Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

A piac fele van egy utca, párhuzamosan a forgalmasabb főúttal. Ezen a kicsi melléken folyik egy lebetonozott árok, ami vízszegényebb helyeken folyónak is megtenné,

Zhé Shi a hídnál szokott megállni hogy a víz egyetlen hangját, a lezúduló dübörgést hallgassa. Még így is hallható, amikor fölötte halad el az egyik legforgalmasabb központi rész, miközben a túloldalon teljesen elföldelt, egy üvegpalota magasodik fölötte,

valamelyik bank, nem dolgoznék benne, mondja Zhé Shi. A dübörgés után a víz elnémul, a beton nem lejt és nincsenek lépcsői, semmi-semmi, semmi hang. Néma víz. Az egyetlen élet benne a kacsák, akik eldobált kenyér- és szalámihéjak után turkálnak és még így is boldogok, mindig csapatban járnak és ugyanúgy hápognak, ha esik ha fagy. Vagy csak nem figyeltem meg?

„A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát”
{Isztambul, főtt kukoricát a hídon}

A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát, és a csupa macskakő, és a csupa csupasz padok, és a padok mellett a szemétládák, amelyekből a zacskók úgy kandikálnak ki, mint kiflik körül a papírcsomagolás, és így is gondolná az ember,

amikor csak úgy, meg-megáll valaki, akár rendes öltözetben is, és a ládák mélyén kutatni kezd. A sarkon van egy húsüzlet és van még fast food, és néha párok ülnek a padokon, eszik a szendvicset, miközben a főartériákon zúgnak a motorbiciklik. Bőrdzsekis vagy finomharisnyás párok, akik kezei között a salátalevelek között folyik a majonéz, vagy akik tökmagot ropogtatnak, vagy a színházfesztivál programját olvassák.

Éjszaka, különösen éjszaka, ha itt mész el, meglátsz egy kéményt és mögötte csillagokat, persze lámpák vannak, mégis, csodák csodája, a csillagok látszanak. Gyakran csapatok állnak a sarkon a motorbiciklik körül és vihognak valamin, feketében, rövidre nyírt hajjal, tüskefrizurások, rájuk vetül a fast food fénye.

„Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.”
{Isztambul, 2010}

Zhé Shi gyors tempóban megy el, a feje hátrahajlik és az egészet csak úgy látja, ahogyan körhintából látod, ami forog, mert a szeme a csillagokon van,

próbáld ki egyszer, a Püthagoraszos mese nem mindig igaz, vagy Tálész volt? aki amíg az eget nézte, beleesett a gödörbe,

vannak még ilyenek, Gauss macskája, azaz Gauss, aki a nagy macskának vágott egy nagy bejáratot és a kicsinek egy kicsit… Ju Fu mondja Zhé Shinek,

próbáld csak ki, én, ha az eget nézem, jobban eligazodom az utcán, mint ha az emberek hátát bámulnám. A periferikus látás nemcsak oldalra működik, hanem a függőleges tengelyen is, és az ég olyan megnyugtató, miközben nyakam hátrahajlik, minden lényeges a látóteremben marad mégis. Észreveszem, ha zöldre vált a lámpa, ha megindul a mellettem levő, ha valami nagy sebességgel közlekedik – és semmi fölöseges részlet. Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.

Egy szép napon talán így fogsz látni, ilyen hátrahajtott nyakkal, vagy a szemeimet ideiglenesen a fejem tetejére növesztem, mert nekem több kell ebből a látványból. Valószínűleg elég, ha kimegyek a rétre és kifekszem. Akkor nem fogsz látni rajtam semmit.

„Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait”
{Paul Klee: Marionettek}

Zhé Shi a betonon állt és az utcát nézve száját biggyesztette. Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait, Ju Fu néha meghallotta a gondolatokat is, Zhé Shire erősen rezgett – és a gondolatai, Zhé Shi gondolatai, azaz az áramok, amelyek rajta keresztülmentek, kihangosodtak benne Ju Fuban, aztán Ju Fu megszólalt és elmondta szavakban.

Máskor Zhé Shi teste rezgett benne és ugyanazt álmodták, egymás folytatását, Zhé Shi egy harcot a bikával és Ju Fu, amint az egyszarvú keresztüldöfi az állatot, és reggel lejött a szomszéd kislány egy rajzzal, réten ló és a lónak szarva van, úgy látszik, ilyen egyszarvús éjszakák vannak, amire mindenki felel valamit. A lényeg, hogy a kislány nem tudott – vagy ki tudja? – Zhé Shi és Ju Fu álmáról, de ők ketten tudták egymást.

Vagy Ju Fu rezgett és válaszolt arra, amikor Zhé Shi egyedül végigment a szobán és a levegő vibrálni kezdett, ki kellett nyitni az ablakot, de még ez sem volt elég, akkor elmentek sétálni a havas télbe.

Most meghallott egy sor káromkodást, olyan félbalfék szitkokat, mert Zhé Shi nem tudott rendesen.
– Mi történik most? kérdezte Ju Fu.
– Az utca. Látom …és ezek csak jönnek.
– Lehet, hogy itthagyta őket valaki, ahogy a szemetet. Itt mindenféle alakok járnak, akik tele vannak káromkodással. Ezek a félbemaradt mondatok csak úgy ittmaradnak az utcán és repkednek, a te fejed hallja őket és az enyém is. Vagy ezek a tieid?
– Nem. Nem lehetne most egy mezőn lennünk? Végig kell menjek ezen az utcán? megint? 1048-adszorra?

– És ha játszom veled és csinálok valamit, hogy boldog legyél, mialatt végigmész? Gyere végig bennem. Hunyd be a szemed.
És Ju Fu végigvezette a karjánál fogva, aztán visszafele Zhé Shi vezette, aztán Ju Fu megállt és lerajzolta a kacsákat, Zhé Shi meg a kezét végighúzta a fém vonalakon.

Kipróbálták a hangokat műanyag vizespalackkal, a táska övével, egy bambuszbottal, amit Ju Fu edzésről hozott, szilvamagokkal próbálták eltalálni a fémkorlátot és onnan bele a vízbe.
– Most mondtunk valamit a víznek.
– Hogy szilvamag.
– Meg hogy itt van. Legalább tudja.
– Legalább a kacsák beszélgetnek vele.
– Egy korlát egy szünet, egy korlát egy szünet.
– A lámpa pedig válaszol rá,
– És sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
– Az ott legyen lila.
– Melyik?
– Az, amelyik a pad és a láda között van.
– Akkor ez zöld.
– És ez piros, és a mellette levő kék.
– És ez a sor égszínkék.
– Ez meg fehér.
Leültek a padra. Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket. Itt van egy pár. Itt eszik a szendvicset. Itt egy koldus pihen. Itt van a lámpa. Itt vannak a kukák. Itt van az árok vize, folyik – és itt van a fény, elmegy. Aztán felálltak és az utca, alig észrevehetően, megmozdult.

„sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket.”
{Paul Klee: Lit coloré}

(Illusztráció: Paul Klee: Parc près de Lucerne, részlet; Varga Borbála: Isztambul, kukoricát hídon 2010; Varga Borbála: Isztambul, utca Laleliben 2010; Paul Klee: Marionettek; Paul Klee: Lit coloré)

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi és Ju Fu a fináncoknál állnak sorban. 11 lej adó Zhé Shi verseiből a tavalyról. Szép év, szép termés. Kimegy, azaz előremegy a teremben és megnyomja a gombot. Szám 678, jelenleg az 509. embernél tart a gép. Egy óra, mondják szakszerűen a várakozók. A cetli is készségesen közli, hogy még 169 ember van Zhé Shi előtt. Hol? hiszen nyilván nem férnek a terembe. Kint tengenek-lengenek az udvarban. Ju Fu kint áll a küszöbön. Egy srác vastag könyvet olvas az egyik irattorony mellett állva, a torony olyan magas hogy le sem kell hajolnia. Bíborpiros könyvjelzője van. Jön a káposztás-néni. Ügyvédnő, baleriniben. Zhé Shi először is kimegy Ju Fuhoz.

– Mit csináljunk?
– Kaptunk egy órát ajándékba. A semmiből. Mit csináljunk?
– Ajándék…
– Hát igen. Nem számítottunk rá. és itt vagyunk és abszolút semmi dolgunk. Nem gondolod hogy rengeteg mondatunk van, amit sosem mondtunk el mert nem volt elég az idő? behozhatnánk.
– Na jól van, keressünk az életben félbeszakadt mondatokat.
– Ha nem jut eszedbe, ki is találhatsz.

Körülnéznek. A bejáratnál oldalt kis fülke, tele szekrényekkel és kidobott székekkel. Kettőre ülni is lehet, persze a lábuk itt-ott hiányzik. Az ablakpárkányon hamuzó. Most épp senki sem használja. Zhé Shi kérdően néz Ju Fura és behúzódnak. Fölöttük félkörívben hajlik a tető és a fal üvegtéglákból van. Ezt nézik egy darabig. A mennyezet deszkákból. Csokoládéillat.

Jean Tinguely szobra a bázeli repülőtéren

– Van a közelben egy csokoládésütő
– Sütő?
– Cssss, most találom ki
– …
– Aki curryvel készít csokoládét.
– Nekem is van egy keverékem. Füge, kakaó és olívaolaj.
– És mit csinálsz vele?
– Hogyhogy mit csinálok? Megeszem.
– Ez süti és nem eszi meg.
– Hanem.
– Odaadja a galamboknak.
– Bolond vagy. És szeretik?
– Persze. Sosem láttál még galambot csokit enni? Én láttam a főtéren, sztaniolpapírból.
– A galambot vagy a csokit.
– A sztaniolból ette, nyár közepén. Mint rendes emberek.
– Ez az amit soha életedben nem mondtál végig?
– Hát ezt még nem.
– És még mit nem?
– Amit nem is akartam és nem akarok most se.
– Van olyan ami félbemaradt?
– Persze.
– És mi lett a félbemaradt mondataiddal?
– Elhullattam, elhagytam őket. Utólag már elvesztették értelmüket.
– Akkor az első felük is elveszett. Az a fél, amit kimondtál.
– Az nem. Az leadódott valamibe és vele kering.
– Annyi van, amennyit kimondtál?
– Hát mondatnak.
– Kevés. Kevés?
– Nem tudom. Neked elég?
Csend.

– Egyszer mentem Isztambulban egy utcán és a kereskedő meghívott ebédelni. Aznap már két kereskedőnél ebédeltem és azt mondtam, majd visszajövök. Másnap nem volt ott, bezárva találtam a boltot. Harmadnap és azután sem volt ott a kereskedő, a szomszédok szóltak hogy elutazott Bulgáriába. Sose tudom meg az aznapi ebédet, ez egy félbemaradt mondat. Sose mondtam ki.
Annyival maradunk, amennyit kimondunk? Tudod, azt gondolom: ami van, az ennél mindig több.
– Most mi akarna kimondódni?

Egy darabig szavakkal játszottak, ahogyan eszükbe jutottak egymásról. A játék az volt hogy minél lehetetlenebb választ adjanak. Időnként Zhé Shi ki-kiment hogy megnézze, mennyit haladt a sor. Amikor már csak nyolc ember választotta el a számokat, kiálltak ők is. Sorra érkeztek újak a gép elé és nyomták a gombot.
– Ezt filmezni lehetne – súgta Zhé Shi Ju Funak – milyen az arcuk amikor meglátják a számot a cetlin és a számot a gépen. Pedig most már délután, csak száztíz ember a különbség.

Ju Fu nélkül nem tudom
minek van itt előttem ez az utca meg a szemétláda
és minek szálltam fel a buszra.
Ju Fuval nincs
se utca se szemétláda se busz
mert az van hogy sétálunk, szétszórjuk mindenünk és
nézem amint a kanyarnál elhajlik a teste.

„félbemaradt mondatainkat”

(Illusztráció: Varga Borbála: Fába szorult féreg; szibériai repülőmókus [képkocka BBC dokumentumfilmből]; Jean Tinguely szobra a bázeli repülőtéren; Félbemaradt mondatainkat – illusztráció 2008-9, Saarbrücken Erasmus-év)

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Beszélgetések Fehér Tükörrel: Zhé Shi az erdőszélen áll. Belső monológ. Vagy beszélgetés Istennel.

Borongósban állok itt a patak partján és körülöttem csak fekete árnyékok, a fenyőtönk elég széles és még langyos, kétoldalt patakok futnak az esővíztől, rádőlök és van, aki nézzen, a szemem felfele keresgél, meglátja árnyaitokat, fenyők, ahogyan magasodtok, igen, titeket el tudlak fogadni itt állni körülöttem, ti állhattok itt, csend van és a rezgések a fejemből lassan belétek szállnak, a tieitek pedig belém, cserélünk.

Ha leülök a mohára és kihull egy szál hajam, eldobhatom, fogadjátok. Ha ugyanezt egy szobában teszem, ottmarad. Veletek átalakul. Mire legközelebb jövök, csináltok valamit vele, nekem is érdekes, amit nálatok hagyok soha többé nem kapom vissza úgy, ahogy adtam. Amíg távol járok, gondoltok valamit rólam, a felhőkről és az esőről, és mire visszajövök, látható formában elmondjátok nekem. Itt állok a fénnyel szemben, a fekete fűrészfogak mögött készül eltűnni a nap és körülöttem minden hirtelen fekete. Arcomra esik az utolsó fénycsík, mert eléje álltam, hátam mögött a fakopáncs kiabál, vijjogó hangja van, hitted volna? Látod, most tudok beszélni veled és fáradt sem vagyok, sőt éhes sem, nem kell semmi. Egy szobában nem bírom. Halott a padló, a tárgyak, mind élet-éhes tárgyak, azaz nem ők, hanem a gondolat róluk, hogy valakinek állandóan suvickolni, mosni, taszigálni, felemelni és letenni… a tárgyak roppant fárasztóak, és a reklám szerint velük foglalkozni kell. Na és ha nem? semmi kedvem hozzá. Minek folyton emelgetni ami csak lehullni akar? és minek kivágni titeket, fenyők, akik nőni akartok??? fáj.

Ha leülök a mohára és kihull egy szál hajam, eldobhatom, fogadjátok.

Én, Zhé Shi, kinyúlok itt és kiáltok hozzád. Emberként minden időben egyetlen biztos, biztos-biztos tulajdonom hogy kiáltok hozzád és ennek gyökere a félelem, nehogy egyszer ne tudjak kiáltani, hát kiáltok, kiáltok, kiáltok!!! a fenyők kiáltanak, a kövek kiáltanak, az ég kiált és én kiáltok és ha kettészakadok is, akkor is, amíg van hangom; és amikor már nincs, akkor azzal, ami van. Itt megnyugszom, közöttetek, fenyők, nem kell akkorát kiáltani, mert ti már itt vagytok, megannyi minden irányba mutató kard, már kiáltotok értem és magatokért, ahogyan én is. Mivel osztozunk, nem kell akkorát. Csak önmagam vagyok itt és ez elég. Néha négy fal között kiáltok éjjeleken, néha tágas belső térben kényelemes pamlagok között a padlón, nem kell a kényelmük, csak a kiáltás, mert bordák találkozásánál kinyílik és egy kapun át ez eddigi élet kiszáll. Csak a válaszod kell. Évek és pillanatok törnek fel belőlem, rázkódik a csontból a test. Ez halál, de jó. Szállnak és szállnak kifelé, miközben valamennyivel kiáltok utánad. Aztán hallgatom a csöndet, aztán hallom, amint hangod a kiáltásomban van, és hallgatásomban, itt.

Kiáltok hogy minden vesszen, hadd vesszen még az is aminek a létezéséről eddig fogalmam sem volt, mert olyan közeli hozzám, csak ez a kiáltás maradjon meg, ha semmi sem marad belőlem, ez akkor is szóljon, ennek szólnia kell, itt vagy???!!! hát persze.

Zhé Shi testére kék és sárga árnyékok vetültek és táncoltak. A fenyők között felette fehér lepel és fekete háromszögek. Ez az a hely és ez az a fekvés, amelyben meg lehet halni. Semmi mást nem tudok egyelőre. Nekem csak így. Lehetne most?

– Nem.
Hallgatsz:
– Most még nem akarod. Te.
– De így?! így lesz.
– Igen. így lesz.
– Akkor jó.
– Egy perccel sem lesz hosszabb. Ahogy megvan, ahogy megélted, rögtön utána.
– Ezt akarom.
– Persze, ezt akarod.

Zhé Shi körül zöldek és égető nyár, Zhé Shi pedig koromfeketében ül, áll, lép, fekszik és fut. Végül beszalad öreg Anyóhoz, aki mosogat és akit életében nem látott sietni. Öreg Anyó sem elég. Most semmi sem elég. Piros almák érnek, szekér zörög az úton, reggel hajnalban keltem és nem elég. Semmi sem elég. Mi kell?

– Mi kell? – kérdezi öreg Anyó, közben mosogat és megkínálja Zhé Shit uborkával és túróval. Mi kell?

Zhé Shi vesz az ételből, segít mosogatni, leül az ágy szélére, hallgat, beszél, nem elég. Mi kell? Nem tudja. Sokat beszél, sokat hallgat, sokat eszik, sokat mosogat, sokat szalad, aztán fordítva, keveset beszél, keveset eszik, keveset hallgat, percig sem ül le, azonnal kifullad, lerakja a tányért.

– nem tudom mi van velem.
– szerelmes vagy?
– nem. igen. nem. nem vagyok. szerelmes vagyok, de ez nincs is, nem elég. ezen túl vagy innen, nem elég.
– mi?
– ha én azt tudnám.
– mi nem elég?
– ez. ez.
– mi kell? kérdezi anyó

és Zhé Shi egyre nyugtalanabb, anyó azt mondja

– ne aggódj, ne búsulj! és ismét tizenháromszor, hiába
– nem érzek semmit! nem tudom hol van!
– mi??
– látni akarom! érezni akarom! hol van??
– jól van, nyugtatja anyó és nem elég, simogatja és nem elég, ne aggódj ne búsulj nem elég, megint jól van, jól van, jól van nem elég
– hol van? hogy van jól? én nem tudom, hogy van jól? nem érzek semmit. hol van?
– veled van, mondja anyó, nem elég
– nem érzek semmit
– veled van
– hol? akkor miért nem érzem? miért nem tudom?
rázkódik, rázkódik, rázkódik

– veled van mondja anyó türelmesen, veled van, veled van,

és amikor nem elég, kiabálni kezd: veled van!!! aztán vállon ragadja és megrázza Zhé Shit, nem erősen, és azt mondja, hangosan és érthetően:

– értsd meg hogy veled van! értsd meg! és most menj haza.

Zhé Shi elmegy, már nincs tiltakozni ereje, továbbra is minden zöld koromból van, de hát, ez is az, velem van.

szükségem van a kezedre hogy tudjam milyen a bőröm
szükségem van a szavaidra hogy tudjam meddig terjedek
szükségem van a kövekre hogy megtudjak valamit magamról
szükségem van az álmodra hogy legyen nyugalmam
hallod?
válaszolj rám!

Zhé Shi egy vízszintes vonalon áll, amerre kiterjed, mindenütt föld, belőle köd, fehér tej párolog ki, nincs ég, nincs második dimenzió. Most itt kiabál, itt van előtte Fehér Tükör, szemtől szemben a válaszért.

„szemtől szemben a válaszért”
{két arc között}

– Nekem sincs válaszom tőled. Vagy van? – kérdezi Fehér Tükör. – Mit válaszolsz a fáimra? Mit válaszolsz a köveimre? És a betonra? és a rengeteg átkelőre a zebránál? amikor szmog van? és amikor jön a hajnal? alszol? mit válaszolsz rám?

Ha tudnád, hány évmilliók óta kiáltok, kiáltok, kiáltok érted. Válaszolj rám! válaszolj!

évmilliók, évmilliók óta várom, hogy válaszoljanak rám, jjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj, hallod? minden részem jajgat! a föld, a hegyek, a levegő, szél, nyögnek, már nem bírják soká válasz nélkül. Valaki végre válaszoljon rám! És te, te itt állsz és azt mondod, nem hallasz engem. Aki a Válasz Vagyok. Folyton válaszollak, folyton minden sejtecskédet és te a nagy kiabálásodtól észre sem veszed. Mindig máshol vagy, nem látsz és nem hallasz semmit. Fáááááááááááj, hallod? válaszolj rám!

Eljön a reggel, állsz az ablak előtt a fényben és ahogy a fény, úgy önt el a gyönyör. Én vagyok az, aki folyok minden sejtedben és kielégítelek téged, magam magadtól. Itt a csontjaidban és a véredben, az inaidban, itt a térded mögött, érzed? itt, ahol a gerinced kezdődik és itt, ahol a könyököddel támaszkodsz az ablaknak, érzed, ahogyan kering? Itt lakik a gyönyör, itt lakom, közelebb mindennél és nem kell félned mert sosem megyek máshová. De te itt vagy? te hol vagy? futsz és azt kiáltod, nincs válasz. Hát itt vagyok.

Zhé Shinek eszébe jutott Anyó, akit hat hétig cementen tartottak, kórházakba és börtönökbe szállítottak, megpofoztak és józanul ideggyógyintézetbe zártak a dühöngők közé és utólag az egészet elhallgatták, a levéltár pedig leégett. Nincs dokumentum. De Anyó megmaradt mindezek után, soha nem sietett – mert ezek után minek? és hová? és mindig hagyott egy tojást a tyúk alatt porozmagnak, Zhé Shit megölelte és azt mondta: Úgy szeretlek! Veled van.

„Úgy szeretlek! Veled van.”
[Hány Hold?]

– Tudod, hogy nem bírok embert öt percnél tovább elviselni. Nekem csak a válasz kell. Mindegy, kitől és milyen formában, csak válaszoljon rám. Akkor leadódik belőlem egy rész és észrevétlenül egyenletesen szétszórom magam a válaszokba, amikor minden sejtemre, minden mozdulatomra megtaláltam a választ, akkor én sem leszek többé. Mióta várom már ezt az ünnepet.

– Van, amikor nem találom. A kád szélén ma reggel, nem találtam. Vagy amikor készülődtem a városba, elfelejtettem. Esténként, a választ a mai napra. Nem egy ember kell. Válasz kell. És nem is akarok becsapni senkit és nem fogom mondani, hogy őt szeretem, mert csak magamat szeretem, csak a választ akarom magamra, csak ennyit. Nem adhatja ezt egyetlen ember és minden pillanatban, nem is hiszem, nem is kérem, megelégszem a magától adódóval, amikor nem is tudja, hogy az, amit tesz, válasz rám, és nem tudja, miért mosolygok vissza, hiszen nem csinált nekem semmit. Verni sok-sok kilométerre van tőlem, ő is egyedül és csendben, aztán egy fél évben egyszer találkozunk és hallgatunk együtt egy félórát. Ez válaszol rám és nem is akarok mást Vernitől. Kell valaki, aki a többi részt is eszembe juttassa, a többi választ rám, amikor nem találom meg egyedül.

Fehér Tükör hallgatott.

– Jó. Eljövök. De csak tíz évre. Mert igazából nem bírnál tovább embert elviselni. Mindig jövök, csak akkor, amikor egyedül nem találod. És aztán visszamegyek, és egyedül is fogod tudni
– egyedül is fogom tudni
– a választ rád
– a választ rám
– mindenütt
– mindenütt.
– Csak a válaszért jövök, nem azért, hogy én csináljam, hanem hogy meglásd, hogy már van.
– Meglátom, hogy már van, egyedül is, ismételte Zhé Shi
– hogy itt van benned, te vagy az
– meglátom bennem
– és nem lesz szükséged valakire, aki megmutassa
– nem lesz szükségem
– aztán visszajössz te is belém
– hát persze. így akarom.
– így akarod. egészen ez, amit te akarsz.
– jó!
– jó.

Zhé Shi ott állt a köddel szemben. Messziről csak a zöld kabátja látszott, egyetlen folt. Egy nagy barna kiterjedés, fölötte semmi és középen egy zöld pont. Megfordult. Ju Fu volt az. Guggolt a földön.

– Megyünk haza?
– Megyünk.
– Akarsz még maradni?
– Elmondtam, ami a legfontosabb.

„Itt lakik a gyönyör, itt lakom, közelebb mindennél és nem kell félned mert sosem megyek máshová.”

(Illusztráció: Varga Borbála: Zöld Hegyen; Mohás meleg, Olümposz; Két arc között, 2013; Hány Hold?; Kék és zöld, áthaladsz közöttünk)