…(A) nő már nem volt ott, lehet, hogy soha nem is létezett – olvassuk Sándor Zoltán kötetének belépőjében (J.K. ébredése), mintegy sejtetőn előrevetítve az idézett mondatban és a novella címében egyaránt ott rejlő misztikus-filozofikus háttér kiteljesedését.
Egy teljesen hétköznapi jelenettel indul a prózakötet: egy férfi reggeli ébredése utáni pillanatainak lehetünk tanúi, melybe szinte belekiált a hirtelen megvilágosodásként felmerülő gondolat: a nő, akit előző este ismert meg egy bárban, talán soha nem is létezett.
Sándor Zoltán prózáit olvasva valahol mindig a képzelet/álom és valóság határán járunk, s ez a kettősség ad teret a J.K. ébredező bensőjéből felsejlő változásoknak.
A valahonnan valahová elmozdulni vágyást jól láttatják a bevezető novella utolsó sorai: …megkereste a nőt…kifeszítette, megölte, feltámasztotta, életet lehelt belé, az Ő szemével nézte önmagát – és felébredt.
J.K. valójában saját magát keresi meg, a köré növő illúziókkal és látszatokkal átitatott önvalóját feszíti ki, öli meg, támasztja fel, lehel belé életet, belső, igaz szemével nézve önmagát – s a világot. Mindez már magába foglalja a kötet alapmotívumát: az önkeresés rítusát, amelyre a főhőst, J.K.- t ítélte a szerző.
Sándor Zoltán prózakötetében különböző élethelyzetekben láthatja maga előtt J.K.-t az olvasó. Egy-egy képkocka nem magányosan, önmagában áll, hanem szervesen összekapcsolódik a többivel. A szövegfüzérben előrehaladva vissza-visszatér egy-egy korábbi részben szerepelt történetelem, mozzanat (ez jól megmutatkozik a J.K. és a pszichológia, valamint a J.K. egy punk-rock dalban c. szövegekben). Egymásba ér a képzelet és a valóság is, melyek határvonalát minduntalan finoman érzékelteti a „felébredt” ige használatával a szerző. J.K. részese egy egyszerre külső és belső utazásnak, amely szintén keresztezi egymást.
A külső utazás újabb és újabb groteszk helyzetet teremt a főhős köré, az “utazás” mindazt előre jelzi vagy inkább magába foglalja, amely J.K.–ban történik. E kettő párhuzamosan fut.
A J.K. körül kibomló élethelyzetekben a céltalan bolyongás az uralkodó. A világi boldogulás és megelégedettség tükrének torz, megtévesztő tükrében jelenik meg a boldogság és kielégülés érzése.
J.K. a szabadság illúziójában, az önámítás árjában úszó idegenek hamis közösségét ismeri fel maga körül. Ebben a világban nincs különbség a törvényhozás és egy igényesebb kártyajáték között. Dj Emese stimulációs szerekkel fűszerezett állandó, nyugtalan pörgésében ott visszahangzik az elfojthatatlan, apokaliptikus kérdés: De mihez kezdünk, ha véget ér a dal?
J.K. a világ látszat-valóságának megnyomorító súlya alatt teszi fel kérdését: Mit keresek én itt?
Ennek a világnak a hitelességében csalódva születik meg benne a biztonsági játékosok manipulációtól, hamisságtól, művitől átitatott „végtelen pusztaságának, örökös szürkületének” létjogosultságát feszegető elhatározás: megtalálni a helyes útirányt, kitárni az ajtót az ismeretlen előtt.
Az önkeresés útjának reflektív oldala jelenik meg a J.K. a szobában c. részben, mely szoba számtalan apró tükörrel van díszítve. A tükrök sajátos módon tükrözték a képét, mind torzított, csalt, elvett vagy hozzátett valamit a látottakhoz. Ahhoz, hogy J.K. megtalálja a tiszta mélységet önmagában, figyelmének befelé kell irányulnia, le kell vetkeznie magáról minden kívülről belé sugallt illúziót.
A főhős az új megszületésének előérzetében egy reggel arra ébred, hogy nincs teste, álmában embert öl, tulajdonképpen önmagát semmisíti meg – egy ismeretlen, vélhetően képzelt egyént.
Valódiságának ébredése fénylő jobb tenyerében világlik fel először, mely mindig (is) fénylett.
A létezés tiszta világosságára ébredve, a látszatvalóság megsemmisítésére irányulva, a Nem akarom álmodni az életem!-felkiáltás végső elhatározásában az ismertből az ismeretlenbe rugaszkodás során olyan, akárcsak egy járműje felett uralmát vesztett vezető, aki eddig jól kiszámítható útján járt, mely valójában mindvégig tévút volt.
J.K. tehát kivonul a világból, elhatárolódva többek közt a manipulációtól, a hamisságtól, a művitől. A kivonulásnak ára van, örökös potyautasként kell élnie az életét, kívülállóként kísérni, figyelni a létezést, a megváltás pillanatát várva.
A záró ciklus – J. K. az autóbuszban – című egyetlen novellájában az örökös potyautasként utazó főhős a busz többi utasával ellentétben nem öregszik. Így őrizve megtalált, tiszta lényegét az elérkező időt várva, amikor – akárcsak Isten egyszülött fia, Jézus Krisztus – az emberek közé léphet, megváltásukat hirdetve. Erre utalhat a borítón egy kopasz férfi fejét körülölelő glória. A füleiből kinövő szaggatott vonallal jelölt, kékségbe és homokszínbe hajló felosztás pedig, mintha eget és földet kötne össze: a romlandót az örökfényűvel, mindkettő dallamát hallva, értve és érezve.
Egyetlen kérdés maradt még hátra. Ki is valójában J. K.? Nem más, mint egy szimbolikus alak, a világ űrjében egy gyöngyszemű utazó, aki valamennyiünkben ott rejtőzhet, ha a körénk épülő valóság meghasonlottságával szembeállva, a létezés tiszta értelmének és igazságának keresésére indulunk.
Ahány Raszkolnyikov, Meursault, Josef K., Harry Haller, Humbert Humbert, ugyanannyi J.K. is él a Földön, örökös potyautasként számlálva a napokat – a hagyomány szerint ők tartják az egyensúlyt a Világegyetemben.
Valamennyien tudják: Sokkal fontosabb, amit egyedül fedezel fel a sivatagban, mint amit mások észleltek a Paradicsomban.
J. K. kalandjai ezt a spirituális utazást járják körül megrendítő erővel.