soulmate-stephanie-noblet-

A báráknál

 

 

Teljesen üres beton iskolaudvar. Egyetlen függőleges vonal, mintha képzelnéd, valahol a sarkában. Teljesen mindegy minek szánták, kettős szereppel, ünnepi zászlótartónak és tornaórai rúdnak, amire már rég nem mászik senki? Mert rozsda? Mert tél volt és most tavasz van és iskola alatt mindig valamelyik, vagy ősz – és hideg? Vagy mert senkinek sincs ereje legfeljebb N-nek aki olyan erős, aki hasbarúgta Gergelyt amiért levonták a magaviseletét és amitől Gergely kórházba került. A többiek behúzták nyakuk. Az egész nem is olyan szimpatikus, márint ez a darab vas. Van rajta oldalt két kampó felül. Ahogy elképzelem, látom beleakadni a lábam, beleakad a húsba – nem képzelem tovább.

Vagy huszadszorra mentünk ki az állomásra mert nem tudtuk mit csináljunk magunkkal. Ki kellett próbálni mindenfélét. A legextrémebbeket. Mást nem tudtunk, hát az állomás meg a cigarette voltak az extrém. Egy csapat suhanc, ott nyújtottuk a lábunk a padokon, szürkületkor és volt olyan hogy hajnalonta is. Ma korábban van órám, mondom, és megyek hatkor. Hatkor már az iskolaudvaron áll néhány sötét alak, szó szerint sötét alakok, ne ijedj meg, csak mi vagyunk. Nem tudjuk micsináljunk magunkkal. Ti megbolondultatok, mondják a lányok, akik hét előtt pár perccel érkeznek, de Melinda az ablakból már hatkor látott itt minket és persze elpletykálta. Vagy hat blokk egyenként százhúsz ablaka idenéz. Az udvaron meg nincsen semmi. Mi voltunk az egyetlenek. Sötétkékben még sötétebb mozgó tömegek. Parázslik néhány cigaretta. Ha jön valaki felnőtt, elmegyünk az utcákba és visszajövünk megint. Különben miről beszélünk? Semmiről. Ki kell ide jönni ahhoz hogy megtudd. Az állomáson vakartuk a vakolatot, hol a padról a meggypiros olajfestéket, hol a falakról a régi turistareklámok alól, amelyeket kékülő papírra nyomtattak és egy üveglap védett. A Duna-delta. Nádszálak, olvadó nap, két repülő pelikán. És közben mínusz tizenöt tél. Mi az ország északi részén vagyunk. Mínusz tizenöt még nem is hideg. Csak az állomáson ülni. Nekem mindig mocskos a kezem a ceruzától. Eleinte a körmömmel húzogattam vonalakat. Van amikor nagy a körmöm, megnövelem hogy csodálkozzak rajta. A koszt alája nem szeretem, ezért elég hamar levágom, most a lányokon csodálkozok akiknek van türelmük… ezek nem csinálnak semmit a kezükkel? Mi itt vakarózunk, hol a cipőnket, hol meg a lábszárunkat, a farmer végett, vegyék már észre, meg a térdünket, bámuljuk, hogy megnőtt és az enyémen már minden bog látszik. Pogányul sovány vagyok. Minden bordámat megszámolom este mikor majót cserélek. A többit nem látom mert ilyenkor, ha nem muszáj nem gyújtok villanyt. Van már egy ceruzám és minden füzetem összefirkálva. Én nem tudok beszélni. Nem tudom, hogy csinálják a többiek, nem tudok úgy ahogy ők. Ha olyan simán és folyékonyan próbálnék, akkor még meg is akadnék, dadognék. Ezért inkább nem is próbálkozom. Eleinte nagyon féltem. De aztán nem olyan rossz a hallgatás. Azt gondolják, tudok valamit és faggatnak. Én meg csak vonalakat húzok a füzetbe.

 

 

Már nem tudom hova tegyem őket mert nincs mindig laza óránk, laza füzetem. A többinek pedig a hátlapjai tele már és a hátsó belső és amit még lehet, margók. Elveszik, tapogatják, olyan bátran,  ahogyan a lányokkal szeretnék, legalábbis ahogy mondják, de magunk között tudjuk hogy ez nem őszinte, kíváncsian forgatják a lapokat, röhögnek a hibás egyenleteken és mert hallgatok, azt hiszik hogy akkor a vonalak tudnak valamit. Elkezdik megfejteni és én nem is gondoltam hogy ennyi minden van bennük. Egyszer megpróbáltam lerajzolni egy vonatot. A bonyolultabb részt, ott ahol a rugók vannak, és próbáltam elképzelni tovább a motort, aszerint ahogyan a kocsiknál láttam. Ott volt Mihai és Vlad és Péter, és még, fejük a vállamon meg a nyakamban, különben Mihai és Vlad is rajzolnak és néha fordítva van, én hajolok az ő füzetük fölé vagy guggolunk. Kegyetlenül vágott a pad, valakik leszedték a külső deszkát – nem mi voltunk!!! rajzoltam. Itt nyugodtan lehet rajzolni mert ide nem jönnek ki a lányok, most mégis megjelent egy, nem ismerem, a vonatról szállt le és szerettem volna jobban megnézni, de ezt a többiek előtt nem lehet. S most bosszús voltam mert ha nincs itt a nyakamban a fejük akkor ezt a füzetet becsapnám és szaladnék utána…

– Apus korán munkába ment. Tervező volt, maradhatott volna otthon is. Nekem ez elég sokáig természetesnek tűnt, azaz beleszülettem. Apus munkában, anyus egy kicsivel utána, Margittal se voltunk sokáig ketten otthon, majdnem egyszerre mentünk. Ő először.  Mit meséljek neked? Ez így ment tiznekilenc éven át. Míg leérettségiztem. Addigra túl sok volt és azt mondtam elég: csak magamban –      nem mert titkoltam volna, de nem volt kinek. Minek üljek otthon? ha más városban tanulok, ugyanez van. Már most is ez van, mintha más városban tanulnék. És ha itthonmaradok, akkor se lesz itthon. Ez véletlenül egybeesett azzal hogy a diákok különben is elmennek otthonról mire diákok, mire egyetem. Ezért nem tűnt fel snekinek. Ezért még egy ok hogy hiába mondtam volna. Akkor már a legjobbat, utaztam… Angliába. Ott tanulni nincs pénz, de innen lett pénz, egy nyári munkámból annyi, amennyivel az angol egyetemet – itt – fizetem. Business-management, ennél azért több vagyok. Több is érdekel.

A függönyön malackák, medvék, rókák, sportoló állatok. Micsoda függöny! Sötét. Zöld. Néha, este a film után van időm megnézni. Történetesen ilyen szobába kerültem. Trikót viselnek és rajta szám. A hatos malacka éppen rúdugrást végez és a hármas róka akadályt ugrani készül. Emma nem kapcsolja ki a gépet. Vele lakom. Ketten egy szobában.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a bátyám holmijai szerteszórva, rászóltam, tegye már rendbe, mert még valamit felrúgok, vagy eltörök. Már megtörtént. Nem mintha félnék ettől a szobában járni. Nem szeretem ha a lábam valaki más cuccában botlik. Ő is rajzol, a szüleink valahogy türelmesek, nem tudom hogy nem lett sok nekik ebből a sok rajzolásból, Mihai, Vlad, mindenki rajzol, még apám is művész, egyedül anyám hivatalnok és tölti ka a papírokat egy irodában és este meg a konzerveket télire. A konyhából belátni a nagyszobánkba ahol megy a tévé. Megtöltött három zakuszkát, már kész van, a zoknim is zakuszkaillatú, most a harmadiknál a híradó közepén elfogta az álom és elaludt a fotelben, kezeit ölébe téve. Psszt, suttogok  bátyámnak, csendben.  Én is lábujjhegyen járok. A cementet így még jobban érzem a talpaim alatt. Szerencsére a műanyag, a vinilin túl jól tapad és alatta nincs minek nyikorognia. Hideg. Felhúzom a lábam a székbe. Már megint rajzolok. Észre se vettem, csak most. Mióta csinálom?  Vászoly már a hatodik nyilazó embernél tart. Milyen izmai vannak – az embernek mármint! Neki nem, egyszer… túl nyúlánk. Nem merek sokat arra nézni mert akkor észreveszi hogy nézem. Én mit? A lányt a vonatból – milyen rég volt! neeem… lányokat eddig még csak titokban rajzoltam. Miért? ezt most először kérdezem magamtól. Mindent rajzoltam eddig. Füvet, macskát, nyulat, embert sokat, és hát a suliban eleget rajzolunk különben is aktokat, persze hogy tudok, pedig nem volt meztelen a modell: csak a portás, meg valaki akit fizetnek, édesanyáék befizettek s most a művészettörténelem tanárral utazom hétvégenként az egyetemre le, a városba, 150 km-t, mert hallották hogy oda felkészítő kell, pedig a legjobb vagyok az osztályban, legalábbis rajzból, ülünk a vonaton, hiányzom órákról, változik a világ. Szép volt az a lány és azóta lerajzolnám, úgy érzem még nem vagyok ott. Mint egy különlegesen delikát vonalat, félek elrontani. Majd csak akkor ha elég jól megy hozzá a kezem. Vajon hány év? Vajon az egyetemen? Előbb még végigülök tíz kurzust???? egy nagy fehér épület, központ, és hatszor, mit hatszor! tizenkétszer olyan forgalmas hely. Nem tudom miért, nyugtalan vagyok benne. Majd ülök az állványnál egész nap és csak a papírra nézek. Hátha akkor nem vesztődöm el. Félek?

Mindenki annyira akarja és én is annyira akarom. Mintha kidobnának innen. Ünneplés örve alatt. Jaj csak valahogy bejussál. Persze hogy bejutok. Ezt is tudják. Mindent megtesznek és micsoda megkönnyebbülés lesz, mikor sikerült! mekkorát fognak ünnepelni! és tulajdonképpen mit? azt hogy már nem leszek itt. A fiatok úton van a boldog jövő felé, mondják majd a rokonok. Én meg csak ülök itt a fehér pólómban a fekete farmerrel, egy tornacipőben, mint szokásosan, és rajzolok. Vászi befejezte a nyilazó embert. Még egy kicsit torz a törzs. Különben a karizmok nagyon jók. Meg a tömeg. Meg a súlypont, ez aztán áll a lábán! mondom neki is. Átnyújtja fejét a lapomra. Megbök a könyökével. Na?! te nem fejezed be? A fizikatanár.

A félhomály tele üvegekkel. Ahogy a fürdőkád széle. Halványzöld cetlis flakonok, különböző halvány-foszforeszkáló samponokkal és oldószerekkel, amelyekről ha levennéd a cetlit, sivár kémikumyűjtemény állna a szemed előtt. Sötétbíbor szőnyeg, vékony, hajszálvékony világos csíkokkal. Mintha gitárhúrokat vagy hárfát húztak volna ki. Ha van kedved nézni. A széle már elkopott. Ott csak a lábnyomaink látszanak. A polc majdnem leszakad a vett és nyomtatott könyveim alatt. Vagy 20 kg papír. Amit türelmes passzírozómunkával mind áttranszponáltam a fejembe. És még transzponálok. És mintha ez nem lenne elég, a másik, az alsó polc szintén tele van papírral, csak ez álmosabb, színesebb. Harminc kis idézetes könyv, tele a világ különböző bölcsességeivel. Egyiket Buddha mondta, másikat Lao-ce. A biznisszképletek és angol statisztikák után próbáld ebből is kihámozni  a lényeget és lássuk, mindezek után mi egyeztethető. Mindenesetre kiírtam, gyöngybetűkkel ezt is, akárcsak a többemeletes képletet, az üzleti jog paragrafusainak számait, és a millió szakkifejezést, amihez külön 2 kiló az angol kiadású szakmagyarázó szótár. Az ajtó mögött találod. Mintha nem is akarnám látni. Ha belépsz a szobánkba épp eltakarod vele. Épp nem veszed észre. Pedig innen az ágyból, az egyetlen szabad hely, én épp ezt és csak ezt látom akármikor csak itthon vagyok. Fura, nem? Azért gyakran nem vagyok itthon. Körmölök és magolok és vizsgázom, és mikor már nem bírom tovább, mert ezt csinálom reggeltől estig, akkor hétkor vagy nyolckor leteszem. Szünet. Két választási lehetőség van: vagy a rádióbulira megyek, vagy nincs hova menni, Emmának sem, és akkor elővesszünk valamilyen filmet. Ő rengeteget töltött le, a gépe tele van torrentekkel. Másfél órán át filmet nézünk aztán be az ágyba és nem tudunk semmiről. Csak arról hogy ki kell bírni. Hogy azért nem tudunk semmiről mert nem akarunk tudni mert ez még hosszú, ez még így megy egy éven keresztül és ki kell bírni. Nem szabad most sokmindenről tudni, nem szabad gondolkozni, hogy holnap is tudjunk felkelni és holnap is tudjak tizenhat órát estig a szervezeti felépítések hatodik legsikeresebb stratégiáján gondolkozni és erről hallgatni, és erről írni, megírni a dolgozatot a könyvtárban és nem kérni számon magamtól hogy erre, ERRE már megint elment egy nap az életemből. Mert nem akarom hogy anyám és apám legyek akik reggel elmennek és este hazajönnek, és nem akarom hogy minden nyáron angliába menjek hogy ebből a két hónapból éljek egész éven át, hanem valamit, rendesebbet, magamból, amivel megválaszthatom az időpontot, legalább egy-két óra eltolódást, ezért az egy-két óráért, hogy ne hét kor hanem kilenckor, és ne tizenegyig hanem ötig és nem minimált hanem olyant amiből utazni is lehet, és ne mástól függőt hanem olyat amiben én döntök, – ezért most pár éven át ugyanazt csinálom mint ők, reggel megyek és este jövök és spórlok spórlok, de ennek egyszer vége lesz és útban vagyok efelé. úgyhogy jóéjszakát – ezért holnap is felkelek.

Polcon a Jo Maloine. Bejárati ajtónál egy ragyogó vöröses-bőr térdig érő lábszárcsizma.

 

 

 

 

 

A cipőink egymás mellett sorakoznak, igyekszünk elférni egymástól a házban, amit béreltünk, ez van, ha együtt laksz valakivel akkor kénytelen vagy távolodni tőle, mert egyből túl közel kerültél, olyan sok közös pillanatba, amit nem is kértél. Velem könnyű. Reggel elmegyek és estig nem látnak. Leadom a pénzt a számlákra meg a bérre a tulajnak, néha rendezünk egy kajapartit közösen vagy kimegyünk valahová, egyébként a lakótársak mintha félévekre lennének  – most hogy már egyetem. Pedig Stanca szintén velem jár, csak divattervezői szakon. Az elméleti óráink közösek de hát az elméleti órákon 200 diák van. Én szinte csak 20 percet kell gyalogoljak a központi főépületig, neki a város alsó felébe kell járnia busszal. Ismét megállapítom magamban hogy mázlista vagyok. És nem tudom miért. Eddig már többször is meglepődtem ezen, nem várt szerencsék szakadnak rám, amiért pedig semmit nem tettem. Vászi még csak két év múlva jön fel. Most megint olyan mintha egy másik bolygón lennénk. Pedig eddig annyit veszekedtünk. Most megint nagyon szeretjük egymást, most hogy ilyen távol. A távolsággal csak a lényeg marad meg, mert mindig a közelségen vesztünk össze, a fiókomban hagyott  zoknijai és az el nem tett tustartói miatt. Hogy túl korán keltem vagy túl sokat maradt a szobában ő. Most ez nincs. Kicsit el is  távolodtunk. És marad csak az, amikor meglátom és megölelem: még megvagy! Mint egy láz.

Most már nem piszkálom azzal, milyen kemények a vonalai, a tér, a szék. Mindez, amiben ő más, kezd egyre érdekesebb lenni, miután itt minden más és mindneki más és az egész másról szól. Nincs olyan hogy „jó” vagy „ nem jó”, ez otthon maradt. Itt is a kapus a modell, de azért cserélik őket rendesen. Eddig volt vagy öt-hat modellünk és néha küldenek hivatásos szépségeket is. Mert grafika. A festők a molettebbeket kapják. Feleannyira se kell rajzoljanak mint mi. Nálunk egyik napról a másikra van egy tucat munka, mit tucat! néha még ez is kevés. Tucat féle! rajz, metszet, a kezem folyton ki van sebesedve az aquafortétól: minket megismersz messziről, nagyon ronda kezünk van. Ülünk vagy ketten egy kávéscsészényi szobában és osszuk hogy a feladott cuccokból még mi nincs meg. Miközben éppen valamelyiken jár a kezünk hogy az meglegyen. Szerencsés az akinek olyan elkenő stílusa van. Vannak akik csak úgy masszánként ráöntenek ezt-azt a papírra és már készen is vannak vele, én meg húzogatom a szalmaszálakat mindjárt két órája ehhez a boglyához. Lehet hogy van türelmem csak eddig nem tudtam? Miért ülök itt? Mert Klára velem ül. Mert az ismerősök közül akárki bejöhet és ő is ugyanazt fogja csinálni mint mi. Különben haton el se férünk ebben a szobában. Ez épp a linómetsző műhely. Legjobban a széles és nagyon magas rajzműtermet szeretem, ahol mindenkinek egyszerre van jelen az állványa, az állvány mindig jelen van és rajta a papír a rajzoddal, és ez mintha fontosabb lenne nálad is, mármint annál hogy te magad épp ott vagy-e vagy sem. Az számít hogy a rajzod ott van és az milyen. Vagy negyvenen egy helyen. Sokan nem is látnak a modellig. Állványerdő. Sajnos csak reggel áll, mindig reggel van rajz, pedig délután olyan szépen süt ide a nap, estig, a túlnani épület tetején nyugszik le, vörösek a fények, vörös és fehér alkonyati ég. Mindenkit hallasz a térről, a mocorgásokat és a zúgást, mintha egy folyó zúgna alattunk vasból. Ilyenkor rajzolnék. Sokan ilyenkor járunk be és dolgozunk emlékezetből. A modellre különben sem esik sok fény a természetes ablakiból. A neonok alatt áll. Néha tesznek spéci lámpát, többnyire nem. Ritkán, ha pont megköveteli a téma. Különben mi találjuk ki. Öt óra per nap és ez két évig. Gellért a designról kétségbe van esve mert jövő hétre kilencven tervrajzot kell leadnia. Ezek olyan könnyen ejtik ki a szájukon a számokat, mármint akik feladják. Két napja éjjelezik. Megvan negyven. Még van három napja – péntek szombat vasárnap. És még élni is kell.

Egy reggel hajnali köd volt, nyolckor kezdünk és decemberben ez még hatnak tűnik, a kapus álmosan csoszogott be. A lányok hamarabb jönnek, mert nem szeretnek verekedni és mert alacsonyabbak? és mert különben nem kapnak helyet és nem látnak semmit. Aki látni akar az hamarabb jön. Előreviszi az állványát és nekifog. Ők már félórával a kapus előtt ott voltak és már maszekoltak, nagy munkában, húzták-tolták a status quot, lapok kiefszítve, ingujjak feltűrve és kezek maszatosak a széntől. A kapus félénken vetkőzött közöttük. Az egyik csak úgy, magának, mert ez megy most a rádióban, énekelgette: Take off your clothes, baby… szegény kapus. Úgy elpirult. A hajnali félhomályban nem sok látszott belőle. De én közel voltam és láttam és a sztaniolpapírba bámultam, amely a szék melletti rongyokon van, erőpróbának – tudsz  sztaniolt rajzolni?

Legjobban a félév végi kiállításokat utálom. Tudod, ilyenkor a szövegek: … kié kerül fel? hová? kitől lesz több? kitől hány? mindegyik jön és fel akarja tenni az összes rajzát és akkor le kell menj és keményebben szólj, hogy de azért… persze jönnek a tanárok is és kiválasztják, ha látnád azt a szégyent amikor valakitől semmit sem választanak ki vagy csak egy kicsi lapocskát, és milyen könnyen! mosolyogva, a másik pedig süllyed el a földbe… utálom.

 

A házigazdám lánya festészetire jár. Feldobta az ötletet és ugyan nem vitt el, de legalább tudjuk, mikor van a kiállítás. Három hetet tart. Sajnos én már az első napokban hazamegyek és a vakáció végéig nem is jövök vissza – ezt a részt akkor nem kell fizetnem, de csütörtökön még itt leszek és úgy döntöttünk Emmával hogy megnézzük, nem csak a festészetet, hanem a másikat is amit ajánlott, a grafika eléggé a központban van. Emmának aztán a festészet után találkája volt hattól az egyik kávéházban úgyhogy a grafikára már egyedül mentem el.

Különös volt kinyitni az ajtót, kockamozaik padlóra léptem, mert ugyanolyanok jártak itt ki-be mint én, talán egy is lehetnék közülük, csak én nem voltam annyira extrémen öltözve, mint némelyek a lépcsőt koptatók közül. Egyébként ők se mind. Ha jól sejtem, a diákok még nem utaztak el, és itt is vannak akik egymás rajzait megnézik. Néhány szóból ilyen párbeszédfoszlányokat hallottam. Egyébként a gazdám lánya is említette hogy átjárnak egyik szak a másikhoz. Különben, ahogy ő is mondta, ki jönne nagy közönség? ki más mint akinek szóltak? mint akit értesítettek? ezek nincsenek olyan nagy dobra verve. Kár. Pedig láttam néhány szép rajzot. A nagy termekben a falakon egymás fölé. Némelyiken akaratlanul is megáll a szemed. Vannak nagyon agresszívek. Főleg itt. Meg ironikusak, még több is iróniánál. A tanárok mint állatok, – és ezt kiteszik. Persze ez nem a Tate Gallery és nem is az a pár kortárs, amibe kíváncsiságból bementem, de azt is tudom hogy ott ilyent hiába keresnék.

Egy nő, keresztbe tett lábakkal. Biztos a modell. Mindenki rajzán ugyanaz. A fény alulról világítja meg. Még nem tudok különbséget tenni a rajzok között. Szinte egyformák. Van amelyik ügyesebb, látod hogy tud, tudja hol vannak a térdek meg az izmok, de nem tudom, melyik mond nekem valamit. Csak úgy körbesétáltam.

 

Csütörtökön még itt voltam. Bementünk Vojkuval tőlünk, elvittem hogy lásson ő is valamit, egész félévben azt hallottam tőle hogy mennyire szeretné mgenézni, mit csinálunk mi reggeltől estig. Különben ezt évközben is megteheti, de inkább egy kiállításra hívtam meg. Műveket akar látni. Mit csinálnak az emberek? Mit tehetnének? Elmennek a rajzok előtt, annyi rajz és olyan rengeteg munka, öt percig nézik és azt mondják: érdekes. De te… te nem mondtad
– volt ott egy lány, láttam egy lányt, az alakja hasonlított arra akit egyszer az állomáson láttam amint kiszállt. Az egész egyszerre eszembe jutott. A mardosás amit akkor éreztem, úgy éreztem egy pillanatot szalasztottam el és az egész más lett volna ha akkor felállok onnan, utána megyek és megszólítom. Azóta is erre figyeltem magamban, ha még egyszer kiosztják nekem ezt a lapot, nem szalasztom el. Egy villanás volt csak, megint láttam ezt az alakot, hosszú, nyúlánk vonalak, nem tudom, mintha mindig ugyanazt keresnéd egy életen át és addig mész fejjel a falnak mindnehová amíg egyszer eltalálod hogy épp neki menjél. Keskeny száj, félprofil  – itt vagyok mióta, öt órát rajzolunk egy nap és még mindig nem merném megpróbálni. Leskelődtem, pedig nem szoktam. Valami vonzott, muszáj volt, nem éreztem tolakodásnak. Egy pillanatra megálltam az egyik ajtóív alatt és a tömegen át figyeltem őt, amint a falat bámulja. Éppen egy női aktot nézett. Nem ment tovább. Tényleg megnézte az aktot.

Bulik a rádiónál. Pénteken az utolsó, szombaton már otthon vagyok. „Otthon”. Tavaly óta lefogytam, részben spórlásból is, rájöttem hogy ez a kettő, a szükség meg a cél ezúttal nagyon jól egyeztethető. Szünetenként egy teát iszunk Emmával. Vett egy különlegesebb csomgolást, kivi, nagyon erős illata van, ízre viszont… maradjunk annyiban hogy ez egy illat-tea. A délután összepakoltam. Épp csak az úti cuccok. Este fürdés, a tarka retrós ruha – ez egy retrós buli – nyaklánc és bőrdzseki. Szeretek táncolni. István ott van, de akámennyire is próbálom, nem tudom jobban beengedni a mindennapjaimba, egyszerűen nincs hová. Reggeltől estig 16 óra szöveg – tanulás. Ez fix. Ha azt akarom hogy éljek. Ezen nem tudok és nem akarok változtatni, ez tehát kiesik. Mi marad? Ami marad. A toalett? Kit érdekel? Engem. Ami a szövegtanuláson és a toalettemen kívül vagyok – na és az alváson kívül, az mind Istváné. De hát ez kevés. És ezzel nem tudunk mit csinálni. Időnként nála, mert nálam nem lehet, ketten vagyunk, időnként ottalszom. Ugyanazzal a háttérszállal és háttérbiztosítással, hogy az egészbe csak annyira aludhatok bele hogy másnap fel kell kelnem és azt amit eddig, továbbcsinálnom. Végig. Időnként Buddha idézetei és az antik kínai jóskönyv segítenek, ha másban nem, anniyban, hogy azalatt nem őrlöm magam egyéb gondolatokkal. És hosszú távon ki tudja… az iskola legyen rendben, a papírok legyenek rendben, és én normális fejjel bírjam ki ezt az egészet. Ha lejár, akkor meglátjuk, mihez kezdhetünk. De már három napja nem hívott. Azért mégse vagyok fiók, amit akkor húz ki mikor akar. Ezt meg is mondtam neki. Kicsi helyen nincs hova tedd az érzelmeid. Én szinte bőgtem a telefonba, félig haragosan, Emma tanult a gépnél és a konyhában a házigazdám főzte az ebédet, a fiát várta haza, aki meg is jött és véletlenül a szobában felejtett valamit, vannak még itt a családnak is holmijai, bár nem sok és nem járnak be érte gyakran, akkor kopogtatott, és nem hagyhattam félbe a mondatot, én háttal voltam, Emma pedig csak a kopogást hallotta, automatikusan kinyitotta az ajtót. Minden egymásba folyik. Mindenki lába folyton belelóg az életembe. Ami szinte nincs is… de ilyenkor úgy tűnik hogy abba a kicsibe is, ami lenne, épp ilyenkor nyitnak be.

Mindegy. Ma este kitáncoltam magam. Csomagokkal az állomáson. A vonatban alszom. Három hét múlva újra itt.

 

Otthon. Anyám összevissza ölelt, a szemüvegét már előre letettem az arcáról, mert különben elfelejti és különben összetörik. Még nem is kérdezett semmit, először mindent kirakott az asztalra. Egyél. Én percre ilyenkor nem bírok és akkor azt hiszik valami bajom van, megártott nekem a városi levegő. Valami étvágyhozót kellene vegyenek vagy felpakoljanak, gondolkozik anyám, ne jöjjek mindig ilyen soványan. Én elterelem a szót azzal hogy mi megy most a tévében. És mit csinálnak ők. Megnézem Vászi rajzait. Az enyéimet már nem mutatom neki, csak az úti jegyzeteket, van egy noteszem, különben a végi-végi kiállításra ők is jönnek, de csak a végén. Addigra úgyis tudni fogják, min dolgozom. És mesélj! mondja anyám századszor is. Nem tudom, mit szeretnél hallani, mondom neki, inkább kérdezz te, erre aztán nem tudja, mit kérdezzen. Jó-e a ház ahol vagyok? és van fűtés? Nem fázom éjjel? Röhögök az asztal szélén. Fogom a falapot, hogy tudjam, még életben vagyok és ezen a világon. Ki van fizetve minden januárra. Februárra. Nincsenek elmaradt számláim. Nem volt sok. És lehet rendesen lakni. Van szigetelés. Melegvíz – ezt már megnézték az elején, mikor kivették. Mikor először meglátogattak. Minden a régi, mondom anyámnak, ugyanaz a ház mint akkor, nem változott semmi. De hát az arcomon ott van, napnál is fényesebben, még egy félév.

Mihai is ugyanezen az egyetemen van csak festészet szakon. Holnapután jön haza. Mit szólnál, kérdem, ha kimennénk a sulihoz? mikor megint találkozunk. Évek óta nem jártam erre: mióta eljöttem. Eszembe sem jutott idejönni. Nem tudom miért. Enyhe idő van és csöpög a fehér ég. Csöpögnek a betonpárkányok. Szeretem az esőt. Elázik a táskám. Nem baj. Mihai még nem érkezett meg, itt vagyok az iskolaudvaron. Pár percig senki, vakáció van. A betonszemcsék, gyűlnek és távolodnak, a félig beázott fal, amely így még komorabb, a nagy ablakokon a rácsok. Vörösesbarna vasrácsok, akárha rozsda enné őket, pedig most festették. Ujjamat végighúzom az egyik hajlaton. Az ablakpárkány koszos vize kihasználja az alkalmat és hozzátapad, lefele csorog, szinte be a könyökömig, ahogyan kezem lentről nyúl fel, a kabátujjam megtelik vele, pár csepp is elég, és a poros víz már itt van a pulóverem alatt. A futballkapuk még megvannak. Vasból. Akkor is éreztem a vas szagát, amikor futás után közel hajoltam, orromban az elindulni készülő vérrel; néhányszor el is indult, nem tudom miért, könnyen véreztem, amikor nem tudtam futni akkor beraktak kapusnak és a szünetekben laza percekben csimpaszkodtam a vascsőbe, aztán a kezemen éreztem a szagát, amely hasonló volt a véreméhez. Jól belerúgtam a labdába, teljes erőből, hogy minél messzebb repüljön, és míg a többiek futottak, mások pedig káromkodtak a pálya szélén, újból felcsimpaszkodtam és felhúztam magam a rúd fölé, többször is, aztán este, délután kíváncsian figyeltem, nőtt-e ettől valamit a bicepszem. Ha egyszer olyan bicepszem lesz mint a traktoristáknak, mint a mészgyár munkásainak akiket néha a sarki kocsmából láttam ki, kivetkőzve, majóban, téglavörösen, piros mellel és égetett izmokkal, – milyen lennék? nem kívántam, csak kíváncsi voltam. Ha lesz. De úgy látszik nem vagyok izmos alkat. Inkább csak még jobban lefogytam az ilyenektől anyám rémületére, aki nem tudta már, hogyan tápláljon fel. Pedig nem voltam gyenge. Mondom hogy ötpercre elrúgtam a labdát. És megint csodálkozom mert megszakadt a játék és még ezért se haragutak meg rám. Mintha végre ünnepelnék hogy el tudom rúgni. Milyen megnyugtató, talán mégsem múlok ki a világból?

 

… Vékony és annyira hogy a hátam közepén volt egy kis púp. A gerincem kiugrott. Én púposnak mondtam magam és azt hiszem én csúfoltam magam leginkább és persze halkan, nem vágytam a csúfolásra se és azt hittem, ettől nem is lehet rendes életem. Milyen ember az akinek a gerincén egy púp van? Quasimodo, mondtam magamnak minden éjjel. Mit akarsz te? Te antiszociális. Te állomásnyű. Le nem vettem volna a pólómat a világért.

Én még elutazásom után, sőt elutazásom elutazása után – mert közben innen is elutaztam – is zöld voltam, nem tudtam – azt. De az egyetemen valahogy nem is volt fontos. Azzal találkoztam hogy van más is, annyi minden más van, ami nagyon fontos, legalábbis nem kevésbé fontos – és hát honnan is tudhatnám, tényleg fontos-e ez, ha egyszer – nem tudom? Csak mert mondják? Minden annyira fontos amennyire mondják? Ezt nem hittem el. Majd ha magam is tudom, majd ha tudom akkor elhiszem, magamnak, amit éltem. Unokanővérem, a nagyobbik, a sok közül, rajzolt rám gyerekkoromban. Rajzoltunk a ceruzákkal és rajzoltunk ecsettel az olcsó hat-nyolcszínű akvarellek műanyag karikái közül és egyszercsak a lépcsőkön rajzolt rám is, a keze, a mellemen, nem gonoltam semmire, 6-10 évesek voltunk és évekig eszembe se jutott hogy ez egyszer több is lehet rajznál. De milyen különös az emlékezet! Amiről azt hitted, elfelejtetted, egyszercsak ott van. Vagy képzelem? Nem képzelem, hiszen az objektív tényre tényszerűen emlékszem. Ott ülünk a lépcsőkön, süt a nap és a keze szánkázik rajtam. Tulajdonképpen magának rajzolt, magának követelt, mert ezt csak azért csinálta hogy megmutassa, hogyan rajzoljak a hátára én. Pontosan így. És rajzoltam is. Napot. Meg füveket. Meg rétet. Aztán betűket. Ki kellett találja. Némán tűrte. Úgy kellett kérdezzem, minden szót harapófogóval, külön kérdéssel szedni ki belőle, különben magától nem mondta volna, meg se szólal. Pedig ezt nagyon untam.

A műhelyben ott van Klára. És ő – nagyon ő. Nem tudom megérinteni. Mégha tudnám mi az, megérinteni, azt hiszem akkor se tudnám. Lebénulok mikor ott van és mégis azt akarom hogy ott legyen. Ha nincs, akkor megkönnyebbülök mert normálisan tudok lélegezni. Nagyon sok szép lány van nálunk az egyetemen – hallod milyen iskolásan hangzik ez a mondat? Mit csináljak ha az ilyen nagyon igazi mondatok ilyen stupidnak hangzanak? Szépek. Megintcsak óriási mázlim van hogy a keskeny falak és árkádok között minden nap csak úgy, semmi ok nélkül, ez az egész az ölembe hull. Ott vannak előttem mögöttem, alattam a másik emeleten, csak kimegyek a folyosóra és felfele lefele mindenütt szépség. Meg történetek, butaság és humor. Jönnek mennek, én húzogatom a vonalakat és ezért még ünnepelnek is. És valahogy egyik sem érint annyira mint Klára, bár ez a jelenség nem normális: nem tudok tőle normálisan létezni amit pedig szeretnék, mert ezt az egészet amit akarok, valahogy sokáig nem bírom el. Meg kell szakítani a jelenlétet aztán várni vagy keresni megint hogy legyen.

 

 

 

 

 

Én elutaztam megint, még innen is elutaztam, mert ilyen is van, innen is mindeki elutazik és visszatér, mint a pingvines mesében, folyton mindenhonnan elmész aztán ha már egyszer elmentél, akkor az a hely ahova visszatérhetsz, már egy kicsit haza. így már a fél világ otthonom. De nem bírok egyhelyben ülni. Ott is zöld voltam és nem tudom hogyan, meg mertem mondani hogy zöld vagyok, hogy én még mindig nem… bár azt hiszem ez látszott is rajtam, habár én nem foglalkoztam vele, sem hogy elrejtsem sem hogy kimutassam. Nem akartam ezzel semmit. De titkolni sem. Foglalkozni sem. Csak ha már közel hajolt hozzám… egy lány… kiderült. Nem haragudott meg, nem tudom miért. Egy újabb megmagyarázhatatlan tény. Az elméletek szerint dühösnek kellett volna lennie. Én nem akarom – azt, egyből, nem akarom hogy egyből odáig eljussunk és menekülök a pillanatoktól, a lányoktól akik azt hiszik hogy csak azt akarom és minél előbb, vagy esetleg ők – még ne, én, még szeretek szerelmes lenni. Ugye hagytok?

Persze mindig félrebeszélek. És mert annyit hallgatok, azt hiszik hogy tudok valamit.
Ott ültünk a Ceruza nevű bisztróban, búcsúzás előtt, és az egészet nem bírtam már. Nem vagyok az a búcsúzós. Az érzelmes jeleneteket pedig mindig is utáltam. Kezd sűrű lenni a levegő. Mindenki tudja hogy ebből az elutazásból is éppen most elutazóban vagyok, ezúttal visszafele, megint kifele a képből, visszafele ide, és valahol potyognak a könnyek de ez engem már bosszant, mert én már utaznék el, a levegő pedig tele van lázzal és éjszakával. Velem szemben ül egy lány és nem tudom mit mondjak neki, mert egy kicsit őt is szeretem, mint annyi mindent a világon, de nem bírom elviselni hogy ezért meginogjon, hogy ezt kimutassa – inkább kimegyek, ha csak öt percre is, a bisztró elé, Dietrich-kel és visszatérve pornó vicceket mesélek, a társaság röhög, a lány félrenéz, ezt megint elszúrtam, hála az égnek, a jó hangulat oda, most már tényleg mehetek.

Hűvös, felhős iskoludvar. Esőcseppek sorakoznak a bárákon, mint drótokon a fecskék.
Untam az órákat. Néztem kifelé monotonul és csak az eső dobolása nyugtatott meg. A tanár nem tudta hogy ezt jobban hallottam mint őt.

Kint egy drótrészlethez tapadt a szemem. Két csepp, lassan ereszkedett a két felső végről, ahogy a drót hajlott alá középen, lágy ívben, és az ív közepén – futottak egymás felé hogy megsemmisüljenek.

Most itt ülök életem ki tudja hányadik megbeszélésén, egy fotelnek támasztom a hátam és lábaim keresztbeteszem, nyugodt arccal hallgatok végig mindenkit, be is kapcsolódom és az egész ugyanúgy nem érdekel. A háttérben ott van ez a részlet. Kérdezed, hogy tudok a város közepén, a millió kávéház közben olyan higgadt maradni – előttem a maszkokként változó megvilágított emberi arccal – és közben végig ott van egy háttérrészlet, ostinato, shruti, egyetlen hang,

Itt ezek a bárák és rajtuk a lezuhanni készülő áttetsző cseppek. Közel hajolok, belenézek egyikbe, keresem benne a miniatűr tükröződéseket, a világot, ahogyan lassan megnyúlik és mire saját képemet megpillantanám, már nincs is. Lehullt. Helyébe készül a másik. És Mihai még mindig nem jön és nem hívtam fel telefonon, mert nincs hozzá kedvem, inkább itt ezeket a cseppeket bámulom az üres iskolaudvar bárájánál.

 

Nyár. Margittal a házban festünk és átjött a szomszéd fiú. Kisebb mint én. Én növésre különben is hamar-magas vagyok. Van két befőttesüveg, tisztára súrolva, benne víz, eloldottuk a festékeket. Ultramarinkék és vörös, koszos színt ad, ha kevered. Nagyon ritkán jön ki tiszta lila. Húzzuk a kakasokat. Madarakat és megint madarakat. Ő szivárványt. Felhasznál az összes színből. Mi nézzük, mert ez még az amikor kevés színünk van és egyhamar nem is lesz megint, amíg a szüleink nem vesznek, füzetekre sem volt pénz mindig akkor mikor kértük, pedig az fontosabb, ő meg itt belemártja az ecseteket és fogynak a karikák, a fehér, a zöld, a sárga, a kék, ragyognak a lapján és ragyog ő is – már meg is haragudnánk, amikor az egészet hirtelen nekünkadja. Nálunkhagyja és elmegy. A befőttesüvegek a nagyszoba politúrozott asztalán nyomot hagytak, kifolyt belőlük a víz és jön a szomszéd felnőtt Tivadar bácsi, akire szüleink hagytak hogy vigyázzon ránk, fehér majóban és nagy hassal, ordít, hogy most aztán ki fogunk kapni, nem tudjuk hogy festeni a konyhában a viaszosvásznon kell, az abrosz fölé hajolva, én pedig mint a ház úrnője megsértve érzem magam, mert vendéget fogadtunk, nem? és azt édesanyáék is mindig a nagyszobában fogadják. én csakis a legjobbat adnám a vendégemnek. és szeretném nem látni Tivadar bácsinak ezt a nagy pocakját a majó alatt meg a téglavörösre barnított lágy, halott bicepszét, amiről utólag tudom, hogy bicpesznek hívják, akkor az egész helyett hirtelen egy másik kép jelenik meg, mást képzelek, ott van: egy másik alaknak kéne jönni, nem ilyen Tivadar bácsinak, egy olyannak aki örül a kakasainknak, aki esetleg szép szivárványt tud festeni és akinek a kékből meg pirosból kijön a lila. látok egy kezet, hosszú ujjakkal, amint a lapon húzza az ecsetet és a végén az egészet nekem adja. ezzel fekszem le amikor édesanyáék este hazajönnek és engem vesznek elő hogy nagy létemre nem voltam elég okos.

cssst. csak csendben. Emma alszik a túlsó ágyban, már hazajöttem. haza – azaz ide, a városba, ahol lakom. nem tudom hol van a haza. talán a fejemben. most a fejemben vagyok. és itt van egy alak, ezzel az ecsettel, amelyből folynak a színek a papírra. eszembe jutnak a grafikai kiállítás rajzai. akkor a lap előtt nem gondoltam semmire. de most megjelenik egy kérdés: ők igen? miközben rajzolták azt a nőt? vagy ez olyan nekik mint nekem amikor a közgazdasági képleteket körmölöm és oldom? kit kérdezhetnék meg? senki sincs? vagy esetleg, ha egyszer bemegyek miközben rajzolnak… nem tudná meg senki. házigazdám lánya szerint akármikor bemehetsz. na jó, persze szabályok szerint nincs bejárása csak a diákoknak. de ők is mindig visznek fel. ha csak mint látogató… csak egyszer látnám. de holnap fel kell kelni. és miben folytatódna ez az egész? nem az a háttérhang itt hogy ezt még egy darabig csinálni kell, hogy ezt ép fejjel túl kell élnem? csináljam magamnak a szenvedést? mikor engedhetek meg magamnak egy ilyen látogatást? mikor nem lesz ez rám veszélyes? ha befejeztem… idén nyáron. elmegyek.

 

 

 

 

 

szerencsére az én rajzaimból nem tettek ki sokat, az aktokból. mindig volt valami más. a nevet különben is csak úgy odabiggyesztjük a sarokba és ki nézi meg? de nem vettem volna szívesen ha bámulnak az ismerőseim. lehet hogy csak mi látjuk. nem csak én. az egész évfolyam. ha ezzel foglalkozol, egy papír olyan mint egy ordító felület. körülöttem mindenhol vonalak, diványon alvó lányok megfordult háttal, befele fordulva, ki tudja mit csinálnak? mesélt nekem egy regényt, vagy 20 szereplővel, és olyan drámaian mondta, ő volt mind a 20. elragadott, ahogy elragadott a balettelőadás amit addig esténként néztem, szeretem a táncosokat, és a kezeik, ahogyan a sötétben indáznak, vékonyak, törékenyek, nemlétezők a kék fényben, egy álom. túl álom. felkavart. ahogy felkavartak a szavai. már rég szerettem volna ha valami kimozdít magamból, ha ki tud valami húzni ebből a kék csendből, amelyben évek óta lebegek, ha van valami valóságosabb mint ez. mintha egy túlsó partról integetnének a fények. hátha megtanít. hátha körmönfontabb. koromsötét volt. ő a másik szobában aludt. tudtam hogy ott van, mert egy a lakótársak közül, a többiek még nem jöttek vissza, csak ketten vagyunk. gyáva vagy? felkeltem és teljesen meztelenül az ajtójáig mentem. ott megálltam a küszöbön. letettem a szemüvegem. a hátamból nem fog látszani semmi. nem aludt. megmozdult és megláttam az arcát. behunytam a szemem és azt mondtam: le akarok feküdni veled. pedig nem szerettem. épp ezért. nem féltettem, nem volt mit félteni: szerelem, hogy szétzúzom ha most elrontom, hogy elvesztem vagy összetörik. legfeljebb lesz valami köztünk, kapcsolat, ami eddig nem volt. de még most se jött össze. azt hittem, a szavak, vagy egyszerű mozdulatok képesek elragadni, azt hittem, ha megteszek mindent, amit előírnak, amit ilyenkor szokás, akkor a mozdulatokból, a bőrből, vagy az érintéséből, vagy valahonnan kijön az ami nekem kell. de semmit sem találtam. ehelyett meglepetésemre egy emberi lényt, aki szintén nem akarta különösebben, találtam valamit ami félelmetes, nem tudom, merek-e még egyszer ennyire közel hajolni a lélekhez. azt hiszem, ez alatt a lélek is ott van, ilyenkor nagyon közel vagy hozzá, valami a másik emberből ami túl van ezeken a mozdulatokon, de mély – és ettől félek. ez még túl sok nekem, ennyire nem akartam.

aztán egyszer, lélek és álmok nélkül összejött magától, éppen mert nem volt hozzá gondolat, itthon, valamelyik réten, nyári táborban, ő elragadtatott, annyira hogy nem is tudott magáról, és az egészhez nem volt semmi filozófiája, ő nem volt Klára aki bénított és fájt egyszerre, és nem volt felnőttebb se nálam, sőt, valami olyan egyszerű és természetes volt mint egy növény élete, mint bármi az életből és utólag csodálkoztam, ekörül kellett annyit keringenem? miért? szinte semmi utóízt nem hagyott, se kívánságot se undort, csak annyit amennyit egy könnyű evés után érzel, egy lehetletnyivel, egy nagyon leheletnyivel visszamarad benned valami, perc? idő? vagy anyag? kevésbé kell és kicsit közelebb vagy a halálhoz. nem beszéltünk semmit, nem is várt semmit, nem is ígértem semmit. másnap feljött a nap, ugyanúgy bőgtek a tehenek, ugyanúgy járkáltak az emberek és a változásból bennem senki nem vett észre semmit. még én is meglepődtem rajta, aki pontosan ugyanúgy állt egy piros majóban az asztaloknál és kente a szendvicseket, ugyanúgy közeledett és távolodott, furcsa volt hogy az asztallap fekete és tapintani tudom az olajozott fát, hogy teljesen józan vagyok és nem tévesztem össze a kenyeret a papírral, be tudom csomagolni szalvétába, az egészet feltettük a kocsira és mentünk tovább, az önkéntescsoporthoz, amit a tábor akkor fogadott.

 

 

ez ilyen könnyű és könnyen megy, mint a virágnyílás, és megint mázlista vagyok, hogy nem tudom miért, de keresnek érte, magukért persze, semmit nem tettem, semmit az égvilágon, csak éppen ami magától jött, és jól van mégis, sőt, sejtik, törleszkednek hozzám, vagy nekem nyílt ki a szemem a szavak nélküli meghívásokra? és mégse tudok többet kívánni, ahogy sohasem voltam nagyevő, azóta is megszámlálhatom a bordáimat és a soványságtól fogyok ki a világból, b – ebből se tudok többet mint amennyi összegyűl, ahogyan a vason az esőcseppek peregnek, peregnek, a tövisek a hegyi rétek vadrózsabokrain, mert most éppen ott megyünk és azt se bánom ha beázik a túrabakancsom. megint nyár lesz. itthon egy hétvégére, május egy. aztán pár hétig város, majd megint egy hosszú égető nap alatti időszakra a hegyekben. pedig már azt hittem van velem valami. hogy nem vagyok jó. fel voltam készülve rá, még meg is mutattam egyszer a púpomat, azaz a helyét, amely a sok táborozástól közben elmúlt, a hátam kiegyenesedett,mióta ennyit jártam ki, ennek már több éve. azért megmutattam a helyét a lánynak és még eggyel okosabb lettem: nem tudtam hogy ez lehet forrás is, ok, amitől babusgassanak. valami, amiért tisztelnek. ezért? pedig azt hittem ez megvetnivaló. ahogy az ember a betegségét szégyelli. hogy ebből előnyt csináljak… nem, azért undorodom ettől. és nincs is rá szükségem

június 20-án nyílik meg a kiállítás. ez hétfő. 18-ára, estére, már fent kell legyenek a rajzok. tulajdonképp hamarább, mert jönnek vendégeink, az egyetemnek, csütörtökön, akiknek meg akarják mutatni. tehát kedden és szerdán dolgozunk. szegek, méteres, ragasztószalag, cetlik. szerencsére nálunk elég egyszerű a feltevés. hétfőn gyakorlatilag már nem dolgozik senki. de még ott vannak az állványok. péntek az utolsó nap.

pénteken bejött valaki. 11-én. már nagyon türelmetlen voltam, a kezem mocskos a széntől, az utolsó vonásokat elkentem, a modell is őszintén unta, mindenki őszintén unta és hülyéskedett. a tanárok őszintén unták, be se jöttek csak a legelején. mi már beszélni is untuk. csak léteztünk. ott voltunk az állványok körül, egy csapott pólóban, egy csapat unatkozó alak, törölt arcokkal, megvilágítva a reflexfénytől, a modell roskadt és nemkülönben mi, roskadt az egész idő. és akkor benézett egy arc, mindjárt vissza is kapta a fejét, az a lány volt akit a kiállításon láttam. ezt nem felejtem el. azt hitte észrevétlen lehet! pont itt! huszonyvalahány unatkozó és éles szempár előtt! mert jócskán hiányoztunk már. bosszantott hogy huszonvalahányan nézik azt amit egyedül csak én akartam. de most nem vagytok a nyakamban, Mihai meg Vlad meg Tódorkák, felugrottam és leszaladtam a lépcsőn. mi közötök hozzá? s hátha a testvérem?
– látogatni jöttél?  – kérdeztem épp a lépcsőfordulónál beérve, a vállát értem el, ha nem nyújtom ki a kezem, elmegy és sose látom többé. kénytelen voltam megérinteni, mert olyan gyorsan sietett le a lépcsőn. pontosan olyan vékony, ahogyan láttam. baleriniben, hosszú és törékeny karja van. valószínűtlen az egész lány. babrál, a kezét egyből elhúzta, ijedten néz fel. nem akartam megijeszteni. valami baj van? a szemében azt látom, attól fél hogy rosszat tett, tilosat tett. gyorsan kapcsolok: hát persze, nem diák és nem is ismerőse senkinek – minden valószínűség szerint, különben már a nevét említette volna vagy az hozta volna őt ide. tehát egyedül van…
– gyere velem! – mondom neki és már intek is felfele a lépcsőkön.
háromnegyedes ujjú zakóját összehúzza elöl és vékony, könnyű hangon ennyit mond:
– elnézést, azt hittem látogatni lehet, nem akartam zavarni…
– és ha igen… ha lehet?! igen, lehet.
még mindig lent áll. zavar hogy fent vagyok.
– de bent ültetek mind és azt hiszem, most épp órátok van?!
– most fejeztük be. már senki sem dolgozik, különben öt perc múlva hivatalosan is szünet.

elmentünk egy kávézóba. először felvitt, de nem a terembe. az tele volt azzal a huszonvalahány diákkal akit először megpillantottam és akik tekintetétől úgy éreztem, összeégek. mégis van valami abban hogy itt olyanok ülnek egy helyen akik órákon át csak embereket néznek. mint valami préda, úgy éreztem magam. igyekeztem eliszkolni. jó hogy nem előbb jöttem ide. most már nagyjából letéve minden. különben összekeverném. nem szeretek keverni. egy fehérpólós srác futott le utánam, még meg is érintett, emlékszem, annyira sietett, azt hittem gúnyolni küldték hogy ugrassanak. ezek unják magukat és nincs mit csináljanak, én megyek mint a hülye, bedugom az orrom és akkor nem akarják elszalasztani a jó prédát. még előtte se tudtam rendesen megállni, pedig egyedül volt. én elegánsan, ő pedig egy laza pólóban, mégis úgy éreztem, itt, ezen a helyen az én eleganciám csak olyan kirakat amit az ilyen pólósok bámulnak, hogy nekik anyag legyen. összehúztam magamon a zakót. ezt azt hiszem észrevette. talán női jelnek értelmezte? nem tudom. de nem is akartam gondolkozni tovább. őszintén, nem érdekelt mit mondott. hogy öt perc múlva szünetük van, valami ilyesmit. intett és meghívott, végül lejött elém és szinte feltuszkolt az emeletre, az egészet annyira vehemensen csinálta hogy képtelen voltam komolyan venni:  ezek itt most szórakoznak rajtam. de nem a nagyterembe mentünk – talán észrevette hogy nem szívesen mennék be megint oda? huszonvalahány ember közé? és főleg hogy a modell még mindig ott állt, meztelenül egy ötvenes éveiben járó ember. az oldalfolyosón mentünk azzal hogy megmutatja nekem a műhelyeket.

itt rengeteg van. linó, réz, fa, aqauatinta és forte, mindenféle kamrácskák, ahol emberek hajlongtak, épp dolgoztak valamin, egy látogatóval vagyok, nyitott be mindenhová, nem mondott rólam semmit, a többiek bólintottak, épp csak pár másodperc és fordultak vissza a műveik felé, nem tudtam, mit keresünk és mivégre, mert nem engedett megállni sehol, aztán leértünk az összes emeleten át a folyosó végére, mire én már a kezét figyeltem, nem tudom miért, és mire a kezét észrevettem volna, az utolsó kép amire emlékszem, ahogy elveszi a vasrácsról, a kéz a hátamon volt, aztán egy villanás az arca és fel se ébredtem; mire megkérdeztem volna magamtól mi ez, megcsókolt. vagy öt perccel utána, úgy tűnik nekem, ekkor ébredtem rá. és estig eszembe se jutott hogy mi ez? hogy történhetett ez? a felelős és felelősségre vonó gondolatok, mi van és mi lesz tovább akkor? estig mindez nem is létezett. kiléptem magamból? valami nincs rendben? nem tudom. utána lementünk az udvarba a másik műhelybe és még egyszer vissza fel, körbeszaladgáltuk az épületet, többször nem ért hozzám de az egész olyan volt mintha ugyanaz történne továbbra is: csak annyi hogy vele vagyok. eszembe se jutott megkérdezni, mi hol van – minden magától ott volt ahova mindig is képzeltem. az otthon.

mire visszaértünk a nagyterembe, üreen fogadott. senki. az unatkozó társaság láthatólag szétoszlott, a táskák se voltak ott, a modell se, a rongyok helyén az üres redők lógtak, egy enyhén, éles szögben beszűrődő koradélutáni fény, és a rengeteg állványból mintha csak most szabadult volna fel a hosszú-hosszú üldögélések és súrlások nehézsége, valamilyen szag formájában, mert most éreztem a szén és a száraz lécek illatát, a pódiumokét és az állványokét, ő pedig ott állt velem szemben és egyszercsak láttam amint néz, ahogy én a rajzokat és a képeket nézem – ő engem néz, nem tudja levenni a szemét rólam, és reszket. én nem… kezdtem el mondani, mi lett volna a folytatás? hogy nem vagyok az akitől félni kell? de nem vagyok az se akit elképzelni lehet, ő csak hátrált, mint aki könyörög, hogy kövessem mégis, egy fogócska, ezúttal én csókoltam meg. estig ültünk kávéházban, teljesen közömbös arcot vágva  a világ előtt.

most pedig hazamegyek és pár hét múlva fel, hozzá.

 

ideges vagyok. itt járkálok az udvaron, ezúttal őt várom, és félek, mert nem akarom hogy visszajöjjön az az idő amikor azt hittem elszúrhatok valamit – ha ő nincs jelen akkor attól félek, elszúrhatom azt hogy találkozzunk. ha itt van akkor már minden rendben. éhezem! csak most jövök rá hogy mióta? nem is tudom, öt- tíz-tizenöt? van még régebb is? évek óta éhezem, mindenhol ezt a formát kerestem, minden könyvben modellből, üldögélésből ezt emeltem ki. hány részletet kellett összeszednem, míg ez összejött? és most végre megvan, egyetlen emberben, valami, ami annyira… kell. szükséglet. életbenmaradási szükséglet. ha nem lenne, megint grammonként kéne összekaparjam. Istenem, de éhes vagyok rád! félek hogy szétmegy kezeim között, hogy nekiszököm és felfalom, szétmorzsolom, félek megérinteni, de félek nem hozzáérni is.

 

 

ezeken a bárákon mindig lógnak és gyakorlatoznak. mint a táncosok. x, y, z alakú nyújtások és formák. miért pont ide? itt van és nem tudok gondolkozni. csak a szemem nyugtázza amit lát. csuklóján az inakat, vékonyak és finom ívűek, megint esett az eső és a vas alján megint cseppek zuhannak le a betonra. nyújtózik. miközben szembenéz. nem is vagyok itt. ki néz? x, y, z egy baleriniben. én is: x, y, z egy tornacipőben. nagykabát, esőkabát, posztókabát. ez egy csepp, mondom neki, tudom hogy hülyeségeket beszélek, de most nem érdekel. egy csepp, nézd csak, közel hajolok, mert tudom hogy akkor ő is közel hajol. már rég meg akartam mutatni neked. ha közelről nézed, egész sokmindent láthatsz benne, például fent az eget és a háttérben a fákat, az egész világ itt van fordítottan és mi is. nézi. elmélyülve belebámul.
– mindig itt voltál ezen az udvaron – mondom a háta mögött alig hallhatóan. végre most látható alakban is itt vagy.
– a szivárvány – mondja ő, előrehajolva.

 

 

(Illusztráció: Stephanie Noblet M.)

Vélemény, hozzászólás?