Feldolgozás alatt

A szemek átlagosan tizenhetet pislognak percenként. Egy másik oldalon ez az érték tizenhat, egy harmadikon tizennyolc is lehet. Tizenhéttel számolva ez naponta 16320, évente közel 6 millió pislogást eredményez. Nyilvánvalóan merő pislogás az ember. Fokozott koncentráció, összpontosítás, éber figyelem következtében a pislogásszám lényegesen kevesebb. Nem bír, elfelejt, képtelen leereszkedni ilyenkor a szemhéj, becsukódni a szem. Figyelme tárgya nem hagyja. Másrészről a pislogással kiesett idő okán érzett kétségbeesés szorongathatja alkalom adtán a megfigyelőt, mintegy a figyelem folytonos fenntartására sarkallva. Újabb, korábban soha nem tapasztalt látnivalót ígérve, netán, és ez legalább olyan fontos, remélni sem mert, vagy nagyon is remélt, az esetleges előzményekből következő látványosságban bízva néz mereven maga elé bárki. A látnivaló általában egybeesik valami megértésével. A pislogás nemcsak hátráltatja, de veszélyezteti is azt. Nyomát vesztve valamilyen nélkülözhetetlen részletnek, a pislogás alatt meghiúsulhat, vagy ami gyakran még rosszabb: felismerhetően részleges marad. A pislogás kikapcsolásával, amit a megfigyelő sokáig nem vesz észre, a tudat a vizuális folyamatosságot biztosítja – semmi nem téveszthető szem elől, a megértés egyik alapfeltétele tehát adott. Lehet egyfolytában bámulni, érthetővé téve valamit, ami tulajdonképpen nincs ott. Esetenként azonban szúró fájdalom lép fel szemszárazság miatt, megszakítva ezzel a megfigyelést, kockáztatva az aktuális látnivaló megértésére irányuló kísérletet. Igen, valós probléma, pislogás nélkül kiszárad a szem. A héj fönnragad, a szemgolyó nyikorogva mozdul, kellemetlen érzés, valóban. A szemhéj egyenletes, körkörös dörzsölésével a kötőhártyára visszajuttatott folyadék, a könny enyhíti leggyorsabban a fájdalmat, vagy bármilyen szemkímélő szemcsepp. Neki a bal szeme az érzékenyebb, az szárad ki, majd könnyezik elsőként, azzal kacsint, kancsalít. Bal szemes – ha nincs még, lehetne ő ilyen. Kétbalszemes. Olyan, aki nem lát a szemétől. Elkalandozott, pedig már milyen jól értette.

Ilyesmire gondolni sem mer. Nem lesz baj, mindegyre hajtogatja, elragadóan magabiztos léptekkel haladva fölfelé az ormótlan márványlépcsőn. Komoly feltűnést keltve Hamupipőke tipeg hasonlóan derűsen a bálban, egy szerencsésebb kimenetelű történetben.
Vajon mennyi ideig visszhangzana a visítása? – még egy sikkantás is hosszú perceknek tetsző pillanatokig tart. Az ezt követő kuncogásával sincs ez másként. Mintha nem belőle jönnének ezek a hangok. Ezek szerint nem emlékszik a saját hangjára, pontosabban arra, hogy ilyeneket is tud; felszabadító érzés.
Az épület, tág teret kínálva Emi képzelgéseihez, egyszersmind könyvtárnyi irodalmat idézve, mozdulatlan csöndbe dermed. Nem nyílnak ajtók, nincsenek elképedt tekintetek, senki sem szólongatja. Nincs, akit halálra rémíthetne, ami igazán rémisztően hat.
Hogy lehet az, hogy sosem járt itt, és mégis felismeri a folyosó falára bekeretezve fölfüggesztett vízfestményen az elcsurgott vöröstől maszatos arcú, szőke kislányt. Kezében pöttyös labdával, válla fölött ívelő, a papír jelentős részét betakaró, citromsárga nappal a háta mögött, nyugodtan álldogál, egyúttal azt az eseményt is megörökítve, ahogy elsőként suta alkotójára mosolyog.
Ez csak egy dolog.
A társalgó méregzöld karosszékének párnája mellé becsúszva találnia kell egy katicás hajcsatot; íme. A kilincs mellett, a terebélyes, városra néző ablaküvegre lehelve korábbi, ujjbeggyel fölírt szó válik láthatóvá: most. Igen, valahonnan tudja mindezeket.
Azt is, hogy azonnal benyit ezen az ajtón; odabent elegáns iroda és a sötét íróasztal mögött öltönyös férfi várja. Udvarias, mosolyog, hellyel, kávéval, ásványvízzel, keksszel kínálja. Fecseg, szóval tartja, amíg kiszolgálja, aztán leül. Megigazítja zakója hajtókáját, jóllehet nincs rajta gyűrődés. Megigazítja szemüvegét, jóllehet nincs szeme.   Döntenie kell, nincs más megoldás.
Emi nem akar választani.
Akkor kénytelen lesz ő.
Arról hallani sem akar Emi.
Muszáj.
Kéri Emi, ne tegye.
Sajnálja, mondja a férfi, határozott. Mostantól Emi némuljon meg.

 

Kép: M. C. Escher

Vélemény, hozzászólás?