Sietek, gondolta, amikor a fiú felé nyújtotta a kezét, s már rohant is tovább. Már amennyire a sétálóutca térburkolatát fedő hártyavékony jégréteg engedte. Késésben volt, éppen a jég miatt. Miután beérkezett a munkahelyére, alig maradt ideje fölkészülni a reggeli értekezletre. Utolsóként foglalta el a helyét a körasztalnál, végighallgatta az értelmetlen szövegeket, majd a kollégák rosszalló megjegyzéseit, amiért ezúttal is képtelen volt érdeklődő ábrázatra cserélni azt a savanyú képét. Márpedig nem. Ahogyan egy rakás egyebet se. Van is baja elég.
A felé nyújtott kézre gondolt, miközben elfelejtette maga elé engedni a kolléganőjét az ajtóban és akkor is, amikor csak hümmögött, mialatt a kollégája a beteg gyerekéről beszélt. Tudta, mit gondolnak róla, mégsem tett ellene semmit. Késő estig benn maradt, befejezni egy anyagot, aztán taxit hívott, nem maradt ereje másra. Nyugtalanul aludt, s bár másnap szombat volt, korán kelt és otthon folytatta a munkát, ebédelni is elfelejtett, csak délután állt föl a laptop mellől, nyújtózott egyet, evett egy kiflit kakaóval, ivott egy feketét, átöltözött, aztán nekivágott a városnak.
Előző nap tényleg sietett, de ma odalépett és adott egy kétszázas érmét a fiúnak. Szólt is pár szót. Hogy fordítsa a javára, vagy valami hasonlót. Bár inkább motyogta, mint mondta. A fiú rámosolygott, ő elkapta a tekintetét, indult tovább. Szívesen megállt volna, beszélgetni. Érdekelte, ki ez a fiú, hogyan került ebbe a helyzetbe. Mégsem állt meg és nem kérdezett semmit. Számon kérő lenne a hangsúly vagy tolakodónak éreznék a viselkedését a járókelők, netán, ami rosszabb, maga a fiatalember, ezt nem kockáztathatja meg. Kényesnek nevezett helyzetekben soha életében nem találta a megfelelő hangot, a szükséges testtartást, a csuda tudja, micsodát. Mindig goromba fráternek tartotta mindenki.
Mert valahol goromba fráter volt. Képtelen a hangulatát a többiekéhez szabni. A magáé meg többnyire komor. Ettől ő nem szenved, nem gyötri depresszió, pusztán arról van szó, hogy számára ez a természetes állapot. Semmiségeken heherészni, a másik hogyléte felől érdeklődni csak azért, hogy érdeklődjön valami felől, nem az ő stílusa. S bár nagyon is túlteng benne az empátia, kimutatni nem tudja. Inkább nem is kísérletezik.
Valaha próbálkozott. Nyitott szívvel fordult az emberekhez. Mindannyiszor baj lett belőle. Egy rosszul megválasztott szó, vagy nagyon is jól megválasztott, csak éppen megértésre nem lelő kifejezés, egy balul sikerült mozdulat, arcberendezése eredendő alkalmatlansága keresztülhúzta a számításait, megcsúfolta szándékait. Olyan volt ő az emberek világában, akár a macskák közt a skót lógófülű, amelyik lesunyt fülekkel születik, ezért minden macska azt hiszi, támadásra készül. Holott csak elbántak vele a tenyésztők.
Baktatott tovább a sétálóutcán, ritka pelyhekben hullani kezdett a hó. Az aprócska kristályok lebegve szállingóztak lefelé, s mikor elérték az aszfaltot, pillanatok alatt piszkos vízzé olvadtak. Amelyik a kabátján landolt, legott parányi, halványan csillogó vízcsöppé változott át. Mielőtt elérte volna az adventi vásárt, befordult egy mellékutcába. A folyóhoz igyekezett, bámulni a vizet. Az előző télen egyáltalán nem fagyott be. Ha jobban belegondol, idejét se tudja, melyik évben fagyott be utoljára. Gyerekkorában még csúszkáltak a hátán, át lehetett kelni a túlsó partra a jégen, léket vágva horgászni karácsony előtt. Hacsak nem képzelődött. A gyerekek gyakran képzelődnek. Legalábbis ő gyakran tette.
Mikor elérte a folyóparti sétányt, újra megpillantotta a fiút. Ugyanaz a fiú volt, kétségtelen. Ugyanabban a pózban állt, a szemét lesütötte, kicsit meggörbítette a hátát, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, a cipője orránál eldobható műanyag pohár. Előkotort egy újabb kétszázas érmét, beledobta a pohárba. Csörrent, ahogy a többi érméhez verődött. A nyelvén volt néhány szó, mégsem ejtett ki egyet se, tisztában volt azzal, úgysem kerülhet a lényeg közelébe. Némán gyalogolt le a partra. Kacsák ültek a vízből előmeredő köveken. Zöldes árnyalatú tollakkal a gácsérok, barnán a tojók. Néhány varjú és csóka sétafikált föl s alá a folyóparton, s ahol nyaranta horgászok ültek, most csak a hűlt helyük terpeszkedett. Szerette ezt a környéket. A város zaja adta az alaphangot, de távolról, sejtelmesen hatolt csak a fülébe. Ha figyelt, a híd kőlábán megtörő hullámok csobogását is tisztán ki tudta venni. Korán sötétedett, ő azonban szerette az efféle szürkületbe hajló téli délutánokat. Talán valahol északon kellene élnie, jutott eszébe, odavaló a habitusa, a temperamentuma, vagyis annak hiánya. A rideg komorsága, ahogyan az anyja fogalmazott egyszer réges-régen. Ő meredten bámulta a halott nagyanyját, szólni nem szólt, a kezei úgy csüngtek a teste mellett, akár akasztott ember a bitófán. Meg akarta érinteni az anyját, ám valahányszor elindult izmaiban a mozdulatot eredményezni próbáló szándék, mindannyiszor felülírta egy felsőbb akarat. A sajnálat és a veszteség érzése. Szerette a nagyanyját, őszintén sajnálta, hogy nem láthatja többé a világot. Ez az érzés meg a veszteség kínja rágta belülről, nem maradt benne erő az anyja vigasztalására. Pedig értette az anyját is, akart is cselekedni, ám olyan hamisnak érezte volna, ha megteszi. Mindazonáltal a hamisság érzését is hamisnak érezte. Kiguvadt szemmel meredt a tetemre, nem szólt, nem moccant. Az anyja úgy látta, ridegen és komoran. Megrázta a fejét, elhessegette az emléket. Mindenesetre megpróbálta. A délutánja már odalett, ezzel tisztában volt.
Hátat fordított a folyónak, hazafelé indult. A hó már nem esett, csak valami szitáló nedvesség maradt utána. Két sarokkal följebb újra a fiúba botlott, adott neki egy kétszázast ismét. Rá se nézett közben, száját szorosan összezárta, szinte fájt. Kutyát sétáltató nyugdíjasokat kerülgetett, andalgó szerelmespárokat, imbolygó részegeket, kisbabájukat tologató kismamákat, unokájukat terelgető nagypapákat. Kicsit fázott, a cipője átázott, a zoknija átnedvesedett, jól esik majd levetni otthon, gondolta. Éppen tervezgette, miként bújik a kanapéra, jó, bolyhos takarója alá, kezében egy csésze forró teával, amikor újra a fiúba botlott, aki a szemét lesütve, hátát némiképp meggörbítve állt, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, előtte eldobható műanyag pohár árválkodott. Elfogyott a kétszázasa, egy ötszázas címletű papírbankót gyűrt a pohárba, belenézett a fiú arcába, s megkérdezte, hogyan? Talán követi? A fiú értetlenül nézett vissza rá, ajkai elnyíltak, kilátszottak barnás, vékony fogai, s köztük a gyakori foghíj.
Nem várta meg a választ, iparkodott haza. Mire hazaért, még háromszor találkozott a kéregetővel, mindig ugyanazzal. Összesen hétszer botlott belé aznap, s esküdni mert volna, hogy mindig ugyanabba, mindig ugyanabba. Otthon sebesen levetkőzött, kényelmes ruhába bújt, teát főzött, begubózott a pamlagon, két kezébe fogta a bögrét, az ital gőzét szívta magába. Ha lehunyta a szemét, a fiú értetlen tekintetét látta maga előtt, az elnyílt ajkak mögött a barnás fogakat, amelyek akár egy öregember szájában is lakozhatnának, és nem értette az egészet. Sajgott a feje, az első korty tea leégette a szájpadlását. Fölhördült, fölpattant, belelépett a bakancsába, kabátot öltött és nekivágott az utcáknak. A nedvességtől csillogó úttesteken bizonytalanul tükröződtek az utcai lámpák pisla fényei, a karácsonyi világító díszek színes árnyai, a kirakatok pompája. Kutyagolt, kutatott, s mikor a kéregető fiúra lelt, megérintette a vállát. Mondani akart valamit, ám a fiatalember ijedten húzódott el tőle. Ettől nyomban kijózanodott és ügyefogyottan rohanni kezdett hazafelé, mint akit üldöznek. Csakhamar azonban újfent a koldusba botlott, kis híján fölborította, egészen közel került egymáshoz a két arc, a két ijedt, szorongó tekintet, a némán tátogó szájak. Kihagyott a szívverése, kiverte a hideg verejték, s újfent szaladt, loholt, míg haza nem ért végre megint, berontott saját lakásába, akár egy hódító hadsereg, zihált, levegő után kapkodott. Nem kapcsolt villanyt, lehányta magáról a kabátot, betámolygott a nappaliba. Ült a félhomályban, a város beszűrődő fényeiben, a bakancsáról sáros lé csordogált a szőnyegre, a feje még mindig sajgott, zsongott, zsibongott, míg végül el nem nyomta az álom.
Szinte az egész vasárnapot átaludta, mint akit letaglóztak. Estefelé fölhívta az anyját, váltottak pár semmitmondó szót, a nővére gyerekeiről, az apjáról, aki a világ másik felén él, ki tudja, miből, miért. Öt percnél tovább nem tartott. Közben megkeseredett a szájában a nyál. Minden vasárnap öt perc, ennyi volt a családi élete. Meg az állandó lelkifurdalás, hogy mindössze ennyi. És a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése, ami rendre eltöltötte, ha erre gondolt. És gyakran gondolt erre. Most azonban nem ez járt a fejében. A kéregető fiún tűnődött. Nyakába kellene venni újból a várost, megkeresni és mondani végre valamit. Neki, róla, magáról. Valami lényegeset. Igazit. Nem mindig elég a tett, néha kell a szó is, jutottak eszébe egy régi ismerős, egy ködbe veszett lány szavai. Ezen a világon csakis abban van föloldozás, a szóban, visszhangzott a mondat a bal lebenyében. Egyikben sem vagyok jó, felelte akkor, régen, régen, embertelen régen, s most sem vélekedett másként.
A viszonylagos csöndbe élesen hasított bele a csengő berregése.
Fölállt, az ajtóhoz sietett, kinyitotta. A kolduló fiú állt előtte, a háta görnyedt, a szemét lesütötte, valamit nyújtott felé. Egy tárcát. Fölismerte: ez az övé, ebben tartja az iratait. Átvette. Egy kurta pillanatra egymáshoz értek az ujjaik. Tegnap este veszíthette el, motyogta a kéregető, egy barátja találta meg, ő meg fölismerte az igazolványképről. Alighogy befejezte, már hátat is fordított, választ nem várt. De nem is kapott, mert ő csak szorongatta a tárcát, szólni nem tudott. Nem hívta be a fiút, nem tett semmit, ezúttal sem, mégsem, csak állt a nyitott ajtóban, kezében a tárcája, a szemében félelem, vagy valami ahhoz hasonló, a szíve hevesen vert, a halántéka lázasan lüktetett. Sokáig állt így, sokáig, sokáig, véget nem érő időn keresztül, vigasztalan, föloldozatlanul.

(Illusztráció: Tracie Cheng)