Nyilván számtalan értelmiségi szülőben ma is felvetődik: miért nem otthon tanítom a gyerekemet. Bár a különböző háttérből érkező gyerekek együttes oktatása speciális szaktudást igényel, de egyetlen gyereket senki sem oktathat a saját anyjánál-apjánál személyre szabottabban vagy gondosabban.
Ámde a legszeretetetteljesebb és legodaadóbb otthoni oktatás sem képes pótolni egy eleven gyerekközösséget. Ez azért fájdalmas veszteség, mert a társadalmi beilleszkedéshez szükséges készségeket a kisgyerek nem a szülőtől, a tanító nénitől, hanem a többi gyerektől lesi el.
A rossz pedagógusoktól vagy a más társadalmi osztályoktól való félelmükben (ezt a félelmet nyilvánosan kevesen vallják be) sokan magán- vagy alternatív iskolákba menekítik a gyerekeiket. Ennek is van pedagógiai értelme: a kémiát, a fizikát vagy bármit nyilván könnyebb megtanítani azonos módon szocializált gyerekeknek – ilyenkor a pedagógus is kevésbé fusztrált, és nyilván több ereje marad odafigyelni az egyéni különbségekre. A valódi elitiskolák politikai kártékonysága viszont létező veszély, és akár a liberális demokrácia most tapasztalható megroppanásával is kapcsolatba hozható. (Tölgyessy Péter érdekes elemzése a „bukásban” az elitegyetemek szerepét emeli ki[1].) Hiszen nem vitatható, hogy mennyire ártalmas olyan elitet kinevelni, amelynek csak dogmái, előítéletei vagy nosztalgiái vannak a „szegényekkel” vagy a „kisebbségekkel” kapcsolatban, ámde nincsenek valós társadalmi tapasztalatai. Az integrált oktatás – úgy vélem – nemcsak pártokhoz kötődő, divatos politikai jelszó, hanem egy egyre sűrűbben lakott  (és egyre zavarosabb) bolygón a demokratikus együttélés ésszerű feltétele is.
Az „integráció” kelet-közép-európai megvalósulása siralmas és visszataszító. Hiszen nálunk a nagyvárosi elit alternatív iskolákba menekíti a gyerekeit, miközben bőszen ostorozza és rasszistázza a vidéki alsó-középosztályt, aki ugyanígy próbálja „megmenteni” a saját gyerekeit – azaz különféle trükkökkel elkülöníteni a roma tanulóktól. A szabad iskolaválasztás ilyen „értelmezése” az egyik legnagyobb csapás a társadalmi szolidaritás eszméje ellen, és ez is hozzájárult nyilván a kelet-közép-európai elitek hitelvesztéséhez.

Ám nem tekinthetünk el a magyar középiskolák rohamosan romló színvonalától, amelyhez az a fájdalmas felismerés társul, hogy politikailag sem működőképesek: konzerválják az otthonról hozott különbségeket. Ez az „elitizmus” semmiféle intellektuális nyereséggel nem jár: a két világháború közötti iskolákkal ellentétben ma a diákok egyre romló tudással, egyre csekélyebb műveltséggel érkeznek az egyetemekre.
De vajon a hiányos műveltség az egyetlen, ami megnehezíti a belépést a felsőoktatásba?
Még a bölcsészkarokon sem az ismeretanyag hiánya a legfájdalmasabb. Természetesen a hallgatóknak akármikor megtaníthatjuk az „alapokat” a szonett rímképletétől Arany János szülőhelyéig, de a logikai-kombinatorikus készségeket, a fogalmi gondolkodás kereteit nem huszon- hanem inkább tizenévesen a legcélszerűbb és legkönnyebb elsajátítani. (Azokon az elbliccelt kémia és fizika órákon, ahol azt színleltük, hogy az irdatlan anyagból bármit megtanultunk.) Én legalábbis a természettudományos oktatás válságának tudom be, hogy a hallgatók egy része képtelen koherensen gondolkodni, bármiféle okfejtésben ellentmondásokra vagy akár összefüggésekre felfigyelni – egyáltalán irodalmi szöveget elemezni.

A műveltség átstrukturálódását iskolán kívüli okokkal is magyarázhatjuk, ennél sokkal nehezebb értelmezni a közoktatás politikai kudarcait.
A különféle hátterű hallgatók otthonról hozott közösségi stratégiái sem egyformán könnyítik meg az iskolai beilleszkedést, nyilván ez a magyarázata annak, hogy a más-más kulturális közegből jött tanulók teljesítményei olyan különbözőek. De  miközben mindez nyilvánvaló, az iskoláknak úgy kell tenni, mintha ezek a hagyományok mégis egyformán jól adaptálhatók lennének. Pedig a gépek angolul beszélnek, az érettségin méterben, és nem könyökben vagy lépésben számolunk, és a fizika törvényeit sem sem kecsua vagy kínai, hanem nyugati gondolkodókról nevezték el. Ahogy a matematika főbb tételeit, úgy a világtörténelmet is a győztesek (ma már bűntudatos győztesek, de győztesek) írják – hát csoda-e, hogy a kilencedik osztályos, a nyugati gondolkodás felsőbbrendűségétől elkábult Ahmed zavarban van? Hiszen tőle azt várják, hogy ugyanúgy gondolkozzon, számoljon, teljesítsen, mint a győztesek, de szünetekben, tornaórán vagy „egyébként”  legyen büszke a származására.  A nem a többségi társadalomból jött kamaszok mindezt a gyengeség vagy a cinizmus jeleként értelmezik.

A nyugati iskolák nem feltétlenül azért ontják magukból a fusztrált,  ellenséges, iskolai kudarcoktól megsebzett fiatalokat, mert a tanáraik nem elég „korszerűek”, hanem mert nagyon is azok – mert maga az iskola is épp olyan ellentmondásosan viszonyul a multikulturalizmushoz, mint a társadalom. Miért is viszonyulna máshogy? Ha a megmondóemberek is csak zavartan hablatyolnak a sokszínűség értékeiről, akkor mért lenne bölcsebb egy fizikatanár vagy egy iskolaigazgató? És az integrálódó kamaszok nézőpontjából még számos kérdés megfogalmazható. Ha a tolerancia tényleg számít valamit, akkor miért olyan engesztelhetetlenül intoleránsak a nyugatiak egymással? Ha a tolerancia és az univerzalizmus érték, akkor ki szabja meg, hogy kire-mire kell toleránsnak lenni – miért nem fér el a szinte parttalan multikultiban a csador, a szeméremajkak eltávolítása… vagy akár a más vélemény.
A kamaszok olyan gondolkodó lények, akik nem elégednek meg a jelszavakkal: ők tényleg úgy érzik, azért járnak (vagy azért kényszerítik őket) iskolába, hogy az „urak”, a „fehérek”, a „gádzsók”, a „keresztesek” kultúráját tanulmányozzák – és ezen a politikailag korrektség sem sokat változtat.
Mert maga az iskola nem képes megoldani a nyugati demokrácia szemléleti ellentmondásait, ám mivel rendszeresen kamaszokkal, fiatal felnőttekkel foglalkozik, ezért nincs annyi lehetősége, hogy „elkonferenciázza” a problémákat. A kamaszok pedig mindig mindenhol kamaszok: azonnali válaszokat akarnak.

Az iskolák „küldetésévé” emelt multikulturalizmus persze nem feltétlenül liberális érték. Gondolhatjuk úgy, hogy hiába vagyunk olyan gőgösek – már egyfajta dölyf a rajtunk örökösen eluralkodó „eljött a világvége”-hangulat is – nem tudhatunk mindent, nemcsak bűnösök vagyunk, hanem tudatlanok is. A világ állandóan változik: holnap talán majd olyan emberi tapasztalatokra is szükségünk lehet, melyek ma joggal tűnnek bizarrnak, idejétmúltnak vagy nevetségesnek. Tehát nemcsak udvarias, hanem racionális döntés is megbecsülni mások kulturális hagyományait.
Egyetlen iskola persze képtelen arra, hogy – akárcsak elvben – minden hagyományt képviseljen, ami nem jelenti, hogy ne lenne hasznos, hogy a gyerekek a lehető legtöbb félével találkozzanak. Épp ezért nem szükséges rokonszenveznünk a hiearchizált „tudásközpontokkal” vagy bármiféle túlzott központosítással.  Meggyőződésem, hogy a mai középiskolák épp ezért működésképtelenek, mert egy széthulló világban próbálnak univerzalisztikus értékrendet közvetíteni – ami tulajdonképpen érthető is, hiszen nehéz szilárd értékrend nélkül hitelesen tanítani.  A megoldás talán nem az lenne, ha a „központi” irányelveket folytonosan tökéletesítjük és korszerűsítjük, hanem ha az iskola falain belül többféle értékrendnek is helyet adunk.

Az én oktatás- és művelődéseszményem az érett középkor pluralizmusában gyökerezik, ahol az értékalapúságot többféle intézmény (többféle nyelv és  értékrend) békés egymás mellett élése biztosította. Az érett középkor egyetemei ugyan büszkén universitasnak nevezték magukat, de tudásmonopóliumaikat nem voltak képesek a társadalom egészére kiterjeszteni. Nem is voltak univerzálisak a szó mai értelmében, nem oktattak egy csomó mindent, például kortárs, népnyelvű irodalmat, történelmet, politikai filozófiát vagy a mi fogalmaink szerinti művészettörténetet. Természetesen a népnyelvű irodalom is élt és virágzott, de az ilyen alkotásokat inspiráló főúri udvarok (vagy az olyan művelt mecénások sem, mint Charles d’Orléans) sem gondolták úgy, hogy nekik okvetlenül befolyással kell lenniük a Sorbonne filozófia- vagy esztétika-oktatására.
Ám ezek a párhuzamos intézmények mégsem eredményeztek párhuzamos társadalmakat. Az akkori értelmiségiek könnyebben és szabadabban mozogtak az akkori intézmények között, mint a mai, akadémiai központokat, szalonokat, szekértáborokat kerülgető fiatalok.

Pedig a mai gyerekek iránti egyik legfontosabb szülői elvárás, hogy „mozgékony” legyen, hogy ügyesen „feltalálja magát” különféle közösségekben. A szülők nem azért hurcolják végkimerülésig a gyereket különórákra, tanfolyamokra, mert bíznak abban, hogy a lányukból-fiúkból balett- vagy hegedűművész lesz, hanem mert – helyesen – felmérik, hogy a gyerek jövőbeli sikerének a záloga, hogy korán megtanuljon alkalmazkodni különféle értékrendekhez és közösségekhez. De ez csak a nagyvárosi, középosztálybeli gyerekek kiváltsága: egy falusi iskolás élete legtöbb óráját – egyetlen szerepbe betonozva, lúzerként vagy hangadóként – ugyanabban a gyerekközösségben tölti el.
A személyre szabott vagy emelt szintű oktatás igénye természetesen a magyar állami középiskolákban is megjelenik. De az irdatlan kötelező óraszám, a tanári foglalkoztatás feltételei nem teszik lehetővé, hogy a fakultációs oktatás keretében valóban más közösségekbe, vagy más szemléletű tanár csoportjába kerülhessenek a gyerekek.

Pedig a stabilitás és nyitottság egyensúlyát az iskola úgy is megőrizhetné, ha a hét három napján (akár angol nyelven, de mindenképp hagyományos módon) megtanítaná a természettudományos tárgyakat, retorikát-kommunikációt, készségtárgyakat és informatikát, egy nap (természetesen magyarul) a nemzeti hagyományhoz kötődő tárgyakat, irodalmat és történelmet, az ötödik, a „szabad napon” pedig korongozást, táncot, kreatív írást, környezetvédelmet vagy akármit. Egy ilyen struktúrában már könnyű elhelyezni a „másságot.”
A szegényebb gyerekek számára is elérhető „szabadság”, „választás” természetesen nem megvalósítható a törzsanyag ésszerű csökkentése nélkül.
De még így is felvethető több ellenérv: egy kisvárosi középiskola egyszerűen nem képes ennyi alternatív műhelyt  a „szabad napokra” magához vonzani. Ez valóban így van, de egy ilyen pedagógiai igény a lokális kulturális élet gazdagodását is maga után vonná: a számos érdeklődő középiskolásra tekintettel már érdemes lesz egy kisvárosban is természetbúvár-kört, sakk-egyletet, hagyományőrző csoportot, irodalmi műhelyt, amatőr színházat alapítani.
És valóban jogos az aggodalom, hogy egy gyerek egy ilyen „félig-meddig nyitott” iskolában ellenőrizetlen hülyeségekkel (is) találkozik. Ez elkerülhetetlen, ám nincs másképp a társadalomban sem. De én szeretnék azért olyan bölcsészhallgatókkal találkozni, akik középiskolás korukban angolul elemezték Swift Szerény javaslatát, aztán egy más felfogású tanár vezetése mellett illusztrálták a Walesi bárdokat, végül (a heti „szabadnapokon”) egy helyi költő vezetésével tanultak meg haikut írni.
Bár én egy ilyenfajta – a konzervatív és liberális oktatás előnyeit ötvöző – középiskolai modellt tartanék leghasznosabbnak, azt nem gondolnám, hogy egy ilyen oktatási modell Patagóniától Grönlandig felvirágoztatná az emberiséget (…és legyőzné az ebolát, a rasszizmust, és meghosszabbítaná az emberi életet.) Pusztán azt állítom, hogy ez a modell a számtalan hagyománnyal együttélő, a „Nyugathoz” való felzárkózást még mindig célnak tekintő Kelet-Közép-Európában működőképes lehet.

[1] (http://index.hu/kulfold/2016/12/23/tolgyessy_peter_elemzes_a_nepuralom_uj_modellje_kulpolitikai_2_resz/