Ferenc már három éve hajléktalan. Volt egy kis zug az egyik ház sarkában, ahol szerényen meghúzódott és berendezkedett. Márta egy ötven éves munkásasszony mindig hozott neki egy kis ennivalót vagy italt. Kiflit, vagy netán fánkot, szóval amit éppen vásárolt innen nem messze, s még ennek a szerencsétlennek is hagyni tudott.

Egyszer, mikor éppen felkelt, megint éhes lett. De most volt mit ennie. Persze a segélyéből, nem Márta jóvoltából. Majd sétára indult. A környéken hemzsegtek a koldusok, hajléktalanok, de mások is. Cigány kereskedők és így tovább…

Ferit ismerték már ezek, tudták, hogy nem vesz semmit. De Feri nem volt alkoholista, az élet egészen más okok miatt juttatta ebbe a helyzetbe. Sokat volt munkanélküli. Nem az iszákosságáról volt ismert. Állítólag lopni is szokott, de ezt ő szégyellte. Nem akart éhen dögleni.

Napjai monoton teltek, de ez volt benne a jó. Amikor Márta megint bevásárolt, összefutott Ferivel s köszöntötte az asszonyt:

–Szép jó napot!

–Önnek is!

–Hozott valamit?

–Nagyon kell?

–Ha nem ad semmit, azzal is beérem.

Márta mosolygott, aztán elővett a szatyrából valamit. A hajléktalan kíváncsian nézte. Egy csokis buktát vett elő, amit a hajléktalan elfogadott, de azt mondta:

–Mindig ezt adja?

–Ha akarja, visszaveszem!

–Jól van, na, csak vicc volt!

–Jól érzi magát?

–Igen. Most tényleg jól.

–Na viszlát, én sietek tudja. Nem érek rá úgy, mint maga!

–Én sem érek rá! – mondta halkan Feri.

Márta hazaballagott.

Feri ahogy megette a buktát, kis szokásos sétájára indult. Egy sortársat látott feküdni a ház előtt, a földön. Odament hozzá. Megpiszkálta.

–Hagyjon már!

Feri csak örült, hogy nincs baja ennek a szerencsétlennek.

–Örülök, hogy jól van!

–Olyan jól nem! – s megigazította a szakállát.

–Fura alak maga! – mondta Feri.

–Melyik hajléktalan nem? – válaszolt vissza a fedél nélküli.

Feri elgondolkodott ezen a válaszon. Volt nála most elemózsia, úgy gondolta, megkínálja egy falat kolbásszal.

–Nem kér egy kis kolbászt kenyérrel?

–Hát.. Nem vagyok valami jól lakott…

Elővette a kolbászt és a kenyeret, majd egy kis bicskát is, de azt visszautasította, mert az neki is volt.

–Hogy került maga az utcára? Valahogy nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan.

–Kíváncsi rá?

–Igen, nagyon.

–Nem tudtam a lakást fizetni s képzelje el, pedig én zsidó vagyok!

–Azok nem is szoktak az utcára kerülni!

–Hát azért mondom, hogy „képzelje” el!

–Zsidó.. – gondolkodott el Feri

–De ön szerint van új a nap alatt?

–Úgy látszik van, de tulajdonképpen nem!

–Á! Apám-anyám szegény emberek voltak, mi nem vagyunk azok a zsidók, akiknek folyton a pénz jár az eszükben!

–Igen. Ebben bizonyos voltam.

Közben a zsidó falatozott. Farkaséhes lehetett.

–És mióta hajléktalan? – kérdezte Feri

–Egy hónapja.

–Gondoltam, hogy nemrég.

–Mert nem látott errefelé?

–Nem csak azért!

–Nemrég jöttem ide, erre a környékre.

–Majd talán barátok leszünk!

–Nem tudom. Talán. De ne hogy azt higgye, hogy én az utcán fagyoskodom. Bemegyek a szállóba és kész.

Ahogy befejezte az evést már igyekezett is oda.

–Itt hagy engem?

–Majd találkozunk még!

Kezet fogtak, aztán a zsidó ment is a szállóba.

–Majd maga is jöjjön be!

–Persze!

Feri aztán magára maradt s elgondolkodott, hogy zsidó ember hogy is válhat hajléktalanná? Csak nézett maga elé némán és réveteg, de hát még sincs új a nap alatt…

Hiszen manapság az igazgató is kerülhet az utcára.

Majd visszament a szokásos kis kuckójába.

 

 

 

(Illusztráció: hmlss)