Szöllősi Mátyás, fiatal író, drámaíró, fotóriporter két verseskötet (Aktív kórterem, Állapotok-negyvenöt töredék) után egy novellafüzérrel, a Váltóárammal jelentkezett.
A kötet kilenc novellát tartalmaz, amelyeket – a szövegek „felszínén” – egy csillagászati jelenség, egy szupernóva robbanás köt össze: az egyik legismertebb csillagképnek, az Orionnak egyik csillaga robban fel. Ez nem is teljesen „légből kapott” csillagászati esemény, hiszen 1054-ben a kínaiak láttak, illetve feljegyeztek egy hasonlót. Ez az asztronómiai mozzanat, az ég felől süllyedő fehér sugárzás mind a kilenc történetben feltűnik, szimbolikus tartalommal telítődve.
A kilenc fejezet mindegyike egy-egy önmagában megálló történetet rögzít, amelyek önállóságukon túl mégis egymásba érnek. Nemcsak az egy-egy történet magvát képező, különféle egzisztenciális élethelyzetekben vergődő karakter miatt, hanem azért is, mert bizonyos mozzanatok, történetelemek kiegészítik, továbbírják egymást. Jól alátámasztja ezt például a Reggeltől reggelig és a Lefekvés előtt, ébredés után című novellák egy-egy szála: Apádról pedig szót sem ejtenél, akit nem láttál már több mint tíz éve. (Reggeltől reggelig) Fejemre húztam a kapucnit… Szerettem volna végignézni, ahogy apám megérkezik. Meg akartam vizsgálni az arcát, mielőtt szóba elegyedünk. Látni, milyenek a mozdulatai, hogyan nyit ajtót, ilyesmik. (Lefekvés előtt, ébredés után)
Tehát a szövegek – a látszólagos különállóságukon túl – bizonyos szálak mentén egymásba kapaszkodnak. Ez a kohéziós erő, ez az összefonódás nemcsak a szövegek történeti szintjén jelenik meg, hanem a novellákon végigvonuló atmoszférára is igaz, amely mindig valamilyen válsághelyzetben lévő személyt helyez előtérbe. Ahogy például a Hajsza c. novellában is láthatjuk: B. anyja eljött és beköltözött hozzánk. Átvette az irányítást, ami valójában sosem volt a kezemben. Azt hiszem, mindig is arra vágytam, hogy minden folyjon csak úgy magától, de ezt az odaköltözést alaposan át kellett volna gondolni, most már tudom. Meg kellett volna tervezni, hogyan mondjak egyértelmű nemet, de amikor hazaértem, már nem volt mit tenni.
A testet nem tartja fönn más csak egy megmagyarázhatatlan, sötét feszültség. Épp ezért nem véletlen tehát a kötet címválasztása – Váltóáram –, hiszen olyan állapotok tükröződnek a cselekményeken keresztül, amelyekhez hozzáragad az ember, nem tudja elengedni, így görcsöt okoz.
A történetek különböző társadalmi helyzeteket ragadnak meg, olyan problémákat helyezve a középpontba, amelyek a szereplőket, szituációkat nagyon is élővé teszik – körülöttünk is létezhetnének vagy akár velünk is megtörténhetnének. A valós szituációkat tükröző helyzetek a novellákban többek közt a halál, a betegség, a faji megkülönböztetés, a családon belüli erőszak és töredezettség, párkapcsolati problémák.
A kulcsfigura – akinek szemszögéből látjuk az eseményeket, illetve a többi szereplőt – szorosan kötődik valamely őt körülvevő kapcsolati kötelék(ek)hez, és ez a „belebonyolódás” az ő szorult helyzetének is kiváltó oka. A Spirál c. novellában egy férfi feleségét halála után képtelen elengedni, a Reggeltől reggelig c. történetben egy fiatal férfi betegsége „éltetőjének” apját tartja, aki annak idején elhagyta a családot, a Gerely c. novellában a fiú szenved az apja erőszakosságától.
Erősen leíró jellegű mindegyik szöveg. A szerző pontról pontra, történésről történésre rögzít, a külső és belső mozdulást szorosan egymás mellé rendelve. Az olvasó szinte maga előtt láthatja az aktuálisan zajló eseményeket, mintegy filmszerűen, miközben a testi, fizikai jelzések aprólékos kidolgozottságán át tükröződve a belső pszichés állapotok rajzai is elementáris erővel hömpölyögnek végig a befogadón. Olyan ez a mondat, mint egy szúrás, egy döfés. A mellkasomat éri és jó mélyre hatol. Nem kapok levegőt. Forróság önti el az arcom, izzadság csapódik ki a bőrömre. Csurog lefelé a hátamon. A tenyerem hideg és nedves, mint egy vízbe mártott szivacs. Kezd visszatérni belém a düh, és kevés a levegő, érzem. Kevés az egész világnak. Mintha körülöttem minden csak fuldokolna. (Gerely)
A szerző szövegvilágában központi szerepet tölt be a testtematika. Az öt érzékszerven (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) keresztül érkező impulzusok nemcsak az e szempontból is markáns kezdőnovellában, hanem a továbbiakban is nyomatékot kapnak, ezáltal is még megfoghatóbbá téve a befogadás élményét: az azonosulás, átélés lehetőségét.
A kötetnek legelementárisabb erejű pontja a test szempontjából a Reggeltől reggelig c. novella, amely az anyag, a szervezet működését a maga nyers, bizonyos értelemben visszataszító valóságára lecsupaszított meztelenségében mutatja meg egy betegségen keresztül.
A testtudat mélyebb élménye bontakozik ki a Betelgeuse c. történetben is. A szerző a párkapcsolat történetét állítja párhuzamba egy autóúttal, amely egy közlekedési balesettel végződik. Ahogy később a kulcsszereplő a baleset következtében a kocsiba szorul, úgy szorul bele a főhős élethelyzetébe, a kapcsolati problémába.
Az egyre göröngyösebbé váló úton keresztül bepillantást nyerünk egy foszladozó, válságban lévő emberi kapcsolatba, melyet maga a táj is kísértetiesen előrevetít. Jó ideje úgy ólálkodik mellettünk a táj, hogy azt érzem, eltévedtünk. … Gyűlik a sötét az ég peremén, mintha szívná magába a színeket.
Az utat vastag diófák szegélyezik. A koronájuk árnyékot vet az aszfaltra, miközben még vörösebbé válik az ég alja. A novellaciklusban a fehér szín mellett többször is feltűnik a vörös is, mely az iménti kontextusban vészjósló, egyébiránt sok esetben a feszültséggel vagy egyéb izgalmi állapottal együtt járó elem.
Vészjósló a kocsiban lévő rádiókészülékből áradó zenébe bele-belehasító recsegés is, mely a balesetbe futó út, és az egyre reménytelenebbé váló beszélgetés során folyamatosan erősödik.
Egy hatalmas csapódás után végül sötét lesz. A tüdőm húzódik, mint egy lufi vékony, hártyaszerű anyaga, és úgy érzem, a túltöltéstől mindjárt elpattan. Lüktet a homlokom. Ég a tarkóm, vér csurog le a jobb arcfelemen, valahonnan a fülem környékéről. A látásom pár másodperc után összezavarodik. A szájpadlásom vékony csíkban fölszakadt, keskeny kis húsdarab lifeg a számban. Ez a mondat pedig a kapcsolat ziláltságát és a vágyott összetartozást is kifejezi: Mintha valami szétfröccsent volna az égen, amit ugyanakkor egyben tart egy ismeretlen erő. Figyelemre méltó itt s a többi szövegben is megjelenő, párbeszédeket átható kommunikációs nehézség, melynek hátterét képezi a „szorultság”, s azon át, a nyelvben is megmutatkozó, töredezettség. Jól láttatja ezt a kötetre jellemző szikár nyelvezet, mondatépítkezés is, mely sajátos, atmoszférájához illő ritmust ad a szövegnek.
A novellák szorult, sötét állapotában lévő karaktere minden esetben egy fiú/férfi, akinek burkolt, elakadt, megrekedt külső-belső világa minduntalan összeér a nő megtisztító, feloldozó jelenlétével – aki így az őt körülölelő, égből süllyedő, fehér sugárzás által a megváltás lehetősége lesz.
Éreztem, hogy kellemes bizsergés jár át. Hamar a lányt kerestem a szememmel. Fölfelé nézett ő is, mint szinte mindenki más. A sötét haja lüktetett a fényben és vonzott magához. Föntről, az ég viszonylag szűk részéről hullt ránk az a fehérség, és biztos voltam benne, hogy ilyen fényes éjszakát én még nem láttam. Kivettem egy cigisdobozt a zsebemből, majd egy szálat, hogy rágyújtsak. De nem volt mivel. Újra a lányra néztem. Arra gondoltam, megkérdezem, van-e nála tűz. Aztán, ahogy léptem párat, arra, hogy hátha most végre szerencsém lesz. (Vendégjáték)
A nő megtisztító, feloldozó jelenlétéről áthallásként Madách Ember tragédiájának Évája juthat eszünkbe, aki Ádám számára elhozza a megváltást.
Közvetlenül a látás tapasztalatához kapcsolódik az ég felől süllyedő fehér sugárzás, amely gyakran megérinti a novellák kulcsfiguráit.
A fény – természeténél fogva – mintha a kiutat is jelképezné, egy olyan lehetőség, ami mindig ott lappang vagy inkább megvillan körülöttük. …az ég felé néznek, mintha érkezne onnan valami. Valami, amire szükségük van, ami kell nekik. (Gerely) A levegőben folyton ott lebeg a sürgető mozdulás: Mintha belülről kopogtatna valaki, a fejedből, jelezve, hogy ez baromira nem jó így: vagy feküdj vissza, vagy állj föl és rohanj, de ezt a köztes támaszkodó baromságot hanyagold. (Irány észak). Valamiért a novella szereplői még sincsenek igazán felkészülve a világosságra, a kiút lehetőségét hozó fényre. Eszünkbe juthat a bibliai idézet: „a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.”
A novellaciklus legvégén ennek a jelenségnek mégiscsak megjelenik egy szép cáfolata, az utolsó Lefekvés előtt, ébredés után című történetben. Itt a közelgő halál, mint utolsó, sürgető lámpás felébreszti és tettekre sarkallja a titok súlyos feszültségétől megszabadulni akaró szereplőt. A záró novellában a vágyak és azokon keresztül az emberi sorsok különös összefonódásának találkozásában a lelkiismeret hangján megszólaló megbánás feloldódik a megbocsátásban a szeretet által. Azért jött tegnap, hogy bocsánatot kérjen mindenért, amit tett. Illetve azokért a dolgokért, amiket elmulasztott megtenni, azt hiszem így mondta valahogy. […]Nem szóltam semmit. Nem is tudtam volna mit. Álltunk még egy darabig és néztük a felhőket, ahogy eltolódnak az égen, s hogy egyre tisztább lesz az ég, egyre fehérebb. A novellaciklust mindvégig meghatározó, „szorongó sötétség” végül feloldódik, kitisztul a külső és belső tér egyaránt, a megváltás, megtisztulás katarzisán keresztül.
Az elbeszéléskötet hátlapján olvashatjuk: az ember leginkább önmagával nincs tisztában. A novellákból aztán nyilvánvaló lesz, sokszor még előttünk sem körvonalazódnak legbelsőbb mozgatórugóink, ez a vakság pedig megbéklyózhat minket, hogy már azt sem látjuk, ami az orrunk előtt van. Kelepcéink szorításában érzékeljük, hogy a feszültség, a sötétség bennünk egyre csak fokozódik. De minden árnyék mélyén ott lapul a sötétségétől eloldozó fény. De lehetséges önmagunkban lámpást gyújtani, megtalálni a megtisztító kapaszkodókat, hogy ne csak üres égbolt, egy emberi napfogyatkozás legyünk.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a szerző roppant újszerűen és drámai módon jelöli ki az egyén helyét a „végtelen űrben”, világít rá test és lélek, testi reakciók és pszichés jelenségek összefonódása, belső univerzum és külső univerzum titokzatos összekapcsolódására.
Az értelmezést különös irányba tágíthatja a szerző Aktív kórterem c. verseskötete. A szerző már itt is egyfajta „pszichés globalitásba” láttatja félelmeink, szorongásaink természetét, melyek alapján nem különülhet el az ember az embertől. Sőt, nagyon is összeérnek e szálak sodrásában, s ezt az összefonódást mutatja, hogy egymás hatókörében, kötelékében létezünk, létezhetünk.
A „kötelékek” megrajzolására az elbeszélő próza egészen másféle lehetőségeket teremt. Ahogy a novellák ciklussá formálódnak, úgy kapaszkodnak össze az egymástól látszólag különálló élettörténetek, miközben a nyelv itt is megteremti a lírához hasonlóan szuggesztív erős belső vizualitást. Mint a kötet zárlatában, mely a felelősségteljes éberségen át a sötétség megváltásának katartikus élményében egyszerre oldja fel az addig szorongató helyzetek köré épült bebörtönző rítusokat.
A Szöllősi Mátyás kötetében körvonalazódó miszticizmus (transzcendens érzékenység) pedig szinte egyedülálló a kortárs prózában. A novellaciklusban együtt van jelen a reális és a misztikus, utóbbi egyfajta költőiséget kölcsönözve a szövegvilágnak. A mindent átható, ég felől süllyedő fehér sugárzás, a fény misztikája, a megváltás lehetőségét közvetítve a lehető legközelebb van a kulcsszereplőkhöz, s közben mégis egészen távol, elérhetetlen marad. Nemcsak az égi jelenség, de az e köré épülő, “gyere ki a fényre”-cselekvést ösztönző szimbolikussága is titokzatos, rejtélyes, érthetetlen, homályos számukra, melyből erőfeszítéseik hiánya is fakad. A misztikum részeként értelmezhető az is, hogy kiútkeresésként sokszor olyasvalamibe vagy valakibe kapaszkodnának, amely megfogható lenne ugyan, ám mégis megfoghatatlan marad számukra.
A szerző Rajzás c. versének soraival élve: talán mégiscsak a test az egyetlen szövetségesük.
Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.
(Ladányi Tamás fotója)
