3.

Miután apámat baleset érte, amelyről immár sziklaszilárdan hiszem, hogy nem baleset volt, szerényen eltemettük. Édesanyám nem jött haza Prágából, hogy megadja a végtisztességet néhai férjének, akitől másfél évtizeddel korábban vált el. Telefonon értesítettem a haláláról. Szinte láttam magam előtt a rezzenéstelen arcát, ahogy fogadja. Sosem szerették egymást, előttem ismeretlen okokból keltek egybe, s ugyancsak ismeretlen okokból költöztek külön. Amennyire tudtam, anyám engem sem szeret, ettől függetlenül karácsonykor és a császár születésnapján mindig küld levelezőlapot. A saját születésnapomon sosem.
− Nem fogom ünnepelni a fájdalmamat – közölte egyszer apámmal, mikor kérdőre vonta emiatt. – Kis híján megölt ez a kölyök, majdnem elvéreztem.
Őszintén szólva engem nem zavart, hogy nem köszöntött föl sosem a születésem napján. Azon sem bánkódtam, hogy nem kedvel. Istenigazából én sem kedvelem őt, jóllehet teljes szívemből szeretem, hiszen az anyám, neki köszönhetem, hogy élek. Az emberi lélek bonyolult műszer, fogalmam sincs róla, miként működik.
A temetés másnapján behívatott a propagandaosztály vezetője. Ez alá a részleg alá tartozott az én alosztályom is. A vezető irodájában, ahol soha azelőtt nem jártam, bőr ülőgarnitúra, politúrozott tölgyasztal és nemes italokkal teli vitrin fogadott. Az ablaknál álló parányi íróasztalon gondos rendben aktatornyok emelkedtek, mellettük apró képernyős videóhírmondó, szövegszerkesztő masina, nyomtató és minimozi-monitor. Az eszközök között díszes gipszkeretben családi fotók díszelegtek: az osztályvezető a férjével és két gyermekével.
– Foglaljon helyet, Szelevényi – kellemetlen hangja hivatalosan csengett, mozdulata mégis szívélyesnek tűnt. Belesüppedtem a bőrkanapéba. Ő az egyik fotelben helyezkedett el. Korombéli nő volt, sem szépnek, sem csúnyának nem nevezhető. Leginkább a közömbös jelzőt találom találónak vele kapcsolatban.
– Parancsoljon, osztályvezető asszony – mosolyogtam álságosan.
– Úgy érzem, egyre több a probléma az Ön alosztályán, Szelevényi úr – szavai súlyosan kopogtak az iroda padlójára, akár a hulló vakolat egy vidéki kúria salétromos faláról. Az arcán az erős összpontosítás jeleit véltem fölfedezni, amitől kis híján elnevettem magam.
– Már többször beszélgettem Önnel az értekezleteket követően – folytatta végképp elkomorulva –, a főosztályvezető úr is elmondta a véleményét, ám foganatja sem ennek, sem annak nincsen. Abszolúte nincsen!
– Nem értünk egyet néhány dologban – hagytam rá, talán túlzottan is magabiztosan, már-már udvariatlanul.
– Nos, igen – bólintott az asszony. – Mi nem akarunk beleszólni az ön munkájába, hiszen nem értünk hozzá, s mind a polgármester úr, mind a főosztályvezető úr, mind jómagam elkötelezett hívei vagyunk az alkotmányos demokráciának. De vannak jogos elvárásaink. S ezeket ön ismeri.
– Valóban – mondtam. – Önök látványos, nagy és üres programokat várnak tőlem és munkatársaimtól, amelyeken boldog és önfeledt polgárok szórakoznak, s kikapcsolódásképpen teljes mértékben kiürítik az elméjüket, az utolsó gondolatcsírát is sutba vágják, bezárják agyuk legsötétebb zugába, hogy ott fény híján elsorvadjon. Így a helyére, a satnyuló agytekervények közé beültethető valamelyik divatos és semmitmondó elképzelés, s nem mellesleg gyökeret ver a vezetés iránti elégedettség. Úgy vélik, ez a cél leginkább a nagy, szabadtéri, eszem-iszommal egybekötött eseményeken valósulhat meg, s igen nagy gondnak és a szervezők hibájának, azaz a mi hibánknak tekintik, hogy még ott sem maradéktalanul. A zárt terekben lebonyolított rendezvényektől ugyanezt várják, azaz a (már megbocsásson a kifejezésért) szellemi értelemben vett ürítést, s többször megróttak már, amiért azok iránt lanyha, mi több, egyre lanyhább az érdeklődés, s mi a kollégáimmal tartósan nem tudjuk emelni a közönség létszámát nevezett programokon. Ezt nem is vitatom, ez így igaz. Számos oka van ennek, amelyeket számtalanszor soroltam el Önöknek a hosszú értekezleteken, írtam le jelentésekben, beszámolókban. Azt sem hallgattam el, hogy néhány kisebb volumenű, beltéri rendezvényünkre ép ésszel és jó érzékkel nem is várható el a magas létszám, mivel azokon nem lehetséges az agy kiürítése, mert éppen ellenkezőleg, a föltöltése a cél. És szerintem ez nem baj, mert nem kizárólag megalomániás, össznépi duhajkodásból, önfeledt kikapcsolódásból, lazításból áll az úgynevezett kultúra, habár ez tagadhatatlanul az egyik, s bizonyos céloknak leginkább megfelelő, viszont távolról sem a legfontosabb szegmense. A kis, kreativitást elősegítő kezdeményezések, a közösséget építő események, a gondolatébresztés, az önállóság erősítése véleményem szerint ezerszer lényegesebb. Ha fogalmazhatok fennkölten, az, amiről Önök beszélnek, amit Önök kívánnak, legfeljebb a mai nap és a bugyuta holnap szolgálói, míg mindaz, amit legutóbb emlegettem, a tartalmas jövő alapjait vetheti meg.  
– Nem értünk egyet – sóhajtott az osztályvezető asszony, s én tudtam, hogy nem csak hogy egyet nem értünk, de ő speciel semmit sem ért abból, amiről beszélek. És nem csak azért, mert nem fejtettem ki szabatosabban a mondandómat, írásban ugyanis nem egyszer pontról pontra magyaráztam el az egészet; több soron a szájukba rágtam, mégse értették, következésképpen (és szerencsémre) azt sem látták át, mi nem csak nem értünk egyet, de a világnézetünk alapjaiban összeegyeztethetetlen.
– És meg kell mondanom, roppant nehéz önnel együtt dolgozni – csóválta a fejét a felettesem. – Mert például sosem a lényegről beszél. Mert a lényeg, hogy jól működjön az alosztály, költséghatékonyan szervezzen nagyszabású kulturális eseményeket, amelyeken minél többen vesznek részt és minél elégedettebben távoznak, s utána mi, a város vezetői büszkék lehetünk!
– A lényeg mibenlétében értünk egyet a legkevésbé – mormogtam feszengve.
– Azonban már nincs is szükség arra, hogy egyet értsünk – emelkedett föl az osztályvezető. Én is fölálltam rögvest, bízva a közeli szabadulásban.
– Önt a Kulturális és Propaganda Minisztériumba helyezik – mondta, s mintha egy kaján vigyort fojtott volna el. – Hogy pontosan mi lesz a feladata, azt nem tudom, viszont holnap el kell hagynia a várost.
Erre nem készültem föl. Túlságosan szerettem a városomat ahhoz, hogy megrendülés nélkül fogadjak egy ilyen hírt.
– El kell hagynom…? – hebegtem.
Az osztályvezető asszony arcán ezúttal egyértelműen átsuhant egy gúnyos mosoly.
– Attól tartok, igen. Holnap reggel várják önt a minisztériumban, Budapesten.
Úgy nyújtotta a kezét, mint egy férfi. S én úgy fogadtam el, akár egy megszeppent gyerek. Megalázva, a könnyeimmel küszködve hagytam el az irodát.
Egyenesen a kedvenc italmérésembe ügettem, mit sem törődve a portás kellemetlenkedésével.
− Hová-hová, Szelevényi úr? Hová loholunk dologidőben?
Szóra se méltattam, amúgy is tudta mindenki, hogy ő a legrafináltabb besúgó az egész vármegyében. Meg kellett innom egy valamit. Az egy valamiből aztán három pálinka lett, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy összepakoljam azt a kevés holmimat, amit a munkahelyemen tartottam. Amikor visszaértem a hivatalba, a portás szúrós szemmel nézett rám.
− Ha most valaki egy szondával erre járna… – dünnyögte.
− Akkor járna erre egy szondás ember – gúnyolódtam.
Kettesével szedtem a lépcsőket az irodámig.
− Hol járt? – kérdezte a titkárnőnk.
− Az osztályvezetőnél – világosítottam föl. – Utána meg kocsmában. Holnaptól Pesten dolgozom.
− Miért? – kerekedett el a szeme a kollégámnak, aki véletlenül hallotta, amit beszélek.
− Pontosan nem tudom – vonogattam a vállam. – Holnap reggel a minisztériumban kell jelentkeznem.
− Kicsináltak!
− Minden valószínűség szerint – ismertem be készséggel. – És jobb, ha megyek, mielőtt bajotok lenne… Nem tűnik jó ötletnek szóba elegyedni velem.
− Elbúcsúzunk majd rendesen, ugye?
Jól esett a kérdés, ezért talán a valóságosnál lelkesebben válaszoltam:
− Naná! A következő hétvégén hazajövök, s megiszunk néhány kört!
Ebben azonban csúnyán tévedtem.

További fejezetek: I., II. IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 (Illusztráció: Payer-térkép)

2.

Az apám kutatásai jelentik a kulcsot, ha meg akarom fejteni, miként kerültem erre az Isten háta mögötti telepre. Három évvel ezelőtt, amikor ide helyeztek, magammal hoztam, pontosabban a bőröndöm aljában, mindenféle érdektelen papírok − semmitmondó följegyzések, kiadatlan tanulmányok, esszék, magánlevelek − közé keverve kicsempésztem néhány nem túl vaskos dossziét, az apám hátrahagyott irataival. Az azóta eltelt esztendők során ezerszer böngésztem végig valamennyit, időm volt rá bőven. Belém idegződött, cáfolhatatlannak hitt igazságok omlottak össze bennem, miközben töviről hegyire megismertem apám eretnek elméletét. Immár tisztán látom, hogy ez az elátkozott elképzelés határozta meg az egész életét, ez szabott irányt a cselekedeteinek, ez okozta kínjait, s immáron kétségkívül az én sorsomat is ez irányítja.
Éjjelente, zárt ajtók mögött olvasom a dossziékat. Újra és újra előveszem a papírokat, füzeteket, gépelt iratokat, fotográfiákat, böngészem a dokumentumokat, üldögélek fölöttük, töröm a fejem, keresem a hibákat apám gondolatvezetésében. Csakhogy nem lelem. Az okfejtése világos, a következtetései logikusak. Alighanem igaza van. S mivel igazsága nem egyezik az egyedül verifikált és legitim akadémikus narratívával, bűne megbocsáthatatlan.
Apám írásai az 1914-es évvel kapcsolatos fejtegetésekkel kezdődnek. Teóriája nem vitatja, hogy abban az esztendőben Európa a háború szélére sodródott, sőt, egyetért azzal a történetírói toposszal is, miszerint amikor Ferenc Ferdinándot meglőtték Szarajevóban, a háború karnyújtásnyi közelségbe került, s ha a trónörökös – a csodával határos módon – nem éli túl a merényletet, bizonyosan rászabadul a pokol az egész planétára, és az emberiség történelme az azóta eltelt évszázad során egészen másként alakul, mint ahogyan a valóságban alakult. Azonban az apám úgy véli, nem Ferenc Ferdinándé a főszerep ebben a történetben (amely jelen esetben nem mellesleg maga a legitim, elfogadott, lényegét tekintve cáfolhatatlannak hitt történelem), az ő gyógyulása csak hab a tortán, afféle ráadás, bónusz, amolyan jutalék. Az igazi kulcsfigura nem a Habsburg herceg, hanem egy Uljanov nevű orosz anarchista, akit – apám kutatásai szerint – a német titkos szolgálat Lenin néven foglalkoztatott és akinek hiába keressük akár a valódi, akár a fedőnevét a történelemkönyvekben.
Uljanov a pattanásig feszült európai helyzetben, 1914 nyarán kirobbantotta azt a felkelést Szentpéterváron, amit a történészek Pétervári Hosszú Éjszakák néven emlegetnek és éhséglázadásként határoznak meg. Velük ellentétben apámnak az a meggyőződése, hogy szó sem lehetett spontán éhséglázadásról, tudniillik nem dúlt nagyobb éhínség a cár birodalmában, mint amekkorát réges-régen megszokott már az orosz nép, s ha azt túlzás is lenne állítani, hogy föl sem vette az élelmiszerhiányt, az mindenképpen kijelenthető, hogy zavarogni eszébe se jutott volna miatta. Nem az éhezés, de ez a bizonyos Uljanov szította az elégedetlenkedést, a németek hathatós segítségével. Következésképpen, ellentétben azzal, ahogyan a történelemórákon tanítják, 1914. július 7-én nem a cár hirtelen megvilágosodása okozta a német expedíciós hadsereg oroszországi beavatkozását, mivel távolról sem II. Miklós hívta a Kaiser hadait, hanem éppenséggel Uljanov, akinek a megbízása pontosan ebben állt: fogságba ejteni a Romanovokat, aztán kizsarolni a cárból ama nevezetes levelet, ami aztán „kalandos” úton Berlinbe jutott. Azt a levelet, amelyet ma a Pergamon Múzeumban bárki megtekinthet, s ha ért franciául, elolvashatja, hogy minden oroszok cárja reszkető kézzel rótt mondataival segítséget kér a teutonok császárától. A levél kérésének eleget téve a németek − a Lenin és emberei keltette zavaros közállapotokat kihasználva − villámgyorsan partra szálltak és egyik pillanatról a másikra elfoglalták Pétervárt. A szó legszorosabb értelmében dolgozószobája sarkába szorított cár parancsának engedelmeskedve az orosz haderő tétlenül nézte a masírozó németeket, II. Miklós pedig örök barátsági szerződést írt alá megmentőjével, Vilmos császárral. Márpedig egy német-orosz szövetséget ép ésszel senki nem támadhatott meg. Amiképpen nem is tette.
A későbbiekben ez a szövetség határozta meg az erőviszonyokat az egész bolygón, s tulajdonképpen mind a mai napig a fent vázolt események szolgálnak alapul a világunk rendjéhez. A politikai-hatalmi erőviszonyok 1914 óta lényegileg mit sem változtak. A német-orosz konvenció kimerevítette a történelmi pillanatot, évszázadokra nyújtotta a status quot, gátat vetett minden számottevő változásnak. Az élet olyanná lett, akárha az Isten fényképet készített volna a teremtés egyetlen percéről, s minden egyes napot az alapján a fotó alapján teremtene újra és újra, az idők végezetéig.
Ám ez csak az érem egyik oldala. Apám úgy véli, a világrend mindenekelőtt azért állandósulhatott, mert az 1900-as évek elejére kialakult az a helyzet, amelyben minden eseményt, minden politikai lépést, minden gazdasági kezdeményezést három gigantikus és két hangyányit kisebb titkos szolgálat irányított. Természete szerint a háttérből. Ahogyan Uljanov pétervári manipulációjának rejtélyes és láthatatlan német erők szabtak irányt, s amiképpen a tízes évek közepétől elharapózó orosz belső válság konszolidációját ugyanazok az észrevétlen kezek vezényelték le, úgy minden egyebet is a háttérben meghúzódó árnyékszervezetek alakítottak. Persze, messze nem mindent a németek. A többi nagyhatalom sem volt rest.
Nincs ez másként napjainkban sem. Mintegy száz-száztíz esztendeje az angolszász-francia, a német és a japán, valamint az oszmán és a monarchia-béli hírszerző hálózat kezében összpontosul a valódi hatalom ezen a sártekén. S újabban mind jobban fölzárkózik az előbbiekhez és részt követel magának a glóbusz-tortából az orosz ügynökség, az Ohrana is. Ezek a szolgálatok meghatározó módon befolyásolják a világgazdaságot, minden lépésükkel a stabilitásra és mozdulatlanságra törekszenek, elemi érdekük minden áron fönntartani az 1914 óta fönnálló állapotot, ennek érdekében a technikai fejlődést hátráltatják, az ember teremtő képzeletét sorvasztják. Végső soron az emberi nemet egy kisszerű, tunya szellemű tömeggé degradálták az elmúlt száz évben. Apám nem kevesebbet állít, mint hogy az emberiség a titkos szolgálatok tömegmanipulációja miatt nem használta ki minden lehetőségét, sőt, más történelmi fejlődést követve véleménye szerint kreatívabbak és számos területen hatékonyabbak volnánk. Egyik példája ennek alátámasztására az űrutazás. Úgy vélte, ha nem az árnyékemberek kottájából játszana az egész fajunk, régen meghódítottuk volna a világűrt, s a Holdon bázisaink emelkednének. Úgy gondolta, az űrhajó mint technikai vívmány kizárólag azért nem valósult meg, mert az álmokon és a fantázián túl nem maradt semmi, ami arra kényszerítse a kutatókat, hogy valóra váltsák ezt az elképzelést, és különösen nem akadt semmi, ami finanszírozásra késztette volna az államokat, hiszen a közöttük évezredeken keresztül folyó versengés egy évszázada (a felszínen és a tömeg tudatában legalábbis) igen lagymataggá szelídült. Apám állítása szerint a technikai haladás alapfeltétele a verseny. Amilyen mértékben mérséklődik a rivalizálás, olyan mértékben lassul a technikai haladás. Ugyan ki merné azt állítani, hogy ebben nincs logika? A természet és az 1914 előtti történelem millió példával támasztja alá a konklúzió helyes voltát…
Engem, nem tagadom, meggyőzött az apám. És erős hittel hiszem, hogy nem azért, mert az apám. Sokkal inkább azért, mert az argumentációja elfogadható. Magyarán igaza van. Pontosabban: igaza volt. Nehezemre esik az apámról múlt időben beszélni. Holott múlt időben kell őt emlegetnem.
Iratainak utolsó oldalain ügynökök neveit sorolta föl. És ezen a ponton ismét helyesbítenem kell, amit föntebb elmeséltem. Naivitás volna ugyanis azt képzelni, hogy a logikus következtetések alapjaira épített alternatív elmélet volt apám megbocsáthatatlan bűne. Nem valószínű, hogy eretnek tézisei vezettek a halálához és űztek engem ide, az Északi-sark közelébe. Sokkal inkább azokban az ügynöklistákban kellene keresnem az okokat…
Mint valami kalandfilmben, áldozatául estem az arctalan, kiismerhetetlen hatalomnak. Talán ugyanannak a gépezetnek, amely Joseph K.-t is elemésztette Kafka univerzumában. Csak éppen az emésztőcsatorna, amelybe kerültem, nem a törvényszék folyosóinak átláthatatlan rendszere, nem is egy kastély labirintusa, hanem a sarki fény villódzó, dermesztően rideg világa.

További fejezetek: I., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

1.

Az olajfúrótornyok acélszerkezete köré finom, remegő glóriát von a sarki fény. Innen egészen apróknak tűnnek, akár valamiféle, nagyobbacska gyerekeknek szánt, fémből készített építőjáték elemei. Összébb húzom magamat a kabátban, azonban még így is csontomig hatol a hideg. Lehet úgy mínusz húsz fok, ha jól becsülöm. Pillanatok alatt föl is adom a tervem, eszem ágában sincs már járni egyet, sebbel-lobbal visszafordulok a melegbe. Mielőtt becsukom magam után az ajtót, néhány pillantással átfogom az egész telepet. Kilenc nagy épület, a leszállópálya és a meteorológiai állomás. Az épületek között vastag, kőkeménnyé fagyott kötelek futnak, harminc centinként csomókba görcsösülnek – egyrészt az utakat jelzik, másrészt kapaszkodóul szolgálnak, amikor az erős sarki szélben kell eljutni egyik házból a másikba. A múlt télen egy operátor csupasz kézzel ért hozzá az egyik ilyen vezetőkötélhez, oda is fagyott a tenyere legott, s mivel éppen akkor csapott le ránk a szokásos vihar, senki nem hallotta az óbégatását. Másnap reggel a gondnokok lángszóróval olvasztották le a markát a kötélről, a talpát a talajtól, hogy be tudják hozni a tetemet. Pléhkoporsóba helyezték, amit íziben leforrasztottak, hogy amikor majd lehetséges lesz, hazaszállíttassák, s a hozzátartozói eltemethessék békében. Még most is enyhén fölfordul a gyomrom, ahogy magam elé idézem félig kiolvadt, kékes színű arcát, a melegben megpattanó szemeit. Miután hermetikusan lezárták a szarkofágot, olyanná változott az a fémdoboz, akár egy konzerv. Órákig azon járt az agyam, vajon megállt a bomlás abban a téglatestben vagy sem, s ha nem, mi történhet vele, mi folyhat (akár a szó szoros értelmében is) odabenn − egy hirtelen légáramlat apró, tűhegyes jégkristályokat szór az arcomba, így térít magamhoz a borzongató emlék szorításából. Legszívesebben fölkiáltanék. Végül minden erőmet megfeszítve, fogcsikorgatva hallgatok. Hangos kattanással zárom az ajtót. Mialatt kihámozom magam a bundámból, legalább hárman eresztenek felém gúnyos mosolyt: lám, milyen gyorsan megfutamodtam. Errefelé ritka a magamfajta. A legtöbben pénzt keresni jönnek ide (az olajfúrótornyok megdöbbentően jól fizetnek), mások kutatásokat folytatnak, s akadnak olyanok is, akik kalandvágyból, virtusból érkeznek a Föld eme távoli, mostoha pontjára, alig ezer kilométerre az Északi-sarktól. Valahányszor belegondolok, hol is vagyok pontosan, mindannyiszor megborzongok. Elképzelni sem tudom, hogy az Osztrák-Magyar Északsarki Expedíció tagjai hogy a csudába nem vesztek mind egy szálig oda, amikor erre a szigetcsoportra vetődtek, mintegy másfélszáz évvel ezelőtt. Emlékszem, gyerekkoromban láttam az expedíció hajójának, a Thegettoffnak a makettjét, mellette Julius Payernek, a felfedezők parancsnokának és Kepes Gyula hajóorvosnak, az egyetlen magyar résztvevőnek a portréfotóját, valamint egy festményt, amelyen jégtáblák közt botladozva, puskáikra támaszkodva küzdik magukat előre a (képaláírás tanúsága szerint) bátor hódítók. Talán iskolai kiránduláson, talán családi nyaraláson történt, mindenesetre máig tisztán fel tudom idézni a hajót és a férfiak arcképét, s érzem, ahogy a hideg futkos a hátamon, miközben elmerülök a naturalista műalkotásban. Talán azért vésődött belém ilyen mélyre az emlék, mert ott és akkor megmagyarázhatatlan módon megsejtettem, hogy magam is eljutok oda (tehát ide), ahová egykoron ők, a hajón utazó sarkkutatók, akik rátaláltak erre a 191 szigetből álló kietlen jégvilágra, jegesmedvék, rozmárok és rikácsoló madarak lakhelyére, ahol nyaranta csak néhány szigeten olvad el oly mértékben a jég és a hó, hogy előbukkanjon a barna sár, amit nagy jóindulattal lehet csak talajnak nevezni, anyaföldnek pedig semmiképpen. Mindazonáltal bármennyire mostoha vidék is ez, egyre inkább ez a territórium határozza meg a hazám gazdaságát. Egészen pontosan a mérhetetlen mennyiségű kőolaj a jeges föld és a borzongató víztömeg alatt. A Monarchia súlya az itt lapuló ásványi kincseknek köszönhetően nőttön-nő. Tegnapelőtt olvastam a videóhírmondón, hogy uralkodónk, III. Mátyás a napokban az Oszmán Birodalommal írt alá gazdasági és politikai megállapodást, ami által a két birodalom gyakorlatilag fölosztotta a Balkánt – kivéve, persze, a közvetlenül Berlinből irányított Román Királyságot. Egy ilyen paktum elképzelhetetlen lett volna a gyerekkoromban, mára azonban, mindenekelőtt a sarkvidéki kőolajnak köszönhetően, természetes.
Jómagam három éve élek itt, a Ferenc József-földön létesített tucatnyi telep egyikén. Reggelente fölkelek, s áldom a civilizációt, amiért képes megőrizni a napszakok váltakozásának illúzióját ezen a borzalmas helyen. Errefelé a kurta nyárban sosem nyugszik le a nap, a hosszú és szigorú tél idején viszont sosem kel föl. A napsugár hiányát a sarki fénnyel pótolni képtelenség. Persze, az elektromos áramból nyert világosság sem az igazi, mégis jobban érzem magam tőle, mint érezném akkor, ha hónapokig sötétben, netán kékes villódzásban kellene vegetálnom, akár egy zuzmónak.
Az első nyáron elmentem fókavadászatra azzal a néhány fiatal kocsmatöltelékkel, akik szóba álltak velem. Ezek mind az olaj miatt érkeztek a Ferenc József-földre, aztán az első adandó alkalommal megfutamodtak, nem bírták a kemény munkát. Hazamenni röstellnek is, pénzük sincs az útra, hát a telepi csehókban lebzselnek, nyaranta kibérelnek egy-egy hajót, fókára, belugára vagy narválra vadásznak, ez jelenti egyetlen bevételüket, ebből vedelik át az egész, végtelenbe nyúló sarki telet. Csehek, lengyelek, magyarok és horvátok vegyesen alkottuk a csapatot, amivel útra keltem, igazi közép-európai vállalkozást hoztunk össze. Azon a torz, latin, szláv és magyar jövevényszavakkal kevert, a végletekig egyszerűsített német nyelven beszéltünk, amelynek segítségével a Monarchia különböző nemzetiségei érintkeznek egymással; szidtuk a sorsunk és a császárt, aki ráadásul még négyszeresen király is. Kivált, persze, a sarkvidéket átkoztuk. Régi, rossz dereglyén hajóztunk északnak, ameddig csak tehettük. A jégmező déli széle egy-kétszáz kilométer szélességben nyáron széttöredezik, kisebb-nagyobb táblák válnak le az összefüggő jégről, ilyenkor valamivel nagyobb teret hódít a nyílt tenger. Az egész, beláthatatlan fehérséget váltakozó szélességű csatornák hálózzák be, a levegőből szemlélve olyannak tűnhet a vidék, akár egy folyó deltatorkolata. Jegesmedvék százai járják ezt a fagyos világot, s rengeteg zsákmányt ejtenek, főként fókákat. Mi is többszáz fókát lőttünk utunk során, mi több, jegesmedvét sem egyet kaptunk puskavégre. A fóka húsát a magam részéről többre tartom a rozmárénál, utóbbi számomra túlságosan zsíros. A fókahúst, mióta megízleltem, nem tudom megunni. Talán ez az egyetlen pozitív tapasztalatom ezen a mostoha vidéken. Egy hónapig voltunk távol, térdig gázoltunk a vérben. A zsákmány egy részét a Spitzbergákon adtuk el, mogorva norvégoknak, a többit hazavittük a telepre. Az olajtársaság jó pénzt fizetett a húsért, míg a bőröket novaja zemljai orosz kereskedők vásárolták meg. Miután megkaptam a részem, gazdagnak éreztem magam. Talán újfent embernek is néhány órán keresztül. Most, a lekicsinylő pillantások kereszttüzében újra csak egy nyomorult, lesajnált számkivetett vagyok. Valójában ez az állapot számomra a legkevésbé sem különleges. Megszoktam, hogy lenéznek, kiközösítenek. Otthon, a Közép-Európai Monarchia Magyar Államegységének tisztviselőjeként sem kezeltek másként. Nem voltam egyéb, mint egy kirekesztett, megtűrt, fura figura, aki leginkább idegesítő, jobb esetben kellemetlen.
A bürokratikus gépezet, amelynek hosszú időn át egy, módfelett sok hibával üzemelő részeként éltem, a végletekig bonyolítva, egyszersmind rosszul működik évtizedek, talán évszázadok óta, mindazonáltal elégedett önmagával − s ha nem is teljes egészében az, a közvélemény mégis úgy tartja, hogy a rendszert a jelenleginél jobban képtelenség volna működtetni. Igaz, az utóbbi években divattá váltak az önkritikus megjegyzések, ezek azonban ne tévesszenek meg senkit, nem többek üres udvariassági szólamoknál, aktuális trendnél, társasági és társalgási elvárásnál.
A magam részéről kezdettől fogva képtelen voltam olyan kicsikére redukálni a figyelmemet, oly mértékben sablonossá változtatni a gondolkodásomat, amilyen kicsike figyelem és elenyésző kreativitás a tisztviselői karhoz tartozó személyeknek ajánlatos, illetőleg tőlük elvárt. Egyik konfliktusból keveredtem a másikba, úgy éreztem, az ésszerűtlenség, a merevség, az értelmetlen aktagyártás, az álszent hamisság, az aljas számítás, a gátlástalan, otromba és ostoba törtetés megőrjít, elszívja előlem a levegőt. Az egyik kulturális alosztályt vezettem az én szeretett városomban, innen úgy hatezer kilométerrel délre. Főként olyan programokat és eseményeket koordináltam, amelyek a város vezetésének hivatalos álláspontja szerint „a polgárok épülésére szolgálnak”, kisebb részben olyanokat, amelyekről eme polgárság egyes csoportjai vélekedtek úgy, hogy hasznukra válik; végül a legkisebb hányadban a saját és a kollégáim elképzeléseit igyekeztem valóra váltani. Ezen utóbbi két csoporthoz sorolható eseteket a főnökeim meglehetősen ferde szemmel vizslatták. Én viszont világéletemben abban hittem, hogy a még meglévő közösségekért mindent meg kell tennünk, sőt, lehetőségeinkhez képest újabbakat kell generálnunk, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. A város vezetése és tulajdonképpen csaknem a világ valamennyi hatalma ezzel szemben a népboldogítást vallotta és vallja ma is, azaz az ősi elvet követi: panem et circenses. Eszerint az embereket az éppen aktuális divatoknak megfelelően népszerű szabadidős tevékenységekkel kell lekötni, semmiképpen sem a saját késztetéseiket támogatni, hiszen az az önálló gondolkodás kialakulásának, urambocsá, gyámolításának veszélyeit hordozza magában. Mióta a múlt század közepén csaknem az egész világon egyeduralomra jutott az úgynevezett alkotmányos polgári demokrácia, az államok és a kisebb területi egységek vezetői szüntelen és nagy erőkkel harcolnak az önálló gondolat ellen. A videóhírmondó, a játékfilmek, a nyomtatott és az elektronikus sajtó mind az uniformizálás eszköze, noha mindegyik ennek éppen az ellenkezőjét, az egyéniség primátusát, a kreativitás szentségét, a szabad gondolatokat hirdeti. Ez azonban olcsó hipokratizmus csupán.
Hanem ezúttal nem hagyom magam, rossz szokásomhoz híven, elkalandozni! Végtére is nem elméleti munkán dolgozom, csak fölös időmet ütöm el ezekkel a naplószerű följegyzésekkel.

További fejezetek: II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

1.

– Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficir, ejn gefrejte, cén infanterisz, ejn pilman!* – hallja álmában is, ahogy az őrség osztásakor elszavalják. A következő pillanatban már a kompanie-kommendáns, főhadnagy úr Gruber nyalka termete takarja ki előle a vakítóan kék mediterrán égboltot, mielőtt azonban megszólalna, fölébred. Körülötte szuszogás, nyögdécselés, horkantás, kapcabűz. Recseg-ropog az ágy valaki alatt, ahogy nyöszörögve forgolódik. Az Öreg némán mered a sötétségbe. Homlokát mély barázda szeli ketté (innen kapta a gúnynevét is, valójában alig múlt húsz esztendős), a barázdában légy billegeti a szárnyát. Nem kergeti el, szinte jólesik a rovarlábak motozása. Egyszerre megérzi, amint egy halk sóhajjal belopózik a hálóterembe a hajnal. Elmosolyodik, behunyja a szemét, várja az ébresztő dallamait. Előre élvezi a friss hideg vizet, amiben megmossa majd az arcát. Szinte hallja, ahogy a napokban érkezett újoncok sutyorognak:
– A vizön vannak a házak… mennyi ablak… A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom… – ilyenféleképpen pusmogtak ők is, mikor bevonultak a venécziai kaszárnyába, lassan fél évnek előtte. Az Öregnek széles jó kedve kerekedik. Ha már katonának viszik az embert, gondolja, legalább ilyen helyre kerüljön, ilyen hihetetlen vízivilágba, mint ez a város itt. Hiszen otthon is mindenütt ott a Tisza, a főágból kiszakadó erek, patakok keresztülszőnek mindent, de mindent, mégsem olyan az, mint ez a Venéczia, ez a mesebeli település. Ha elmesélem otthon, kinevetnek, gondolja.
Megszólal az ébresztő, a bakák egymás után serkennek föl, öltöznek, borotválkoznak, a priccsüket vetik be gondosan, belebújnak az egyenruháikba, sorakoznak a früstökhöz. Kedvetlenek és mosdatlan szájúak, reggelente mindig fásultak mindahányan, az álmok foszlányai még ott lebegnek a fejükben, a szívükben sajog a honvágy.
Az Öreg kilép a kaszárnya udvarára, megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, szeme előtt szikrázik a déli város ege, tengere. Elég egy pillanatra lehunyni a szemét, s máris látja a laktanya falai mögött emelkedő ódon kőházakat. Közben mindegyre azon tűnődik, vajon otthon, Alsóvároson, elhiszik-e majd, mi minden tárult a szeme elé, mialatt a szegedi ezred ebben a mesevárosban feküdt? Elképzeli, ahogy meséli a gyerekeinek, miként járt az apjuk abban a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban e mohos kőpillérek között, s hogyan állt posztot az Arzenál kapujában fényesre pucolt fegyverével. A gyerekek – szerette azt gondolni, lesz köztük egy huncut tekintetű kisleány is – szájtátva figyelik majd és büszkeség tölti el a szívüket, s még jobban fogják becsülni világlátott atyjukat, akit amúgy is oly nagyra tartanak…
Az Öreg sóhajt egyet. Bárcsak ott tartana már, gondolja, otthon, szerető család − milyen messze jár még attól! Még csak egy lány sincs, aki várná, hacsak néhány korcsmai riherongy nem.
A következő minutában ismét a vállába hasít a fájdalom. Szinte meg is feledkezett róla, de a seb időről időre bejelentkezik. Az ezredorvoshoz mégsem fog elmenni, bármennyire sajog is a vágás. Ha elmenne, meg sem állna a hadbíróságig.
− Fáj, Öreg? – kérdi valaki a háta mögül. Nem ismeri föl a hangot, csak amikor megfordul, látja, ki az.
− Kibírom – morogja. – Nem levedzik mán, mög a környéke së piros. Túlélöm.
A kérdező (magas, jó svádájú férfi, az egyik szeme zöld, a másik kék) bólint, azzal odébbáll. Kicsit húzza a jobb lábát. Ott, ahol az Öreg megszorongatta.

2.

Hét nappal korábban az Öreg priccsszomszédja levelet kapott hazulról, a menyasszonyától. Miközben kínnal-keservvel silabizálta a tartalmát, a felemás szemű odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a papirost meg a borítékot, megnézte a föladót, aztán nagy nevetések közepette fölolvasott a levélből egy-egy passzust. A vőlegény hiába kapdosott a jó illatú papír után, esélye sem volt arra, hogy visszaszerezze. Így ment ez perceken keresztül. Végül a koperta, a levéllel együtt a földre hullott. A címzett nyomban magához ragadta mindkettőt és sietve a sarokba vonult.
− Ösmeröm én ezt a lányt, aki neköd írogat – vetette utána foghegyről a felemás szemű.
– Sokan ösmerik űtet – tette hozzá jelentőségteljesen.
− Ezt hogy értöd? – lépett elő a terem homályos végéből az Öreg.
− Úgy – kacsintott rá amaz.
A vőlegény erre nagyot kiáltva rohant elő a hálóterem homályba burkolózó végéből, vinnyogva ugrott neki a felemás szeműnek, ám rögvest le is pattant róla, akár keményre gyúrt nemezgolyó a házfalról. Hanyatt esett, s a másik nem késlekedett, nagy szakértelemmel megtaposta. Az Öreg igyekezett közbelépni, de a felemás szemű barátai lefogták. A jelenetnek a betoppanó Gruber főhadnagy vetett véget. Németül szidta a katonák szüléjét, fröcsögött a nyála. Akit a földön heverni látott − a boldogtalan vőlegényt −, azt záratta áristomba, igaz, egyetlen éjszakára csupán.
− Mögkeserülöd – szűrte a fogai között az Öreg a felemás szemű felé.
Két nap múlva érkezett el a keserülés ideje. Venéczia valószerűtlenül kék ege alatt akaszkodtak össze. A kaszárnya eldugott zugában estek egymásnak, zuhogtak az ütések, rúgások, lihegtek a verekedők, a köréjük gyűlt közönség lélegzetvisszafojtva követte az eseményeket. Senki nem szólt, a küzdő felek sem nyikkantak, nehogy lebukjanak a zajongással. A megcsúfolt vőlegény kicsivel odébb állt, szánni valóan elanyátlanodva; vigasztalan pillantásokat vetett a verekedőkre, körmeit a tenyerébe mélyesztette és úgy imbolygott, akár a részegek. Legalább hat-hét percig zajlott a csata, végül a felemás szemű kezében bicska villant. A penge megmártózott az Öreg vállában. Azonban az Öreg sem volt rest, legott megragadta támadója kést szorongató kezét, gyors mozdulattal kicsavarta, a gyilkos szerszám a földre hullott. Az Öreg a következő pillanatban kirúgta ellenfele lábát, boszorkányos ügyességgel elkerülte, hogy az elzuhanó test magával rántsa, végül megragadta a felemás szemű bal lábát és vadul tekerni kezdte.
− Elég! – nyögte a földön fekvő katona. – Elég már…
Az Öreg elengedte, a felemás szemű nyögdécselve tápászkodott föl. A közönség azonnal szétszéledt, csak a vőlegény maradt ott, ahol volt, ajkai hangtalan mozogtak. Indult volna az Öreghez, mégse moccant, csak szótalan figyelte, ahogy a küzdő felek elvonulnak a sebeiket nyalogatni.

3.

Az Öreg hosszan bámul a sántikáló felemás szemű után.
− Neköm köllött vóna e’röndözni – lép mellé a priccsszomszédja, a megcsúfolt vőlegény.
– Kötelességöm lött vóna… – teszi hozzá halkan. Régóta gyűjti a bátorságot, hogy megszólítsa az Öreget, eligazítsa a kettejük dolgát. Hát, csak mostanra gyűlt ki a megfelelő adag.
− Hagyd mán – legyint az Öreg. – Butaság vót így is, butaság lött vóna úgy is.
Megveregeti a társa vállát, mielőtt magára hagyja.
− Neköm köllött vóna… Neköm… – hajtogatja tovább a legény, az arca úgy lángol, hogy az Öreg a hátában érzi a tüzét. Legszívesebben sarkon fordulna, hogy erre a szerencsétlenre kiáltson − hagyd abba, ne ríjjá’, lögyél férfi! −, mégse szól, csak elsomfordál. Neköd is löhetött vóna, gondolja közben, de kölleni neköm köllött, mer’ magam is ösmertem azt a lányt, hogy a nyavalya törne ki mind a kettőnket…

*A kurzívval szedett részek Tömörkény István A tengeri város című novellájából kölcsönzött idézetek

(Illusztráció: wr)

A csikorgó fékezés után a gőzmozdony füstje szétterült az alföldi rónaságon. A vagonok ablakaiban kíváncsi fejek jelentek meg, előre-hátra nézelődtek, egymást kérdezgették a szomszédos fülkékben utazók. A legelső kocsiról nehézkesen leugrott a pohos kalauz, billegve előreszaladt a mozdonyhoz, ahonnan sűrű káromkodások hallatszottak. Abban a pillanatban, amikor odaért, az utolsó vagonra föllépett egy nagy, pödrött bajszú, daliás férfiú kis, köpcös kísérőjével. Talán csak a puszta fölött köröző rétihéja a megmondhatója, honnan kerültek elő hirtelen. Mindenesetre besurrantak az egyik fülkébe, s az ablakban lógó, hivatalnok külsejű utas háta mögött lehuppantak a bársonnyal bevont ülésre. A pohos kalauz megtudta a mozdonyvezetőktől, hogy évszázados fa dőlt a sínekre, ami annál különösebb, mert ezen a vidéken évszázados fákat nemigen találni, meg aztán vihar sem dúlt az elmúlt napokban. A tetterős masiniszták azonban nem vesztek el az okok kutatásának labirintusában, hanem a fűtőkkel vállvetve lerángatták a fatörzset a sínekről.
Az új utasok közben pipát tömtek, rágyújtottak. Útitársukat a bodorodó füst vonzotta a helyére.
– Adjon Isten! – köszönt a pipázókra.
– Fogadj Isten! – mosolyodott el a pödrött bajszú, daliás férfiú.
– Hát kendtek?
– Eleddig előrébb üldögéltünk, de a fékezés visszavetett bennünket – magyarázta az alacsonyabb.
– Hová tartanak?
– Csak ide, Szegedre.
– De hisz ez a vonat onnan indult!
– No, hát akkor oda is tér majd vissza! – dörmögte nyugodtan a daliás, s a maga részéről lezártnak tekintette a kérdést.
A hivatalnok gyanakodva méregette a jövevényeket. Parasztos gúnyát viseltek, de úgy hordták, mintha nemesi ancúg volna.
– Lókupecek tán kendtek? – érdeklődött.
– Lát talán lovakat az úr? – kérdezett vissza a köpcös kis emberke.
A tisztviselő elvörösödött, s el is némult. A vonat rántott egyet, majd sóhajtva, füttyentve nekilódult. A hivatalnokféle fölvette az ablak alatti kicsiny asztalkáról a napilapját, kihajtogatta, belétemetkezett. Lapozgatta, olvasgatta, hümmögött hozzá. Egyszer csak megdermedt, akárha sóbálvánnyá vált volna, aztán fölpattant, mint akinek darázs csípte meg a farát.
– Engedelmükkel – motyogta, s kioldalgott a fülkéből.
– Hová siethet ez ennyire, kedvelt uraságom? – vetette föl a kérdést a zömök alak.
– Megy a dolgára, gondolom. Beszélik, hogy ezeken a járgányokon azt is el lehet végezni.
– No, ennek magam járok utána – emelkedett föl a mokány fickó, pipájába belefojtotta a szuszt, azzal nekivágott a vonat folyosójának.
Társa megsimogatta gondosan kifent, méhviasszal kenegetett bajuszát, s megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, micsoda bolondság, de azért nem orrolna miatta. Azután elterpeszkedett a kényelmes ülőalkalmatosságon, s érdeklődve nézte a tovatűnő alföldi tájat, a bokrokat, ligeteket, magányos tanyákat. A zötyögéstől és a szelíd tájéktól csakhamar elandalodott. Álmodozásából a pisztoly kakasának baljós zaja térítette magához.
– Emeld föl a kezed, betyár! – hallott egy recsegő hangot, s mikor maga fölé sandított, kockás zakós, pörge kalapos úriembert pillantott meg. Nagyvárosi rendőrkopónak vélte volna bárki, aki járatos a nagyvárosok életében. Utasunk nem egészen értette, ki áll vele szemben és mi a gondja; a betyár szó minősít vagy foglalkozást jelöl.
– Emeljem, úgy szeretné? – kérdezte jámboran, s mikor a pörge kalap a bólintás jeleként megbillent, váratlanul és villámgyorsan a magasba lökte kezét, s ugyanazzal a mozdulattal le is fegyverezte a nagyvárosi kopót, aki csodálkozásában mukkanni is elfelejtett. A pödrött bajszú pedig pillanatok alatt levarázsolta róla a nyakkendőt, azzal kötötte össze a kezeit, végezetül önnön pisztolyát szegezte a halántékának.
Alighogy mindez megesett, a tömzsi tűnt föl a fülke ajtajában, kezében gyűrött újság.
– Az a haloványképű macskajancsi bepanaszolt bennünket – mesélte. – Nyilván azért jött a nyakunkra ez a pandúrszerű atyafi – bökött a magába roskadt rendőrkopó felé.
– És mit tettél az áruló latorral?
– Kihajítottam a vonatból.
A rendőrkopó foga erre vacogni kezdett.
– Ebben a lapban benne van a nyomtatott képünk – mutatta a köpcös. – Azt írják a firkászok, hogy körözik a Rózsasándort meg a segédjét, a Panzasándort. Azaz téged, kedvelt uraságom, meg engem, hehehe.
– Pandúrsándor bérence vagy? – szegezte a kérdést a megkötözött embernek a nagy, pödrött bajszú Rózsasándor.
– Nem én – hebegte a kérdezett. – Nem is ismerem őt, csak a hírét hallottam. Én a józsefvárosi kapitányságon szolgálok, Pesten. A napokban a fivéremnél voltam látogatóban Szegeden.
– És minek ártod bele magad a más dolgába? – rivallt rá Panzasándor.
– A körözés a rendvédelmi szervek valamennyi tagjára nézve kötelező érvényű parancs… Ha a körözött személyek a látókörünkbe kerülnek, föl kell fednünk esetleges inkognitónkat, s ha netán szolgálaton kívül lennénk, haladéktalanul szolgálatba kell helyezni magunkat, és intézkedést kell foganatosítanunk.
Panzasándor és Rózsasándor együttérző pillantást váltottak.
– Elmeháborodott – jegyezték meg halkan.
– Úgy hiszem, jobb távoznunk, Panzasándor, egykomám – döntött Rózsasándor. – Majd más alkalommal utazgatunk ezen a böhöm gépezeten.
Szavait, mint mindig, ezúttal is tett követte, s a legközelebbi szakaszon, ahol a szerelvény lassított kicsit, a két potyautas leugrott a puszta kies földjére.
– Hozta Isten Önöket! – hallották, miközben föltápászkodtak és a port veregették le a ruhájukról. Fölemelve a fejüket, kifogástalan, ám meglehetősen szokatlan öltözetű, hórihorgas férfit pillantottak meg.
– Álmodom talán? – képedt el Panzasándor. – Vagy meghaltunk?
– Jó napot! – mordult Rózsasándor, akinek arra a napra kissé elege volt az idegenekből. – Neked meg mi bajod? – fordult a cimborája felé.
– Ezzel a figurával szoktam álmodni – magyarázta Panzasándor. – Csetlik, botlik, rozzant gebén száguldozik, petrencés rúddal hadonászik és szélmalmokat rohamoz idétlen kurjantásokat hallatva.
– Isten hozta Önöket! – szólt újra az ismeretlen. – Ha megengedik, a nevem Tegnapi Rézmán. Kiket tisztelhetek az urakban?
Rózsasándor összevonta a szemöldökét.
– Az én nevem Ferkó, a barátomé meg Miklós – mondta végül.
– Kövessenek!
A különös nevű égimeszelő nyomában először átvágtak egy mezőn, majd egy apró, fiatal ligeten. Panzasándor kutyagolás közben arra jutott, ez az ember nem az álmaiból lépett eléjük, csupán hasonlít ahhoz. Madarak csiviteltek, tűzött a nap a tarkójukra, az ég kékjén felhőfoszlányok ténferegtek erre-arra, akár nyájtól elkóborolt birkák. Végül két ember magasságú falhoz érkeztek, s apró, vasalt kapun keresztül keltek át. A falon belül patak csordogált, gyümölcsös és konyhakert terült el, kellős közepén, istállótól, csűrtől és pajtától övezve, kicsike kastély állott. A falak mentén magas, furcsa növényzet nőtt sűrűn és buján.
– Kerüljenek beljebb! – tárta ki vendégei előtt a kastély ajtaját Tegnapi Rézmán.
Az épület mindössze két helyiségből állt, egy meglehetős teremből és egy kis konyhából. Utóbbiban vénségesen vén, kövér asszonyság tüsténkedett, az érkezőkre ügyet sem vetve szöszmötölt a tűzhelyen. A vendéglátó hellyel kínálta Rózsasándort és Panzasándort. Tegnapi Rézmán bort hozott meg metszett poharakat, s miután kitöltötte az italt, maga is leült.
– Nem kell, hogy féljenek – kortyolt nagyot, ádámcsutkája csak úgy ugrált a torkán. – Én sosem árulom el a jó betyárokat.
Rózsasándor keze ökölbe szorult, teste azonban mozdulatlan maradt.
– Szóval tudja, kik vagyunk – horgasztotta le a fejét Panzasándor.
– Tudom. Csakhogy én kivonultam a világból, tőlem nem kell tartaniuk. Néhány béressel, az intézőmmel és egy szakácsnővel élek itt, régi nevemet és régi életemet hátrahagytam. Azért küzdök, amiért maguk.
– És mi miért? – vonta föl a szemöldökét Rózsasándor.
– A szabadságért. Az osztrák iga és elnyomás ellenében.
– Részben – emelte föl a mutatóujját Panzasándor.
– És hogyan harcol kend? – firtatta Rózsasándor.
– Azt majd megtudják, ha elérkezik az ideje. Előtte egyenek, igyanak!
– Ha akarnánk, sem tudnánk elmenni, ugye? – szólt Rózsasándor.
– Ha akarnának, elmehetnének. Csakhogy nem akarnak. Olyan ízletes ételt, amilyet mindjárt tálaltatok, nem ettek még soha!
Így is lett: a töltött kacsacombok, tűzdelt dagadók, pácolt oldalasok, vadpecsenyék és halak mellé különlegesebbnél különlegesebb köreteket kaptak. A főétkek hosszú sorát követően pedig jöttek a desszertek! Degeszre ették magukat mind a ketten.
– Nos, így lehet élni minálunk – vigyorgott Tegnapi Rézmán. – Most pedig pihenjenek le kicsit, megterhelt gyomruk amúgy sem engedne egyebet.
Ezekkel a szavakkal újra a szabadba invitálta vendégeit, és a pajta felé kormányozta őket. Alig léptek be az épületbe, újabb ámulatba estek: amiről ők azt gondolták, pajta, valójában pazar szállás volt. Az építmény közepén keskeny folyosó futott végig, erről nyíltak jobbra és balra a minden kényelmet kielégítő szobák. A helyiségben, amelyet Tegnapi Rézmán Rózsasándornak és kenyeres pajtásának szánt, két ágy, két karosszék, két mosdótál, kellemes tájképpel díszített paravánnal elkerített dézsa, tömör tölgyfaasztal és öblös ruhásszekrény fogadta a leendő lakókat.
– Pontosan tizenkét ilyen szobánk van. Mind ugyanígy berendezve.
– S kik lakják a többi tizenegyet? – kérdezte gyanakodva Panzasándor.
– Nem mindet foglalták még. Viszont amelyiket igen, abban egytől egyig kitűnő emberek élnek, majd meglátják, kitűnőek! Most azonban pihenjenek – köszönt el a langaléta, azzal rájuk csukta az ajtót.
Rózsasándor egy hosszú lépéssel nyomban ott termett, óvatosan lenyomta a kilincset. Mikor az könnyedén engedett, s az ajtó résnyire megnyílt, mélyről jövő sóhaj szakadt föl belőle. Visszacsukta az ajtót, majd körbejárta a helyiséget. Az ablakon sem kilincset, sem kallantyút nem lelt, az üvegtábla szokatlanul vastag volt, úgy tűnt, nem lehet egyszerűen és különösen csöndesen kitörni.
– Erre nincs menekülés – dörmögte maga elé Rózsasándor, és a bejárathoz közelebb eső karosszékbe telepedett gondolkodni. Panzasándor addigra elnyúlt az egyik ágyon. Álmában ismét látta a hórihorgas alakot, ahogy rozzant gebéjén lovagol a naplementébe, vaskos petrencés rúdját maga után vonva. S ahogy nézte ezt a festő ecsetjére kívánkozó képet, egészen elkeseredett, amiért álmainak szereplője hasonlít furcsa nevű vendéglátójukhoz. Az álomalak kitűnő ember, hasonmása viszont megmagyarázhatatlan viszolygást keltett benne…
Amikor fölébredtek, a szoba közepén kerekeken guruló asztalka állt, roskadásig rakva ínycsiklandó eledellel.
– A csukával kezdjék – javasolta Tegnapi Rézmán, mintegy a semmiből teremve a szobában. – Aztán jöjjön a ponty, a keszeg, a kárász, a fogas, a viza, a kecsege, a tokhal, a csík, a garda, a küllő, a cselle, a csabak, a bodorka, a compó, a pér, a koncér, a lápi póc, a sügér, a pisztráng, a menyhal és a naphal. A reményhal meg utoljára. Azzal tegyék föl a koronát eme folyami vacsorára!

Első közlés:

RÓZSASÁNDOR ÉS A PUSZTÁK URA

Sietek, gondolta, amikor a fiú felé nyújtotta a kezét, s már rohant is tovább. Már amennyire a sétálóutca térburkolatát fedő hártyavékony jégréteg engedte. Késésben volt, éppen a jég miatt. Miután beérkezett a munkahelyére, alig maradt ideje fölkészülni a reggeli értekezletre. Utolsóként foglalta el a helyét a körasztalnál, végighallgatta az értelmetlen szövegeket, majd a kollégák rosszalló megjegyzéseit, amiért ezúttal is képtelen volt érdeklődő ábrázatra cserélni azt a savanyú képét. Márpedig nem. Ahogyan egy rakás egyebet se. Van is baja elég.
A felé nyújtott kézre gondolt, miközben elfelejtette maga elé engedni a kolléganőjét az ajtóban és akkor is, amikor csak hümmögött, mialatt a kollégája a beteg gyerekéről beszélt. Tudta, mit gondolnak róla, mégsem tett ellene semmit. Késő estig benn maradt, befejezni egy anyagot, aztán taxit hívott, nem maradt ereje másra. Nyugtalanul aludt, s bár másnap szombat volt, korán kelt és otthon folytatta a munkát, ebédelni is elfelejtett, csak délután állt föl a laptop mellől, nyújtózott egyet, evett egy kiflit kakaóval, ivott egy feketét, átöltözött, aztán nekivágott a városnak.
Előző nap tényleg sietett, de ma odalépett és adott egy kétszázas érmét a fiúnak. Szólt is pár szót. Hogy fordítsa a javára, vagy valami hasonlót. Bár inkább motyogta, mint mondta. A fiú rámosolygott, ő elkapta a tekintetét, indult tovább. Szívesen megállt volna, beszélgetni. Érdekelte, ki ez a fiú, hogyan került ebbe a helyzetbe. Mégsem állt meg és nem kérdezett semmit. Számon kérő lenne a hangsúly vagy tolakodónak éreznék a viselkedését a járókelők, netán, ami rosszabb, maga a fiatalember, ezt nem kockáztathatja meg. Kényesnek nevezett helyzetekben soha életében nem találta a megfelelő hangot, a szükséges testtartást, a csuda tudja, micsodát. Mindig goromba fráternek tartotta mindenki.
Mert valahol goromba fráter volt. Képtelen a hangulatát a többiekéhez szabni. A magáé meg többnyire komor. Ettől ő nem szenved, nem gyötri depresszió, pusztán arról van szó, hogy számára ez a természetes állapot. Semmiségeken heherészni, a másik hogyléte felől érdeklődni csak azért, hogy érdeklődjön valami felől, nem az ő stílusa. S bár nagyon is túlteng benne az empátia, kimutatni nem tudja. Inkább nem is kísérletezik.
Valaha próbálkozott. Nyitott szívvel fordult az emberekhez. Mindannyiszor baj lett belőle. Egy rosszul megválasztott szó, vagy nagyon is jól megválasztott, csak éppen megértésre nem lelő kifejezés, egy balul sikerült mozdulat, arcberendezése eredendő alkalmatlansága keresztülhúzta a számításait, megcsúfolta szándékait. Olyan volt ő az emberek világában, akár a macskák közt a skót lógófülű, amelyik lesunyt fülekkel születik, ezért minden macska azt hiszi, támadásra készül. Holott csak elbántak vele a tenyésztők.
Baktatott tovább a sétálóutcán, ritka pelyhekben hullani kezdett a hó. Az aprócska kristályok lebegve szállingóztak lefelé, s mikor elérték az aszfaltot, pillanatok alatt piszkos vízzé olvadtak. Amelyik a kabátján landolt, legott parányi, halványan csillogó vízcsöppé változott át. Mielőtt elérte volna az adventi vásárt, befordult egy mellékutcába. A folyóhoz igyekezett, bámulni a vizet. Az előző télen egyáltalán nem fagyott be. Ha jobban belegondol, idejét se tudja, melyik évben fagyott be utoljára. Gyerekkorában még csúszkáltak a hátán, át lehetett kelni a túlsó partra a jégen, léket vágva horgászni karácsony előtt. Hacsak nem képzelődött. A gyerekek gyakran képzelődnek. Legalábbis ő gyakran tette.
Mikor elérte a folyóparti sétányt, újra megpillantotta a fiút. Ugyanaz a fiú volt, kétségtelen. Ugyanabban a pózban állt, a szemét lesütötte, kicsit meggörbítette a hátát, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, a cipője orránál eldobható műanyag pohár. Előkotort egy újabb kétszázas érmét, beledobta a pohárba. Csörrent, ahogy a többi érméhez verődött. A nyelvén volt néhány szó, mégsem ejtett ki egyet se, tisztában volt azzal, úgysem kerülhet a lényeg közelébe. Némán gyalogolt le a partra. Kacsák ültek a vízből előmeredő köveken. Zöldes árnyalatú tollakkal a gácsérok, barnán a tojók. Néhány varjú és csóka sétafikált föl s alá a folyóparton, s ahol nyaranta horgászok ültek, most csak a hűlt helyük terpeszkedett. Szerette ezt a környéket. A város zaja adta az alaphangot, de távolról, sejtelmesen hatolt csak a fülébe. Ha figyelt, a híd kőlábán megtörő hullámok csobogását is tisztán ki tudta venni. Korán sötétedett, ő azonban szerette az efféle szürkületbe hajló téli délutánokat. Talán valahol északon kellene élnie, jutott eszébe, odavaló a habitusa, a temperamentuma, vagyis annak hiánya. A rideg komorsága, ahogyan az anyja fogalmazott egyszer réges-régen. Ő meredten bámulta a halott nagyanyját, szólni nem szólt, a kezei úgy csüngtek a teste mellett, akár akasztott ember a bitófán. Meg akarta érinteni az anyját, ám valahányszor elindult izmaiban a mozdulatot eredményezni próbáló szándék, mindannyiszor felülírta egy felsőbb akarat. A sajnálat és a veszteség érzése. Szerette a nagyanyját, őszintén sajnálta, hogy nem láthatja többé a világot. Ez az érzés meg a veszteség kínja rágta belülről, nem maradt benne erő az anyja vigasztalására. Pedig értette az anyját is, akart is cselekedni, ám olyan hamisnak érezte volna, ha megteszi. Mindazonáltal a hamisság érzését is hamisnak érezte. Kiguvadt szemmel meredt a tetemre, nem szólt, nem moccant. Az anyja úgy látta, ridegen és komoran. Megrázta a fejét, elhessegette az emléket. Mindenesetre megpróbálta. A délutánja már odalett, ezzel tisztában volt.
Hátat fordított a folyónak, hazafelé indult. A hó már nem esett, csak valami szitáló nedvesség maradt utána. Két sarokkal följebb újra a fiúba botlott, adott neki egy kétszázast ismét. Rá se nézett közben, száját szorosan összezárta, szinte fájt. Kutyát sétáltató nyugdíjasokat kerülgetett, andalgó szerelmespárokat, imbolygó részegeket, kisbabájukat tologató kismamákat, unokájukat terelgető nagypapákat. Kicsit fázott, a cipője átázott, a zoknija átnedvesedett, jól esik majd levetni otthon, gondolta. Éppen tervezgette, miként bújik a kanapéra, jó, bolyhos takarója alá, kezében egy csésze forró teával, amikor újra a fiúba botlott, aki a szemét lesütve, hátát némiképp meggörbítve állt, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, előtte eldobható műanyag pohár árválkodott. Elfogyott a kétszázasa, egy ötszázas címletű papírbankót gyűrt a pohárba, belenézett a fiú arcába, s megkérdezte, hogyan? Talán követi? A fiú értetlenül nézett vissza rá, ajkai elnyíltak, kilátszottak barnás, vékony fogai, s köztük a gyakori foghíj.
Nem várta meg a választ, iparkodott haza. Mire hazaért, még háromszor találkozott a kéregetővel, mindig ugyanazzal. Összesen hétszer botlott belé aznap, s esküdni mert volna, hogy mindig ugyanabba, mindig ugyanabba. Otthon sebesen levetkőzött, kényelmes ruhába bújt, teát főzött, begubózott a pamlagon, két kezébe fogta a bögrét, az ital gőzét szívta magába. Ha lehunyta a szemét, a fiú értetlen tekintetét látta maga előtt, az elnyílt ajkak mögött a barnás fogakat, amelyek akár egy öregember szájában is lakozhatnának, és nem értette az egészet. Sajgott a feje, az első korty tea leégette a szájpadlását. Fölhördült, fölpattant, belelépett a bakancsába, kabátot öltött és nekivágott az utcáknak. A nedvességtől csillogó úttesteken bizonytalanul tükröződtek az utcai lámpák pisla fényei, a karácsonyi világító díszek színes árnyai, a kirakatok pompája. Kutyagolt, kutatott, s mikor a kéregető fiúra lelt, megérintette a vállát. Mondani akart valamit, ám a fiatalember ijedten húzódott el tőle. Ettől nyomban kijózanodott és ügyefogyottan rohanni kezdett hazafelé, mint akit üldöznek. Csakhamar azonban újfent a koldusba botlott, kis híján fölborította, egészen közel került egymáshoz a két arc, a két ijedt, szorongó tekintet, a némán tátogó szájak. Kihagyott a szívverése, kiverte a hideg verejték, s újfent szaladt, loholt, míg haza nem ért végre megint, berontott saját lakásába, akár egy hódító hadsereg, zihált, levegő után kapkodott. Nem kapcsolt villanyt, lehányta magáról a kabátot, betámolygott a nappaliba. Ült a félhomályban, a város beszűrődő fényeiben, a bakancsáról sáros lé csordogált a szőnyegre, a feje még mindig sajgott, zsongott, zsibongott, míg végül el nem nyomta az álom.
Szinte az egész vasárnapot átaludta, mint akit letaglóztak. Estefelé fölhívta az anyját, váltottak pár semmitmondó szót, a nővére gyerekeiről, az apjáról, aki a világ másik felén él, ki tudja, miből, miért. Öt percnél tovább nem tartott. Közben megkeseredett a szájában a nyál. Minden vasárnap öt perc, ennyi volt a családi élete. Meg az állandó lelkifurdalás, hogy mindössze ennyi. És a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése, ami rendre eltöltötte, ha erre gondolt. És gyakran gondolt erre. Most azonban nem ez járt a fejében. A kéregető fiún tűnődött. Nyakába kellene venni újból a várost, megkeresni és mondani végre valamit. Neki, róla, magáról. Valami lényegeset. Igazit. Nem mindig elég a tett, néha kell a szó is, jutottak eszébe egy régi ismerős, egy ködbe veszett lány szavai. Ezen a világon csakis abban van föloldozás, a szóban, visszhangzott a mondat a bal lebenyében. Egyikben sem vagyok jó, felelte akkor, régen, régen, embertelen régen, s most sem vélekedett másként.
A viszonylagos csöndbe élesen hasított bele a csengő berregése.
Fölállt, az ajtóhoz sietett, kinyitotta. A kolduló fiú állt előtte, a háta görnyedt, a szemét lesütötte, valamit nyújtott felé. Egy tárcát. Fölismerte: ez az övé, ebben tartja az iratait. Átvette. Egy kurta pillanatra egymáshoz értek az ujjaik. Tegnap este veszíthette el, motyogta a kéregető, egy barátja találta meg, ő meg fölismerte az igazolványképről. Alighogy befejezte, már hátat is fordított, választ nem várt. De nem is kapott, mert ő csak szorongatta a tárcát, szólni nem tudott. Nem hívta be a fiút, nem tett semmit, ezúttal sem, mégsem, csak állt a nyitott ajtóban, kezében a tárcája, a szemében félelem, vagy valami ahhoz hasonló, a szíve hevesen vert, a halántéka lázasan lüktetett. Sokáig állt így, sokáig, sokáig, véget nem érő időn keresztül, vigasztalan, föloldozatlanul.

(Illusztráció: Tracie Cheng)