ÉLES

 

Sosem volt ilyen valóságos a mélység,
a test szoros szakadéka, szűkülő lázadása.
Mint tenger moraja vetült rá ingerületnyi
elapadt folyamába kiáltó tagadhatatlan tükre,
szemerkélő felszíne alatt éles realitása:
árny-gomolyagjain áthasadó, vérágnyi
pályákon karcoló, fojthatatlan beszélő,
hegesedő csendjeibe szakadó, kíméletlen,
nyomasztón bódult, riasztó kábulata –
lassú léptékű, parttalan medrében:
szédelgő, rebegő káromlás
félreeső rostokban vontatott keserű erőfeszítés –
tudatba szorult szorító Idegen
kialudt fényt kotró értelem
őrlő, morzsoló
anyagba-tébolyult:
korlátnyi,
kódolt ítélet.

 

ÉRINTETLEN

ahogy végiggurul súlyán a létnek
észrevétlen sziluettje a légnek
mellkasán szellőzve ütemnyi sóhaját
dús sebünk derének
semmivé omolva páráján a homályos
érzékelésnek
érintetlen újrarajzolja körvonalát
horzsolt hívségünk felszínének
hegesedő mélyén
felhőtlen zsenge tavasz
testén íródnak vonásainkra a napok

 

ZÁR

Ősszel a fák levetkőznek
hámlanak
ahogy nyelvedről íztelen
hullnak hamis hangjai a véletlennek
egy szünet két ütem között a tél
beszűkül testedbe a tér
léteden visszamarad a vétlen avar
a meztelen ágakon mint ölbe ejtett
sérült karon az önmagát markoló kéz
hallgat a tenyérnyi  vonalba karcolt kép:
határodhoz érkeztél.