Szándékától nem áll el az éjjel. Csorbulni akár, hogy kiemelkedjen a közelgő konyhafénytől, amikor egy kalap alól, szürkén, megszabadul a lélegzet. Amint elhagyja, és a következőkhöz ér, vissza-visszafordul: a korábbiak ott vannak-e még, vagy funkciójukat letudva, adott jelre elenyészett valamennyi: hadd teljen be a sötét. Így megy; időközönként. Egy fiatalember.
Nincs ebben semmi allegorikus. Az éjszaka mint olyan – úgy magának az ismeretlennek megfelelő kép – annak beláthatatlansága lenne –, ami, itt, fényekkel; nem azonosítható a fiatalember előzményeivel: egy fiatalember múltjának felvillanó és bizonytalan kimenetelű epizódjaiként; ezek azok, amikből nem kell tudni semmit, most, mert nem képeznek részt. Így: ne vezetne előre, se vissza, csakis félre. Tehát múltja nem lesz. Nem ismerete nélkülözhetetlen; legyen az hozzá: ennyi elég. Ugyanakkor nagy szükség van erre az éjszakára; nem egyedül azért, mert nem látszik tőle vagy benne valami, hiszen az éjszaka régi jó rejtegető; nem. Másról van szó. Azt mutatja, maga is: él.
Most, hogy előkerül a fiatalember, és tessék, máris csapda: ez az előkerülés gyanúba keverné, hogy volt, esetleg korábban volt, amikor nem volt meg.
Idétlenül csörög a telefon; ragyog a kijelző, mosolyt karcol a fölfehérlő arcba. Szinte egészen biztosan nem őt keresik. Igent mond.
Házibuliba igyekszik. Igazi, kalaphoz illő igyekezet. Nem sietős, nem akar túl hamar vagy későn megérkezni, inkább valami bizonytalan belső pontosság diktál, ami idősebb embert jellemezne. Koravén. Ez van. Engedi firtatni, miért dohányzik, tart flaskát egy szövetkabát belső zsebében, mindenesetre kielégítő látvány, ahogy, amilyen gyorsan csak a mozgásérzékelő tudja, kapcsolgatja a világítást a kapualjban. Mert ez az, egy kovácsoltvas kapu, ami ha közelebbről szemügyre vehető lenne, rózsáktól pukkadozna. A fiatalember leglassabb gesztusára és legapróbb mozdulatlanságára is világosság és sötét lesz; képtelenség sokáig nézni, mert bántja a szemet. Ez nem metafora; aki már belenézett ilyesmibe, pontosan tudhatja. Ilyenkor a legjobb behunyni néhány pillanatra, dörzsölni, finoman nyomkodni, pihentetni. Megfelelő perc; kimérten elnyomja egy oszlopon álló konzervben a csikket. Belép a felvillanó lépcsőházba, hagyja, hogy a sötétség vigye.
De csönd, itt jövök már – derüljön ki, hogy ezt mondja.

Ki akarna innen elköltözni? Nem mindennapi lakás. A tágas, egymásból is nyíló szobákkal, a beláthatatlan belmagassággal a luxusingatlanok mintadarabja. Retusálással, színezéssel, ezzel-azzal bármelyik erre szakosodott kiadványban ott van. Akit a kilátás érdekel, a nappaliból az erkélyre lépve maga is megítélheti. Bútorok – asztalok és székek kivételével – nincsenek, de azokat már el is szállíthatták; a folyosóra rakott dobozpiramis biztosít mindenkit Micu tervéről. Micu, a napok óta búcsúzó házigazda meglehetősen részegen próbálja két szőke, antropológia szakos lánynak előadni a költözködése okát, a kiküldetést. Ebből a lányok messzemenő következtetést vonnak; ahogy sokadszorra elismételtetik, és végül meg is értik a fiú nevét, azonnal ismerősként jelölik meg.
A nappali a tánctér. A zene nem túl hangos. A parkettán világító földgömb és egy számítógép nyújt elegendő fényt ahhoz, hogy ugrálás közben a kitartóbbak el ne tévedjenek. Néhányukat nem érdekli, egymásra tapadva csúsznak. A gép a fiatalember mellett álló társaságnak érthetően, meghatározott algoritmusok alapján választja ki a korábbihoz hasonlót, mégsem ugyanazt a számot. Valaki odaférkőzik, megnézi a listán a következőt. Sikít vagy ordít. Ahogy az ujj elengedi a kurzort, a gépben valami azonnal számolni kezdi, hogy a következő érintés előtt a monitor, mikortól sötétedjen.
A konyhában ácsorgó fiatalember. Közben eltette a kabátját és a kalapját, mert a fekete pulóvere a lányban a világűrt idézi, amiről nemrég látott egy csaknem másfél órás dokumentumfilmet. Lehetnének benne, a szemek közt, közül, belőle kiálló, kötött csillagok; jól mutatnának. A fiatalember hirtelenszőke. A lány, aki szabad bölcsész, aki ezt csak azért hangsúlyozza, mert ő tipikusnak is érzi magát; szerinte mondandójának kifejtésében a mindenre kiterjedő áttekintés és legnagyobb óvatosság szükséges. Mond egy bazdmeget a nyelvi regiszterek érdekében. Erről nem mond le. Ettől még, persze, körülményeskedőnek tartják. Nem az egyetemen, ott nincs ebből gond, de van a másik világ, a nagybetűs, abban. Körbeöntözgeti a töményt – a fiatalember kap elsőként, hogy azt jelnek vegye; a lány közben megbotlik Ambrusban, az asztal alól zörgő, a hangja alapján is legalább két méterben. Annak kilógó, egyik végében. A tenor lesz az. Kihasználja a váratlan figyelmet:
Ambrus keserű sóhaja az asztal alól, A kudarcról, arról, hogy ő miért nem Tud: Mert nem jó az útmutató; vagy ez valami egészen másé.
Derekas, kissé szorongó hallgatóságának a közgazdaságtan helyett arról beszél Oszi, hogy az embernek legalább egy olyan történetének kell lennie, amelyikben a buliból összeszedett csajt kint az épület előtt, a motorháztetőn bassza éppen. Csak ha nem félti a fényezést, mert ha igen, akkor a legjobb lesz a kocsiban. Baszás közben történjen valami, lehetőleg olyasmi, ami elég vicces. Arra jön egy részeg, és azt mondja: satöbbi-satöbbi. Vagy egy rendőr, vagy egy haver. Kell egy ilyen történet, hogy aztán egy másik buliban elmesélje. Nem felvágásból, dehogy. A kapcsolati tőke miatt. Egy ilyen történet belépő más, új emberek barátságába. Akikről még sok minden kiderülhet. Pozíció, befolyás. Hasonló érdeklődési kör.
A kérdésre, hogy akkor a mai, ez milyen típusú este?, Oszi kitárt karokkal: beavató.
Az elégedett ifjak üdvrivalgással koccintanak, amikor felhallatszik egy duda.

Úgy is múlik, ha nem szól. Nézelődne – ahogy nézelődik is ¬–, de mondanivalója nem lenne. Ezt ugyan beszédesként megragadni legalább olyan problémás, mint folytonos fecsegésből kihalászni a csöndet. Amíg egyik esetben a beszédes, másikban – vele párhuzamosan – a csönd jelentené ugyanazt. A vágyottat. Azon túl, hogy így a csönd és a beszéd akár fölcserélhető – azaz nem is olyan biztonságosan elkülöníthető a két előállított eset –, oly módon lesz a csönd beszédes, amiként önmagáról árulkodó tett: önnön nyelven kívüliségét célozza, mégis olvashatóként: nyelvileg alávetetten. Ehhez a hallgatáshoz a kívülállás és az elutasítás konnotációi nem érvényesek. Itt a nem: igen: affirmatív.
A konyhában iszik és dohányzik a fiatalember. Még mindig. Egyre eltökéltebben.
Mi történik itt egyáltalán? Mi keresnivalója? Válaszra ítélt kérdésekként váratnának – ahogy váratnak is – sorukra.
Tehát a fiatalember szótlan. Nem szégyenlősen, inkább magabiztosan. Másnak is felkeltette az érdeklődését, és hogy a megkörnyékezése, legalábbis egyelőre, megkörnyékezés maradjon, rövid áramszünet jön, aminek ürügyén, vagy éppen azért többen elterülnek, kiabálnak, a telefonjukhoz kapnak, világítanak, elkerülhetetlenül fotózkodnak; a szemfülesebbje a beálló sötétet választja, azt karolja közben, arra mutat.
Őt is elsodorják, valahol ott van a kupacban. Nem is teljesen kényelmetlenül. Matatják, matat. Minden kicsit halkabb és lassabb lenne. Van rá mód.
Visszatér az áram. Mozdulatlanná dermednek.
Azonosítani a kitapogatott testet. Most a valódi arcával képzelni el.

Ne félj, amíg.
De nem ad határidőt.
Csurom víz a haja és az arca, szeme alól nem jött le az árnyék.
Ha most kizavarnák az éjszakába, nem találna haza.
Annak ellenére, hogy a folyosón felerősödik a hangzavar, amikor a lány ismét megszólal, kettejük körül újra elhalkul, megmarad finom morajnak.
Gyere!
Mire a fiatalember kezéért kap, a körmein felismerhetetlen a szín. Húzza magával a társaságon keresztül, be egy szobába. Itt alig vannak. Nini, ismerősök! Micu alvó statiszta a saját buliján; nem láthatja, ahogy az a korábban őt faggató két lány egymást simogatja.
A dohányzóasztalon várakozó üvegek, poharak, púposodó hamutartó, lávalámpa.
Ez az új lány is ott volt a konyhában, a kupacban, a fiatalember tenyerében.
Készülni kezd egy múlt.
Feltápászkodtak a kőről. A kiömlött italoktól ragadt a lány haja. Megkérte a fiatalembert, hogy kísérje el a fürdőszobáig. Az megvárta. A lány beszélt, a fiatalember hallgatta. Ennyi minden történt.
Mit lehetne hozzáfűzni: egy fotelben csókolóznak, egymás száját alig hagyják el.
Pillednek, isznak, folytatják.
A lány feje a fiatalember mellkasán, aki a lámpában a pacákat nézi.
A lány monológjából:
Nehéz és hiábavaló is kitalálni, mi lenne a fiatalembertől az a neki címzett egyedüli mondat, annak későbbi, következetes hiánya, ami bejelenti, egyszersmind feledteti a reménytelenséget, és utólag, mindent tűvé téve látszódna csak annak, amire ő vágyna: bizonyosságnak. Tudja, úgy beszél, mint aki ezt tudja és elfogadja. Hogy úgy meg úgy kellene, nem úgy meg úgy. Tisztában van vele, hogy az úgy nem mehet tovább; változtatnia kell, kitörölnie, elutasítania, mégis beletörődnie, tele bőgnie, belehullania, elmerülnie, belevesznie, mihez kezdenie. Ő ezt akarja. És ha el is szakadnának, ő akkor is hívogatná, a nyomában járna, másban is meglátná. Ami biztos, nem alhat el ma éjjel, mert akkor nincs tovább.
Ugye, nem.

(Illusztráció: lghts)