(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

−A magam részéről egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a polgári demokrácia volt az egyedül üdvözítő és emberhez méltó társadalmi berendezkedés – mondtam Tibinek valamikor 2031 novemberében. – Ugyanakkor abban még kevésbé hiszek, hogy az Új Közösségnek nevezett Valéria-rendszer a legbelső körön kívül bárkinek is hasznos lesz hosszú távon. És ne mondd, hogy leszarod!

− Jó, nem mondom – hagyta rám. A birtok szélén üldögéltünk fázósan, egy-egy pokrócba csavarva, Tibi kutyája körülöttünk sertepertélt.

− Miattad kicsit nagyobb a mozgásterem – folytattam. – Habár érted se rajonganak, az szembeötlő. Rám kimondottan ferde szemmel néznek. Ez a Jónás gyerek, hogy mást ne említsek, egyenesen gyűlölettel… Amúgy szerintem szellemi fogyatékos. Naphosszat a kését dobálja. Módfelett ügyesen, azt meg kell hagyni…

− Évek óta egyebet sem tesznek, csak gyakorolnak.

− A Tigrisek?

− Azok, Hunor, ne játszd a hülyét.

– Azok, naná – vontam meg a vállam. – Az a fantáziátlan nevű, ostoba banda…

Tibi a kutyája füle tövét vakargatva kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Úgy vizslattam a vonásait, mintha először látnám. Újfent megállapítottam magamban, milyen fáradt, megtört emberré vált. Szívesen megszorítottam volna a kezét, jelezve, hogy vele vagyok. De nem mozdultam. Némán ültünk, moccanatlan.

– Évekig az összeomlásra és a hatalomátvételre készültek párhuzamosan – szólt nagy sokára Tibi. – Az előbbi összejött.

− Az utóbbi is, csak kicsiben – morogtam. – Itt, a te tulajdonodon. Valószínűleg azért rühellnek, mert eredetileg itt minden a tiéd.

− A tulajdon immár mit sem számít – legyintett Tibi. – Egy gatya, egy bicska igen, de egy birtok…

− Igen, ez evidens – vágtam a szavába.

Felém fordította a fejét, hosszan a szemembe nézett. Talán először a temetői találkozásunk óta.

− Mit szeretnél, Hunor?

− Nyugalmat, leginkább.

− Itt végső soron az van.

− Ideig-óráig. Valéria valamiféle rendi társadalmat próbál kiépíteni, csakhogy az így nem megy. A szakralitás és a ráció egyaránt hiányzik a rendszerből. A vezetők nem Isten rendeléséből vezetik a közösséget, viszont azt sem állíthatjuk, hogy racionális megegyezés volna a hatalmuk alapja. Honnan tudhatjuk, hogy ők a legrátermettebbek? A vitaesteken derült ki? De hát azt azok elemezték, akik a hierarchia csúcsán állnak, míg őket soha nem elemezte közülünk, a közösség tagjai közül senki. Voltaképpen mire épül a hatalmuk?

– A nyugalomra. Arra, hogy nem kell menekülni, rettegni a nap huszonnégy órájában. Az itt élő emberek elsődleges motivációja a kintihez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonság. Mindenki legfőképpen a biztonságra törekszik. Ez tartja össze az Új Közösséget és erre alapozza a hatalmát Valéria.

Be kellett látnom, hogy ebben igaza van.

– Valameddig elvegetálunk így, azt nem vitatom – mondtam. – Előbb-utóbb azonban történni fog valami, amitől kártyavárként omlik össze az Új Közösség. Számos tényező folytán dőlhet össze a rendszer. Vegyük mindjárt a biztonságot! Tigrisek ide vagy oda, a vak is látja, mennyire nem vagyunk erősek. Ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, gyöngék vagyunk. Ez a hely nem könnyen védhető. Sőt. Nehezen. Jónás ennek ellenére szilárdan hiszi, hogy bárkit elijeszt innen, ha erre téved.

− Bárkit el is ijeszt, Hunor.

− Jó, értem – bólintottam. – De mi történik, ha nem bárki, hanem egy valaki támad ránk? És el fog érkezni az idő, amikor ez megtörténik.

− Falat akarnak építeni.

− Ahhoz végképp gyengék vagyunk – ráztam a fejem. – A fal hivalkodó, fölhívja a figyelmet a birtokra. Sokkal több esélyünk lenne, ha továbbra is láthatatlan embereket játszanánk.

− Tény, hogy napról napra óvatlanabbak vagyunk – jelentette ki Tibi. – Tegnapelőtt valaki puskával vadászott.

− Erről beszélek! Nem zárható ki, hogy a Tigrisek keményen küzdöttek, míg ideértek. Ugyanakkor azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ellenállás nélkül jutottak idáig. Azok a nagymacskák pedig, akikről azt állítják, elestek a harcokban, igazából azért nem érkeztek meg hozzánk, mert egyszerűen megléptek, vagy más, jobb helyekre akadtak az út során. Esetleg Jónás nyíratta ki őket…

− Értenek a harchoz, láttam őket gyakorolni – csóválta a fejét Tibi. – Különben sem mi, vén szarok fogjuk a helyzetet megoldani.

− Viszont valakinek egyszer majd meg kell oldania. Valahogy! Mert a hamis biztonságérzet, amibe a pincelakók, helyesebben immár az Új Közösség ringatja magát, veszélyes! És ez csak az egyik gondunk… Bár neked mindegy, ugyebár.

− Nekem tökéletesen, Hunor!

− Nekem viszont családom van.

− Világéletedben szerencsés fickó voltál – emelkedett föl Tibi. – Én egy élőhalott feleséget és egy kutyát tudok fölmutatni. Ez nem vesztenivaló.

− Nem azt mondtad, Valéria megmentette Hannát?

Tibi gúnyosan elvigyorodott.

− Mindenre emlékszel? Mindig jó volt a memóriád…

Lehajolt, a pokrócot a vállára terítette, s ölbe vette az ebet. Szokásává vált babusgatni azt a jószágot. Többen kinevették a háta mögött.

− Igen, megmentette az életét. Csakhogy ez az élet attól még nem élet a lányunk nélkül. Nincs vesztenivalónk, Hunor, ezt próbáld megérteni.

Értem én, testvérem, gondoltam magamban, értem én. Kétségbeesetten néztem Tibi után. Jóllehet fogalmam sincs, pontosan mit vártam az efféle lopott beszélgetésektől, erősen megviselt a próbálkozásaim kudarca. Nehezen dolgoztam föl a tényt, hogy a gyerekkori jóbarát elveszett számomra. S én is elvesztem számára.

Úgy kullogtam vissza a pincébe, ahogy a tékozló fiú sunnyoghatott haza az atyai házba. Csak engem senki nem várt örömmel és ovációval. Kíra rezignált volt és fáradt. Eleonóra és Dávid arcára az együgyű boldogság rajzolt karikatúra-álarcot. A legtöbb ember nem akar küzdeni, gondoltam. Elfogad akármilyen sovány reménységet, akármilyen harsogó hazugságot, bármiféle megaláztatást, ha elkerülheti a küzdelmet.

– Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét? – fordultam Kírához.

– Nem vagyok Lucifer, Hunor, engem hiába kérdezel, nem fogom összetörni az illúzióidat.

– A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga – folytattam.

– Különösen, ha a válaszod is megvan.

– Legalábbis Ádám válasza.

– Amiben élünk, az is az ember tragédiája. Szóval Ádám válaszai megteszik nekünk is.

 

 

(Illusztráció: Omar Delawer)