Hogyan fedezi fel Sündör és Niru a világot?
A szerző, Borbáth Péter a mesékre jellemző klasszikus dramaturgiát követi. A két főhős, miután útjuk különválik (Sündör eltűnik), már egy más minőségben leli meg egymást.
A vándorlást és a belső átalakulás folyamatát Niruval élhetjük végig, aki a rejtélyes módon eltűnt Sündör nyomába ered.
Már a történet kezdetén megtudjuk, hogy Sündör és Niru szomszédok voltak, házuk mellett drótkerítés húzódott, de olyan magasan, hogy eszük ágában sem volt átmászni rajta, különben is megvolt mindenük.(5.) Egy délután egy bábavargánya kalapjával frizbiztek, amikor a szél alákapott, s átröpítette azt a kerítés fölött, melyen átmászva egy egészen különleges tájon találták magukat. A sárgás fémdomborzatokon túl tekervényes acélhuzal mezők, a déli lankás paladombokon penészvirág rétek terültek el. Elszíneződött cseréphalmok között apró tavak csillantak. Amikor a felhőket végre szétfújta a szél, elláttak egészen a távoli vashegyekig, a hegység nyugati oldalán lezúduló patakig. Niru végül megtalálta a gombakorongot, Sündör pedig elnevezte a tájat a Csillanó Fém Birodalmának. (7.)
E fantáziavilágban, ahol Sündör és Niru kóborolnak, egy olyan birodalom tárul fel az olvasó előtt, amely egyszerre különös, rideg és idegen, ugyanakkor mégis van benne valami vonzó és lenyűgöző.
Sündört és Nirut is érdeklődésre, felfedezésre ösztönzi a Csillanó Fém Birodalma.
Niru szeret „csak úgy” bambulni, eltévedni, Sündör viszont mindent gondosan megtervez. Ő az, akit lenyűgöznek a fények, ezért indulnak el együtt fényekre vadászni, melyeket meg is különböztetnek egymástól (reggelfény, csigafény, sparherdfény). Míg Nirut a zajok ejtik rabul (rozsdamarás hangja, esőkoppanás, koccanás, szikrapattanás). Különösen fogékonnyá válnak e két jelenség iránt, amely meghatározó és megfogható lesz számukra.
E világban szorosan összekapcsolódik élő és élettelen, szerves és szervetlen, mely megbújik a fémesen csillanó fű, a fémdombok oldalában a kövek alatt lakó mágnesbogarak, a Niru markában szuszogó koccanás, a ház körül sétáló zajgyerekek képében, akik külön-külön felcímkézett odúban laknak.
Megelevenednek, élni kezdenek a zajok: A darapergés jól elvolt az odújában, de a fogság egy idő múlva ingerlékennyé tette. Egy reggel akkorát taszajtott az egyik kis termetű pittyegésen, hogy az majdnem beleszédült a ház mellett húzódó árokba. (15.)
Sündör legfőbb célja a nap becserkészése. Amikor Niruval útnak indulnak, hogy foglyul ejtsék a napot, a készülődésből a zajcsapat is kiveszi a részét: A csusszanás komótosan szelte a kenyereket, a kösönytyűkencét két kis termetű pittyenésre bízták[…] A szörtyögés meg a szikrapattanás együttes erővel töltötték a kulacsokat, a hálózsákokat a duzzogó darapergés hajtogatta olyan kicsire, hogy beférjen a hátizsákokba. (16.)
Élettel telnek meg Sündör napvadászatán, az erre a célra használó fémhálóján sápadt és sovány, tüskelábaival elkeseredve kapálódzó napállatkák is. De ugyanez mondható el a villámokról, akik a történet végén szövetkeznek az őket foglyul ejtő Sündör ellen.
A történet akkor bontakozik ki igazán, amikor egy hatalmas vihart követően Niru nem találja Sündört –, asztalán halomban álló jegyzetek, rengeteg tervrajz, térkép emlékeztet rá. Niru talál az asztal közepén egy vaskos füzetet Sündör kézírásával: Villámcsapda! (A történetben később megtudjuk, hogy az elektromossággal telt villámokkal akarja Sündör befogni a napot.)
Mivel Niru barátja éjszaka sem ér haza, másnap útnak indul, hogy megkeresse őt. Útja során mindenféle segítő figurákkal találkozik, van olyan köztük, aki inkább hátráltatná őt, ám Niru sosem téveszti szem elől célját.
Borbáth Péter olyan lényeket rendel Niru mellé, mint „a repedezett, szürke, szinte kőbőrű Bocskojánt és a gondoskodó-anyáskodó Mirminyót, akik dinsztelt kován, csillámporon, mészpempőn, mészkőfőzeléken, cseppkőfagyin, rozsdalén élnek. Zazilt, a mogorva feltalálót, akinek minden létező bajra volt valami gépezete, úgy, mint köldökkoszkiszedő, szagtartósító bevonat vagy egy kezdetleges masszírozó fejgereben. Niru számára egyik találmánya, a pillanatszorító lesz a leghasznosabb. (Sündör megmentésekor a pillanatszorítóval sikerül – a napot sikertelenül foglyul ejtő – barátja körül cikázó villámokat mozdulatlanná tennie.)
Az állandóan titkolózó, elviselhetetlenül éles pillantású, minden szurdokban/hegyoromban/földmélyi járatban otthont találó örök vándort, az egyik legszagosabb lényt: Tivonul Buffogót – ő az egyetlen, aki elvezetheti Nirut Sündörhöz.
A szerző a műfaj archaikus eszköztárára is támaszkodik, ugyanis Nirunak nemcsak a megnevezett szereplők, hanem különféle varázseszközök is segítségéül lesznek.
Így például a Zaziltól kapott pillanatszorító, mellyel meg lehet állítani az időt, de csak egyetlenegyszer. Vagy a zajkereskedő által ajándékozott kicsi fiola, benne a visszafojtott lélegzet csendje. (Ezt tartja később Niru a villámoktól élettelenül földön heverő Sündör orra alá, mely beszökik orrlyukain és a következő pillanatban Sündör szusszan egyet.) A mágnesbogaras irányzó és egy neonzöld hernyó Tivonul Buffogó hajából, mely világít Nirunak, előbbi pedig segít megtalálni Sündör bázisát. És egy csillogó felvonó, mellyel percek alatt ott lehet teremni Ushguli kapujában.
Varázshatalommal bír a nevében is beszédes Felejtés Katlana, melyen csak az juthat át, akinek mindennél fontosabb dolga van a Villámzónában. Különben még a nevedet is elfelejted, és soha ki nem jutsz ebből a katlanból.(57.) Nirut segítő társai egészen idáig elkísérik, azonban a Sündörhöz vezető utolsó lépéseket neki egyedül kell majd megtennie.
Sündörhöz egy érdekes városon, Ushgulin is átvezet az út, ahol minden olyan tiszta, csupa rend. (45.) Lakói fehér klepetusban mászkáltak a frissen suvickolt utcákon. Szőrtelen, kisimult arcú lények lépkedtek, és udvariasan mosolyogtak minden szembejövőre.
Sündör egyetlen célja: birtokba venni a napot, így azonban nem csak önmagát, hanem az egész világot is veszélyeztetheti. A lehetséges megsemmisülésre Ushguli napmestere is felhívja a figyelmet: a nap mostanában furcsán viselkedik […] nem követi azt a szabályszerűséget, amit az elmúlt pár ezer évben. Nem tudjuk, mi okozza, és azt sem, milyen következményekkel jár. Minden ushguli polgár fokozottan figyeljen a napra, és jelentse a napközpontban a gyanús eltéréseket!
A távolból a torzonborz segéd hangját hallani: És örök fagy lesz! És hó borít be mindent! (54.)
Sündör lehetetlen küldetésével a zajkereskedő tapasztalata állítható párhuzamba, aki az ősrobbanás hangját szerette volna mindennél jobban megkaparintani, de be kellett látnia e vágy képtelenségét: Addig kerestem, kutattam, amíg rá nem jöttem, hogy ahhoz előbb az időutazást kellene feltalálnom. (50.)
Intertextuális kitekintésként Ushguli formális világáról eszünkbe juthat Madách Ember tragédiájának falansztere is, ahol szintén van utalás a lehetséges megsemmisülésre, s ez áthallásban a probléma összeér: „Négy ezredév után a nap kihűl, / Növényeket nem szül többé a föld; / Ez a négy ezredév hát a mienk, / Hogy a napot pótolni megtanuljuk.”
Niru számára a Sündör megtalálásához vezető vándorút és a találkozások a létezés s az abban rejlő magunkra találás formáinak különféle lehetőségeit kínálják fel. Ezek a felvillantott lehetőségek végül egy pontban, célzottan Nirura irányulva összegződnek, amikor a zajkereskedő így szól: Neked is a saját utadat kell járnod. Neked mi a legfontosabb? Hát nem a zajok? (51.)
A kérdésre Niru barátja, Sündör keresésével felel. E keresés során saját útját is megtalálja. Ilyen értelemben jellemfejlődésről is beszélhetünk: nemcsak barátságát bizonyítja, hanem a megpróbáltatásokon keresztül legyőzi önmaga árnyékát. Ahogy az Epilógusban elhangzik: Hazafelé Sündört és Nirut mintha kicserélték volna egymással. Sündör sovány lett és csendes, el-elmélyedve lépkedett, miközben Niru lelkesen mesélt neki az elmúlt hetekről. Ő mondta meg, merre menjenek, ő találta ki, mint egyenek, hol aludjanak. (69.)
E különleges hangulatú mesekönyvben a legizgalmasabb talán Borbáth Péter különlegesen invenciózus, bizarr, ámde költői nyelvi világa. Az idegen hangzású, régies vagy népnyelvi kifejezések áthatják szöveget valamiféle archaikus otthontalanságot teremtve. Az archaikus kifejezések (pl. klepetus, kova) jól beleilleszkednek abba a különös, rideg atmoszférába, amely körülöleli a mesebeli tájat, a népnyelvi szavak (pl. kösöntyűkence, priznic, lebernyeg, sutul, zsombékos, karistolás) viszont valamiféle otthonossággal ruházzák fel.
A könyvet Remsey Dávid remek rajzai illusztrálják, ez a képi világ ad kapaszkodót az olvasó elé tárt különleges atmoszférájú birodalom elképzeléséhez. Mivel azonban a szerző nyitva hagyja, hogy a szereplők esetében valójában miféle lényekkel van az olvasónak dolga, így az illusztrátor is ennek mentén alkotja meg a figurákat. Remsey organikus és ásványi jelenségekből hozza létre őket, színeket alig használva. Megelevenedik hát a gépek, szerkezetek, találmányok világa is – Zazil gépezetei, melyek a tudományos ábrák hangulatát idézik fel a befogadóban.
Borbáth Sündör és Niruja ugyan tekinthető mesének, de a műfaj megszokott keretein túlmutatva már-már súrolja a tudományos-fantasztikus irodalom határait is. A szerző a kalandokkal átszőtt történethez olyan filozófiai-ontológiai hátteret sző, amely már-már tanító jellegűvé formálja a szöveg egyes szintjeit.
A megismerés folyamán a világ egyre problematikusabb valóságként jelenthet meg előttünk, ám Niru megtanulja, hogy csak úgy változhat meg, ha a rejtélyek nyomába ered. Miközben Sündör útja sem hiábavaló: az ő „jutalma”, hogy megtanulja, minden elszántsága, felkészültsége dacára a vágyott cél elérhetetlen maradhat.
Elégedetten járhatjuk végig Niruval a Mirminyó bőséges kosztjától kikerekedett, zajokkal telt odúkat, és Sündörrel mélabúsan merenghetünk a tenyerében heverő, egyetlen megmaradt napállatka felett.
Borbáth Péter: Sündör és Niru (Sündör nyomában)
Csimota Könyvkiadó. Budapest. 2015.
