Szent Ivánnak tér-felén
at midnight moment of midlife crisis
Holdfényes este,
Isten egén,
Szent Ivánnak
éjjelén.
Kurtább a nappal,
hosszabb az Éj,
nyárközépi
ünnepély.
Fellobban máglyám,
szórja a Fényt,
elolt régi,
új Reményt.
Játszunk ma ketten,
Isten, meg én.
Szent Ivánnak
tér-felén.
„Életem múló,
melyik felén,
ugrottam át?”
– kérdem én.
Válaszod várva,
lángod tüzén,
Szent Ivánnak
éj-felén…
„Ne lássak málnát,
epret, meggyet? –
Ősszel csak szőlőt
szedjek?”
„Jövőre hányszor
lesz még Napom?”
Égboltodat
faggatom…
„Hová vetődtem,
most hol vagyok?”
Mosolyognak a
csillagok…
Megbotlik itt már
az Értelem.
„Játszmánk: véges?
Végtelen?”
Prológ
a 33. Petőfi szavalóversenyre
Harmincharmadik alkalom,
felcsendülhet az ajkakon:
…….Előre!
Versek csatáznak, színpadon,
nézőtéren az izgalom.
…….Előre!
Petőfi itt van, névadó,
már verseivel vér-adó,
…….előre!
Vezérként szólít lépni fel,
reflektorokra néz a fej,
…….előre!
Célozz, mosoly, lőjj, szívverés,
lyukasszon át, ha még kevés,
…….előre!
Tekintet öljön, szavat szegezz,
támadjon költő-hadsereg,
…….előre!
Nemes-Nagy, Reményik átnevel,
Tóth Árpád, Kányádi rá felel:
…….előre!
Karinthy kérdi: Hát verseny ez?
Petőfi magával versenyez!
…….Előre?
Húzná a Vén Cigány dalunkat,
Adynak megadjuk magunkat?
…….Előre!
Zsűriként díjakat – merészen –
nem adunk „Semmiért egészen”
…….előre…
Mosolyod ma Tél…
Mosolyod ma Tél, a tájon.
Fázom… én is, ha nem látom.
Fagyott levélként hull szavam,
rálépek ma minduntalan!
Zsebemben érzem most kezed,
pedig ma sem vagyok veled…
Sálamként pihensz vállamon,
selymes hiányod álma nyom…
…hajad köré bújna szemem,
mosolyodhoz heveredem…
…és szobádban zöld az ég is…
ránk mosolyog szívünk, mégis:
Szemed most felhő a Napban,
nélküled, magam maradtam!
Gauguin Paradicsoma
Piros gyümölcsöd a tálon…
lángvörös vágy nekem nyakad.
Fekete vízesés – álom!–
a hátgerinceden: hajad!
Kezedben virág a pálma,
előlem bújik Nap-szemed…
Tehura – Tahitim álma –
mellettem nyugszik most fejed…
Szóltam volna még elégszer,
füled hívott büszke csókra;
csended fénylik, mint az ékszer,
s mint csónak siklok a szóra…
Míg alszol, festelek, magam.
Velünk szuszog csak az erdő.
Vásznunk az Ég. Sárga arany
a Nap, a zöld, a kék: felhő…
Szoknyádon élnek a színek!
Ujjammal szívet rajzolok;
veled Múzsáim irígyek,
veled Világot alkotok!
Szitakötő a szárítókötélen
Ma sem jön, de egyre érzem:
ott van a szárítókötélen.
Ruhákon túl, a Napfényben,
magamat is kifeszítem…
Ma sem jön… szememre álom,
a Holdban… csak szemed látom;
a csendben is… téged hallak,
mert fület te adsz e dalnak!
Szó-mezőm lettél, Te, zöld rét;
rímeim kíváncsi lepkék…
hozzád vagy hajadra szállnak,
most én is sziromnak látlak…
Versben, néha, velük tartok.
Mint sor, párban a galambok,
ablakodnál, ágon ülnék,
szólítlak, veled repülnék…
Erkélyemen: égi húron,
úgy pengünk, mint a Tejúton.
Távol… mégis látod, érzed,
nálam feszül másik véged,
óriás szárítókötélen:
Szitakötőt küldesz értem,
ki táncol, mint húrra ének,
s röppen, ha szívedhez érek!
Diószegi Szabó Pál: Carmina Hungaricana, borítószöveg:
„Ha megkérdeznénk valakit, hogy hogyan függ össze a mai élő magyar költészet, mondjuk, a saját múltjával, a saját klasszikusaival, a saját hajdani hol sikeres, hol elfeledett alkotóival, akkor nyugodtan el lehetne vele vitatkozni órákig a megértés minden reménye nélkül, de legalább abban a kölcsönös hitben, hogy megpróbáltunk valamiről beszélgetni. Ha viszont azt kérdeznénk meg, hogy szerinte hogyan viszonyul a mai élő magyar költészet a bizantinológiához, a neolatin költészethez, a sámánokhoz, az olasz és magyar humanistákhoz vagy Gauguin tahiti festészetéhez, akkor rövidebben végezhetnénk, mert az illető udvariasan berekesztené a beszélgetést, és elmenekülne. Pedig csak azt teszi ez a magyar költő, akinek tematikájából felvillantottam néhány mozaikkockát, mint, mondjuk, Arany János, aki keservesen kifakad egy levelében, hogy ő sosem látta a tengert, legföljebb a Korhány-ér partján álmodozhatott róla.
Diószegi Szabó Pál versei olvashatók úgy is, mint egy komoly szaktudós kirándulása a költészet terra incognitájába, de úgy is, mint egy költészetországi őslakos jóindulatú nyelvöltögetései a magát mindenhatónak és mindent felülbírálónak tekintő tudományra. Arany is így volt egyszerre földije Homérosznak és Senki Pálnak.”
(Szörényi László)
