Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.
reggel
Rácsokon keresztül hajnalról hajnalra vált a kék. Alighogy felemelkedem, tél közeledtével lép az Orion. Te minden hajnalban más és más. Tegnapi napomat nem emlegeted, jössz az éjszaka és kimosol. Belédlépek, minden éjjel tudlak úgy hogy elfelejtelek és hajnalra fehér emlékeztető ködfátyol marad belőled, amibe nézek amikor kinyitom a szemem, az ablakon keresztül és az égen keresztül. Az ágak sejthetőből láthatóvá kezdenek válni. Te sosem emlegeted mit csináltam tegnap. Nem érdekes. Nem kéred számon az előző pillanatot, nem kérdezel. Úgyis itt van. Kimosva, frissen, meghaltan és feltámasztottan, most csinálhatok vele valami mást. Azt mondom: szegfű! egy percben, és te a következőben nem kérdezed: hol van?, azt mondom: van kedvem fenyők közé menni, és te ma reggel nem kérdezed: hol vagyok?, nem kéred tőlem számon a tegnapi szót, a pillanatot, hogy megint mondjam, ugyanúgy szeretlek, mert sosem fogom mondani. nem kéred számon a folytatást, hogy ma mi van a tegnapi lendületemmel, amikor nekifogtam a hátnak az állványon, vagy hogy hol vannak a gondolataim.
csak jössz és kiterjedsz, és nem kérdezel semmit. úgyis itt van, vagy akárhol, ha éppen ezt akarnám, nem veszett el. te nem állsz meg. nem lehet tőled számonkérnem a macskát tegnapról aki némán jött le a kerten, soha többé ugyanaz a nyávogás, a tegnapi hajnal nincs sehol, te nem állsz meg, és nem lesz még egyszer az a pillanat, amikor Dimitrij a lépcsőfordulónál áll, nincs még egyszer kövek és pad amikor mi ott állunk és én nem tudok mondani semmit és bosszankodom magamban hogy mindig pont akkor van egy sereg ember körülötte amikor én is beszélnék vele, nem tudok társaságban beszélni, én csak egyetlen emberhez vagy teljes magányban, ami ugyanaz mintha az egész világnak mondanám, mert ez a végtelen, itt az ég alatt, nem kérhetem számon tőled a pillanatokat, jössz, elfolysz, reggel van és folyton szólsz, mindig reggel van, mindig fehér, új és új zöld és friss, mindig reggel.
reggel
játék
Most itt állok a szoba közepén és nem tudjuk mi van. Keresgélünk sifonjainkban régi helyzetek között mert lustácskák vagyunk a mostanira egy jelenetet kitalálni. pedig ez vero-vero én és te, megismételhetetlenül, mégis, téblábolunk, és keressük, hogy mit húzhatnánk rá. Én keresem a pózt, legyek mondjuk mindennapi tengő-lengő, kicsit unatkozó, kicsit spleen, és akkor kellene hozzá jazz és sárgás napfény, az a 2008–2009-es évjáratú, amilyen akkor volt januárban és karácsony előtt, nem tudom milyen szögben álltak a bolygók, ki lehetne nézni az asztrolábiumból de már elmúlt. A szoba üres, nincs jazz és nincs sárga, ez a fény fehér és északi, még nem ért össze hogy ennek a jelenetnek mi is a neve és mi is az én szerepem, nem tudom. A tiédet se, de benne vagyunk, játszani kell. Igazi mondanivalóm nincs, vagy olyan áttetsző hogy én se látom. Majd csak öt év múlva, különös, minél több rakódik rá, annál láthatóbb az áttetszősége és annál egyértelműbb. De most még nem tudok öt évvel előremenni és nem tudom mi legyen. Vagy adjam a komolyat és legyen egy csöpp drámaiság benne? egy kis meghalással? hiszen tudjuk hogy elmész és előbb-utóbb én is. Nem képletesen, semmi jelkép, egészen szószerinti emberek vagyunk, egészen limited edition, két-három hónap intervallumban, vagy ki tudja, mindenesetre intervallumban, ránkbízták aztán préseljetek belé amit tudtok. magatokat, főleg, ha belefér. itt állok és lötyög rajtam ez a perc, mint a szoknyám és lábamon a zoknim és az egész ház, minden lötyög, és ha valamihez érnél itt, akkor még mindig nem én vagyok, mert lötyög, és az igazi bőrömig még van 2-3 centi, folyton abban a pillanatban vagy amiben még nem éred el. szerelmet nem játszunk mert azt igaziból akarjuk, de még nem tudjuk milyen. te nem tudod, jobbra menj vagy balra, vigasztalnod kéne vagy meghatódnod, persze ezt is csak játékból, de hát ezek általam kitalált szerepek, mert neked megvannak a sajátjaid, a saját drámáid amelyekhez engem szereplőnek keresel, és próbálgatsz, hátha valahová beleillenék, hátha összejönne egy jelenet, mindegy, bármi, csak játsszunk együtt, egy szép jelenetet persze, ha lehet akkor már válogatnánk is a jelenetek között, de ha nem akkor beérjük azzal is ha egy összejön, csak tudnánk ki kit, csak tudnám mi van. te vagy a szternokleido, aki félrefordítod a fejed hogy kiugorjon ez a híres izom, ez egy vonal a történetben, tudod, ezt csinálták Raffaello és Delacroix a modelljeikkel és Cseh Tamás a saját nyakával, van egy szternokleido vonal, már a görögök is szerették, legalább 2700 éves, talán euripidész drámáin is látták már, dráma, dráma amikor a fej oldalt néz és a törzs előre, ez már önmagában is színház. ha nem tudod mit csinálj, mindig elfordítod a fejed, mert kell a távolság.
játék
AUM itt és most, hirtelen rájöttem mi az, amit mindig is meg akartam köszönni neked: a távolságot. sosem lépted át és én sem fogom sosem. ebben a dimenzióban, az időben ahol most vagyunk, mintha nem lennének terek, minden mindenben egy rekeszben és rekeszben és az is egy rekeszben, és veled nincsenek rekeszek, csak tér. távolságot adtál: időt adtál. teret adtál! köszönöm, sosem fogok közel lépni hozzád. amivel érintelek, a létezés. az én kezem átnyúl a falakon, azzal ahogyan itt mozgok az egész egy kicsit másképp rezeg és ez feltétlenül elér. rajzoltál nekem, nem is tudtad mit, de akkor már lerajzoltad a jelenetet amiben most vagyunk. hogy ki kicsoda, nem lehet tudni, én azt hiszem, a szerepek változnak, ahogyan egy színes reflektor sorra vetíti ránk a drámaibb és meghittebb színeket, a hideg és meleg tónusokat, teljes körkép. per pillanat a rajzon egy guggoló harcos, kezét kinyújtja, a kéz fekete, egy másik anyagból lehet, vagy átnyúlt épp valamin és ott megváltozott. Te vagy vagy én vagyok, mindegy. És távolabb alszik valaki, kinyúlt test, a lábai látszanak, ez az a másik tér ahová a kéz hirtelen átnyúl? Nádak között. Valaki alszik és valaki keres. Valami történik. Állunk a szobában, még nem telt el a pillanat és még mindig nem tudod, mi legyen a félrefordult fejből. Egy séta, talán, közös megoldás, halasztás amíg megjön a jelenet további része. Három hónapja indultunk és még egy szóig sem jutottunk el. kísérletezünk.
Vajon, kérdezem a háttérből, mert most a bőröm a színfal, vajon ezek a mi jeleneteink? honnan vannak bennünk a képek amelyekről azt hisszük hogy le kellene őket játszanunk? és amikor állok az ajtódban kezemben egy marok mirhával akkor feláldozod a pillanatot annak hogy megőrizd a távolságot és sikerüljön egy jelenet, amiről nem tudod mi az? hogy megőrizd a maszkot hogy komoly és hogy tudó vagy, hogy józan és hogy nem tévedtél el, hogy világosan látsz és még mindig tudod hol vagyunk, éppen miben. Egy pózt, egy pozíciót, ami képként benned van, még nem játszottad el, és sietsz játszani – érdekel még ez? ez amiről nem tudjuk mi ez? nem élhetjük meg ezt a pillanatot mert regisztráltuk magunkban az előzeteseket amelyeknek szerintünk meg kellene előzniük ahhoz hogy megélhessük és még nem következett el, mert mielőtt kimosnám a ruhát el kell menjek és vissza kell jöjjek, gondolom, és gondolod hogy most délután kellene legyen és nem délelőtt, vagy esni kellene a hónak vagy nem kellene esni, és ha nem esik akkor ez egy másik jelenet, nem az, ami most van és most szaladunk előle, keressük, amit meg tudnánk élni. Itt vagyok és szétmállik kezeim között. Siess, siess, siess mert a pillanatot nem tudom tartani. Tíz, húsz száz akárhány év múlva az örökkévalóságban rájössz, vagy akár már holnap, hogy mi is volt ma és mit kellett volna tenni. De most nem tudod. Mi lenne ha nem lenne semmi? ha nem lenne jelenet? mondd, mersz zuhanni? mersz beesni ebbe a pillanatba? mit mersz? mersz rájönni hogy zuhanunk, hogy már esünk és nincs talaj, hogy itt vagyunk a végtelenben? egy nix, egy köd, útjelző táblákkal a semmi felé
felkel a nap. Amianthosz, Ciprus
(Illusztráció: Varga Borbála: reggel; játék; felkel a nap, Amianthosz, Ciprus)
