Csaba Lilla összes bejegyzése

Kulcs

mint hegyre nőtt vállainkon
a szertelen szél,

őszbe lengő ágainkon
a falevelek –
zizegsz bennem.

fogadkozom:

nyelvemen nem beszélsz,
elmorzsoltam hangjaid.

s meglegyint
a kétség,
betakar, mint avart a szűkülő dér.

mert ha észrevétlen átszökik
a rezzenéstelen retinán
  – mint nyárelő táj fényén –
az egymásra rakódott kép:

a szívburok hangtalan falán
rezdülsz,

s ahogy vele mozdulunk –

szüntelen megtalállak,
mint sűrű időn
a késői pillanatrést.

kép: Tuane Eggers

Végül

átjár a Kéz
hiátusunk nyelvén
beszélő oldozása
 
ahogy eleven játszó árnyékán
a nyáresti, lazító fénysugár
 
így téveszt meg
a folyton végtelenbe indulás vágya
ott, ahol az érintés maga határtalan
 
mindig illúzióként hazudva
– mint késői tavasz szeplőtlen záporát –
a magunkhoz megérkezést
 
ahol
 
az
ugyanúgy,
ugyanott
hozzánk való:
 
egymásba emel –,
az enyészet szökik utánunk.
 

Végül bővebben…

„A VILÁGŰR GYÖNGYSZEMŰ UTAZÓJA” – SÁNDOR ZOLTÁN J.K. CÍMŰ PRÓZAKÖTETÉRŐL

 

…(A) nő már nem volt ott, lehet, hogy soha nem is létezett – olvassuk Sándor Zoltán kötetének belépőjében (J.K. ébredése), mintegy  sejtetőn előrevetítve az idézett mondatban és a novella címében egyaránt ott rejlő misztikus-filozofikus háttér kiteljesedését.
Egy teljesen hétköznapi jelenettel indul a prózakötet: egy férfi reggeli ébredése utáni pillanatainak lehetünk tanúi, melybe szinte belekiált a hirtelen megvilágosodásként  felmerülő gondolat: a nő, akit előző este ismert meg egy bárban, talán soha nem is létezett.
Sándor Zoltán prózáit olvasva valahol mindig a képzelet/álom és valóság határán járunk, s ez a kettősség ad teret a J.K. ébredező bensőjéből felsejlő változásoknak.
A valahonnan valahová elmozdulni vágyást jól láttatják a bevezető novella utolsó sorai: …megkereste a nőt…kifeszítette, megölte, feltámasztotta, életet lehelt belé, az Ő szemével nézte önmagát – és felébredt.
J.K. valójában saját magát keresi meg, a köré növő illúziókkal és látszatokkal átitatott önvalóját feszíti ki, öli meg, támasztja fel, lehel belé életet, belső, igaz szemével nézve önmagát – s a világot. Mindez már magába foglalja a kötet alapmotívumát: az önkeresés rítusát, amelyre a főhőst, J.K.- t ítélte a szerző.

Sándor Zoltán prózakötetében különböző élethelyzetekben láthatja maga előtt J.K.-t az olvasó. Egy-egy képkocka nem magányosan, önmagában áll, hanem szervesen összekapcsolódik a többivel. A szövegfüzérben előrehaladva vissza-visszatér egy-egy korábbi részben szerepelt történetelem, mozzanat (ez jól megmutatkozik a J.K. és a pszichológia, valamint a J.K. egy punk-rock dalban c. szövegekben). Egymásba ér a képzelet és a valóság is, melyek határvonalát minduntalan finoman érzékelteti a „felébredt” ige használatával a szerző. J.K. részese egy egyszerre külső és belső utazásnak, amely szintén keresztezi egymást.
A külső utazás újabb és újabb groteszk helyzetet teremt a főhős köré, az “utazás” mindazt előre jelzi vagy inkább magába foglalja, amely J.K.–ban történik. E kettő párhuzamosan fut.
A J.K. körül kibomló élethelyzetekben a céltalan bolyongás az uralkodó. A világi boldogulás és megelégedettség tükrének torz,  megtévesztő tükrében jelenik meg a boldogság és kielégülés érzése.
J.K. a szabadság illúziójában, az önámítás árjában úszó idegenek hamis közösségét ismeri fel maga körül. Ebben a világban nincs különbség a törvényhozás és egy igényesebb kártyajáték között. Dj Emese stimulációs szerekkel fűszerezett állandó, nyugtalan pörgésében ott visszahangzik az elfojthatatlan, apokaliptikus kérdés: De mihez kezdünk, ha véget ér a dal?
J.K. a világ látszat-valóságának megnyomorító súlya alatt teszi fel kérdését: Mit keresek én itt?
Ennek a világnak a hitelességében csalódva születik meg benne a biztonsági játékosok manipulációtól,  hamisságtól, művitől átitatott „végtelen pusztaságának, örökös szürkületének” létjogosultságát feszegető elhatározás: megtalálni a helyes útirányt, kitárni az ajtót az ismeretlen előtt.
Az önkeresés útjának reflektív oldala jelenik meg a J.K. a szobában c. részben, mely szoba számtalan apró tükörrel van díszítve. A tükrök sajátos módon tükrözték a képét, mind torzított, csalt, elvett vagy hozzátett valamit a látottakhoz. Ahhoz, hogy J.K. megtalálja a tiszta mélységet önmagában, figyelmének befelé kell irányulnia, le kell vetkeznie magáról minden  kívülről belé sugallt illúziót.
A főhős az új megszületésének előérzetében egy reggel arra ébred, hogy nincs teste, álmában embert öl, tulajdonképpen önmagát semmisíti meg – egy ismeretlen, vélhetően képzelt egyént.
Valódiságának ébredése fénylő jobb tenyerében világlik fel először, mely mindig (is) fénylett.
A létezés tiszta világosságára ébredve, a látszatvalóság megsemmisítésére irányulva, a Nem akarom álmodni az életem!-felkiáltás végső elhatározásában az ismertből az ismeretlenbe rugaszkodás során olyan, akárcsak egy járműje felett uralmát vesztett vezető, aki eddig jól kiszámítható útján járt, mely valójában mindvégig tévút volt.
J.K. tehát kivonul a világból, elhatárolódva többek közt  a manipulációtól, a hamisságtól, a művitől. A kivonulásnak ára van, örökös potyautasként kell élnie az életét, kívülállóként kísérni, figyelni a létezést, a megváltás pillanatát várva.
A záró ciklus – J. K. az autóbuszban – című egyetlen novellájában az örökös potyautasként utazó főhős a busz többi utasával ellentétben nem öregszik. Így őrizve megtalált, tiszta lényegét az elérkező időt várva, amikor – akárcsak Isten egyszülött fia, Jézus Krisztus – az emberek közé léphet, megváltásukat hirdetve. Erre utalhat a borítón egy kopasz férfi fejét körülölelő glória. A füleiből kinövő szaggatott vonallal jelölt, kékségbe és homokszínbe hajló felosztás pedig, mintha eget és földet kötne össze: a romlandót az örökfényűvel, mindkettő dallamát hallva, értve és érezve.
Egyetlen kérdés maradt még hátra. Ki is valójában J. K.? Nem más, mint egy szimbolikus alak, a világ űrjében egy gyöngyszemű utazó, aki valamennyiünkben ott rejtőzhet, ha a körénk épülő valóság meghasonlottságával szembeállva, a létezés tiszta értelmének és igazságának keresésére indulunk.
Ahány Raszkolnyikov, Meursault, Josef  K., Harry Haller, Humbert Humbert, ugyanannyi J.K. is él a Földön, örökös potyautasként számlálva a napokat – a hagyomány szerint ők tartják az egyensúlyt a Világegyetemben.
Valamennyien tudják: Sokkal fontosabb, amit egyedül fedezel fel a sivatagban, mint amit mások észleltek a Paradicsomban.
J. K. kalandjai ezt a spirituális utazást járják körül megrendítő erővel.

 

 

Részvét

egy ponton
a fa kérgébe meredsz.

magadat látod,
ahogy a kéreg nézi lényegét.

de bárhová látsz,
Te vagy:
 
az az út ott, a léptek,
az emberek –

a rajtuk szorongó Isten,

a számlálva szemlélt halandóság.

       a Nap vagy
– de még nem tudod –

csak azt, 
ahogy most beleroppansz
magad-mételyező árnyékába
 – mint faág a vaskos hó horderejébe –

   amikor lehuppan a lét súlya 

   az eredet-erezeten
– mint Kezdet sötétségén az Ige:
         „Legyen Világosság!” –

benned is végighasad
egy sugarát épp vajúdó fénynyaláb.


(kép: Paul Trillo)

A fényvadász és a zajgyűjtő (Borbáth Péter: Sündör és Niru kalandjai)

 Hogyan fedezi fel Sündör és Niru a világot?
A szerző, Borbáth Péter a mesékre jellemző klasszikus dramaturgiát követi. A két főhős, miután útjuk különválik (Sündör eltűnik), már egy más minőségben leli meg egymást.
A vándorlást és a belső átalakulás folyamatát Niruval élhetjük végig, aki a rejtélyes módon eltűnt Sündör nyomába ered.

tn6_b1417990

Már a történet kezdetén megtudjuk, hogy Sündör és Niru szomszédok voltak, házuk mellett drótkerítés húzódott, de olyan magasan, hogy eszük ágában sem volt átmászni rajta, különben is megvolt mindenük.(5.) Egy délután egy bábavargánya kalapjával frizbiztek, amikor a szél alákapott, s átröpítette azt a kerítés fölött, melyen átmászva egy egészen különleges tájon találták magukat. A sárgás fémdomborzatokon túl tekervényes acélhuzal mezők, a déli lankás paladombokon penészvirág rétek terültek el. Elszíneződött cseréphalmok között apró tavak csillantak. Amikor a felhőket végre szétfújta a szél, elláttak egészen a távoli vashegyekig, a hegység nyugati oldalán lezúduló patakig. Niru végül megtalálta a gombakorongot, Sündör pedig elnevezte a tájat a Csillanó Fém Birodalmának. (7.)
E fantáziavilágban, ahol Sündör és Niru kóborolnak, egy olyan birodalom tárul fel az olvasó előtt, amely egyszerre különös, rideg és idegen, ugyanakkor mégis van benne valami vonzó és lenyűgöző.
Sündört és Nirut is érdeklődésre, felfedezésre ösztönzi a Csillanó Fém Birodalma.
Niru szeret „csak úgy” bambulni, eltévedni, Sündör viszont mindent gondosan megtervez. Ő az, akit lenyűgöznek a fények, ezért indulnak el együtt fényekre vadászni, melyeket meg is különböztetnek egymástól (reggelfény, csigafény, sparherdfény). Míg Nirut a zajok ejtik rabul (rozsdamarás hangja, esőkoppanás, koccanás, szikrapattanás). Különösen fogékonnyá válnak e két jelenség iránt, amely meghatározó és megfogható lesz számukra.
E világban szorosan összekapcsolódik élő és élettelen, szerves és szervetlen, mely megbújik a fémesen csillanó fű, a fémdombok oldalában a kövek alatt lakó mágnesbogarak, a Niru markában szuszogó koccanás, a ház körül sétáló zajgyerekek képében, akik külön-külön felcímkézett odúban laknak.
Megelevenednek, élni kezdenek a zajok: A darapergés jól elvolt az odújában, de a fogság egy idő múlva ingerlékennyé tette. Egy reggel akkorát taszajtott az egyik kis termetű pittyegésen, hogy az majdnem beleszédült a ház mellett húzódó árokba. (15.)
Sündör legfőbb célja a nap becserkészése. Amikor Niruval útnak indulnak, hogy foglyul ejtsék a napot, a készülődésből a zajcsapat is kiveszi a részét: A csusszanás komótosan szelte a kenyereket, a kösönytyűkencét két kis termetű pittyenésre bízták[…] A szörtyögés meg a szikrapattanás együttes erővel töltötték a kulacsokat, a hálózsákokat a duzzogó darapergés hajtogatta olyan kicsire, hogy beférjen a hátizsákokba. (16.)
Élettel telnek meg Sündör napvadászatán, az erre a célra használó fémhálóján sápadt és sovány, tüskelábaival elkeseredve kapálódzó napállatkák is. De ugyanez mondható el a villámokról, akik a történet végén szövetkeznek az őket foglyul ejtő Sündör ellen.
A történet akkor bontakozik ki igazán, amikor egy hatalmas vihart követően Niru nem találja Sündört –, asztalán halomban álló jegyzetek, rengeteg tervrajz, térkép emlékeztet rá. Niru talál az asztal közepén egy vaskos füzetet Sündör kézírásával: Villámcsapda! (A történetben később megtudjuk, hogy az elektromossággal telt villámokkal akarja Sündör befogni a napot.)
Mivel Niru barátja éjszaka sem ér haza, másnap útnak indul, hogy megkeresse őt. Útja során mindenféle segítő figurákkal találkozik, van olyan köztük, aki inkább hátráltatná őt, ám Niru sosem téveszti szem elől célját.
Borbáth Péter olyan lényeket rendel Niru mellé, mint „a repedezett, szürke, szinte kőbőrű Bocskojánt és a gondoskodó-anyáskodó Mirminyót, akik dinsztelt kován, csillámporon, mészpempőn, mészkőfőzeléken, cseppkőfagyin, rozsdalén élnek. Zazilt, a mogorva feltalálót, akinek minden létező bajra volt valami gépezete, úgy, mint köldökkoszkiszedő, szagtartósító bevonat vagy egy kezdetleges masszírozó fejgereben. Niru számára egyik találmánya, a pillanatszorító lesz a leghasznosabb. (Sündör megmentésekor a pillanatszorítóval sikerül – a napot sikertelenül foglyul ejtő – barátja körül cikázó villámokat mozdulatlanná tennie.)
Az állandóan titkolózó, elviselhetetlenül éles pillantású, minden szurdokban/hegyoromban/földmélyi járatban otthont találó örök vándort, az egyik legszagosabb lényt: Tivonul Buffogót – ő az egyetlen, aki elvezetheti Nirut Sündörhöz.
A szerző a műfaj archaikus eszköztárára is támaszkodik, ugyanis Nirunak nemcsak a megnevezett szereplők, hanem különféle varázseszközök is segítségéül lesznek.
Így például a Zaziltól kapott pillanatszorító, mellyel meg lehet állítani az időt, de csak egyetlenegyszer. Vagy a zajkereskedő által ajándékozott kicsi fiola, benne a visszafojtott lélegzet csendje. (Ezt tartja később Niru a villámoktól élettelenül földön heverő Sündör orra alá, mely beszökik orrlyukain és a következő pillanatban Sündör szusszan egyet.) A mágnesbogaras irányzó és egy neonzöld hernyó Tivonul Buffogó hajából, mely világít Nirunak, előbbi pedig segít megtalálni Sündör bázisát. És egy csillogó felvonó, mellyel percek alatt ott lehet teremni Ushguli kapujában.
Varázshatalommal bír a nevében is beszédes Felejtés Katlana, melyen csak az juthat át, akinek mindennél fontosabb dolga van a Villámzónában. Különben még a nevedet is elfelejted, és soha ki nem jutsz ebből a katlanból.(57.) Nirut segítő társai egészen idáig elkísérik, azonban a Sündörhöz vezető utolsó lépéseket neki egyedül kell majd megtennie.
Sündörhöz egy érdekes városon, Ushgulin is átvezet az út, ahol minden olyan tiszta, csupa rend. (45.) Lakói fehér klepetusban mászkáltak a frissen suvickolt utcákon. Szőrtelen, kisimult arcú lények lépkedtek, és udvariasan mosolyogtak minden szembejövőre.
Sündör egyetlen célja: birtokba venni a napot, így azonban nem csak önmagát, hanem az egész világot is veszélyeztetheti. A lehetséges megsemmisülésre Ushguli napmestere is felhívja a figyelmet: a nap mostanában furcsán viselkedik [] nem követi azt a szabályszerűséget, amit az elmúlt pár ezer évben. Nem tudjuk, mi okozza, és azt sem, milyen következményekkel jár. Minden ushguli polgár fokozottan figyeljen a napra, és jelentse a napközpontban a gyanús eltéréseket!
A távolból a torzonborz segéd hangját hallani: És örök fagy lesz! És hó borít be mindent! (54.)
Sündör lehetetlen küldetésével a zajkereskedő tapasztalata állítható párhuzamba, aki az ősrobbanás hangját szerette volna mindennél jobban megkaparintani, de be kellett látnia e vágy képtelenségét: Addig kerestem, kutattam, amíg rá nem jöttem, hogy ahhoz előbb az időutazást kellene feltalálnom. (50.)
Intertextuális kitekintésként Ushguli formális világáról eszünkbe juthat Madách Ember tragédiájának falansztere is, ahol szintén van utalás a lehetséges megsemmisülésre, s ez áthallásban a probléma összeér: „Négy ezredév után a nap kihűl, / Növényeket nem szül többé a föld; / Ez a négy ezredév hát a mienk, / Hogy a napot pótolni megtanuljuk.”
 Niru számára a Sündör megtalálásához vezető vándorút és a találkozások a létezés s az abban rejlő magunkra találás formáinak különféle lehetőségeit kínálják fel. Ezek a felvillantott lehetőségek végül egy pontban, célzottan Nirura irányulva összegződnek, amikor a zajkereskedő így szól: Neked is a saját utadat kell járnod. Neked mi a legfontosabb? Hát nem a zajok? (51.)
A kérdésre Niru barátja, Sündör keresésével felel. E keresés során saját útját is megtalálja. Ilyen értelemben jellemfejlődésről is beszélhetünk: nemcsak barátságát bizonyítja, hanem a megpróbáltatásokon keresztül legyőzi önmaga árnyékát. Ahogy az Epilógusban elhangzik: Hazafelé Sündört és Nirut mintha kicserélték volna egymással. Sündör sovány lett és csendes, el-elmélyedve lépkedett, miközben Niru lelkesen mesélt neki az elmúlt hetekről. Ő mondta meg, merre menjenek, ő találta ki, mint egyenek, hol aludjanak. (69.)

E különleges hangulatú mesekönyvben a legizgalmasabb talán Borbáth Péter különlegesen invenciózus, bizarr, ámde költői nyelvi világa. Az idegen hangzású, régies vagy népnyelvi kifejezések áthatják szöveget valamiféle archaikus otthontalanságot teremtve. Az archaikus kifejezések (pl. klepetus, kova) jól beleilleszkednek abba a különös, rideg atmoszférába, amely körülöleli a mesebeli tájat, a népnyelvi szavak (pl. kösöntyűkence, priznic, lebernyeg, sutul, zsombékos, karistolás) viszont valamiféle otthonossággal ruházzák fel.
A könyvet Remsey Dávid remek rajzai illusztrálják, ez a képi világ ad kapaszkodót az olvasó elé tárt különleges atmoszférájú birodalom elképzeléséhez. Mivel azonban a szerző nyitva hagyja, hogy a szereplők esetében valójában miféle lényekkel van az olvasónak  dolga, így az illusztrátor is ennek mentén alkotja meg a figurákat. Remsey organikus és ásványi jelenségekből hozza létre őket, színeket alig használva. Megelevenedik hát a gépek, szerkezetek, találmányok világa is – Zazil gépezetei, melyek a tudományos ábrák hangulatát idézik fel a befogadóban.
Borbáth Sündör és Niruja ugyan tekinthető mesének, de a műfaj megszokott keretein túlmutatva már-már súrolja a tudományos-fantasztikus irodalom határait is. A szerző a kalandokkal átszőtt történethez olyan filozófiai-ontológiai hátteret sző, amely már-már tanító jellegűvé formálja a szöveg egyes szintjeit.
A megismerés folyamán a világ egyre problematikusabb valóságként jelenthet meg előttünk, ám Niru megtanulja, hogy csak úgy változhat meg, ha a rejtélyek nyomába ered. Miközben Sündör útja sem hiábavaló: az ő „jutalma”, hogy megtanulja, minden elszántsága, felkészültsége dacára a vágyott cél elérhetetlen maradhat.
Elégedetten járhatjuk végig Niruval a Mirminyó bőséges kosztjától kikerekedett, zajokkal telt odúkat, és Sündörrel mélabúsan merenghetünk a tenyerében heverő, egyetlen megmaradt napállatka felett.

Borbáth Péter: Sündör és Niru (Sündör nyomában)
Csimota Könyvkiadó. Budapest. 2015.

“A világosság a sötétségben fénylik…” – Szöllősi Mátyás Váltóáram c. kötetéről

Szöllősi Mátyás, fiatal író, drámaíró, fotóriporter két verseskötet (Aktív kórterem, Állapotok-negyvenöt töredék) után egy novellafüzérrel, a Váltóárammal jelentkezett.
A kötet kilenc novellát tartalmaz, amelyeket – a szövegek „felszínén” – egy csillagászati jelenség, egy szupernóva robbanás köt össze: az egyik legismertebb csillagképnek, az Orionnak egyik csillaga robban fel. Ez nem is teljesen „légből kapott” csillagászati esemény, hiszen 1054-ben a kínaiak láttak, illetve feljegyeztek egy hasonlót. Ez az asztronómiai mozzanat, az ég felől süllyedő fehér sugárzás mind a kilenc történetben feltűnik, szimbolikus tartalommal telítődve.
A kilenc fejezet mindegyike egy-egy önmagában megálló történetet rögzít, amelyek önállóságukon túl mégis egymásba érnek. Nemcsak az egy-egy történet magvát képező, különféle egzisztenciális élethelyzetekben vergődő karakter miatt, hanem azért is, mert bizonyos mozzanatok, történetelemek kiegészítik, továbbírják egymást. Jól alátámasztja ezt például a Reggeltől reggelig és a Lefekvés előtt, ébredés után című novellák egy-egy szála: Apádról pedig szót sem ejtenél, akit nem láttál már több mint tíz éve. (Reggeltől reggelig) Fejemre húztam a kapucnit… Szerettem volna végignézni, ahogy apám megérkezik. Meg akartam vizsgálni az arcát, mielőtt szóba elegyedünk. Látni, milyenek a mozdulatai, hogyan nyit ajtót, ilyesmik. (Lefekvés előtt, ébredés után)
Tehát a szövegek – a látszólagos különállóságukon túl – bizonyos szálak mentén egymásba kapaszkodnak. Ez a kohéziós erő, ez az összefonódás nemcsak a szövegek történeti szintjén jelenik meg, hanem a novellákon végigvonuló atmoszférára is igaz, amely mindig valamilyen válsághelyzetben lévő személyt helyez előtérbe. Ahogy például a Hajsza c. novellában is láthatjuk: B. anyja eljött és beköltözött hozzánk. Átvette az irányítást, ami valójában sosem volt a kezemben. Azt hiszem, mindig is arra vágytam, hogy minden folyjon csak úgy magától, de ezt az odaköltözést alaposan át kellett volna gondolni, most már tudom. Meg kellett volna tervezni, hogyan mondjak egyértelmű nemet, de amikor hazaértem, már nem volt mit tenni.
A testet nem tartja fönn más csak egy megmagyarázhatatlan, sötét feszültség. Épp ezért nem véletlen tehát a kötet címválasztása – Váltóáram –, hiszen olyan állapotok tükröződnek a cselekményeken keresztül, amelyekhez hozzáragad az ember, nem tudja elengedni, így görcsöt okoz.

A történetek különböző társadalmi helyzeteket ragadnak meg, olyan problémákat helyezve a középpontba, amelyek a szereplőket, szituációkat nagyon is élővé teszik – körülöttünk is létezhetnének vagy akár velünk is megtörténhetnének. A valós szituációkat tükröző helyzetek a novellákban többek közt a halál, a betegség, a faji megkülönböztetés, a családon belüli erőszak és töredezettség, párkapcsolati problémák.
A kulcsfigura – akinek szemszögéből látjuk az eseményeket, illetve a többi szereplőt –  szorosan kötődik valamely őt körülvevő kapcsolati kötelék(ek)hez, és ez a „belebonyolódás” az ő szorult helyzetének is kiváltó oka. A Spirál c. novellában egy férfi feleségét halála után képtelen elengedni, a Reggeltől reggelig c. történetben egy fiatal férfi betegsége „éltetőjének” apját tartja, aki annak idején elhagyta a családot, a Gerely c. novellában a fiú szenved az apja erőszakosságától.
Erősen leíró jellegű mindegyik szöveg. A szerző pontról pontra, történésről történésre rögzít, a külső és belső mozdulást szorosan egymás mellé rendelve. Az olvasó szinte maga előtt láthatja az aktuálisan zajló eseményeket, mintegy filmszerűen, miközben a testi, fizikai jelzések aprólékos kidolgozottságán át tükröződve a belső pszichés állapotok rajzai is elementáris erővel hömpölyögnek végig a befogadón. Olyan ez a mondat, mint egy szúrás, egy döfés. A mellkasomat éri és jó mélyre hatol. Nem kapok levegőt. Forróság önti el az arcom, izzadság csapódik ki a bőrömre. Csurog lefelé a hátamon. A tenyerem hideg és nedves, mint egy vízbe mártott szivacs. Kezd visszatérni belém a düh, és kevés a levegő, érzem. Kevés az egész világnak. Mintha körülöttem minden csak fuldokolna. (Gerely)
A szerző szövegvilágában központi szerepet tölt be a testtematika. Az öt érzékszerven (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) keresztül érkező impulzusok nemcsak az e szempontból is markáns kezdőnovellában, hanem a továbbiakban is nyomatékot kapnak, ezáltal is még megfoghatóbbá téve a befogadás élményét: az azonosulás, átélés lehetőségét.

szollosi_valtoaram

A kötetnek legelementárisabb erejű pontja a test szempontjából a Reggeltől reggelig c. novella, amely az anyag, a szervezet működését a maga nyers, bizonyos értelemben visszataszító valóságára lecsupaszított meztelenségében mutatja meg egy betegségen keresztül.
A testtudat mélyebb élménye bontakozik ki a Betelgeuse c. történetben is. A szerző a párkapcsolat történetét állítja párhuzamba egy autóúttal, amely egy közlekedési balesettel végződik. Ahogy később a kulcsszereplő a baleset következtében a kocsiba szorul, úgy szorul bele a főhős élethelyzetébe, a kapcsolati problémába.
Az egyre göröngyösebbé váló úton keresztül bepillantást nyerünk egy foszladozó, válságban lévő emberi kapcsolatba, melyet maga a táj is kísértetiesen előrevetít. Jó ideje úgy ólálkodik mellettünk a táj, hogy azt érzem, eltévedtünk.Gyűlik a sötét az ég peremén, mintha szívná magába a színeket.
Az utat vastag diófák szegélyezik. A koronájuk árnyékot vet az aszfaltra, miközben még vörösebbé válik az ég alja. A novellaciklusban a fehér szín mellett többször is feltűnik a vörös is, mely az iménti kontextusban vészjósló, egyébiránt sok esetben a feszültséggel vagy egyéb izgalmi állapottal együtt járó elem.
Vészjósló a kocsiban lévő rádiókészülékből áradó zenébe bele-belehasító recsegés is, mely a balesetbe futó  út, és az egyre reménytelenebbé váló beszélgetés során folyamatosan erősödik.
Egy hatalmas csapódás után végül sötét lesz. A tüdőm húzódik, mint egy lufi vékony, hártyaszerű anyaga, és úgy érzem, a túltöltéstől mindjárt elpattan. Lüktet a homlokom. Ég a tarkóm, vér csurog le a jobb arcfelemen, valahonnan a fülem környékéről. A látásom pár másodperc után összezavarodik. A szájpadlásom vékony csíkban fölszakadt, keskeny kis húsdarab lifeg a számban. Ez a mondat pedig a kapcsolat ziláltságát és a vágyott összetartozást is kifejezi: Mintha valami szétfröccsent volna az égen, amit ugyanakkor egyben tart egy ismeretlen erő. Figyelemre méltó itt s a többi szövegben is megjelenő, párbeszédeket átható kommunikációs nehézség, melynek hátterét képezi a „szorultság”, s azon át, a nyelvben is megmutatkozó, töredezettség. Jól láttatja ezt a kötetre jellemző szikár nyelvezet, mondatépítkezés is, mely sajátos, atmoszférájához illő ritmust ad a szövegnek.
A novellák szorult, sötét állapotában lévő karaktere minden esetben egy fiú/férfi, akinek burkolt, elakadt, megrekedt külső-belső világa minduntalan összeér a nő megtisztító, feloldozó jelenlétével – aki így az őt körülölelő, égből süllyedő, fehér sugárzás által a megváltás lehetősége lesz.
Éreztem, hogy kellemes bizsergés jár át. Hamar a lányt kerestem a szememmel. Fölfelé nézett ő is, mint szinte mindenki más. A sötét haja lüktetett a fényben és vonzott magához. Föntről, az ég viszonylag szűk részéről hullt ránk az a fehérség, és biztos voltam benne, hogy ilyen fényes éjszakát én még nem láttam. Kivettem egy cigisdobozt a zsebemből, majd egy szálat, hogy rágyújtsak. De nem volt mivel. Újra a lányra néztem. Arra gondoltam, megkérdezem, van-e nála tűz. Aztán, ahogy léptem párat, arra, hogy hátha most végre szerencsém lesz. (Vendégjáték)
A nő megtisztító, feloldozó jelenlétéről áthallásként Madách Ember tragédiájának Évája juthat eszünkbe, aki Ádám számára elhozza a megváltást.
Közvetlenül a látás tapasztalatához kapcsolódik az ég felől süllyedő fehér sugárzás, amely gyakran megérinti a novellák kulcsfiguráit.
A fény – természeténél fogva – mintha a kiutat is jelképezné, egy olyan lehetőség, ami mindig ott lappang vagy inkább megvillan körülöttük. …az ég felé néznek, mintha érkezne onnan valami. Valami, amire szükségük van, ami kell nekik. (Gerely) A levegőben folyton ott lebeg a sürgető mozdulás: Mintha belülről kopogtatna valaki, a fejedből, jelezve, hogy ez baromira nem jó így: vagy feküdj vissza, vagy állj föl és rohanj, de ezt a köztes támaszkodó baromságot hanyagold. (Irány észak). Valamiért a novella szereplői még sincsenek igazán felkészülve a világosságra, a kiút lehetőségét hozó fényre. Eszünkbe juthat a bibliai idézet: „a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.”
A novellaciklus legvégén ennek a jelenségnek mégiscsak megjelenik egy szép cáfolata, az utolsó Lefekvés előtt, ébredés után című történetben. Itt a közelgő halál, mint utolsó, sürgető lámpás felébreszti és tettekre sarkallja a titok súlyos feszültségétől megszabadulni akaró szereplőt. A záró novellában a vágyak és azokon keresztül az emberi sorsok különös összefonódásának találkozásában a lelkiismeret hangján megszólaló megbánás feloldódik a megbocsátásban a szeretet által. Azért jött tegnap, hogy bocsánatot kérjen mindenért, amit tett. Illetve azokért a dolgokért, amiket elmulasztott megtenni, azt hiszem így mondta valahogy. […]Nem szóltam semmit. Nem is tudtam volna mit. Álltunk még egy darabig és néztük a felhőket, ahogy eltolódnak az égen, s hogy egyre tisztább lesz az ég, egyre fehérebb. A novellaciklust mindvégig meghatározó, „szorongó sötétség” végül feloldódik, kitisztul a külső és belső tér egyaránt, a megváltás, megtisztulás katarzisán keresztül.
Az elbeszéléskötet hátlapján olvashatjuk: az ember leginkább önmagával nincs tisztában. A novellákból aztán nyilvánvaló lesz, sokszor még előttünk sem körvonalazódnak legbelsőbb mozgatórugóink, ez a vakság pedig megbéklyózhat minket, hogy már azt sem látjuk, ami az orrunk előtt van. Kelepcéink szorításában érzékeljük, hogy a feszültség, a sötétség bennünk egyre csak fokozódik. De minden árnyék mélyén ott lapul a sötétségétől eloldozó fény. De lehetséges önmagunkban lámpást gyújtani, megtalálni a megtisztító kapaszkodókat, hogy ne csak üres égbolt, egy emberi napfogyatkozás legyünk.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a szerző roppant újszerűen és drámai módon jelöli ki az egyén helyét a „végtelen űrben”, világít rá test és lélek, testi reakciók és pszichés jelenségek  összefonódása, belső univerzum és külső univerzum titokzatos összekapcsolódására.
Az értelmezést különös irányba tágíthatja a szerző Aktív kórterem c. verseskötete. A szerző már itt is egyfajta „pszichés globalitásba” láttatja félelmeink, szorongásaink természetét, melyek alapján nem különülhet el az ember az embertől. Sőt, nagyon is összeérnek e szálak sodrásában, s ezt az összefonódást mutatja, hogy egymás hatókörében, kötelékében létezünk, létezhetünk.
A „kötelékek” megrajzolására az elbeszélő próza egészen másféle lehetőségeket teremt. Ahogy a novellák ciklussá formálódnak, úgy kapaszkodnak össze az egymástól látszólag különálló élettörténetek, miközben a nyelv itt is megteremti a lírához hasonlóan szuggesztív erős belső vizualitást. Mint a kötet zárlatában, mely a felelősségteljes éberségen át a sötétség megváltásának katartikus élményében egyszerre oldja fel az addig szorongató helyzetek köré épült bebörtönző rítusokat.
A Szöllősi Mátyás kötetében körvonalazódó miszticizmus (transzcendens érzékenység) pedig szinte egyedülálló a kortárs prózában. A novellaciklusban együtt van jelen a reális és a misztikus, utóbbi egyfajta költőiséget kölcsönözve a szövegvilágnak. A mindent átható, ég felől süllyedő fehér sugárzás, a fény misztikája, a megváltás lehetőségét közvetítve a lehető legközelebb van a kulcsszereplőkhöz, s közben mégis egészen távol, elérhetetlen marad. Nemcsak az égi jelenség, de az e köré épülő, “gyere ki a fényre”-cselekvést ösztönző szimbolikussága is titokzatos, rejtélyes, érthetetlen, homályos számukra, melyből erőfeszítéseik hiánya is fakad. A misztikum részeként értelmezhető az is, hogy kiútkeresésként sokszor olyasvalamibe vagy valakibe kapaszkodnának, amely megfogható lenne ugyan, ám mégis megfoghatatlan marad számukra.
A szerző Rajzás c. versének soraival élve: talán mégiscsak a test az egyetlen szövetségesük.

Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.

(Ladányi Tamás fotója)