Is

Ó,

Kekék Márta az. Mire? Aligha férne bele több csont. Még nem biztos, nem dől el az sem, miként rekednek, hogy maradhatnak kint, az arcán is, arca szomorúságának fedezetet nyújtó: árnyak. Gödrökbe duzzadva foglalják össze, homályba, ami itt is, ott is tartandó lenne Kekék Mártából, közelebbről az ő arcáért, hogy az, annak aprólékos föltárásában legalábbis ne vesszen oda. Ugyanakkor semmi sem lehet eléggé biztonságos: plaszticitását figyelmen kívül hagyják, elé tolakszanak, avagy egyszerűen szétszabdalják.
Nem! Eláraszt mindent a fény. Újabb kocka az ezüstpapírból. Még rúzsos lesz a csoki. Amint véletlenül érinti, mellbimbója egy pillanat alatt megkeményedik az üvegen. Szabad kezével belekapar a levegőbe; innentől megjegyezni, hol.
Kidobta az ágy. Ideköltözése óta kidobja, nem tud sokat, eleget aludni, képtelen fekve maradni, lustálkodva. Kezdem megszokni, hogy itt van. Lehet, hogy ő még nem. Előkotorhatnám az éjjeli szekrény kupacából a tömböt, a szén is valahol ott, arra, a nyuszis dobozban; használható vázlatok lennének egy testhez. Az övéhez, persze, nem tudom nem őt és úgy látni, ahogy, egyelőre. Ez még meglátszik. Nincs távolságom. Baj ez egyáltalán? Egyáltalán nem. Nem tudom. Efelől, adandó alkalommal, nekem lesz muszáj döntenem. Előttem járkál, követem. Pontosabban a szemem, azt a kezem, az követi – nem így szoktam, nem is fordítva, össze-vissza. Hol ez azt, hol az ezt. Ez a testezés új, nem akartam testet, testről. A meztelen nő. Milyen eredeti. Testes-korszakom. Egy baromság. Úgysem úgy lesz. Akkor hogy? Kora van.
Felhúzza végre teljesen a redőnyt; nem sokáig tettethetem az alvást, az ébredés eltúlzott hangjait és mozdulatait viszont igen. Kekék Márta, Kekék Márta! Jó reggelt!
Nincs kimondott rend, vagyis van, csak máshogy, gondosan, rétegekben, egymáson: színes albumok, újságok, könyvek, tányérok, súlyzótárcsák, lemezek, kekszek, alátétek tartanak fölfelé a parkettáról, a mosogatóból, egy törölközőről, puffról, az asztalról; lefelé tartva más lenne. Milyen albumok is vannak alul? Éjszaka eldőltek a határozók. Növények, gombák, rovarok, fosszíliák. A műszaki rajzok veszélyesen kilógnak a mappájukból, majd visszarendezem, szépen, ideiglenesen.
Kekék Márta szerint ez nem rend. Láthatóan zavarja, folyton kerülgetnie kell. Könnyen borulnak, és borulnak is, és akkor oda a rendszer. Jön a morgás, kaffogás a részemről: így mondja. Elpakolok, ígértem.
Bekapcsolja a tévét. Érdeklik a hírek. Le kellett venni a színt, mert valaki teherautóval a lovak közé hajtott a felvételen. A riporter a megfelelő szavakat keresi a látványra. Kikapcsolja. Rádió lesz, zene. Elmegy zuhanyozni. Felkelek, visszakapcsolom, lenémítom, de csak egy képet látok, rögtön mást mutatnak; kikapcsolom én is. Teát kavargatok, amikor visszajön. Egy ruhaoszlopból mazsoláz. Hagy időt magának a falitükörbe lesni, ha szokatlan szögből sejti magát, vagy meglepőnek szánt, ugyanakkor kiszámított mozdulatot gyanít. Mosolyog, ilyenkor. Valójában nekem szól, engem néz közben. Ilyen mozdulatok nincsenek is. Használhatatlanok, nem lehet velük semmire menni. Úgy értem: nem alapanyag. Másrészről, szinte minden az; izgató; csinálhat bármit.
Lehet-e az asztal asztal, a parketta parketta, újra? Leülök egy székre, beleülök egy jelenetbe, amiben ugyanott ülök, ő az ölemben, vagy Kekék Márta támaszkodik rá, vagy térdel rajta, tolja ki a fenekét, vár.
Miért van az, hogy ilyenkor nem érdekel a rendem? – ilyesmivel viccel Kekék Márta, amikor már letaroltuk a nappalit, és nyomja a lapockámat vagy a kulcscsontomat egy anatómiai atlasz.

 

Az

Motozása. Megmotozni a reggelt. Reggelbe nyúló reggeli. Máris reggel, ha Kekék Márta. Perceg tőle a parkett. Nem egy szú. Szúette szúette, szúette szú. Amit lead; nem ad le semmit. Súlya – nyomja az alátámasztást vagy húzza a felfüggesztést. Ki tudom mondani magamban. Ha álmomból riasztanak, akkor is, se. Azért mondom, mert húsz éve mondták, hogy majd ki fogom tudni mondani, sőt ki kell tudnom mondani húsz év múlva. Is. Felvernek: mi a súly? Mindig erre akarok riadni. Valami jó kis definícióra. Ólomsúly, ólomfehér, tök mindegy. Könnyűsúly. Kötött. Pehely. A súly: súly. Nyikorog: ezt keresem. Nyikorog a lakás, mert Kekék Márta már megint benne bolyong. A mozgásvektor rajzként olyan, mint a fekete nyílvessző; világító, famentes papír, feliratmező is lesz.
Az ablak felé tart, nemcsak tart, de odatalál. A redőny elakad a tokban. Toknak hívják? Annak. Mert úgy néz ki? A palást lécekből áll. A palástban hajlandó vagyok a palástot meglátni, gondolom. Záróléc fejezi be: a palást szegélye. Lábujjhegyre áll, próbálja kiszabadítani, nem, továbbhúzni. Ünnepélyesen rángatni. Kirajzolódó vádli, bordák párhuzamos ívei. Oldalról kezdett a műveletnek. Bakfistest.
Hogy tud korán reggel csokit enni? Egy kocka: két harapás. Nem illene hozzá, ha csak úgy bekapná. Tudná, de így csajos. Szerintem szerinte. Alig valami egy ilyen kocka, az a valami, hogy két harapás szükséges. A második harapás nem igazi harapás, végül is nem valamiből roppantja; csak kitátja, a nyelvére teszi. Ezt a felét ráadásul tartogatja, mert rengeteg időbe telik megrágni, lenyelni az elsőt. Lehet, hogy nem is rág, hagyja elolvadni: addig-addig forgatja a szájában. Pöccint a másikon, mintha cigaretta lenne – hamuzna. Csokimorzsál. Az ujjait, amik érintették, egyesével mindhármat, egymás után, csak akkor veszi a szájába, ha már a második fél kockát is megette. Addig, a holtidőben feltartja őket, de nem azért, hogy ne maszatoljon, hanem, hogy a csoki a begyekről ne vesszen kárba. Cuppant hozzájuk, mintha cuppantva finomabb volna, vagy egyszerűen azért cuppant, mert. Cuppantani így is, úgy is jó.
Nyújtózkodom, sóhajtozom. Ropognak az ízületeim. Nem úgy, mint a csoki. Annak tömörebb, tompább a hangja. Zörög mellé a papír. Ezer közül megismerem, legyen az tábla vagy szelet. Inkább tábla.
Nézzük egymást. Kekék Márta és én. Aztán nem. Bekapcsolja a tévét, utána ki. Jöhet a rádió. Dúdol, dúdolódik. Feldúdolja magát. Az ablakban valamin megakad a tekintete. Megakad, hogy min. Ne mozdulj, mondom, papír után kapok. Mintha erre várna, nevetve kifut a szobából.
Ló-torzó. Mintha maga a szó is az volna. Citromsárga, széles nyakkendő, barna zakó, bajusz, fehér ing a hírolvasón. Úgy tesz, mintha nem olvasna. Jegyzet is van előtte, abból láthatóan olvas. Ha óvatlanul olvas, máskor is látszik, mert mozog a szeme.
Elmegyek vizelni. Utána bekukkantok a fürdőbe, beosonok. Párás kabin, sziluett. Elhúzom az ajtót. Vizes lesz a fejem. Megpróbál berántani.
Teafüvek. Nem szeretem a teát. A dobozt, amiben tartom, azt igen. Régi, kopott. Ceylon. Erről nem jut eszembe semmi, nincs is vele semmi. Nem ülök le. Theremin csendül.
Vizes. Válogatja a ruháit. Fel-felnéz. Bohóckodik.
A tükörből látja, ahogy nézegetem.
Átlépem, megkerülöm a kupacokat, rastog alattam a padló.
A tarkójától kezdem, végighúzom az ujjam.

 

3H

Szomorú, mégis miért akarom szomorúnak látni, ha egyszer nem is az. Az esti smink maradéka teheti. Amikor pislog, villog két érme. Biztosan összekente az ágyneműt; ez a legkevesebb. Vacakol az ablakban.
Nyújtózkodom, mert így kell, ha álmában fut és elfárad az ember, és ásítozni meg motyogni is, mert nem jut még elég oxigénhez.
Egy parkban, egyedül. Ősz volt, és az avarban. Nem is. Az ágakról sorban billegtek. Nem. Széldzseki, ökörnyál. Nem. Elfelejtettem. Elfelejtem, most vesznek el a képek, ahogy kimondanám.
Elalváskor jobbakat felejtek el. Hogy honnan tudnám, milyenek? Az attól függ, mit akartam elfelejteni.
Sajnálja. Nekem biztos olyan izgalmas álmaim lennének, ha egyszer rendesen elmesélném őket, de ő, sajnos vagy szerencsére, nem szokott álmodni. Mondaná, hogy rólam és velem igen, ha ettől jobban érezném magam.
Hiányoznak a romantikus porzók belőlem.
Reggelre van egy pillanata, most veszem észre, amiből nehéz Kekék Mártának kikecmeregnie. Nekem is, az enyém is ugyanaz, de eddig az övén, hogy van, és a kettőnké ugyanaz, elsiklottam. Amikor egymást nézzük. Hogy ő is tud úgy nézni, ahogy én. Nem vettem figyelembe. Mielőtt bekapcsolná a tévét. Hogy akkor most mi van. Reggelre reggel lett, megint, és te még mindig itt vagy.
Elneveti, elnevetem.
Így már nem is lesznek érdekesek a lovak.
Első és utolsó alkalommal az egyetem alatt rajzoltam őket. Nem követelmény, ajánlott. De ha komolyan szeretné valaki csinálni, a lovat nem lehet megkerülni; a ló nehéz műfaj. Szerencse, hogy elnevettük.
Most fog kinézni az ablakon, most akarom gyorsan lerajzolni, most fut nevetve zuhanyozni.
Mióta kell ahhoz itt laknia, hogy mielőtt meggyőződhetnék róla, már ne képzeljem el zuhanyzás közben? Minek kell ahhoz történnie? Nem akarom tudni, ha tudnék is ilyet.
Már megint kevergetem a teát. Bámulok ki az ablakon. Próbálok rájönni, mi lehetett az, amit meglátott.
Házak vannak, emberek sétálnak. Mozdulatlan fák.
Megjön Kekék Márta, testén a vízcseppekkel.
Fogja a ruháit, elkezdi őket sorban berakni a szekrénybe.
Nincsenek grimaszok, idétlen mozdulatok, néha a tükörből rám néz. Nagy igyekezetemben feldöntök egy kupac könyvet.
Van az a pontja, a kedvencem. Nem is igazán pont, nem lehet annak hívni, sokkal inkább terület. Nélkülöz minden ismertetőjelet: nincs rajta anyajegy, szemölcs, heg, redő: nincs faktúrája. Talán kicsit homorú. Egy darabka a feneke fölött, a gerincoszlopa mellett nem sokkal, jobbra. Ahhoz van kitalálva a szám, pont odafér a puszim.

 

 

(Illusztráció: bck)

Vélemény, hozzászólás?