1.

– Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficir, ejn gefrejte, cén infanterisz, ejn pilman!* – hallja álmában is, ahogy az őrség osztásakor elszavalják. A következő pillanatban már a kompanie-kommendáns, főhadnagy úr Gruber nyalka termete takarja ki előle a vakítóan kék mediterrán égboltot, mielőtt azonban megszólalna, fölébred. Körülötte szuszogás, nyögdécselés, horkantás, kapcabűz. Recseg-ropog az ágy valaki alatt, ahogy nyöszörögve forgolódik. Az Öreg némán mered a sötétségbe. Homlokát mély barázda szeli ketté (innen kapta a gúnynevét is, valójában alig múlt húsz esztendős), a barázdában légy billegeti a szárnyát. Nem kergeti el, szinte jólesik a rovarlábak motozása. Egyszerre megérzi, amint egy halk sóhajjal belopózik a hálóterembe a hajnal. Elmosolyodik, behunyja a szemét, várja az ébresztő dallamait. Előre élvezi a friss hideg vizet, amiben megmossa majd az arcát. Szinte hallja, ahogy a napokban érkezett újoncok sutyorognak:
– A vizön vannak a házak… mennyi ablak… A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom… – ilyenféleképpen pusmogtak ők is, mikor bevonultak a venécziai kaszárnyába, lassan fél évnek előtte. Az Öregnek széles jó kedve kerekedik. Ha már katonának viszik az embert, gondolja, legalább ilyen helyre kerüljön, ilyen hihetetlen vízivilágba, mint ez a város itt. Hiszen otthon is mindenütt ott a Tisza, a főágból kiszakadó erek, patakok keresztülszőnek mindent, de mindent, mégsem olyan az, mint ez a Venéczia, ez a mesebeli település. Ha elmesélem otthon, kinevetnek, gondolja.
Megszólal az ébresztő, a bakák egymás után serkennek föl, öltöznek, borotválkoznak, a priccsüket vetik be gondosan, belebújnak az egyenruháikba, sorakoznak a früstökhöz. Kedvetlenek és mosdatlan szájúak, reggelente mindig fásultak mindahányan, az álmok foszlányai még ott lebegnek a fejükben, a szívükben sajog a honvágy.
Az Öreg kilép a kaszárnya udvarára, megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, szeme előtt szikrázik a déli város ege, tengere. Elég egy pillanatra lehunyni a szemét, s máris látja a laktanya falai mögött emelkedő ódon kőházakat. Közben mindegyre azon tűnődik, vajon otthon, Alsóvároson, elhiszik-e majd, mi minden tárult a szeme elé, mialatt a szegedi ezred ebben a mesevárosban feküdt? Elképzeli, ahogy meséli a gyerekeinek, miként járt az apjuk abban a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban e mohos kőpillérek között, s hogyan állt posztot az Arzenál kapujában fényesre pucolt fegyverével. A gyerekek – szerette azt gondolni, lesz köztük egy huncut tekintetű kisleány is – szájtátva figyelik majd és büszkeség tölti el a szívüket, s még jobban fogják becsülni világlátott atyjukat, akit amúgy is oly nagyra tartanak…
Az Öreg sóhajt egyet. Bárcsak ott tartana már, gondolja, otthon, szerető család − milyen messze jár még attól! Még csak egy lány sincs, aki várná, hacsak néhány korcsmai riherongy nem.
A következő minutában ismét a vállába hasít a fájdalom. Szinte meg is feledkezett róla, de a seb időről időre bejelentkezik. Az ezredorvoshoz mégsem fog elmenni, bármennyire sajog is a vágás. Ha elmenne, meg sem állna a hadbíróságig.
− Fáj, Öreg? – kérdi valaki a háta mögül. Nem ismeri föl a hangot, csak amikor megfordul, látja, ki az.
− Kibírom – morogja. – Nem levedzik mán, mög a környéke së piros. Túlélöm.
A kérdező (magas, jó svádájú férfi, az egyik szeme zöld, a másik kék) bólint, azzal odébbáll. Kicsit húzza a jobb lábát. Ott, ahol az Öreg megszorongatta.

2.

Hét nappal korábban az Öreg priccsszomszédja levelet kapott hazulról, a menyasszonyától. Miközben kínnal-keservvel silabizálta a tartalmát, a felemás szemű odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a papirost meg a borítékot, megnézte a föladót, aztán nagy nevetések közepette fölolvasott a levélből egy-egy passzust. A vőlegény hiába kapdosott a jó illatú papír után, esélye sem volt arra, hogy visszaszerezze. Így ment ez perceken keresztül. Végül a koperta, a levéllel együtt a földre hullott. A címzett nyomban magához ragadta mindkettőt és sietve a sarokba vonult.
− Ösmeröm én ezt a lányt, aki neköd írogat – vetette utána foghegyről a felemás szemű.
– Sokan ösmerik űtet – tette hozzá jelentőségteljesen.
− Ezt hogy értöd? – lépett elő a terem homályos végéből az Öreg.
− Úgy – kacsintott rá amaz.
A vőlegény erre nagyot kiáltva rohant elő a hálóterem homályba burkolózó végéből, vinnyogva ugrott neki a felemás szeműnek, ám rögvest le is pattant róla, akár keményre gyúrt nemezgolyó a házfalról. Hanyatt esett, s a másik nem késlekedett, nagy szakértelemmel megtaposta. Az Öreg igyekezett közbelépni, de a felemás szemű barátai lefogták. A jelenetnek a betoppanó Gruber főhadnagy vetett véget. Németül szidta a katonák szüléjét, fröcsögött a nyála. Akit a földön heverni látott − a boldogtalan vőlegényt −, azt záratta áristomba, igaz, egyetlen éjszakára csupán.
− Mögkeserülöd – szűrte a fogai között az Öreg a felemás szemű felé.
Két nap múlva érkezett el a keserülés ideje. Venéczia valószerűtlenül kék ege alatt akaszkodtak össze. A kaszárnya eldugott zugában estek egymásnak, zuhogtak az ütések, rúgások, lihegtek a verekedők, a köréjük gyűlt közönség lélegzetvisszafojtva követte az eseményeket. Senki nem szólt, a küzdő felek sem nyikkantak, nehogy lebukjanak a zajongással. A megcsúfolt vőlegény kicsivel odébb állt, szánni valóan elanyátlanodva; vigasztalan pillantásokat vetett a verekedőkre, körmeit a tenyerébe mélyesztette és úgy imbolygott, akár a részegek. Legalább hat-hét percig zajlott a csata, végül a felemás szemű kezében bicska villant. A penge megmártózott az Öreg vállában. Azonban az Öreg sem volt rest, legott megragadta támadója kést szorongató kezét, gyors mozdulattal kicsavarta, a gyilkos szerszám a földre hullott. Az Öreg a következő pillanatban kirúgta ellenfele lábát, boszorkányos ügyességgel elkerülte, hogy az elzuhanó test magával rántsa, végül megragadta a felemás szemű bal lábát és vadul tekerni kezdte.
− Elég! – nyögte a földön fekvő katona. – Elég már…
Az Öreg elengedte, a felemás szemű nyögdécselve tápászkodott föl. A közönség azonnal szétszéledt, csak a vőlegény maradt ott, ahol volt, ajkai hangtalan mozogtak. Indult volna az Öreghez, mégse moccant, csak szótalan figyelte, ahogy a küzdő felek elvonulnak a sebeiket nyalogatni.

3.

Az Öreg hosszan bámul a sántikáló felemás szemű után.
− Neköm köllött vóna e’röndözni – lép mellé a priccsszomszédja, a megcsúfolt vőlegény.
– Kötelességöm lött vóna… – teszi hozzá halkan. Régóta gyűjti a bátorságot, hogy megszólítsa az Öreget, eligazítsa a kettejük dolgát. Hát, csak mostanra gyűlt ki a megfelelő adag.
− Hagyd mán – legyint az Öreg. – Butaság vót így is, butaság lött vóna úgy is.
Megveregeti a társa vállát, mielőtt magára hagyja.
− Neköm köllött vóna… Neköm… – hajtogatja tovább a legény, az arca úgy lángol, hogy az Öreg a hátában érzi a tüzét. Legszívesebben sarkon fordulna, hogy erre a szerencsétlenre kiáltson − hagyd abba, ne ríjjá’, lögyél férfi! −, mégse szól, csak elsomfordál. Neköd is löhetött vóna, gondolja közben, de kölleni neköm köllött, mer’ magam is ösmertem azt a lányt, hogy a nyavalya törne ki mind a kettőnket…

 

 

*A kurzívval szedett részek Tömörkény István A tengeri város című novellájából kölcsönzött idézetek

 

 

(Illusztráció: wr)