Csókvirág

Mosoly-termő,
boldog erdő,
tőle telik meg szivem.

Szúrós, kemény,
tövis hegyén,
ritkán nyílott, azt hiszem.

Szirma, finom
ujjaimon,
leheletnyi lánggal ég…

Mert ma láttam,
megtaláltam,
s hozzá érni, tilt az Ég!

Napsütésem
vagy te – télen –
arcodon nyílt: Csókvirág!

Titka mégis
ritka, szép is…
Nem szabad gondolni: Rád!

Mint egy mese,
története
valótlan és mind való…

Nem te, nem én,
lovagregény
megírja majd miért: jó…

 

 Könnycseppeden…

Elköszönsz mindig, bár velem vagy,
ajtómnál mosolyt csak szemed hagy.

Hajad simítom, enyém füled,
hangtalan lennék tenélküled.

Időtlen vágy, ha mernél lenni,
tőlem ne tudnál… menni, menni…

Szemedben szemem csillag legyen,
iránytűd szívem… térképeden.

Lezúdul még viharnyi bánat,
szavam sző csak vitorla-vásznat.

Hajózna hozzád közel s látom:
csak könnycseppeden vitorlázom…

 

Boldogságunk…

Boldogságunk…
árva madárként,
várt a magasban!

Egymást kértük,
vágytuk… elérjük:
tűz-pirosabban!

Boldogságunk…
–titka hazugság! –
minden alakban

bújik hozzánk,
tűr, mosolyog ránk,
mind igazabban…

Boldogságunk?
Reggeli ágyunk…
rejti az ajtó…

Bennünk kondul
nappal a szívünk,
mint a harangszó!

 

Jó… nagyon…

Kerted tavaszom!
Illatom!
Érzem! Magamba
szívhatom…

Betűnyi vágyam
megterem.
Remény. Magokban
elvetem!

Arcod, ha ázik,
én vagyok;
esőm szivárvány
lesz… ragyog…

Zölded kezemben
színarany;
szíved virágom:
szirma van!

Érzem, ma még csak
illatát;
hozzád hajolva
mint hat át…

Hozzád, vigyázva,
szól dalom;
szíved virágom:
jó… nagyon!