egy ponton
a fa kérgébe meredsz.
magadat látod,
ahogy a kéreg nézi lényegét.
de bárhová látsz,
Te vagy:
az az út ott, a léptek,
az emberek –
a rajtuk szorongó Isten,
a számlálva szemlélt halandóság.
a Nap vagy
– de még nem tudod –
csak azt,
ahogy most beleroppansz
magad-mételyező árnyékába
– mint faág a vaskos hó horderejébe –
amikor lehuppan a lét súlya
az eredet-erezeten
– mint Kezdet sötétségén az Ige:
„Legyen Világosság!” –
benned is végighasad
egy sugarát épp vajúdó fénynyaláb.