Ív

Törülközőn nyúlok, élvezem, ahogy melegedik a hátam. Vakít a lapja, becsukom a könyvet. Azt a néhány, a medencéből ki-kibukkanó, itt még kötelezően úszósapkás pacákot hívom segítségül, hogy megnyugtató látványukkal álomba süllyesszenek.
Kekék Márta, veled mi van? – erre riadok.
Még a meztelenségemet hiszem magamon, egy rándulást hordoz végig a kezem. Hunyorgom, felülök, arcot keresek a naptól. Nem tudom, mennyit aludtam, érzem, fáj, ég, feszül a hátamon és a combomon a bőr.
Nem kellett sok, hogy néhányuk nevét máris elfelejtsem. Az övét nem. Tudtam, hogy felvették, a fővárosban tanul, mérnöknek. Egyfolytában a szemébe próbálok nézni. Amint részleteződik a múlt, valami nem létező mozgolódást időről időre talál mögötte kifogásnak a szemem. Máris barna. Szőrtelen és izmos a mellkasa. A sortján narancssárga pálmák.
Kitapogatjuk a büfé egyetlen árnyékos helyét, vízszintesbe hozzuk a padot, fröccsöt és palacsintát kérünk, és annyit beszélünk tele szájjal, amennyit korábban összesen nem a négy év alatt.
Ott azért nincs ilyen, mondja, körbeforgatja a fejét, hogy félbeszakadt napernyőt, kihagyásos betonlépcsőt, a négyzetekbe fakult pázsitot, vagy a negyvenes hasakat, elrontott borotválást, elcsúszott sminket – amitől megduplázódott az az arc, papírtálca és szalvéta szórványokat, hekk-vázakat értsek alatta, rejtély.
Nekidőlök a támlának, sziszegek. Kedvesen beszél a pultnál, talán flörtöl is, kuncognak. Egy tégellyel jön vissza, kakaóvaj kocka van benne. Kigombolom, a vállamon engedem le az ingem, úgy néz, mintha nem látott volna nem sokkal előbb melltartóban. Kis mosoly. Fölé az a híres férfitekintet, ezt ismerem. Azt akarja, tudjam, hogy ezzel nővé léptet elő. Nő lettem, azaz megdugna a mérnök úr. Megelőlegezem. Valami félénk és kihívó lehet egyszerre az arcomon.
Finom az illata és hideg, lassan, óvatosan keni bele a bőrömbe. Nem olyan vészes. Olyan helyre is ken, ami fölött zsinór van. Könnyen ellazulok közben. Lefelé nézek, de a poros balettcipőm helyett mást látok.
Amikor késznek érzi, azt mondja, hogy kész, de nem érzi így, és nem is mondja komolyan. Mielőtt leülne, és azzal folytatná, az ingemre célozva, várjak kicsit, amíg felszívódik a vaj, kétszer belecsíp a fenekembe. Belül azon rimánkodom, nehogy fölöslegesen csipkedjen.
Előkerül a szél, az eget gomolygatja. Úgy lesznek ezek a felhők, akár a sötétlő vattacukor: valami láthatatlan pálcákra tekerednek.
Kineveti a zebracsíkos úszósapkám, mert már azt hiszi, megengedhet magának mindent. Rövid a haja, szinte kopasz. Az idősödő úszómester felé vigyorog, aki tovább tartalékolja sípja levegőjét. Elég egy kimért karemelése a magasból, a sekélyben ficánkoló gyerekek megint lehalkulnak. Nem akarják kihozni a sodrából, de vizezni se lehet némán. Kölcsönösen szemmel tartják egymást.
Betoppanunk a zuhanyzó alá, a hideg összerántja a bőrt, ellentmondana, de leold pár csöpp szivárványos olajat.
Kászálódnak a medencéből. Hűl, erősödik a szél.
Összetört tükrök villóznának vizet. Belesétálunk a cserepekbe.
A felszínre fekszem, megtart. Nyitva felejtem a szemem, a medence fenekén egy gyerekcipő; mélyen van. Kimélyült valahogy odalent. Gömböt fújok az orromon és a számon. Élővíz: zöldül. A nyílt vízen, az óceánon napok alatt érne le egy ilyen test. Egy órája is nézhetem.
Kifordít, egyfolytában nevet. Átkarolom a nyakát, a derekamat fogja. A lábujjam leér. Csókolózunk. Belecsimpaszkodom, neki nyomom a csípőm, élni kezd a farka.
Kopog a jég a rakéta mászóka bádog orrán, már nem sok vöröset vihet le. Takarójuk alá szorult család igyekszik a terheikhez képest a lehető leggyorsabban kiszabadulni a strandról. Van, aki sikítozik, van, aki nevet közben. Az úszómester sértettség nélkül slattyog; a büfés nem foglalkozik az asztalokkal. A gyávábbak követik őket az uszoda épületébe, a többiek fürdőruhában szaladnak a kapuhoz.
Felkapjuk a holmimat. Megfogja a kezem, futunk, húz magával az öltözőfülkék felé. Csapkodja az ajtókat a szél. Leveszem az úszósapkát végre, vizes lehet a hajam.
A nyakamat, a mellemet. A derekamat simogatja. A nyakát szorítom, belelihegek. Belém csúsztatja az ujját, valamit keres bennem. Vagy nekem keres. Én nem keresek semmit magamban. Benne sem.
A bikinitől idáig nem látszott a bikinivonal. A fehér bőréből kisötétlik a farka, megmarkolom. Kihúzza az ujját, elkapja a kezem, megfordít, a falnak szorít. Fáj a hátam, ahogy hozzáér. Kicsit. Jó. Zörög. Gumi lehet. Visszafordítana. Nem akarok megfordulni. Legyen. Így. Jó.
A hézagokon átlátszik, ahogy tovább esik, már csak az eső. Indulni akarok. Megadja a számát. Nem kell. Nem érti. Kihajtogatom a nejlon esőkabátom, neki ernyője sincs.
Zavarban van.
Van valakim, mondom. Ettől megnyugszik. Ezzel meg van oldva. Nincs bizonytalanság. Nincs senkim. Elbúcsúzunk. Megpuszilom.
Veszek egy bonbont a Kisboltban. Gőzölgöm a kabát alatt.
Ledobálom az összes vizes göncöm a kőre. Mintha az arcomat nem is érte volna a nap, sápadt vagyok. Ahogy forgolódom, nézegetem magam a tükörben, visítva nevetni kezdek, bele kell nyomnom a számat a törülközőbe, nehogy anyám fölébredjen.
Vörös a vállam és a hátam, kivéve ott, ahol a bőr a zsinórok miatt kimaradt, és ott is, ahová naptejjel valaki ráírta, miközben mélyen aludtam:

 

 

 

(Illusztráció: Keserü Piroska képe)

Vélemény, hozzászólás?