átjár a Kéz
hiátusunk nyelvén
beszélő oldozása
ahogy eleven játszó árnyékán
a nyáresti, lazító fénysugár
így téveszt meg
a folyton végtelenbe indulás vágya
ott, ahol az érintés maga határtalan
mindig illúzióként hazudva
– mint késői tavasz szeplőtlen záporát –
a magunkhoz megérkezést
ahol
az
ugyanúgy,
ugyanott
hozzánk való:
egymásba emel –,
az enyészet szökik utánunk.
(kép: Veronika Gilková)