Egy lepke-emlék ül a hamuját vesztett urnán
Elszállt, eltűnt réges-régen, árnyvonala maradt csupán
Melyen, mint rémes szellemen átlátszik a maradék világ
A fémtorzókká merevedő fákkal pusztuló remények
Halott foltos mosolyába dermedt elfeledett Istennő-lány
Szeplős, hullafoltos arcára sötét időtlenség vár
Milliárdnyi kivégzőosztag ölt titeket ó repülő szárnycsodák
Elrebbentetek mindenfelé, hol embert már semmiféle csoda sem várt
Halott kiskatona arcra, vagy csodás tengert szelő jachtra
Ezüst esők fonalain csúszva, vagy napfénycsóvák felé légben úszva
Halálról, gyilokról mit sem tudva
Az erőszak-drótokon rángatott embervilág
Egészen másféle táncot jár…
Lelki-testi börtönöket építve erőszak után kiállt
Életeket lekaszálva dermesztő madárcsendre vár
Szárnysuhogásokat csupán rémképeiben él át
Fél, s e rettegésében lerogyik bűnei előtt az erény
Lepkegyűjtemény módjára tűzi szuronyára embertestvéreit
Évezredek, évmilliók szaladnak el mindeközben
Romokká váló kőidolok, szent tekintetek mondanak értünk
Rég elkésett misét felrobbantott templomok lélek-küszöbén
Elbotolva őrült okokkal magyarázott ideológiák hullafoltjaiban
Gázolva álarcosan, mint holmi régi szép bálokon
Hol csak a korhadó parkett repedéseiből feltörő sikítás
Mond igaznak hihető mesét az élve megsüketültek gyülekezeteinek
A falanszter-világban tengődő itt rekedt rosszkor születettek
Üdvösségére, hogy legalább gyengédebben öljenek
Macskákat, kutyákat, embereket és mindenféle másokat, kik tengenek e létben
Hogy aztán élve, vagy holtan, de önmagukat is eltakarítva
Opálfényesen csillogó radioaktív terekben fürödve és elszürkülve
Lehessenek hősök, árulók és mindenféle csorda-egyedek
Hiszen nincs nagyobb cél és szentebb érzés, mint a boldogság
Ott vannak például a tömegesen elhantoltak, meg a katakombák
Énekeiket csupán széllel felgerjesztett lepkepille-szőrök fújják
Mert nem lehet máshogyan osztályrészük a vágyott halhatatlanság
Legfeljebb a folt-halmokból véletlenül születő úszkáló égfejeknek
Akik egymás hegyén-hátán öntudatlan lebegnek
A mindörökre megállt, ledermedt szelekben
Véletlen nagy okosságukat rejtve mutogatva halnak túl
Rajtuk is átgázoló felhőket, viharok váltogatta színeket
De lényegük valahol mindig kék marad, mert azt mondják, az nyugtat
Ők az igazán meg nem születettek, hisz nem hallhatják a zajokat
Vakságuk okán nem láthatják a lepkegyűjteményekből összeállt dicsőség-fonatokat
De minek is nekik, hiszen „légből kapottak”
Odalenn a síkon ember-rongyok téblábolva bolyonganak
Torzó folt-alak-létüket tolják erre-arra mozdulatlanná dermedt eltakart arcokkal
Önmaguk nemlétében elveszve mogorva ön-távolság-tudatokban
Kátyú-sorsokban bukdácsolva, semmi és senki felé sem tekintve
Kapnak töméntelen csalit, horgot, mint a butuska halak
Rákapnak, aztán egymásba harapva kiabálnak a magánynak
És csak ballagnak, ballagnak, ballagnak a végső haza felé
Észből és tornából mindörökre felmentve…
Mindig csak körbe, körbe, körbe…
Ezt tanítja a monotonná vált halálian unalmas élet-zene
Dallamtalan gépzörejjel urnakész állapotig elkísérve
Szép szavakkal, hogy legalább akkor örülhessen az elhunyt halhatatlan
Aki majd tarka pillangókkal fog kergetőzni odafenn
Vagy valami feneketlen mélységben, de miféle élő tudná megmondani ezt?
Csak a csend a biztos jövő, melyet szárnysuhogás se rebbent
S az öröklétben megfogan az örök idő, melynek neve: soha többé…
(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)