A Réniens-be készülő normann hercegnőnek, Hildinek esze ágában sem volt betartani a Northumbriában tett ígéreteit.
Még mit nem! Hogy ő drága hajókat, vámokat, adóbérleteket, vagy csak ügyes kémeket, képzett katonákat bízzon holdkórosok kezébe! Akárhogy osztott-szorzott, mindig oda jutott, hogy az ő korában öngyilkosság egy darab fáról vagy akár egy vasszegről is lemondani. Merthogy ablakon kidobott pénz lenne a szövetségeseket támogatni. A mórok gazdagabbak, erősebbek, ügyesebbek, többen vannak, szervezettebbek, nekik itt, északon nincs más dolguk, mint kivárni, amíg a támadókedvük csillapodik – hiszen a fák sem nőnek az égig. Hol van ma már Trója? Vagy hol van a Római birodalom?
De akinek nincs türelme, az csak háborúzzon.
Mit bánja ő? Ha nincs jobb dolguk, marakodjanak a fiatalok.

Ennek ellenére a Brit-szigetekkel sem akart minden kapcsolatot megszakítani. Hiszen Normandiában túl gazdag, túl kövér a föld, a búzaszemek, a körték, az almák túl gyorsan nőnek  – és túl sok ostoba mesemondó járja a vidéket, hogy a fiatalok fejét a hősi nagyság rettentő vágyképeivel telebeszélje. Ezek a fiatalok túl nagyra nőnek, a végén túl sok mindenről képzelegnek, és magától értetődően elvárnák, hogy Normandia hercege ötévente izgalmas, új kalandokat, meghódítandó új országot keressen nekik. Persze Hildiről senki sem gondolta, hogy kalandvágyból  egy hadsereg élére áll, de ötévente szokása volt, hogy a hódítósdira vágyó mihasznákból hadsereget szervezzen, és rázúdítsa valamelyik ártatlan szomszédjára.
Tanult második férje, a nagy Vilmos herceg bukásából. Előrelátó uralkodó nem megszelídíteni akarja a bajkeverőket, hanem az országától biztonságos távolságra tudni őket. Gyengécske királyság, tündérek őrizte sziget, agyalágyult vagy rajongásig megszállott uralkodó? Tulajdonképpen egyre megy. A kényelmes távolságra fekvő, egy hóbortos király vezette Northumbria is megfelelő hely volt egy épp esedékes, lovagi csetepatéra.
Igy aztán a zűrzavart gyűlölő Hildi mégiscsak kénytelen volt a nagyvilág dolgairól rendszeres időközönként tájékozódni. Mivel félt a katonáitól, és megvetette saját papjait, csak a Normandiába érkező kereskedőkre számíthatott. Rouenben minden posztókereskedő jól tudta, hogy az öreg hercegnő szeret egy pohár bor mellett a nagyvilág dolgairól tájékozódni.
És Hildi, a normann hercegnő Riolda miatt is kíváncsi volt Northumbria sorsára. Ha jól látta, az angolszászok Riolda elátkozott, kopár, kis szigetét amolyan távoli hűbérüknek tekintették, ezt Riolda ugyanolyan udvariasan elviselte, mint ahogyan Northumbria urai az angolszászok az ő királynői titulusát. Túl távol voltak ahhoz, hogy bántsák egymást, és túl közel, hogy ne vegyenek a másikról tudomást. Ráadásul – Hildi meglepetésére – Riolda megmosolyogta ugyan, de szívből kedvelte Szent Ethelredet és főleg a csitrilány-feleséget, a mindig elégedetten vigyorgó Szent Edmundát.
Hildi bizony nem szerette a terhes nőket. Szeretni Rioldát sem szerette, de ő volt az egyetlen használható ember a múltból: emlékezett a gyerekeire, és megígérte, segít megtalálni őket. Ráadásul Riolda – talán valami ostoba tündér útmutatása miatt – hitt abban, hogy a jótettei előbb-utóbb viszonzásra lelnek…
Ezen hildi csak mosolygott. De a szeme, a tenyere miatt nem azt rebesgették Rioldáról gyerekkorában, hogy nem teljes értékű ember?
Csak tündér- vagy emberféle…
Némi jószomszédi szívesség ellen persze Hildinek sem volt soha kifogása. De jótettek? Az emberek mindig túl korán halnak meg, hogy viszonozzák ezeket, úgyhogy ő a maga részéről nem kötelezte el magát efféléknek. Most is csak azért hallgatta ezt a Brit szigetekről visszatért, elég gyámoltalannak látszó kereskedőt, kereskedőt, hogy Rioldának hírekkel szolgáljon – merő udvariasságból.
Igen, igen, ilyen pompás termésre soha nem volt még kilátás. A dánok elkerülték a szigetet…, mi több, egyetlen britet sem faltak fel elevenen a mórok… Sehol sem fenyeget éhínség vagy járvány, ráadásul Ethelred és Edmunda kisbabájának az angolszászok egy emberként örülnek … És már a tündérek és a törpék is csatlakoztak a Szent és Nagy Szövetséghez.
Halleluja…! Csupa-csupa boldogság…
De a fríz kereskedő a fejét csóválta
Csak Kentig jutott el, magyarázta. Nyomorúságos ország az, minden erdőben rablók lesnek a becsületes polgárra, elrabolták a testvérét, elrabolták .a szolgáit, és az áruját is csak azért tudta megmenteni, mert Isten kegyelme határtalan.
Hildi megpróbált magára jóságos mosolyt erőltetni.
– De Northumbriáról csak hallottál? – kérdezte türelmetlenül.
– Ilyen ország nincs – vágta rá a kereskedő. – A rómaiak idejében talán még virágzott, de azóta rablóbandák keresztül-kasul feldúlták. Akinek keze-lába van, az délre menekült.
Hildi felszisszent. Elment az esze? De a kereskedő túl bambának és korlátoltnak tűnt, hogy körmönfont hazugsággal lehessen vádolni.
– És mit hallottál Edmunda királynéről?
A kereskedő bocsánatkérően elmosolyodott: — Angliában nincs Edmunda királyné, felséges hercegnő. Ugyebár ott van Cornwall kiálynéja, akit úgy hívnak, hogy… és ott van a kenti királyné… – és boldog mosollyal az ujjain számolta, hány királyról-királynőről hallott jártában-keltében.
Hildibe azonmód belehasított a rettegés.
Ha ebből bármi pünkösd előtt Riolda fülébe jut, akkor ő csapot-papot itthagy, és azonnal visszahajózik Angliába, mert félti a nyomorult szigetét, és félti a nyomorúságos gyerekeit…
Szentséges szent ég! Még hány nap van pünkösdig?
Nem szabad, hogy ezek a szörnyűséges hírek eljussanak Rioldáig.
Hildi igyekezet a keze remegésén uralkodni, és nyugodt mosollyal tovább beszélgetni.
A fríz kereskedőt még udvariasan megtraktálta kaláccsal és mézes borral. Dicsérte az áruját, vásárolt is ezt-azt, és miután az időjárásról is kellemesen eltársalgott vele,  jó utat kívánt a szülőföldjéig.

Hildi testőrei csak a város határában érték utol. A keresztútnál lerángatták a lováról, megrugdosták, a porban vonszolták, leköpködték, és apját-anyját gyalázva addig turkáltak az árui között, míg találtak két, a hercegi palotából eltulajdonított ezüstkanalat.
– Te aljas, utolsó fattyú, ezért évekig rohadsz a börtönben – jövendölte  Wildiger lovag, Hildi  testőrkapitánya.
A szerencsétlen flótásnak, aki kezdetben még nehezményezte, hogy megszakítják az útját, durván kifordult az állkapcsa. De erről talán mégsem egészen Hildi lovagjai tehettek.
Manapság nyimnyám, erélytelen balekok állnak kereskedőnek.