01_rs_k

RÓZSASÁNDOR ÉS A PUSZTÁK URA

A csikorgó fékezés után a gőzmozdony füstje szétterült az alföldi rónaságon. A vagonok ablakaiban kíváncsi fejek jelentek meg, előre-hátra nézelődtek, egymást kérdezgették a szomszédos fülkékben utazók. A legelső kocsiról nehézkesen leugrott a pohos kalauz, billegve előreszaladt a mozdonyhoz, ahonnan sűrű káromkodások hallatszottak. Abban a pillanatban, amikor odaért, az utolsó vagonra föllépett egy nagy, pödrött bajszú, daliás férfiú kis, köpcös kísérőjével. Talán csak a puszta fölött köröző rétihéja a megmondhatója, honnan kerültek elő hirtelen. Mindenesetre besurrantak az egyik fülkébe, s az ablakban lógó, hivatalnok külsejű utas háta mögött lehuppantak a bársonnyal bevont ülésre. A pohos kalauz megtudta a mozdonyvezetőktől, hogy évszázados fa dőlt a sínekre, ami annál különösebb, mert ezen a vidéken évszázados fákat nemigen találni, meg aztán vihar sem dúlt az elmúlt napokban. A tetterős masiniszták azonban nem vesztek el az okok kutatásának labirintusában, hanem a fűtőkkel vállvetve lerángatták a fatörzset a sínekről.
Az új utasok közben pipát tömtek, rágyújtottak. Útitársukat a bodorodó füst vonzotta a helyére.
– Adjon Isten! – köszönt a pipázókra.
– Fogadj Isten! – mosolyodott el a pödrött bajszú, daliás férfiú.
– Hát kendtek?
– Eleddig előrébb üldögéltünk, de a fékezés visszavetett bennünket – magyarázta az alacsonyabb.
– Hová tartanak?
– Csak ide, Szegedre.
– De hisz ez a vonat onnan indult!
– No, hát akkor oda is tér majd vissza! – dörmögte nyugodtan a daliás, s a maga részéről lezártnak tekintette a kérdést.
A hivatalnok gyanakodva méregette a jövevényeket. Parasztos gúnyát viseltek, de úgy hordták, mintha nemesi ancúg volna.
– Lókupecek tán kendtek? – érdeklődött.
– Lát talán lovakat az úr? – kérdezett vissza a köpcös kis emberke.
A tisztviselő elvörösödött, s el is némult. A vonat rántott egyet, majd sóhajtva, füttyentve nekilódult. A hivatalnokféle fölvette az ablak alatti kicsiny asztalkáról a napilapját, kihajtogatta, belétemetkezett. Lapozgatta, olvasgatta, hümmögött hozzá. Egyszer csak megdermedt, akárha sóbálvánnyá vált volna, aztán fölpattant, mint akinek darázs csípte meg a farát.
– Engedelmükkel – motyogta, s kioldalgott a fülkéből.
– Hová siethet ez ennyire, kedvelt uraságom? – vetette föl a kérdést a zömök alak.
– Megy a dolgára, gondolom. Beszélik, hogy ezeken a járgányokon azt is el lehet végezni.
– No, ennek magam járok utána – emelkedett föl a mokány fickó, pipájába belefojtotta a szuszt, azzal nekivágott a vonat folyosójának.
Társa megsimogatta gondosan kifent, méhviasszal kenegetett bajuszát, s megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, micsoda bolondság, de azért nem orrolna miatta. Azután elterpeszkedett a kényelmes ülőalkalmatosságon, s érdeklődve nézte a tovatűnő alföldi tájat, a bokrokat, ligeteket, magányos tanyákat. A zötyögéstől és a szelíd tájéktól csakhamar elandalodott. Álmodozásából a pisztoly kakasának baljós zaja térítette magához.
– Emeld föl a kezed, betyár! – hallott egy recsegő hangot, s mikor maga fölé sandított, kockás zakós, pörge kalapos úriembert pillantott meg. Nagyvárosi rendőrkopónak vélte volna bárki, aki járatos a nagyvárosok életében. Utasunk nem egészen értette, ki áll vele szemben és mi a gondja; a betyár szó minősít vagy foglalkozást jelöl.
– Emeljem, úgy szeretné? – kérdezte jámboran, s mikor a pörge kalap a bólintás jeleként megbillent, váratlanul és villámgyorsan a magasba lökte kezét, s ugyanazzal a mozdulattal le is fegyverezte a nagyvárosi kopót, aki csodálkozásában mukkanni is elfelejtett. A pödrött bajszú pedig pillanatok alatt levarázsolta róla a nyakkendőt, azzal kötötte össze a kezeit, végezetül önnön pisztolyát szegezte a halántékának.
Alighogy mindez megesett, a tömzsi tűnt föl a fülke ajtajában, kezében gyűrött újság.
– Az a haloványképű macskajancsi bepanaszolt bennünket – mesélte. – Nyilván azért jött a nyakunkra ez a pandúrszerű atyafi – bökött a magába roskadt rendőrkopó felé.
– És mit tettél az áruló latorral?
– Kihajítottam a vonatból.
A rendőrkopó foga erre vacogni kezdett.
– Ebben a lapban benne van a nyomtatott képünk – mutatta a köpcös. – Azt írják a firkászok, hogy körözik a Rózsasándort meg a segédjét, a Panzasándort. Azaz téged, kedvelt uraságom, meg engem, hehehe.
– Pandúrsándor bérence vagy? – szegezte a kérdést a megkötözött embernek a nagy, pödrött bajszú Rózsasándor.
– Nem én – hebegte a kérdezett. – Nem is ismerem őt, csak a hírét hallottam. Én a józsefvárosi kapitányságon szolgálok, Pesten. A napokban a fivéremnél voltam látogatóban Szegeden.
– És minek ártod bele magad a más dolgába? – rivallt rá Panzasándor.
– A körözés a rendvédelmi szervek valamennyi tagjára nézve kötelező érvényű parancs… Ha a körözött személyek a látókörünkbe kerülnek, föl kell fednünk esetleges inkognitónkat, s ha netán szolgálaton kívül lennénk, haladéktalanul szolgálatba kell helyezni magunkat, és intézkedést kell foganatosítanunk.
Panzasándor és Rózsasándor együttérző pillantást váltottak.
– Elmeháborodott – jegyezték meg halkan.
– Úgy hiszem, jobb távoznunk, Panzasándor, egykomám – döntött Rózsasándor. – Majd más alkalommal utazgatunk ezen a böhöm gépezeten.
Szavait, mint mindig, ezúttal is tett követte, s a legközelebbi szakaszon, ahol a szerelvény lassított kicsit, a két potyautas leugrott a puszta kies földjére.
– Hozta Isten Önöket! – hallották, miközben föltápászkodtak és a port veregették le a ruhájukról. Fölemelve a fejüket, kifogástalan, ám meglehetősen szokatlan öltözetű, hórihorgas férfit pillantottak meg.
– Álmodom talán? – képedt el Panzasándor. – Vagy meghaltunk?
– Jó napot! – mordult Rózsasándor, akinek arra a napra kissé elege volt az idegenekből. – Neked meg mi bajod? – fordult a cimborája felé.
– Ezzel a figurával szoktam álmodni – magyarázta Panzasándor. – Csetlik, botlik, rozzant gebén száguldozik, petrencés rúddal hadonászik és szélmalmokat rohamoz idétlen kurjantásokat hallatva.
– Isten hozta Önöket! – szólt újra az ismeretlen. – Ha megengedik, a nevem Tegnapi Rézmán. Kiket tisztelhetek az urakban?
Rózsasándor összevonta a szemöldökét.
– Az én nevem Ferkó, a barátomé meg Miklós – mondta végül.
– Kövessenek!
A különös nevű égimeszelő nyomában először átvágtak egy mezőn, majd egy apró, fiatal ligeten. Panzasándor kutyagolás közben arra jutott, ez az ember nem az álmaiból lépett eléjük, csupán hasonlít ahhoz. Madarak csiviteltek, tűzött a nap a tarkójukra, az ég kékjén felhőfoszlányok ténferegtek erre-arra, akár nyájtól elkóborolt birkák. Végül két ember magasságú falhoz érkeztek, s apró, vasalt kapun keresztül keltek át. A falon belül patak csordogált, gyümölcsös és konyhakert terült el, kellős közepén, istállótól, csűrtől és pajtától övezve, kicsike kastély állott. A falak mentén magas, furcsa növényzet nőtt sűrűn és buján.
– Kerüljenek beljebb! – tárta ki vendégei előtt a kastély ajtaját Tegnapi Rézmán.
Az épület mindössze két helyiségből állt, egy meglehetős teremből és egy kis konyhából. Utóbbiban vénségesen vén, kövér asszonyság tüsténkedett, az érkezőkre ügyet sem vetve szöszmötölt a tűzhelyen. A vendéglátó hellyel kínálta Rózsasándort és Panzasándort. Tegnapi Rézmán bort hozott meg metszett poharakat, s miután kitöltötte az italt, maga is leült.
– Nem kell, hogy féljenek – kortyolt nagyot, ádámcsutkája csak úgy ugrált a torkán. – Én sosem árulom el a jó betyárokat.
Rózsasándor keze ökölbe szorult, teste azonban mozdulatlan maradt.
– Szóval tudja, kik vagyunk – horgasztotta le a fejét Panzasándor.
– Tudom. Csakhogy én kivonultam a világból, tőlem nem kell tartaniuk. Néhány béressel, az intézőmmel és egy szakácsnővel élek itt, régi nevemet és régi életemet hátrahagytam. Azért küzdök, amiért maguk.
– És mi miért? – vonta föl a szemöldökét Rózsasándor.
– A szabadságért. Az osztrák iga és elnyomás ellenében.
– Részben – emelte föl a mutatóujját Panzasándor.
– És hogyan harcol kend? – firtatta Rózsasándor.
– Azt majd megtudják, ha elérkezik az ideje. Előtte egyenek, igyanak!
– Ha akarnánk, sem tudnánk elmenni, ugye? – szólt Rózsasándor.
– Ha akarnának, elmehetnének. Csakhogy nem akarnak. Olyan ízletes ételt, amilyet mindjárt tálaltatok, nem ettek még soha!
Így is lett: a töltött kacsacombok, tűzdelt dagadók, pácolt oldalasok, vadpecsenyék és halak mellé különlegesebbnél különlegesebb köreteket kaptak. A főétkek hosszú sorát követően pedig jöttek a desszertek! Degeszre ették magukat mind a ketten.
– Nos, így lehet élni minálunk – vigyorgott Tegnapi Rézmán. – Most pedig pihenjenek le kicsit, megterhelt gyomruk amúgy sem engedne egyebet.
Ezekkel a szavakkal újra a szabadba invitálta vendégeit, és a pajta felé kormányozta őket. Alig léptek be az épületbe, újabb ámulatba estek: amiről ők azt gondolták, pajta, valójában pazar szállás volt. Az építmény közepén keskeny folyosó futott végig, erről nyíltak jobbra és balra a minden kényelmet kielégítő szobák. A helyiségben, amelyet Tegnapi Rézmán Rózsasándornak és kenyeres pajtásának szánt, két ágy, két karosszék, két mosdótál, kellemes tájképpel díszített paravánnal elkerített dézsa, tömör tölgyfaasztal és öblös ruhásszekrény fogadta a leendő lakókat.
– Pontosan tizenkét ilyen szobánk van. Mind ugyanígy berendezve.
– S kik lakják a többi tizenegyet? – kérdezte gyanakodva Panzasándor.
– Nem mindet foglalták még. Viszont amelyiket igen, abban egytől egyig kitűnő emberek élnek, majd meglátják, kitűnőek! Most azonban pihenjenek – köszönt el a langaléta, azzal rájuk csukta az ajtót.
Rózsasándor egy hosszú lépéssel nyomban ott termett, óvatosan lenyomta a kilincset. Mikor az könnyedén engedett, s az ajtó résnyire megnyílt, mélyről jövő sóhaj szakadt föl belőle. Visszacsukta az ajtót, majd körbejárta a helyiséget. Az ablakon sem kilincset, sem kallantyút nem lelt, az üvegtábla szokatlanul vastag volt, úgy tűnt, nem lehet egyszerűen és különösen csöndesen kitörni.
– Erre nincs menekülés – dörmögte maga elé Rózsasándor, és a bejárathoz közelebb eső karosszékbe telepedett gondolkodni. Panzasándor addigra elnyúlt az egyik ágyon. Álmában ismét látta a hórihorgas alakot, ahogy rozzant gebéjén lovagol a naplementébe, vaskos petrencés rúdját maga után vonva. S ahogy nézte ezt a festő ecsetjére kívánkozó képet, egészen elkeseredett, amiért álmainak szereplője hasonlít furcsa nevű vendéglátójukhoz. Az álomalak kitűnő ember, hasonmása viszont megmagyarázhatatlan viszolygást keltett benne…
Amikor fölébredtek, a szoba közepén kerekeken guruló asztalka állt, roskadásig rakva ínycsiklandó eledellel.
– A csukával kezdjék – javasolta Tegnapi Rézmán, mintegy a semmiből teremve a szobában. – Aztán jöjjön a ponty, a keszeg, a kárász, a fogas, a viza, a kecsege, a tokhal, a csík, a garda, a küllő, a cselle, a csabak, a bodorka, a compó, a pér, a koncér, a lápi póc, a sügér, a pisztráng, a menyhal és a naphal. A reményhal meg utoljára. Azzal tegyék föl a koronát eme folyami vacsorára!

Első közlés:

RÓZSASÁNDOR ÉS A PUSZTÁK URA

Vélemény, hozzászólás?