. Bakfistest.
Hogy tud korán reggel csokit enni? Egy kocka: két harapás. Nem illene hozzá, ha csak úgy bekapná. Tudná, de így csajos. Szerintem szerinte. Alig valami egy ilyen kocka, az a valami, hogy két harapás szükséges. A második harapás nem igazi harapás, végül is nem valamiből roppantja; csak kitátja, a nyelvére teszi. Ezt a felét ráadásul tartogatja, mert rengeteg időbe telik megrágni, lenyelni az elsőt. Lehet, hogy nem is rág, hagyja elolvadni: addig-addig forgatja a szájában. Pöccint a másikon, mintha cigaretta lenne – hamuzna. Csokimorzsál. Az ujjait, amik érintették, egyesével mindhármat, egymás után, csak akkor veszi a szájába, ha már a második fél kockát is megette. Addig, a holtidőben feltartja őket, de nem azért, hogy ne maszatoljon, hanem, hogy a csoki a begyekről ne vesszen kárba. Cuppant hozzájuk, mintha cuppantva finomabb volna, vagy egyszerűen azért cuppant, mert. Cuppantani így is, úgy is jó.
Nyújtózkodom, sóhajtozom. Ropognak az ízületeim. Nem úgy, mint a csoki. Annak tömörebb, tompább a hangja. Zörög mellé a papír. Ezer közül megismerem, legyen az tábla vagy szelet. Inkább tábla.
Nézzük egymást. Kekék Márta és én. Aztán nem. Bekapcsolja a tévét, utána ki. Jöhet a rádió. Dúdol, dúdolódik. Feldúdolja magát. Az ablakban valamin megakad a tekintete. Megakad, hogy min. Ne mozdulj, mondom, papír után kapok. Mintha erre várna, nevetve kifut a szobából.
Ló-torzó. Mintha maga a szó is az volna. Citromsárga, széles nyakkendő, barna zakó, bajusz, fehér ing a hírolvasón. Úgy tesz, mintha nem olvasna. Jegyzet is van előtte, abból láthatóan olvas. Ha óvatlanul olvas, máskor is látszik, mert mozog a szeme.
Elmegyek vizelni. Utána bekukkantok a fürdőbe, beosonok. Párás kabin, sziluett. Elhúzom az ajtót. Vizes lesz a fejem. Megpróbál berántani.
Teafüvek. Nem szeretem a teát. A dobozt, amiben tartom, azt igen. Régi, kopott. Ceylon. Erről nem jut eszembe semmi, nincs is vele semmi. Nem ülök le. Theremin csendül.
Vizes. Válogatja a ruháit. Fel-felnéz. Bohóckodik.
A tükörből látja, ahogy nézegetem.
Átlépem, megkerülöm a kupacokat, rastog alattam a padló.
A tarkójától kezdem, végighúzom az ujjam.

3H

Szomorú, mégis miért akarom szomorúnak látni, ha egyszer nem is az. Az esti smink maradéka teheti. Amikor pislog, villog két érme. Biztosan összekente az ágyneműt; ez a legkevesebb. Vacakol az ablakban.
Nyújtózkodom, mert így kell, ha álmában fut és elfárad az ember, és ásítozni meg motyogni is, mert nem jut még elég oxigénhez.
Egy parkban, egyedül. Ősz volt, és az avarban. Nem is. Az ágakról sorban billegtek. Nem. Széldzseki, ökörnyál. Nem. Elfelejtettem. Elfelejtem, most vesznek el a képek, ahogy kimondanám.
Elalváskor jobbakat felejtek el. Hogy honnan tudnám, milyenek? Az attól függ, mit akartam elfelejteni.
Sajnálja. Nekem biztos olyan izgalmas álmaim lennének, ha egyszer rendesen elmesélném őket, de ő, sajnos vagy szerencsére, nem szokott álmodni. Mondaná, hogy rólam és velem igen, ha ettől jobban érezném magam.
Hiányoznak a romantikus porzók belőlem.
Reggelre van egy pillanata, most veszem észre, amiből nehéz Kekék Mártának kikecmeregnie. Nekem is, az enyém is ugyanaz, de eddig az övén, hogy van, és a kettőnké ugyanaz, elsiklottam. Amikor egymást nézzük. Hogy ő is tud úgy nézni, ahogy én. Nem vettem figyelembe. Mielőtt bekapcsolná a tévét. Hogy akkor most mi van. Reggelre reggel lett, megint, és te még mindig itt vagy.
Elneveti, elnevetem.
Így már nem is lesznek érdekesek a lovak.
Első és utolsó alkalommal az egyetem alatt rajzoltam őket. Nem követelmény, ajánlott. De ha komolyan szeretné valaki csinálni, a lovat nem lehet megkerülni; a ló nehéz műfaj. Szerencse, hogy elnevettük.
Most fog kinézni az ablakon, most akarom gyorsan lerajzolni, most fut nevetve zuhanyozni.
Mióta kell ahhoz itt laknia, hogy mielőtt meggyőződhetnék róla, már ne képzeljem el zuhanyzás közben? Minek kell ahhoz történnie? Nem akarom tudni, ha tudnék is ilyet.
Már megint kevergetem a teát. Bámulok ki az ablakon. Próbálok rájönni, mi lehetett az, amit meglátott.
Házak vannak, emberek sétálnak. Mozdulatlan fák.
Megjön Kekék Márta, testén a vízcseppekkel.
Fogja a ruháit, elkezdi őket sorban berakni a szekrénybe.
Nincsenek grimaszok, idétlen mozdulatok, néha a tükörből rám néz. Nagy igyekezetemben feldöntök egy kupac könyvet.
Van az a pontja, a kedvencem. Nem is igazán pont, nem lehet annak hívni, sokkal inkább terület. Nélkülöz minden ismertetőjelet: nincs rajta anyajegy, szemölcs, heg, redő: nincs faktúrája. Talán kicsit homorú. Egy darabka a feneke fölött, a gerincoszlopa mellett nem sokkal, jobbra. Ahhoz van kitalálva a szám, pont odafér a puszim.

(Illusztráció: bck)

Sem fák, sem madarak, tárgyak vagy emberek nem sérültek meg a következőkben.

A szemüvege, ami – ahogy annak apámnál lennie kell – állandó esésben volt, nem bírt az orrán megmaradni; fülei sem tartották, bármikor otthagyhatta az arcát. Vártam, mikor késik el az ujja végre – az a bevett mozdulat –, amivel mintha mindig az égre is mutatna, miközben az orra hegyéről a szeme elé tessékeli néhány másodpercre a vastag, sötét keretet.

   Anyám türelmes volt, évekig elnézte, ahogy megszámlálhatatlanul tologatja. Hiába kérlelte egy-egy hajmeresztő helyzet után, hogy cseréljék már ki, vagy legalább egy zsinórt kössenek rá – apám hallani sem akart róla: ő ezt a szemüveget megszerette, neki semmilyen csúszkálás soha fel sem tűnt.

   Mint akit most mégis rajtakaptak, úgy hanyatlott keze az asztalra, megadón, ahol már anyám tenyere várta.

   Velem volt a baj. Nem az esedékes.

   Egész vacsora alatt csak turkáltam az ételt, egy falat sem ment le. Anyám elkapkodta a tányérokat, apám a hirdetések után nézett, de én még mindig nem mozdultam az asztaltól. Nem volt nehéz rájönni, valami megint van. Magamtól mégsem kezdtem bele; azt akartam, hogy húzza ki belőlem. Apám jó volt ebben is. Kávét kért, félretolta a lapot; nem siettette. Szinte láttam a mellényén azt a láthatatlan maradékot, amire ilyenkor mindig rátalált, és addig-addig ügyeskedett, amíg le nem kaparta, hogy aztán a hamutartóban tűntesse el, újra.

   A kérdései egyre kitartottak. Mintha a kérdések kérdés voltától is minden egyes alkalommal megriadna, az amúgy mély hangja a mondat végére fiúsan elvékonyodott – ez kérdés lenne? –, hangsúlyozta, amitől nemcsak én, de a benne bujkáló, saját magát megrendítő kétkedés is eldöntendő ügy lett. Olyan volt, akár egy ismétlődő dallam. Unalmas, komikus, patetikus. Jó eséllyel azonnal szégyelltem magam.

   Hallottam, ahogy lassan, akadozva, remegő hangon elmondtam, ami csak tőlem telt. Közben nem is igen pislogtam. Bámulhattam volna tovább a tányér helyén, a terítőn a négyzetrácsot, addig úgysem szólal meg az apám, amíg rá nem nézek.

   Tudod, mi a dolgod? – kérdezte.

   Anyám biccentett mellőle, hogy mindkettőnkön segítsen.

Néhány hónapra divatba jöttek. Egyik percről a másikra a vízálló, világító, négy, öt vagy húsz gombosak hasonlóan népszerűvé váltak, mint ahogy korábban a mechanikusak sem érdekeltek senkit. A lányok a minél színesebb és tépőzárasokat gyűjtötték. Pánthoz, csathoz, szemhez egyformán igazították. Ha éppen több vadállat tekerőzött rajtuk aznap, annál jobb volt.

   A bolydult váróvá vált osztályteremben egymás óráját lestük. Meddig késlekedik az a következő szünet, amelyikben majd az övé kapja a főszerepet? Amitől végső soron: ő. Egy-egy ritkaságszámba menő darab a tulajdonosát legalább olyan fontos személynek mutatta, mintha korábban járt volna külföldön.

   Nála fordítva: az órája csak a kifogásom volt. A parizeres zsömléjét falta, amikor hozzá léptem és nagyon lazán, nyugodtan összeestem. Megszokta vagy észre sem vette.

   Ninónak egy csöpp napóra volt a csuklóján. De igazság szerint Ninó nem itt kezdődött el.

   Megint szerelmes voltam. Más-más hónapban, évben, napszakban, de sokunknak ő jelentette az elsőt. Mi, fiúk már nem beszéltünk róla, mert azonnal tudtuk, ki került ki közülünk éppen sorosként. Karikás szemek; a sóhajtozás mint a légzés paródiája; füzettel takart, feszülő ágyék a közelében; makogás. Testünk elárult egymás között.

   Amikor az érzés váratlanul elmúlt az illetőben, az soha nem értette – hogy is volt az egyáltalán lehetséges: mit láthatott ő Ninóban? Erről mindannyiunk megkönnyebbülten nyilatkozott. Az érzés megléte volt valószerűtlen, az eltűnése természetes. Amikor a szerencsétlenebbjénél visszatért: kezdődött elölről.

   Nem hiszem, hogy Ninó sejtette; a gödröcskék az arcán bárki előtt megjelentek; végig kedves és távolságtartó maradt mindenkivel. Még a legközelebbi barátnőin keresztül sem férkőzhettünk hozzá, akik egyszer sem tudtak olyan választ adni a kérdéseinkre, amire már ezerszer ne gondoltunk volna. Nem volt jegye a személyiségének, ami akár a félreérthetőség gyanúját eltűrte. Az volt, aminek láttuk: megközelíthetetlen. Csak fokozta a szakadékot, hogy szerelmeink alatt a szépsége bénítóan hatott, nemcsak magához vonzott, de el is némított. Kettesben gyávák voltunk neki bármit megvallani.

   Órák óta róla ábrándoztam. A korábbiakból ugyan már sejtettem, hogy mi lesz: semmi; a szomorúság és az idétlen sóvárgás keveredik még inkább össze, aztán egy reggelre úgyis feloldódik, nyoma sem marad. Ninó újra egy jelentéktelen osztálytárs lesz.

   Nem akartam elismételni. Úgy döntöttem, elmondok neki mindent.

Apám az apjától örökölte; vasárnaponként hordta. Nem volt különösebb története, egyszerűen ez volt a nagypapa órája, amit körülbelül ötven éve kellett naponta felhúzni ahhoz, hogy az esetig megállás nélkül ketyegjen. Apám ezt lefekvés előtt végezte. Kiemelte a vitrinből, finoman csavart rajta, belehallgatott, elégedetten sóhajtott. Ha ott ültem, és még leckét is írtam, ráadásul jó kedve volt, mindig azt mondta: eljön az idő, amikor a tiéd lesz.

   Elkapta a szemüvegét, az asztalra tette; az egész orrát megmasszírozta; jó éjt kívánt, aztán bebotorkált anyám után a hálóba, aki addigra már legalább másodszorra hívta.

   Az óra most kellett.

   Ninónak akartam megmutatni a repedezett szíjat, az opálos üveglapot, körben a hátán a gravírozást, ami az óra viselőjének szól, amit máskülönben elrejt a bőr. Odaadni és mégsem. Azt akartam, Ninó ennyiből értsen: az időt kínálom fel. Akkor ezt így nem mondhattam. Most meg: már nem.

   Korán keltem, mielőbb el akartam tűnni otthonról. Cetlit írtam, hogy nulladik órám lesz, ne idegeskedjenek. Tejet azért még ittam. A bögrének támasztottam a gyöngybetűs levelet, aztán még mindig zokniban, lábujjhegyen osontam ki.

   Ninó gyönyörű volt.

   Matematikán kibomlott a haja. Kerek fél percig ringott, mire megtalálta a gumit a pad alatt. Fölrajzból a tektonikus mozgásból felelt, négyest kapott, ami igazságtalanság volt. Irodalom órán elkalandozott a figyelme: vagy a csuszkát nézte a törzsön, vagy az elhúzódó virágokat az ágakon, vagy olyasmit, ami nem látszódhatott az ablakból.

   Apám órájának kellemes volt a súlya. A hideg fém szinte azonnal felmelegedett tőlem. Gondosan ügyeltem, hogy a pulóverem alatt tartsam. Még akkor is, amikor a szünetben Ninóhoz léptem, hogy találkát kérjek tőle az utolsó óra után. Amiből semmi nem lett, mert elestem, és mert nyomorult vagyok. Zavaromban csak azt kértem, hadd nézzem, ahogy a napórája – tovább is, mint az szükséges – egy háromszögű árnyékot vet.

   Mosolygott. A parizeres zsemlét továbbra is falta.

   Elsomfordáltam, eloldalogtam, elkullogtam, elsunnyogtam mindenféle módon, ahogy csak tudtam.

   Ennyi. Vége. Reménytelen.

   Más talán hagyja – de nem én.

   Honnan is tudtam volna, hogy még délután el fogom hagyni az órát.

Még senki nem őrizte az épületeket, hogy aztán lebontsák őket. Ami mozdítható volt, elvitték, leejtették, összetörték, szétvágták. A függőben maradt szabályzatok és a díszlépés menetét részletező, életnagyságú ábráknak köszönhető, hogy egyáltalán határőr laktanya lehetett.

   Nem emlékszem, melyikünk fedezte fel. Az is lehet, hogy mind itt voltunk. Egy időben sokat jártunk ide bújócskázni, focizni; legalább egy nyáron át. Aztán, ahogy az lenni szokott, eluntuk, találtunk egy másik, egy jobb helyet, ami az előzőeknél is több izgalmat ígért, vagy egyszerűen ősz lett.

   Arra mentem, amerre szoktam. Igaz, a fenyőfák ma is megkarcoltak, de nem kellett falat mászni, mert az őrbódé és a kerítés között könnyen bepréseltem magam. Nem találhattak rá embert, mert a fű lassan már térdig ért. Nem siettem, az előző napi csapámban lestem, hátha felvillan az óra.

    A tűző napsütés nem zavarta a legyeket.

   Az épületben hűvös volt. Az emeleten sem változott semmi. A falon még mindig firka figyelmeztetett a falra: ide ne írj!

   Most is üres volt a folyosó. A szívem gyorsabban vert, kapkodtam a levegőt.

   Nem akartam elhinni, de ott volt az ajtó sarkában. Nem esett baja. Ketyegett. Gyorsan felhúztam. Nem is kellett a terembe néznem.

   Azonnal futhattam volna hazáig. Anyám főzne, apám felolvasna, hogy közben szórakoztassa. A rádióból is valami szólna. Amit lekapcsolnának, mikor belépek. Arcuk felragyogna. Elmondanám, hogy ott volt az óra, ahol hagytam, az öltözőben.

   Késő estig kóvályogtam a városban, amíg az éhségtől már nem bírtam tovább.

   Mire hazaértem, már feküdtek.

Iskola után beszélek Ninóval.

   Ha nemet mond, akkor is itt lesz a hétvége, hogy kiheverjem. Vagy soha többet nem megyek iskolába.

   Olyan nincs, hogy nem vesz észre; átnéz rajtam. És mi van a többiekkel? Mi látjuk őt – ha nem is állandóan –, de azért látjuk. Miért?

   Ő meg semmit és senkit.

   Mi van, ha igent mond, mi lesz?

   Mi fog történni?

   Ugyanígy marad minden? Én, bennem az érzéssel?

   Kicsöngettek; mintha kötelező lenne, többen is felvihogtak; elpakoltuk a füzeteket, tornatáskákat.

   Ninó távolodó hátizsákját néztem; menthetetlennek éreztem magam.

   Követtem.

   Az első meglepetés az volt, amikor nem a házuk felé kanyarodott.

   A következő pedig, amikor már a jól ismert ösvényen lépkedtem, biztonságos távolságra tőle. Ninó hátra sem nézett, átvágott a területen, bement az épületbe.

   Elbújtam az őrbódéban; vártam, nem tudom, mire vagy kire. Arra gondoltam, ez az a hely, ahol mindenkinek várnia kellett. Várták, hogy leteljen a szolgálat. Mozdulatlanul álltak. Ha jött valaki, csak akkor hagyhatták el.

   Nem jött senki; akkor is ragyogott a nap.

   Levettem az órát. Szorongattam, amire beértem.

   Talán mert régen az emeleten játszottunk – nem tudom –, de mintha hívtak volna, egyenesen felmentem. Hétfőn elmarad az első óra: hirtelen ez jutott eszembe. Aztán meghallottam a zajt.

   A másik táskát akkor nem ismertem meg.

   Ninó egy asztalon ült. Majdnem szemben az ajtóval. Nem is ült, inkább félig feküdt; a könyökére támaszkodott. A lábai a fiú derekát kulcsolták vörösre. A mellei nevetségesen ugráltak mindenfelé. Szeretkeztek. Nem. Azt nem így képzeltem.

   Dugtak. Basztak.

   Haja alól a szemfehérje látszott.

   És akkor jönni kezdett belőle az a borzalmas hang.

   Elrohantam.

Az órát a szemüveg mellé tettem.

   Nem melegítettem meg a vacsorát, hidegen, kanállal ettem. Utána vizet ittam. A tányéromat a mosogatóba raktam, engedtem rá vizet, hogy ne száradjon rá a szaft.

   Elmentem vécére, kezet, arcot és fogat is mostam, megtörölköztem.

   Bementem a szobámba, felkapcsoltam a villanyt. Betettem az ajtót. Felhúztam a redőnyt, kinyitottam az ablakot. Hagytam, hogy a kellemesen hűvös levegő felcserélje a benti meleget.

A tankönyveket és füzeteket az íróasztal jobb oldaláról a bal oldalára pakoltam. A polcról választottam egy könyvet, amit az ágyra dobtam.

   Alsónadrágra és trikóra vetkőztem. Felkapcsoltam az olvasólámpát az ágy mellett, lekapcsoltam a másikat.

   Felhajtottam a takarót, lefeküdtem. Sokáig nem takaróztam be. A megszokott pontot néztem a falon.

   Amikor végeztem, olvasni kezdtem, de hamar elálmosodtam, mert fáradt voltam. A könyv sem nagyon tetszett. Lekapcsoltam a lámpát.

   Hamar elaludtam, nem tudom, álmodtam-e, és ha igen, akkor mit.

   Nagyon korán keltem, még sötét volt. Csak kislámpát kapcsoltam.

   A szoba alaposan kihűlt. Fáztam. Betettem az ablakot.

   Elmentem vécére, aztán zuhanyoztam, fogat mostam.

   Gyorsan öltöztem; fehérneműt, nadrágot, zoknit, pólót és pulóvert húztam.

   Apámék szobájának az ajtaja még zárva volt.

   Nem reggeliztem, az előző esti poharamból ittam vizet.

   Lekapcsoltam a konyhában a villanyt, már világosodott kint.

   Készülődtem. Azon a reggel a szemüvegét loptam el.

(Illusztráció: wsc)

Szándékától nem áll el az éjjel. Csorbulni akár, hogy kiemelkedjen a közelgő konyhafénytől, amikor egy kalap alól, szürkén, megszabadul a lélegzet. Amint elhagyja, és a következőkhöz ér, vissza-visszafordul: a korábbiak ott vannak-e még, vagy funkciójukat letudva, adott jelre elenyészett valamennyi: hadd teljen be a sötét. Így megy; időközönként. Egy fiatalember.
Nincs ebben semmi allegorikus. Az éjszaka mint olyan – úgy magának az ismeretlennek megfelelő kép – annak beláthatatlansága lenne –, ami, itt, fényekkel; nem azonosítható a fiatalember előzményeivel: egy fiatalember múltjának felvillanó és bizonytalan kimenetelű epizódjaiként; ezek azok, amikből nem kell tudni semmit, most, mert nem képeznek részt. Így: ne vezetne előre, se vissza, csakis félre. Tehát múltja nem lesz. Nem ismerete nélkülözhetetlen; legyen az hozzá: ennyi elég. Ugyanakkor nagy szükség van erre az éjszakára; nem egyedül azért, mert nem látszik tőle vagy benne valami, hiszen az éjszaka régi jó rejtegető; nem. Másról van szó. Azt mutatja, maga is: él.
Most, hogy előkerül a fiatalember, és tessék, máris csapda: ez az előkerülés gyanúba keverné, hogy volt, esetleg korábban volt, amikor nem volt meg.
Idétlenül csörög a telefon; ragyog a kijelző, mosolyt karcol a fölfehérlő arcba. Szinte egészen biztosan nem őt keresik. Igent mond.
Házibuliba igyekszik. Igazi, kalaphoz illő igyekezet. Nem sietős, nem akar túl hamar vagy későn megérkezni, inkább valami bizonytalan belső pontosság diktál, ami idősebb embert jellemezne. Koravén. Ez van. Engedi firtatni, miért dohányzik, tart flaskát egy szövetkabát belső zsebében, mindenesetre kielégítő látvány, ahogy, amilyen gyorsan csak a mozgásérzékelő tudja, kapcsolgatja a világítást a kapualjban. Mert ez az, egy kovácsoltvas kapu, ami ha közelebbről szemügyre vehető lenne, rózsáktól pukkadozna. A fiatalember leglassabb gesztusára és legapróbb mozdulatlanságára is világosság és sötét lesz; képtelenség sokáig nézni, mert bántja a szemet. Ez nem metafora; aki már belenézett ilyesmibe, pontosan tudhatja. Ilyenkor a legjobb behunyni néhány pillanatra, dörzsölni, finoman nyomkodni, pihentetni. Megfelelő perc; kimérten elnyomja egy oszlopon álló konzervben a csikket. Belép a felvillanó lépcsőházba, hagyja, hogy a sötétség vigye.
De csönd, itt jövök már – derüljön ki, hogy ezt mondja.

Ki akarna innen elköltözni? Nem mindennapi lakás. A tágas, egymásból is nyíló szobákkal, a beláthatatlan belmagassággal a luxusingatlanok mintadarabja. Retusálással, színezéssel, ezzel-azzal bármelyik erre szakosodott kiadványban ott van. Akit a kilátás érdekel, a nappaliból az erkélyre lépve maga is megítélheti. Bútorok – asztalok és székek kivételével – nincsenek, de azokat már el is szállíthatták; a folyosóra rakott dobozpiramis biztosít mindenkit Micu tervéről. Micu, a napok óta búcsúzó házigazda meglehetősen részegen próbálja két szőke, antropológia szakos lánynak előadni a költözködése okát, a kiküldetést. Ebből a lányok messzemenő következtetést vonnak; ahogy sokadszorra elismételtetik, és végül meg is értik a fiú nevét, azonnal ismerősként jelölik meg.
A nappali a tánctér. A zene nem túl hangos. A parkettán világító földgömb és egy számítógép nyújt elegendő fényt ahhoz, hogy ugrálás közben a kitartóbbak el ne tévedjenek. Néhányukat nem érdekli, egymásra tapadva csúsznak. A gép a fiatalember mellett álló társaságnak érthetően, meghatározott algoritmusok alapján választja ki a korábbihoz hasonlót, mégsem ugyanazt a számot. Valaki odaférkőzik, megnézi a listán a következőt. Sikít vagy ordít. Ahogy az ujj elengedi a kurzort, a gépben valami azonnal számolni kezdi, hogy a következő érintés előtt a monitor, mikortól sötétedjen.
A konyhában ácsorgó fiatalember. Közben eltette a kabátját és a kalapját, mert a fekete pulóvere a lányban a világűrt idézi, amiről nemrég látott egy csaknem másfél órás dokumentumfilmet. Lehetnének benne, a szemek közt, közül, belőle kiálló, kötött csillagok; jól mutatnának. A fiatalember hirtelenszőke. A lány, aki szabad bölcsész, aki ezt csak azért hangsúlyozza, mert ő tipikusnak is érzi magát; szerinte mondandójának kifejtésében a mindenre kiterjedő áttekintés és legnagyobb óvatosság szükséges. Mond egy bazdmeget a nyelvi regiszterek érdekében. Erről nem mond le. Ettől még, persze, körülményeskedőnek tartják. Nem az egyetemen, ott nincs ebből gond, de van a másik világ, a nagybetűs, abban. Körbeöntözgeti a töményt – a fiatalember kap elsőként, hogy azt jelnek vegye; a lány közben megbotlik Ambrusban, az asztal alól zörgő, a hangja alapján is legalább két méterben. Annak kilógó, egyik végében. A tenor lesz az. Kihasználja a váratlan figyelmet:
Ambrus keserű sóhaja az asztal alól, A kudarcról, arról, hogy ő miért nem Tud: Mert nem jó az útmutató; vagy ez valami egészen másé.
Derekas, kissé szorongó hallgatóságának a közgazdaságtan helyett arról beszél Oszi, hogy az embernek legalább egy olyan történetének kell lennie, amelyikben a buliból összeszedett csajt kint az épület előtt, a motorháztetőn bassza éppen. Csak ha nem félti a fényezést, mert ha igen, akkor a legjobb lesz a kocsiban. Baszás közben történjen valami, lehetőleg olyasmi, ami elég vicces. Arra jön egy részeg, és azt mondja: satöbbi-satöbbi. Vagy egy rendőr, vagy egy haver. Kell egy ilyen történet, hogy aztán egy másik buliban elmesélje. Nem felvágásból, dehogy. A kapcsolati tőke miatt. Egy ilyen történet belépő más, új emberek barátságába. Akikről még sok minden kiderülhet. Pozíció, befolyás. Hasonló érdeklődési kör.
A kérdésre, hogy akkor a mai, ez milyen típusú este?, Oszi kitárt karokkal: beavató.
Az elégedett ifjak üdvrivalgással koccintanak, amikor felhallatszik egy duda.

Úgy is múlik, ha nem szól. Nézelődne – ahogy nézelődik is ¬–, de mondanivalója nem lenne. Ezt ugyan beszédesként megragadni legalább olyan problémás, mint folytonos fecsegésből kihalászni a csöndet. Amíg egyik esetben a beszédes, másikban – vele párhuzamosan – a csönd jelentené ugyanazt. A vágyottat. Azon túl, hogy így a csönd és a beszéd akár fölcserélhető – azaz nem is olyan biztonságosan elkülöníthető a két előállított eset –, oly módon lesz a csönd beszédes, amiként önmagáról árulkodó tett: önnön nyelven kívüliségét célozza, mégis olvashatóként: nyelvileg alávetetten. Ehhez a hallgatáshoz a kívülállás és az elutasítás konnotációi nem érvényesek. Itt a nem: igen: affirmatív.
A konyhában iszik és dohányzik a fiatalember. Még mindig. Egyre eltökéltebben.
Mi történik itt egyáltalán? Mi keresnivalója? Válaszra ítélt kérdésekként váratnának – ahogy váratnak is – sorukra.
Tehát a fiatalember szótlan. Nem szégyenlősen, inkább magabiztosan. Másnak is felkeltette az érdeklődését, és hogy a megkörnyékezése, legalábbis egyelőre, megkörnyékezés maradjon, rövid áramszünet jön, aminek ürügyén, vagy éppen azért többen elterülnek, kiabálnak, a telefonjukhoz kapnak, világítanak, elkerülhetetlenül fotózkodnak; a szemfülesebbje a beálló sötétet választja, azt karolja közben, arra mutat.
Őt is elsodorják, valahol ott van a kupacban. Nem is teljesen kényelmetlenül. Matatják, matat. Minden kicsit halkabb és lassabb lenne. Van rá mód.
Visszatér az áram. Mozdulatlanná dermednek.
Azonosítani a kitapogatott testet. Most a valódi arcával képzelni el.

Ne félj, amíg.
De nem ad határidőt.
Csurom víz a haja és az arca, szeme alól nem jött le az árnyék.
Ha most kizavarnák az éjszakába, nem találna haza.
Annak ellenére, hogy a folyosón felerősödik a hangzavar, amikor a lány ismét megszólal, kettejük körül újra elhalkul, megmarad finom morajnak.
Gyere!
Mire a fiatalember kezéért kap, a körmein felismerhetetlen a szín. Húzza magával a társaságon keresztül, be egy szobába. Itt alig vannak. Nini, ismerősök! Micu alvó statiszta a saját buliján; nem láthatja, ahogy az a korábban őt faggató két lány egymást simogatja.
A dohányzóasztalon várakozó üvegek, poharak, púposodó hamutartó, lávalámpa.
Ez az új lány is ott volt a konyhában, a kupacban, a fiatalember tenyerében.
Készülni kezd egy múlt.
Feltápászkodtak a kőről. A kiömlött italoktól ragadt a lány haja. Megkérte a fiatalembert, hogy kísérje el a fürdőszobáig. Az megvárta. A lány beszélt, a fiatalember hallgatta. Ennyi minden történt.
Mit lehetne hozzáfűzni: egy fotelben csókolóznak, egymás száját alig hagyják el.
Pillednek, isznak, folytatják.
A lány feje a fiatalember mellkasán, aki a lámpában a pacákat nézi.
A lány monológjából:
Nehéz és hiábavaló is kitalálni, mi lenne a fiatalembertől az a neki címzett egyedüli mondat, annak későbbi, következetes hiánya, ami bejelenti, egyszersmind feledteti a reménytelenséget, és utólag, mindent tűvé téve látszódna csak annak, amire ő vágyna: bizonyosságnak. Tudja, úgy beszél, mint aki ezt tudja és elfogadja. Hogy úgy meg úgy kellene, nem úgy meg úgy. Tisztában van vele, hogy az úgy nem mehet tovább; változtatnia kell, kitörölnie, elutasítania, mégis beletörődnie, tele bőgnie, belehullania, elmerülnie, belevesznie, mihez kezdenie. Ő ezt akarja. És ha el is szakadnának, ő akkor is hívogatná, a nyomában járna, másban is meglátná. Ami biztos, nem alhat el ma éjjel, mert akkor nincs tovább.
Ugye, nem.

(Illusztráció: lghts)

Volt ideje, hogy ne foglalkozzon vele. Ilyesmire mindig volt. Nem felejtette el, egyszerűen nem vett róla tudomást. Nyári időzítésében a nyári fogalmazásnak nem juthatott szerep.
A nyárnak mindjárt vége, a fogalmazás sehol.
Készülhetett volna úgy is ez a szünet, hogy valamennyi nagyszabású csatajelenete, a látható világ ismeretlen pontjainak feltérképezésére indított expedíciója egyaránt forrásul szolgálnak a dolgozathoz. Attól az események nem vesztek el, hogy a barátai nem voltak itthon, legalább a küzdelmek egyetlen fiú rohanásainak, visszhangzó ordításának, funkció nélküli gombok nyomogatásának tűnhettek a vakolatot már javarészt levedlő, elhagyott gyárépületben. A városkán túl pedig, így, nem merészkedett. Kárpótlásul a közeli állatkertbe ígért kirándulás bekerült egy bizonytalan jövőbe, amiben, a legjobb esetben is levelek mozaikja teríti le az oroszlánkifutót.
Húgai, az ikrek a homokozóban. Az ő hajuk is kiszőkült, barna arcukon ugyanolyan szeplők pötyögnek. Egyforma kávéscsészét szorongatnak, és ugyanazt a semmit kavargatják benne. Jó testvérek: kínálják bátyjuk, aki nem mond nemet.
Mintha ide nem találták volna fel őket, nincsenek autók az utakon. A hőségtől buborékoknak induló bitumen a széltől megkeményedett. Fekete pöfetegek. Halkan roppannak és puhán süllyednek, ahogy egy részen odalép. Még meleg, érzi a cipőtalpán át.
Nincs itt semmi látnivaló.
Az állomás nem igazi állomás, mert nem áll meg vonat. Az van. Napi egy.  A masinisztán kívül nincs kinek integetni. Magasan, két sorba rakva szállítja a rozsdás konténereket. Sokáig, akár fél órán keresztül húzza őket át az állomás előtt. Már éppen attól tartani, hogy húz magával mindent.
Marad a fiú várakozása. A padról figyeli a macskát, a macska a fiút. A falatot, persze, elfogadja, de most sem megy közelebb, inkább el, ahonnan jön, egy hosszú és vékony hasadékba hajtogatja a nyávogást.
Az állomás tehát nem.
Törött fokok, halvány körte, nehéz levegő, bútorok, üres dunsztos üvegek, felesleges ruhák, kusza zsinórok kötik össze a padlást. Dobozban málló újságok, poros készülékek, elviselhetetlen hőség a cserepekből, egy bagoly hófehér, szív alakú arca a ráomló sötétben. Semmi használható nem lesz.
Szárad a langyos széltől. Lobog rajta az ing. Kiteng belőle, bármit csinál.
Kirakatok a kirakatuk után. Nem áll meg bámészkodni, követi az egyik szűkülő utcában az összetaposott árokpartot.
Vadleadás. Mutatja a tábla. Néni matat a ház belső udvarán.
Nem jön senki leadni, és a néni nem akarja abbahagyni.
Semmi.
Számításba jön a nap, amikor a húgaival ideértek, hogy tojással dobálják meg a szobrot. Nevetni akartak, ahogy sercegnek a férfi hátán. Csaknem sírás lett a kirándulásból, mert a téren már semmiféle szobor nem állt. Kétségbe estek, mi lesz a gondosan dédelgetett tojásokkal. Görbült a szájuk, ezért a fiú megengedte, hogy hozzávágják egy befejezhetetlen házhoz, és, végül is a jó kedvhez megfelelően folytak.
Megtesz bármit, az összes lehetséges helyét bejárja. Nem tehet róla, hogy nem és nem. Teljességgel reménytelen. Hiába, ezen a húgai felbukkanása sem segít.
Legyen itt vége a nyárnak, kezdődjön el az ősz.
Keveredjenek vissza a barátai, induljanak az órák. Lehessen kötélre mászni, legyen versenyfutás, elalvások, szünetek. Majd kimagyarázza a hiányzó fogalmazást. Inkább ír helyette egy másikat, csak erről a nyárról ne kelljen.
Ettől sincs változás, a fiú duzzogva és morogva tovább megy.
Az erre kijelölt helyen valaminek, esetleg több dolognak is az alkatrészei gyűlnek. Igazi kincsesbánya egy korabeli fiúnak. Ő is megállt, alaposan körülnézett, kényelmesen elfészkelődött. Fogott egy nem különösebben érdekes darabot, és az sem különösebben érdekelte, mi az. Mit érdekelte volna, nem volt érdekes benne, vagy tőle semmi. Nem tette semmi azzá, még az sem, hogy pont azt fogta meg, foghatott volna egy bármelyik másikat.
Fogta magát, és nem érdekelte.

(Illusztráció: Eduardo Icaza)