Bene Zoltán összes bejegyzése

Túlélni önmagam

(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

A felkelő nap megint úton talált bennünket – hogy ezzel az irodalmias fordulattal éljek. Itt, Menedéken könnyen hajlik az ember ilyesmire. (Én mindenképpen.) Hiszen önmagában már az is regénybe illik, hogy létezik ez a hely és itt lehetünk mi, akik itt vagyunk. Mindemellett új otthonunk neve sem nélkülözi az irodalmias hangzást: Menedék. Nem túl eredeti módon irodalmi, az igaz, inkább irodalmiaskodó. Olyan, mintha valami kreatív írás tanfolyam résztvevője „ötölte” volna ki. Sokáig nem is szerettem ezt az elnevezést, ahogyan azt sem, ha az Áramszünet Kezdetét Összeomlásként, Végként, Nagy Romlásként emlegették. Triviális, magától értetődő megnevezésnek tartottam mindet, a Menedéket éppúgy, mint az Összeomlást, Véget, Nagy Romlást. Butaság volt. A triviális és magától értetődő dolgok az életképesek. Szinte kizárólag. Ijesztően kevés a kivétel ez alól a szabály alól. Az Áramszünet megjelölés például ilyen, Menedéken mindannyian ezt a szót használjuk, amikor a jelenről beszélünk. Még most is, mikor újra élvezzük az elektromosságot.
– Menedéken kívül nem élvezik – jegyzi meg az egyik barátom (minimum kedves ismerősöm). – Mi anomália vagyunk.
Igaza van. És nekem is igazam van, hogy már nem füstölgök a telep nevén. Száz emberből kilencvenkilencnek ez jutott volna eszébe először, ha rajta múlt volna, hogyan nevezzék a kolóniánkat. Ezért jó név a Menedék és ezért volt bölcs cselekedet tőlem fölhagyni az elégedetlenkedéssel. Nem kell túlbonyolítanunk a világot. Elég zűrzavaros az a mi komplikáló hajlamaink nélkül is.
2031 februárjában pedig még a mainál zavarosabb volt. Számunkra legalábbis. Elszöktünk Kevin terrorja elől, de nem tudtuk, hová. Csak minél gyorsabban minél messzebbre akartunk kerülni a tanyától. Abban biztosak voltunk, hogy üldözni nem fog senki. Annyit nem kockáztatnak, annyit nem érünk.
Örültünk a szabadságnak, mégis elanyátlanodtunk. Gyalogoltunk némán, gyámoltalanul. Mihez kezdjünk, hová menjünk? Ez járt a fejünkben. Mindaz, amit Kevin egykori sofőrje mesélt a tanyán a világ állapotáról, tökéletesen egybevágott azzal, amire számítottunk, Kíra meg én. Holott nem bántuk volna, ha tévedünk. Akkor remélhetnénk, így nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Mogorván róttuk a kilométereket nyugat felé, a téli fagyból fölengedő, sárba még nem fulladó dűlőutakon. Ha időről időre nem látunk egy-két kóbor ebet, arany sakált, varjút, galambot, verebet, azt hihettük volna, halott a vidék. Néha hosszabb-rövidebb ideig aszfaltozott utakon kutyagoltunk, máskor göröngyös szántóföldeken, éledező mezőkön vágtunk keresztül. Olykor síneket kereszteztünk. Egyiken kifosztott motorvonat vesztegelt. Mind a négyen tudtuk, hogy lassan egy éve áll ugyanazon a helyen, mégis, amint észrevettük, gyorsabban kezdett verni a szívünk.
− Valaha sokat utaztam vonattal – mondtam, csak hogy megtörjem a csöndet. – Világéletemben, ha mennem kellett valahová, legszívesebben a vasutat választottam. Ha csak tehettem, azzal utaztam. Lehetett nyugodtan olvasni és bármikor pisilni. Mivel sört árult a fémkocsit tologató büfés, a pisilés éppolyan hozzátartozója volt a vonatozásnak, mint a kerekek zakatolása. A nyolcvanas és a kilencvenes években még étkezőkocsikat is akasztottak a szerelvényekre, csak az ezredforduló után tűntek el. Pontosabban nem tűntek el egészen, a puccos expresszeken megmaradtak.
− Egy étkezőkocsi nélkülire is szívesen fölszállnék, ha mozogna – szúrta közbe Kíra.
− Akár egy hajtány is megtenné – mosolyogtam.
– Gőzmozdony húzhatná – szólalt meg Dávid. – Abban semmi elektromos alkatrész nincsen.
– Ahogy működőképes gőzmozdonyból sem lehet túl nagy a választék – legyintett Eleonóra.
– Gyerünk tovább – sóhajtott Kíra.
Váratlanul eszembe jutott egy régi történet. Vagy valami afféle. Miskolc, Tiszai pályaudvar, ezerkilencszázkilencven-valahány. Lekászálódom a másodosztályú vagonból, s már látom is a cimborám fülig érő vigyorát, sodródik felém a tömeggel. A cimbora, Ferencz Pisti, nem sokkal korábban még főiskolai évfolyamtársam, magához ölel, megropogtatja a csontjaimat.
– Hunor! Olyan vagyok, mint a keljfeljancsi! – üvölti a fülembe. – Beledöngöltek a földbe, de én felpattantam, élek!
Ferencz Pistit, ha ki nem is rúgták, de távozásra késztették a főiskoláról. Miskolcra jött, itt folytatja a tanulmányait. Úgy tűnik, mégsem veszik kárba minden. Veregetem a vállát.
– Mint a keljfeljancsi – ismétlem.
– De engedj már el, nem kapok levegőt! – emelem föl a hangom.
Elenged. Megyünk. Villamos, utcák, házak, emberek.
– Más itt minden – dünnyögöm. – Jártam itt régen, még a szocializmus idején. Nem csillogott-villogott akkor se, de most…! Szürke, mint az érettségi öltönyöm volt.
– Ipari város, immáron ipar nélkül – vonogatja a vállát Ferencz Pisti. – Ez van.
– Ezerkilencszázharmincban Móricz Zsigmond azt írta, Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város – morfondírozok.
– Ma vajon mit írna? – kérdezem félig-meddig Ferencz Pistitől, félig-meddig magamtól, leginkább senkitől.
– Gyerekkoromban a második legnépesebb magyar város volt – folytatom –, mostanság úgy hírlik, leelőzte Debrecen. Pedig Debrecen csak egy nagyra nőtt falu. Ahogy az Alföldön, az egy Szegedet kivéve, valamennyi városnak nevezett képződmény. Miskolc viszont igazi város, látszik minden porcikáján.
Ferencz Pisti nem figyel, elhallgatok. Úgy találom, az arcok nem változtak, ugyanazok a barázdált, borsodi fizimiskák. Talán csak a barázdák mélyebbek és a tekintetek tompábbak. Vagy csak bemesélem magamnak, hogy azok. Nem bízom az érzékszerveimben.
Az Egyetemvároshoz közeli albérletben pálinka és bor, erre is emlékszem. Botond, Ferencz Pisti székelyudvarhelyi lakótársa vizespohárral issza mindkettőt. Hármasban indulunk a kollégiumba. Idegen kezek simulnak a kezembe, sudár lányok mosolyognak rám. Kezdenek összefolyni az emlékek. Buli, zene, izzadtság. Ferencz Pistinek be nem áll a szája, én magam csak az iváshoz nyitom ki. Diákok kavalkádja, a dob üteme, a gitár elnyújtott hangjai. Ferencz Pisti beszél, aztán lassan szertefoszlik, beleolvad a háttérbe, és egyszerre arra riadok, egy lány ül mellettem, fekete hajú, bársonyos pillantású.
– A Pisti barátja vagy? – kérdezi.
– Czeredi Hunor Gábor – nyújtom a kezemet.
– Vadnai Lilla – mondja a lány.
– Vadna a Miskolc-Ózd vonalon a Dubicsány előtti megálló – közlöm. – Vagy utáni. Attól függ, merről jövünk és merre tartunk.
– Ismerős vagy arrafelé? – csodálkozik Vadnai Lilla.
– Nem. Vasúti térképeket szoktam bújni.
– Én galgóci vagyok – nevet Vadnai Lilla.
Bólogatok, tudom, miről beszél.
– Eredetileg Vancsáknak hívtak minket, de nagyapám magyarosított – meséli Vadnai Lilla. – Szegedi vagy?
– Teljes mértékben. Csoporttársak voltunk Pistivel, én is csaknem belebuktam az öntudatba, mint ő. Pisti a szívére vette, eljött, én maradtam. Nem bírom a Tisza nélkül.
Ferencz Pistivel egy szemináriumi órán ellentmondtunk a tanárnőnek. Úgy véltük, egy bizonyos tényt mi ismerünk helyesen, míg ő tévesen. Igazunk volt, a tanár tévedett, végül kénytelen-kelletlen beismerte. Korábban is feszültek ellentétek ama nőnemű oktató (ha jól emlékszem, főiskolai adjunktus) és köztünk. Elsősorban azért, mert durván átpolitizálta az óráit, harcosan kardoskodott az egyik párt mellett, s mi nem hajlottunk arra, hogy vele zengjük a dicshimnuszt. Egy alkalommal, nem sokkal a tévedése kényszerű beismerése után, gonosznak nevezett bennünket, majd lehülyézett. Kijelentette, hogy aki nem képes belátni az ő politikai meggyőződésének nemességét, az csakis gonosz és bolond lehet. Közben kihívóan nézett bennünket. Mivel mindketten enyhén ittasak voltunk, nem hagytuk annyiban. Csúnyán visszaszóltunk. Félév végén mind a ketten meg is buktunk a tárgyból. Én kihasználtam az összes lehetőséget, s végül átmentem egy kegyelemkettessel, megalázó körülmények között. Pisti ellenben besértődött, Miskolcig meg se állt.
– Magyar szakos vagy? – érdeklődik a lány.
– Magyar és könyvtár.
– Én csak magyar – vonja meg a vállát Vadnai Lilla. – De egyetemen.
És a következő pillanatban elvesztem a fonalat, csak abban vagyok biztos, hogy Vadnai Lilla beszél, a hangja kellemes. Aztán arra leszek figyelmes, hogy átkarolom, s ő nem lök el. Ettől magamhoz térek. A lány az egyik törzshelyükről mesél éppen, ahol az egyetemistákon kívül megannyi furcsa figura tanyázik.
– Mi a Béke Tanszékre szoktunk járni leginkább – veszem át a szót. – Ott három típusú vendég a gyakori: a hallgató, az egészségügyi dolgozó és a lepukkant alkoholista. Olykor a típusok kereszteződnek. Lepukkant alkoholista akad a hallgatók és a fehér köpenyesek közt is szép számmal. Aztán törzsvendég például Mari néni, az egykori táncosnő, aki mára gusztustalan, aszott vénség. Kegyelemadományokból él és módfelett büdös. Aki valamit is ad magára, mégis fizet neki kisfröccsöt, bár a banya nem igazán hálás a vendéglátásért. Ordenáré ronda szája van.
– Ismerős a helyzet – mosolyog Vadnai Lilla, és a vállamra hajtja a fejét. Körülöttünk hömpölyög a zene, odahajolok, hogy megcsókoljam. Lehunyja a szemét, engedi. A mennyezeten kigyúlnak a csillagok…
Éjjel kettőkor egymásba kapaszkodva botorkálunk Ferencz Pisti nyomában az esőtől csatakos miskolci utcákon. A cél Pisti albérlete, a távlatokat nyitó kégli.
– Az a ti szobátok – int a fejével egy ajtó felé Pisti.
Elvonulunk, hamarosan megnyílnak a távlatok.
Hajnali fél öt tájékán fölpattan a szobánk ajtaja, Botond áll a keretben. A kezében vadászkés csillog a beeső holdfényben. Keletlenül emeljük a fejünket. Tekintetünkben az álmosság egyszerre ijedtséggé tágul.
– Basszátok meg, magyarok! – kiáltja Botond. Belép a szobába, az íróasztalba vágja a kést. A penge átüti az asztal lapját, a markolat rezeg, akár a szitakötő szárnya. A sarok felé fordul, ahol állványon egy ötven literes akvárium áll, odalép, megemeli az üvegkádat, nagyot kortyol belőle, aztán gondosan visszateszi a helyére.
– És most aludjunk! – mondja, azzal sarkon fordul, bevágja maga mögött az ajtót.
– Ez hülye! – fanyalog Vadnai Lilla.
– Székely – mondom. – Van vér a pucájában.
– Te is hülye vagy – búgja a lány.
– Ez az egyetlen jó tulajdonságom.
Másnap délután hárman állunk a Tiszai pályaudvar peronján: Vadnai Lilla, Ferencz Pisti és én. A szerelvény már ott áll a vágányon, oldalán a tábla: Miskolc-Szeged.
– Egy hét múlva megyek – szorongatja a kezem Pisti.
Vadnai Lilla megölel és megcsókol, mielőtt föllépek a vonatra. Az ablakból integetek.
– Én is megyek Ferivel! – mondja Vadnai Lilla.
– Várlak! – felelem.
Megindul alattam a vonat.
– Várlak! – ismétlem, ezúttal kiáltva, de már abban a pillanatban érzem, hogy ezt a lányt nem látom többé soha. A peron és rajta a két alak lassan a távolba vész, ahogyan távolba vész Miskolc is. A szívem megtelik keserűséggel. Úgy érzem, menekülök. Nehéz érzés. Leülök a ragacsos műbőrre, az acélkerekek döcögnek a sínek illesztékein. „Kikopik az ember / önmagából kikopik.” – jutnak eszembe Szilágyi Domokos sorai. A láthatárról meg éppen kikopik a város, és mire a vonat Szegedre érkezik, kikopik Vadnai Lilla is a világból, az enyémből. Túlélem ezt is, gondolom. A következő pillanatban pedig azt: egyszer majd túlélem önmagam.
− Az is megvolt – mormoltam az elillanó emlék után. Szerencsére senki sem hallotta meg, sem Kíra, sem a szülei. Nem sok kedvem lett volna magyarázkodni.
Most, ahogy fölelevenítem az esetet, helyesebben azt a februári délelőttöt, amikor a vasúti sínek látványa fölidézte bennem, nem értem, 2015-16-ban, amikor az eredeti följegyzéseket készítettem, miért nem jutott eszembe Ferencz Pisti, Vadnai Lilla és Miskolc. Ez a se füle, se farka töredék az akkor keletkezett szövegbe sokkal inkább illene, mint ide, az Áramszünet utáni eseményekről szóló elbeszélésbe. Mégis így hagyom, ahogy van. Minden mindennel összefügg, ahogy mondani szokás. Vénségemre ilyen okosságokat hajtogatok. Igazolom magam, vagy mi a fene.
Délben álltunk meg először pihenni. Kihalt vidék terült el körülöttünk, a messzeségből halványan tornyok körvonalai bontakoztak elő.

 

 

 

Szeptember

A láz múltán, midőn a néhány napja ájulásig vert és kevés híján meglincselt színész, Alaky József újra fel tudott ülni a szekéren, s végre nem forró vért hányt, de keserű epét, Verspataki Bella, az egykoron sokszoros Júlia, a hajdanvolt szépasszony, aki még elvirágzásában is bírt némi csáberővel, végre álomra hajthatta a fejét. Röpke álmában újra látta a könnyáztatta férfiarcokat, a hanyatló zászlókat, hallotta a káromkodásokat, szitkokat, fogadkozásokat, az innen-onnan felfakadó elfojthatatlan, vigaszt nem találó zokogást, a kardok elpattanásakor felhangzó hidegen acélos, fülbántó zajt; s ugyanakkor és ugyanúgy látott megkönnyebbült mosolyokat, a hazatérés örömében ragyogó szemeket, és fülébe jutottak azok a sóhajok, miszerint “megúsztuk, élünk, vége van.”
– Megúsztuk, élünk, vége van – szakadt fel a sóhaj Alaky József elgyötört mellkasából is, felriasztva Verspataki Bellát. – Most már megleszünk valamiféleképpen.
– Ne beszélj, József – búgta Verspataki Bella, majd megkeményítette a hangját (színésznő volt, a hangszálai úgy táncoltak, úgy zenéltek, amint ő parancsolta nekik). – Nemrég még vért okádtál! A gyomrodat és a nyakadat erősen megdolgozták azok a legények, úgyhogy maradj te csak csöndben. Semmi kedvünk elföldelni ebben a latyakban!
A szekér hátuljában, lábát lóbázva üldögélő Zoránd Sándor, akinek ígéretes karakterszínészi pályáját törte ketté a másfél évig tomboló véres vigasság, buzgón bólogatott Verspataki Bella szavainak hallatán, s még hozzáfűzte:
– Ráadásul a tíz körmünkkel kellene elkaparnunk, úgyhogy már csak a sajnálat okán is meg kell gyógyulnod.
Alaky József nem vitatkozott, hátrahanyatlott a derékaljul szolgáló szénán, s a vonuló fellegeket figyelte. Három nappal azelőtt is így hevert egy néptelen vidéken emelkedő csárda mellett álló kazalban, kicsit dideregve (Világosról jövet, ki tudja, merre tovább), mikor négy legény lépett elé, tudakolván, nincs-e menlevele vagy bármi egyebe, ami örömet szerezne négy ágrólszakadt bujdosónak. Alaky József nem felelt azonnal a kérdésre, csak a fejét ingatta, mialatt magában a helyénvaló, frappáns választ fogalmazta. A négy fiú azonban nem bizonyult túlságosan türelmesnek: nekiestek a gondolatait rendezgető színésznek, beletapostak párszor a gyomrába, rúgták a fejét, s ahol érték, mindenét, végül kötelet vetettek a nyakába, s a csárda mellett álló körtefára kezdték fölrángatni. Majdnem végeztek is iszonyatos munkájukkal, amikor a csárda hátsó udvarának irányából közéjük rontott Verspataki Bella, cibálni kezdte a kezeik közül a színésztársát nyakánál fogva egyre magasabbra emelő kötelet, kardosan, elszántan, hősiesen. Hanem bátor igyekezete közben az inge elrepedt, s előbuggyantak még mindig vágyat gerjesztő keblei. Ennek láttán a harcias szegénylegények nyomban eleresztették a hóhérkötelet, miáltal az alélt Alaky József a földre huppant s ott elterült, mint a letaglózott tinó, majd módszeresen, egymás után megerőszakolták Verspataki Bellát. A színésznő elébb alaposan összekarmolta ugyan a pofájukat, csaknem kikaparta a szemüket, egyiküket pedig úgy sípcsonton találta rúgni, hogy két hétig bicegett utána, ám végül mégis alulmaradt az egyenlőtlen küzdelemben, s arcán néma undorral tűrte, hogy a kanok kiéljék rajta gerjedelmüket. Azoknak pedig kanságuk csillapítása nem tartott valami sokáig, s mire végeztek vele, meg is feledkeztek Alaky Józsefről, eliszkoltak tüstént, s a még mindig ájultan heverő színész ilyenformán megmenekült. Verspataki Bella feltápászkodott, a sietve távozók után köpte szívének minden keserűségét, Alakyhoz ment, a hóna alá nyúlt és bevonszolta a csárdába. Az ott poharazgató Zoránd Sándornak és szekerük negyedik utasának, a szintén színházi ember Menyhárt Miklósnak csak annyit mesélt el, amennyit jónak látott, aztán rájuk bízta az eszméletlen férfit, és a fogadósné keresésére indult, hogy egy kevés meleg vizet kérjen tőle, amivel lemoshatja magáról a lassan reászáradó, gyomrát forgató férfimocskot.
Alaky József merengve bámulta a fellegeket, sejtelme sem volt arról, hogy három nappal korábban Verspataki Bella milyen módon, s főként, milyen áron mentette meg az életét. Úgy vélte, a színésznő határozott fellépése előtt egy kisebb hadsereg is meghátrálna, így hát inkább csak saját magán csodálkozott – azon, hogy egyetlen jajszó vagy segélykiáltás nem hagyta el az ajkát, miközben azok négyen csépelték szorgalmasan. A fellegek sem érthették viselkedését, mert három nap elteltével is úgy ingatták-ringatták foszlánytestüket, ahogyan az emberek a fejüket szokták, ha nem képesek valamire magyarázatot adni. Alaky József elmosolyodott saját szellemességén, ámbár az is lehet, hogy ezt a mosolyt már csak álmodta.
Arra ébredt, hogy társai beszélnek valakivel. Felemelte a fejét, s úgy tűnt, egy koszlott, foszladozó honvédruhát viselő férfi baktat mellettük. A hangfoszlányok lassan értelmes mondatokká álltak össze Alaky József fejében.
– És maguk mióta jönnek?
– Hét napja, komám, hetedik napja.
– Engem is szekéren hoztak, három szekéren is egymást követően, de ma reggel elváltak útjaink az utolsó szekeressel, azóta kutyagolok.
– Hová igyekszel?
– Pest alá. Nagykátai vagyok, hazamennék már. Éveket rohadtam a harminckettedik Szent György Ezredben, aztán a börtönben, utána a tűzvonalban, megpihennék kicsit. Hát maguk?
– Pestre megyünk, elvihetünk. De ne ugorj fel, mert mi is lecihelődünk lassacskán. Ott, a fák alatt jól éjszakázhatnánk. Ismered a sebeket?
– Láttam sokfélét, de nemigen értek hozzájuk. Az az úr tán sebes ott fönn?
– Megverték, meggyomrozták, hogy napokig vért hányt. Majdhogy föl nem kötötték valami útszéli haramiák, kóbor bitangok, akik menekülőknek mondták magukat.
– Sokféle volt köztünk, tudják azt maguk is.
A szekér nagyot zöttyent, ahogy letért az útról, majd megállt. Menyhárt Miklós kifogta a lovat, kipányvázta, a másik három férfi addig leemelte Alaky Józsefet a szénáról, s egy nagy fa alá fektette az összehordott avarra.
– Mi amúgy színészek volnánk, legutóbb a kis lengyel embereinek játszottunk. Még ő is megnézett minket, meg az őrnagya, aki egykor szintén színész volt, miként mi, de költőként többre vitte. Beszélik, megölték a muszkák – mondta Zoránd Sándor, aztán kezet nyújtott a honvédnak, bemutatkozott, és elsorolta a többiek nevét is.
– Cifra neveik vannak – szögezte le a honvéd. – Engem Virág Pálnak hívnak.
– Mi voltál a Szent György Ezredben? – kérdezte Menyhárt Miklós.    – Káplár. Aztán amikor a mieink ellen kellett volna jönnünk, eltörtem a kardom a combomon. Csak úgy zengett, a keservit az anyjának, csak úgy zengett, bongott! Akkor engem is majdnem agyonvertek. Vasalt talpú csizmákkal tapostak, kikötöttek, botoztak. Végül bezártak. Azt se tudom, hogy kerültem elő a tömlöcből, arra se nagyon emlékszem, miként lettem honvéd, de azt mondták, magam jelentkeztem. Egyszerre arra eszméltem, hogy puska a kezemben és azok felé rohanok előreszegezett szuronnyal, akiket azelőtt szolgáltam. Győztünk. Jól esett, a keservit, kegyetlenül jól esett! Aztán egyre rosszabb lett, a koszt, a kvártély, az egész. A ruha szakadt, de nem volt másik, a csizmák, a bakancsok tönkrementek, a talpuk elvásott. Újat nem vételezhettünk, mert nem volt miből. Elmúlt minden. Azt nem mondom, hogy csendesen, de elmúlt. – Virág Pál szeme csillogott a közéjük ereszkedő szürkületben. Nagyot nyelt, közben ádámcsutkája majd kiszúrta a bőrét, talán csak a hetes borosta mentette meg. Izzadó tenyerét elrongyolódott nadrágjába törölte. Verspataki Bella végtelenül elesettnek látta. Azt hitte, a három nappal azelőtti események után minden idegen fiatalembertől félni és undorodni fog majd, de ez itt olyan más, ez a Virág Pál. Fiatal férfi, anyátlan gyerek. Szeretnivaló, boldogtalan, csalódott, szorongó kisfiú.
– Világosnál voltál? – szegezte neki a kérdést Zoránd Sándor a katonának.
– Ott. A fegyverletételkor, s utána három hétig. Akkor elindultam haza, de levelem nincs – sorolta Virág Pál, s a hangjában mintha egyedül maradt volna a szomorúság. – Hát maguk?
– Mi az öreg lengyeltől jöttünk, Világosnál beleszaladtunk a muszkákba – vette át a szót Verspataki Bella. – Szerencsére ez a mi jó Józsefünk beszél valamelyest muszkául, így levelet kaptunk, reá meg pecsétet, a muszkáét is, meg a németét is. Hat emberre szól a levél, úgyhogy mostantól rendbe jön minden, fiam. Két társunk Aradra ment, az egyik, a fiatal Hegykői Mihály olyasmi korú, mint te vagy, kinézetre is hasonlatos hozzád. Kerítünk neked ruhát, bármiféle ellenőrzésen átjutunk. Hazaviszünk, haza fogunk vinni.
Virág Pál nem válaszolt, csak ült esetlenül, halálosan kimerülten.      – Mi voltál otthon? – érdeklődött Menyhárt Miklós.
– Napszámos. Zsellér – suttogta Virág Pál.
– Hagyjátok békén – szólt társaira a színésznő. – Fáradt. Nyilván éhes is. Én is az vagyok, falhatnánk végre valamit, nem?
– Csak, gondoltam, velünk is maradhatna, ha akar. Jobb, mint földet túrni – mormogta Menyhárt Miklós.
– Én azt szeretem – élénkült meg Virág Pál. – Legalábbis eddig még semmi egyebet nem szerettem, soha elégedett nem voltam a sorsommal, csak mikor a földön voltam. Kivéve, talán, amikor levertük őket – tette hozzá elmélázva. – De az lehet, igaz se volt.          Elhallgattak mindnyájan, enni kezdtek. Még a csárdában süttettek kenyeret, cseréltek szalonnát, kis darab kolbászt, kis hordónyi bort. Alaky József szerezte, ő egyezett meg a fogadóssal, amint megérkeztek, még mielőtt kiment volna ábrándozni, amiből aztán a baj lett. Alaky József bárkit bármire rávett. Sokat, sokszor és szívesen beszélt, egyben élvezetesen. Most nem szólt semmit, nem is akart, meg nem is hagyták volna. Viszont evett, amit megtapsoltak. Evett Virág Pál is, hirtelen, keveset. Nem vett be többet a gyomra; sokat éhezhetett, vélte Verspataki Bella. Aztán csendesen elaludtak sorban. Alaky József a színházról álmodott, Zoránd Sándor Pestről, Menyhárt Miklós női combokról, Virág Pál egy templomtoronyról, Verspataki Bella Virág Pálról, aki nem volt durva, akit nem kellett összekarmolnia, pedig fiatal is volt meg szökésben lévő katona is.        Hajnalban indultak tovább.
– Legközelebb csárdában szállunk – nyögte Zoránd Sándor, de Verspataki Bella pillantásától sújtva menten elhallgatott.
– Kell nekünk az ellenőrzés? – kérdezte éles hangon a színésznő, s a szeme szikrázott. – Van levelünk, de kísérteni azért nem muszáj a sorsot! A következő faluban viszont ruhát kell szereznünk.
És a következő faluban ruhát szereztek. Mindenfelé sok volt az elhalt, rabságba hurcolt férfiember, nem volt nehéz férfiruhához jutni. Tengernyi gazdátlan gúnya találtatott a szuszékokban, ládafiákban, fiókokban – többnyire gondosan elrakva, összehajtogatva, lesimítgatva, levendula közibe téve, hogy a moly bele ne essék –, s ha már ezek az öltözetek nem szolgálhatták eredeti gazdájukat, örült mindenki, ha egy hasonló szerencsétlennek tehettek szolgálatot – s hátha valaki más majd azt segíti meg, akire a ruhát egykor szabták…
Azon az éjszakán mégsem a szabadban háltak. Egy faluba érkeztek éppen, mikor szürkült az ég, s egy vénember invitálta őket magához. Túlságosan fáradtnak érezték magukat és az öregembernek túlságosan becsületes képe volt ahhoz, hogy elutasítsák. Hálából meséltek a gazdának a háború nagyjairól, a győzelmekről és a vereségekről, borozgattak, ettek, sóhajtoztak, aztán nyugovóra tértek.
Verspataki Bella azon az éjjelen is Virág Pállal álmodott. Álma nyugtalan lehetett, mert dobálta magát fekhelyén és olykor felnyögött. Éjfél után felocsúdott, s úgy érezte, tűzágyban fekszik, testét lángok mardossák, szinte látta a tűzkígyó izzó nyelvét a sötétben. Felkelt, kitámolygott a pajtába, ahol Virág Pálnak vetettek vackot. Felemelte a pokrócot és bebújt a fiatalember mellé. A férfi magához tért, s félig éberen, félig még az álom markában vergődvén nem értette a dolgot, csak forgolódott volna, ha hagyják. A színésznő csitítgatta, nehogy hangosan szóljon, ha netán megijed, s hogy ezt mindenképpen megelőzze, simogatta a testét, ahol érte, csókolta, ölelte, végül odaadta magát neki, önfeledten, szerelmesen, ahogyan kell.
Másnap napkeltével a szekér kidöcögött a nagykapun, ráfordult az útra, északnyugati irányba. Verspataki Bella vidáman törölgette az immár félig-meddig ülő helyzetben utazó Alaky József homlokáról a hideg verejtéket, s közben az útszélen ballagó Virág Pál felé pillantgatott. Zoránd Sándor és Menyhárt Miklós össze-összemosolyogtak a bajuszuk alatt, s ők is leugráltak a szekérről, hogy a lovacskának könnyebb legyen a dolga. A sár kezdett felszáradni, gyorsabban haladtak, s a járás sem esett annyira nehezükre.
Déltájban lovas svadron vágott be eléjük. Vértes osztrákok, pökhendi, borotvált arcú alakok düllesztették a mellkasukat széles tomporú lovak hátán.
– Halt! – parancsolta a vezetőjük, egy hadnagy-féle ember. – Az iratokat, lesznek szívesek!
Verspataki Bella átnyújtotta a levelet, a tiszt hosszan nézegette, olvasgatta.
– Melyik Hegykői? – nézett föl a papírból.
– Én vagyok Hegykői Mihály – lépett elő Virág Pál, de abban a pillanatban a földön találta magát, a hátán sebtében három vértes termett, s késedelem nélkül kötözték serényen.
– Az Isten áldja meg, kapitány úr, mit követhetett el egy szegény, szerencsétlen színész? – sírt Verspataki Bella, minden színházi rutinját előkerítve.
– Leszakadt ő Arad felé, nemde? Később csatlakozott vissza önökhöz, ugye? Így volt. Ne is tagadják, kár volna. A leírás ráillik, ő maga elismerte, hogy Hegykői a neve. Ő próbálta lelőni Aradon a táborszernagyot! Bátor ember, hogy ezek után meg sem próbál álnév alatt utazni, bujkálni! De talán nem is bátorság ez. A magyarok mind ostobák. Végtelenül, végtelenül ostobák! – az utolsó szót már ordította, mert a katonáival és a megkötözött Virág Pállal együtt elporzott délkelet felé…
Verspataki Bella visszaereszkedett Alaky József mellé a szénára. Senki nem szólt hozzá, senki nem merte ráemelni a tekintetét. Végre Alaky József megszólalt:
– Menjünk, Bella, menjünk. Mielőtt visszajönnek értünk is. Megúsztuk, élünk, vége van. Most már megleszünk valamiféleképpen.
A négy színész néhány nap múltán elérte Pest városát.

 

 

 

A szabad akarat ágostoni értelmezése és Az ember tragédiája

 

„Szabadon bün és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.”[1]

A következőkben a Tragédia eme négy híres sorát szeretném filozófiai kontextusba, nevezetesen a szabad akarat kérdésének kontextusába helyezni. Egészen pontosan össze szeretném vetni a Madách eme hallatlanul lényeges négy sorában tükröződő filozófiai meggyőződést Szent Ágoston bölcseletének idevágó gondolataival. Ehhez először nagyon röviden áttekintem, mit gondoltak a szabad akaratról filozófusok Augustinus Aurelius, azaz Szent Ágoston koráig, majd magának Ágostonnak ezirányú elképzeléseit mutatom be, végül azt vizsgálom, Ágoston szabad akarat-felfogása tükröződik-e Madách munkájában. Amellett fogok érvelni, hogy igen, Madách Imre főműve az ágostoni értelmezésben gyökerező, attól látszólag mégis különböző, valójában azonban nagyon is egybecsengő fölfogást mutat a szabad akarat vonatkozásában.

  1. A szabad akarat kérdése Szent Ágostonig

Az akaratszabadság és a tőle elválaszthatatlan, a szabad akaratot tagadó determinizmus kérdése az ókori görögökig nyúlik vissza. Földesi Tamás szerint „[a]z akaratszabadság a görög filozófiában születik, de igazi rangot, értéket a keresztény filozófiában nyer.”[2] Ugyanakkor – miként Sipos Ferenc rámutat – arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a determinizmus – vagy a Szent Ágostontól eredő kálvini szóhasználattal: predesztináció, azaz eleve elrendelés – nem kizárólagosan antik-zsidó-keresztény fogalom, hiszen a karma nagyon hasonló tartalommal bír az indiai bölcseletben, a qadar pedig a muszlim teológiában.[3] Mindent egybevetve tehát egyetemes emberi kérdésfelvetésnek tekinthetjük, hogy létezik-e szabad akarat, következésképpen magunk irányt(hat)juk a sorsunk és felelősek vagyunk a tetteinkért, döntéseinkért, vagy minden cselekedetünket valami külső tényező (fátum, isten, természeti törtvény) határozza meg.
Az atomista Démokritosz szerint például ez az utóbbi kijelentés érvényes ránk. Az ő mechanikus materialista világnézetében mindennek megvan a maga helye és szerepe, s a szabad akarat ebbe a szigorú rendbe nem illeszkedik. Ezzel szemben Arisztotelész úgy véli, amennyiben „a cselekvés mozgató elve a cselekvő személyében van”, úgy az a cselekvés szabad elhatározás révén történik, azonban „aminek a mozgató elve kívülről jön”, az „kényszerű cselekedet.”[4] Ez annyit jelent, hogy Arisztotelész különbséget tesz szabad és nem szabad akarat között, amely utóbbi külső tényezőktől függ. Igen ám, de észre kell vennünk, hogy a szabad és annak ellentéte jelen esetben nem egyebek, mint jelzők egy jelzős szerkezetben, méghozzá az akarat főnév jelzői. És vajon mi lehet az akarat? Platón szerint nem más, mint a jó, Arisztotelész szerint nem egyéb, mint a boldogság felé való törekvés. Abban mindketten egyetértenek, hogy mindig irányul valamire, azaz nem határozható meg önmagából, csak a céljával együtt. Mi több! Nem csak a cél számít, hanem a miért, a motiváció is. Más szóval az akarat mindig valamilyen objektum által válik határozottá, amely objektumot a megismerés segítségével ismeri föl. Magyarán az akarat irányul valamire – valamilyen indítékból kifolyólag. Platón úgy véli, a jóra, Arisztotelész úgy, hogy a boldogságra, az indíték, a motiváció pedig mindkettejük szerint az önmegvalósítás.[5] S egyikük sem vitatja, hogy létezik szabad akarat, még akkor is, ha nem tagadják, hogy külső tényezőktől meghatározott akarat ugyancsak.
A sztoikusok több ponton vitatkoznának Platón és Arisztotelész kijelentéseivel. Ők leginkább a fátumban, a vak végzetben hisznek, noha egyes képviselőik, mint például Khrüszipposz nem kis engedményeket tesznek Arisztotelésznek, midőn azt állítják, az emberi akarat ugyan szabad, de a fátum ezt a szabad akaratot használja föl, hogy elérje céljait. (Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a „megoldás” joggal emlékeztethet bennünket a madáchi négy sorra.)
Marcus Aurelius, a filozófus császár Elmélkedéseinek egy helyén így beszél: „Minden az [emberi] össztermészet végzése szerint történik, nem pedig valami más természet parancsára, mely kívül övezné, belé volna zárva, vagy kívülről volna hozzáfüggesztve.”[6], másutt ekképpen: „Amint a világrend, ez a nagy test, minden test összességének eredményéről, úgy a végzet, mint a végső ok, az összes ható okból szövődik össze.”[7] Mindezek után úgy tűnik, a sztoikusok akaratszabadsághoz való viszonya meglehetősen ambivalens. Erős etikai érdeklődésük, az etika megalapozhatósága miatt érzik a szükségét a fogalomnak, hiszen akaratszabadság híján a felelősség kérdése is értelmezhetetlenné válik – történelmi tapasztalataik (többségük ugyanis zavaros, háborús korszakban élt) ellenben mást sugallnak: ha meg akarják őrizni az emberben fellelhető jóba vetett hitüket, le kell venniük az ember válláról a felelősség súlyát, ergo hinniük kell a determinizmusban.
Epikurosz, az epikureizmus atyja egészen más módon jár el: meg sem kérdőjelezi az akarat szabadságát, nem is hajlandó gondolkodni afelől, van-e, nincs-e. Ehelyett olyannyira adottnak veszi, hogy bizonyításait nem egyszer erre a szerinte kikezdhetetlen, szükségszerű fogalomra építi. Érvelése szerint föl kell ismernünk a természetben meglévő véletlen létezését, s ha ezt elismerjük, a fátumot megfosztottuk trónjától, s ha ily módon a végzet már nem uralkodik fölöttünk, akkor szabadok vagyunk, akik lerázhatják magukról a félelmeiket is, melyek részben amúgy is a fátumtól (valójában a véletlentől) való szorongásból fakadnak.[8]
A jóra, a boldogságra való irányultságtól a szükségszerűségig: ez az útja az akaratszabadság tézisének az antik filozófiában, ám közben mindvégig rávetül a fátum, azaz voltaképpen a determináció súlyos árnyéka.

  1. A szabad akarat Szent Ágoston filozófiájában

A keresztény bölcseletben az akaratszabadság igazi főszereplővé emelkedik, s azok közül, akik először állítják erre a piedesztálra, Szent Ágoston az egyik, s utóhatását tekintve talán a legjelentősebb. A hippói egyházatya munkásságának lényegi kérdése a rossz: honnan ered, milyen módon egyeztethető össze az isteni gondviseléssel és Isten mindenhatóságával? A problémát vizsgálva Ágoston végül arra jut, a rossz nem létező, hanem annak ellentéte: a lét hiánya. (Következtetése erősen emlékeztet az újplatonista Plótinosz tanítására, aki a Rosszat a Jó hiányaként határozza meg.[9]) Az erkölcsi rossz okát pedig Ágoston kezdetben a szabad akaratban látja. Az ember megteheti, hogy ne a jót cselekedje, hanem a rosszat, mivel ez szabadságában áll, s mert így van, hát meg is cselekszi, él ezzel a szabadsággal. A fiatal Ágoston tanítása szerint tehát az akarat szabadsága egyfelől a választás képességét jelenti, másfelől a szabadságot a rossztól és a szabadságot a jóra. A választás képességét három érvvel bizonyítja: az akarat mentes a természeti szükségszerűségtől, ezért képes a választásra; az ember öntudattal bír, következésképpen cselekedetei során tudatában van annak, hogy ő maga cselekszik, ráadásul azt is tudja, hogy akaratának megfelelően teszi, amit tesz; végül ha az emberben nem volna meg a választás képessége, akkor számára nem létezne a jó és a rossz közötti különbség, következésképpen nem volna lehetséges erkölcs sem. Ahogyan Bolberitz Pál fogalmaz a XX. században „[a] természet objektív törvényei ellenállhatatlan szükségszerűséggel nehezednek rá a létezőkre és ezért akadályozzák az erkölcsi aktivitást. A természetben ugyanis nincs szabadság, hanem csak szükségszerűség van. Szabadság nélkül nem beszélhetünk erkölcsi törvényről. Ha az embernek nem lenne belső tapasztalása arról, hogy szabad, maga is elkerülhetetlenül és mindenestül alá lenne vetve az embernél alacsonyabbrendű létezőket fogva tartó ellenállhatatlan természeti szükségszerűségnek. Mindazonáltal az embernek mégis van tapasztalása arról, hogy szabad, és épp ez az alapvető szabadság-élmény teszi lehetővé, hogy a természet úgynevezett vastörvényei fölé emelkedjék…”[10] (Bolberitz ugyan a szabadság fogalmát használja, ám világos, hogy nem a közösségi, hanem az egyéni szabadságról beszél, a szükségszerű, külső tényezőktől meghatározott cselekvéssel szemben a döntés szabadságáról, azaz végső soron a szabad akaratról.)
Szent Ágostonnak az akaratszabadságról folytatott korai elmélkedései egybecsengenek ezzel az idézettel. Magyarán eddig a pontig úgy tűnik, Ágoston teljes egészében az akaratszabadság mellett tör lándzsát. A kép azonban nem ennyire tiszta. A kései Ágoston ugyanis inkább többé, mint kevésbé megtagadja a fiatal Augustinust. Tudniillik a hippói püspök a Pelagiusszal folytatott, úgynevezett pelagiánus viták eredményeképpen már azt állítja, hogy a rossztól való szabadság és a jóra való szabadság nem jut osztályrészéül valamennyi embernek, hanem csakis azoknak, akiket az isteni kegyelem erre kijelöl. Ezzel kapcsolatban a praedestinatio kifejezést használja, amely eleve elrendelést jelent; tanítása értelmében minden ember sorsa predesztinálva van, magyarul eleve el van rendelve. Isten mindenkiről eleve tudja, hogy milyen élethelyzetekbe fog kerülni, és az sem titok előtte, ki-ki hogyan választ majd ezekben a helyzetekben. Ez azért lehetséges, mert Isten számára az idő nem múlt, jelen és jövő, ő az időt mint egészet szemléli.[11]
Szent Ágoston tehát először hitet tesz az akaratszabadság mellett, ám utóbb, végleges álláspontjának kialakítása idején annak érvényességi körét erősen csorbítja, midőn azt állítja, az isteni akarat predesztinálja, ki mikor és miként fog választani saját szabad akaratából kifolyólag. Messzire vezetne arról elmélkedni, Ágoston szemlélete mennyiben csak reakció Pelagius erős akaratszabadság eszméjére (nem győzöm hangsúlyozni: tény, hogy a fiatal Ágoston összehasonlíthatatlanul közelebb áll a szabad akarat korlátlan elfogadásához, mint a kései), illetve hogy érett álláspontja vajon tisztán determinista-e, vagy az eleve elrendelés nála inkább egyfajta passzív tudás, semmint aktív cselekvés, amely „finomítással” kezdeti és kései álláspontjainak ellentmondása valamelyest föloldható. A legtöbben erre a „finomításra”, persze, csak legyintenek – s talán éppen ezért időzzünk el még egy keveset ezen a ponton. Napjaink végtelenségig leegyszerűsített racionalista gondolkodása számára nyilvánvalónak tűnik, hogy Szent Ágoston determinista, hiszen eleve elrendelésről, meghatározottságról beszél. Csakhogy ez talán mégsem ennyire triviális.
Canterbury Szent Anzelm úgynevezett ontológiai istenérvének (ontológiai, mert Isten létét magából a létezésből vezeti le) kiindulópontja, hogy bár „[a]zt mondta a balgatag az ő szívében: Nincs Isten”[12], azt nem tagadhatja senki, még a „balgatag” sem, hogy létezik valami, aminél nagyobb nem gondolható el. És jóllehet akadnak esztelenek, akik azt állítják, nincs Isten, azt nekik is meg kell érteniük, hogy létezik valami olyasmi, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges. Márpedig ha ezt megértik, az értelmükben már meg is képződik ez a valami. „Tehát az esztelen is meggyőződhet arról, hogy legalább az értelmében létezik az a valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható, mert amikor hallja, megérti, és amit megértünk, az jelen van az értelmünkben. – írja Anzelm. – De bizonyosan nem lehetséges, hogy csak az értelmünkben legyen meg az, aminél nagyobb nem gondolható. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb. Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondolható el, csak az értelemben létezik, akkor az, aminél nagyobb nem gondolható, mégiscsak olyan, aminél nagyobb gondolható. De ez egyáltalában nem lehetséges. Kétségkívül létezik tehát valami az értelemben is és a valóságban is, aminél nagyobb nem gondolható.”[13] Fél évezreddel később Descartes hasonlóképpen érvel, amikor azt állítja, a létezés attribútuma Istennek, akinek ideája velünk született eszme, tehát Istenhez a létezés olyképpen tartozik hozzá, ahogyan a hegyhez a völgy. Csakhogy amennyiben Isten eszméje velünk született, akkor itt valami többről van szó. És valami hasonlóra már Anzelm is utal, amint azt Turay Alfréd kimutatja. „Az érv bizonyító ereje a belátás (intelligere), illetve a jó belátás (bene intelligere) kifejezésekben rejlik – véli Turay. – Nézetünk szerint ezek a kifejezések a háttéri tapasztalatot, azaz az istenfogalom megalkotásának lehetőségi feltételére vonatkozó ismeretet jelentik. Az »ontológiai« istenérv lényegében annak belátása, hogy az, »aminél semmi nagyobb nem gondolható« fogalma tapasztalatra épülő fogalom: Anzelm azt akarja mondani, hogy csak azért alkothatjuk meg Isten fogalmát, mert tapasztalatunk van Istenről.”[14] Anzelm tehát háttéri tapasztalatot föltételez, Descartes pedig Isten fogalmát velünk született eszmének tekinti, azaz mindketten valamiféle, a kézzelfogható, könnyedén belátható realitás mögötti, vagy inkább előtti elemre hivatkoznak, amivel a mai, pontosan körülírható és szabatosan definiálható konkrétumokhoz szokott elme képtelen megbirkózni. Érzésem szerint egy ehhez hasonló idea képezi Ágoston predesztináció-elméletének alapját is.
A Vallomásokból nem nehéz kiolvasni egy, az anzelmihez hasonló háttéri tapasztalat meglétét Ágoston gondolkodásában, amely egyfajta személyes kötődést jelent, sőt, valamiféle misztikus kapcsot is képez Isten és a benne hívő, őt megtapasztaló teremtmény között. Ha belehelyezkedünk ebbe a helyzetbe, a háttéri tapasztalat meghatározta létezésbe, nem nehéz elképzelnünk, hogy ilyen előfeltételekkel a teremtmény nem csak racionálisan tudja, de minden ízében érzi is, hogy Isten felfoghatatlan a számára. A háttéri tapasztalat következtében még erősebben és teljesebben érzi át Isten mindenhatóságát. És ennek a mindenhatóságnak lényeges eleme az időn és téren kívüliség. Ugyan majd csak Kant mondja ki, hogy az idő és a tér nem léteznek, pusztán szemléleti formák, melyek a jelenségek rendszerezésének alapfeltételei, az már Ágostonnál is világosan megfigyelhető, hogy Isten dimenziójában nem kell ezekkel a szemléleti formákkal számolni. Isten éppen úgy ismeri azt, amit az emberi agy csak mint múltat tud felfogni, mint azt, ami az ember számára jövendő, de Isten nem múltként és jövőként tekint minderre, ő egyszerre lát mindent. Látja az okokat és okozatokat, választásokat, döntéseket.
Ha Isten tökéletes világot akart teremteni, akkor a szabad akaratot nem hagyhatta ki a teremtésből, hiszen e nélkül teremtménye bábfigura volna csupán. Ezért Isten a leibnizi értelemben teremtett tökéletes világot: az összes lehetségesen teremthető világ közül megteremtette azt, amely a legtökéletesebb. Ez nem jelenti azt, hogy minden egyes eleme tökéletes, azt azonban igen, hogy magát a rendszert ennél jobbra nem volna lehetséges megalkotni. Ehhez a tökéletességhez hozzátartozik az Isten-képmás ember szabad akarata, s ebből következően a rossz irányába mutató döntések lehetőségi léte. Isten, aki mindenható, időn és téren fölül áll, magától értetődőn látja, ki, mikor és miként választ, mégis fenntartja a kegyelem lehetőségét, amellyel fölülírhatja az embernek önnön életéről saját maga hozott ítéletét, s még azokat, akik többször használták rosszra szabad akaratukat, mint jóra, azokat is részesítheti kegyelemben: ez az isteni kegyelem, mely pajzsul áll az ember sorsa fölött. S mivel az Isten számára nincs lineáris idő, hanem a mindenség egyszerre nyilvánul meg, nehezen vitatható, hogy Isten mindenkiről tudja, részesül-e kegyelemben, vagy sem. Az már egy más kérdés, hogy miért részesülhet kegyelemben valaki, míg másvalaki esetleg nem kapja meg ezt a lehetőséget, de ennek boncolgatására most nincs sem hely, sem idő.
Mindenesetre úgy érzem, ha a Canterbury Szent Anzelm kapcsán Turay Alfréd által használt háttéri tapasztalat fogalmát nem zárjuk ki Ágoston gondolkodásából, továbbá Isten téren és időn kívüliségét is figyelembe vesszük, úgy Ágoston predesztináció-elméletének determinista kicsengését erősen tompíthatjuk.
És noha valóban messzire vezetne, ha ezt vizsgálnánk, mégse feledjük, hogy Ágostont aktuál-egyházpolitikai okok is vezérelték, mikor a szabad akaratot korlátozta. Hiszen kortársa és szellemi ellenfele, a már emlegetett és később eretneknek nyilvánított Pelagius szerint az embernek igenis van abszolút szabad akarata, ezért minden cselekedetéért egyedül ő maga felelős. Szabadságából kifolyólag rendelkezik azzal a képességgel, hogy jót cselekedjen, ugyanakkor rosszat is tehet.[15] Pelagius az áteredő bűnről Tertullianusszal, a szabad akaratról Ágostonnal vitatkozva mindvégig a felelősség és a szabad döntés mellett érvel, tanait azonban a Kr. u. V. század első felében, az epheszoszi zsinat betiltja, nem kis mértékben Ágostonnak köszönhetően.
És ezen a ponton nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy a szabad akarat kérdése a keresztény gondolkodók műveiben mindig kapcsolódik az áteredő bűnhöz, a bűnbeesés mítoszához. „A bűnbeesés mítosza egyben a szabadság mítosza – írja Tallár Ferenc. – (…) A kezdet, az emberi történelem kezdete az isteni rendtől való elkülönböződés, de Ádámmal nem a bűn, hanem a szabadság érkezett a világba. (…) az ember gyermekkorát maga mögött hagyja, s felnőtt lényként autonóm egzisztenciát küzd ki magának.”[16] Ádám azzal, hogy bűnt követ el, elszakad az Istentől. Paul Ricoeur egyenesen odáig megy, hogy „[m]ár az a tény, hogy az ember létezik, az a gonosz. A gonosz eredete egybeesik az antropogóniával.”[17] Nem lehet nem észrevennünk, hogy a keresztény bölcseletben a rossz, a bűn, a szabadság, pontosabban az akarat szabadsága összetartozó fogalmak. Egy tökéletes világban nem létezik rossz, azért tökéletes. Ha a rossz megjelenik, a világ tökéletessége elvész. Ha azonban a tökéletes világot a Tökéletesség  (Isten) önmagából hozza létre, ez a teremtett tökéletesség nem csorbulhat, csakis valami nem eredendően létező métely által. Ez az ember szabadsága. Ugyanakkor az ember szabadsága híján, miként arról föntebb már szó volt, a világ aligha lenne tökéletes. Ez paradoxonnak hat, ám az ellentmondás az egész irányából közelítve a problémát, föloldható, miként arról föntebb a leibnizi értelemben vett tökéletes világ kapcsán szó esett.
Ugyanakkor muszáj fölfigyelnünk arra a tényre is, hogy a bűnbeeséssel megjelenő szabadság, a szabadságnak alapot szolgáltató szabad akarat nem egyéb, mint Madách Imre drámai költeményének központi kérdése. Ezek után magától értetődő, hogy Madách művének reflektálnia kell a szabad akaratra mint filozófiai dilemmára. Úgy hiszem, a Tragédiának ez az egyik legerősebb szervező elve. És úgy érzem, Madách gondolkodása nem áll messze Ágoston elképzelésétől.

III. Szent Ágoston és Az ember tragédiája

Ha mármost mindezek után összevetjük a mottóként idézett négy sort, a Tragédia 4118-4121. sorát Szent Ágoston elmélkedéseivel a szabad akaratról, számos hasonlóságot fedezhetünk föl. Az Angyalok Kara arról beszél, az ember döntése szabad, szabad a jóra és szabad a rossztól, azaz „bün és erény közt” választhat. Ám nem kizárólag választásán múlik végleges sorsa, üdvössége. Mert ott áll a pajzs, az isteni kegyelem. Érzésem szerint Szent Ágoston sem iktatja ki ezt az elemet predesztináció-elméletéből, pontosan ebben különbözik meghatározó módon a protestáns predesztináció tantól. Hogy ezt megvilágíthassuk, röviden meg kell vizsgálnunk a protestánsok viszonyát az akaratszabadsághoz.
A reformáció két legnagyobb hatású alakja, Luther és Kálvin egyaránt a szabad akarat tana ellen foglal állást. „Luther szerint a szabad döntés, akarat (liberum arbitrium) üres szó, nem tehet és nem tehetett semmit: sem az angyalokban, sem Ádámban, sem bennünk; sem a kegyelem befogadása előtt, sem az után; hanem Isten műveli bennünk a jót is, a rosszat is. Mindaz, ami történik, puszta szükségszerűségből történik.”[18] „Bízvást nevezhetjük az akaratot fordított, fonák, állhatatlan akaratnak – így Luther –, mert Isten az, aki bennünk működik, mi pedig elszenvedjük ezt, és hagyjuk, hogy kedvére tegyen. Miként a fazekas is egyaránt formázhat az agyagból olyan fazekat és edényt, amely ivásra, vagyis tisztességre való, s olyat, amelybe szarni vagy pisálni szokás.”[19] Lutherrel a nagy reneszánsz tudós, Rotterdami Erasmus (szép magyar nevén: Rotterdami Rézmán) száll vitába De libero arbitrio (A szabad döntésről) című diatribéjében. Erasmus kimondja, hogy amennyiben az emberi akarat nem szabad, a bűnért, a rosszért Isten a felelős. Ez csak úgy kerülhető el, ha elfogadjuk, hogy a szabad választás az emberi akarat egyik része, amelynek révén az örök üdvösség felé fordulhat, vagy elfordulhat attól.[20] „Mire való az egész ember, ha Isten úgy dolgozik az emberen, mint a fazekas az agyagon, és ahogy a kövön dolgozhatott volna?”[21] – kérdezi Erasmus a lutheri fazekas-hasonlatra utalva.
Luther hamarosan De servo arbitrio (A szolgai akaratról / döntésről) címen támadja Erasmust. A személyeskedő hangvételű írásban hosszasan ecseteli az undort, dühöt és megvetést, amit Erasmus műve keltett benne. Azt állítja, hogy a szükségszerűség tanát foggal-körömmel védelmezi kell, mert alapvető és örök igazság, újabb érveket azonban nemigen sorakoztat föl korábbi indokai mellé.
Kálvin János szerint „[s]zabad akarattal az ember az első teremtéskor meg volt áldva, de az eset után elvesztette azt, e dolognak nem tudása folytán a bölcselőknél tévelygések támadtak az erő természetes szeretéséről, akikkel tartanak a keresztyének között azok, akik a pogányságot a keresztyénséggel összevegyítve e megromlott állapotban szabad akaratot tulajdonítanak az embernek.”[22] A reformátor valóban Ágostonhoz visszanyúlva emeli be rendszerébe a kettős predesztináció elvét, miszerint a kiválasztottakat Isten eleve az üdvösségre rendelte, az elvetetteket viszont a kárhozatra. Szent Ágoston elképzelésén azonban a második elem esetében szövegszerűen is módosít, hiszen Ágoston az elvetettekkel kapcsolatban mindösszesen annyit állít, Isten ismeri őket, azt nem, hogy az ő rendelésére kárhoznak el – Kálvin kegyetlenebb ebben a vonatkozásban (maga is a horribile szót használja, mikor szörnyű határozatnak nevezi az elvetetettek elrendelését).[23] Azt is hozzá kell tennünk, hogy Kálvin nem dolgozta ki részletesen és tételesen a predesztináció elvét, csak mintegy felvázolta. A tétel kidolgozása követőire várt, akik a felvázolt vonalak mentén, a kegyelem lehetősége nélkül végezték el a munkát.
Ezek után azt hiszem, érthető, mi a lényegi különbség az ágostoni és a protestáns predesztináció között. Még ha szigorúan olvassuk Ágostont, akkor is jelentős eltérés az elkárhozottakra vonatkozó tétel, ha pedig azon a szemüvegen keresztül, amelyen át föntebb kíséreltük meg, úgy még nagyobb az elkülönülés.
És ezen a ponton talán magyarázatot lelhetünk arra is, miért maradt ki a Tragédiából a reformáció mint meghatározó történelmi esemény (noha Luther maga szerepel a műben), amit mások mellett Arany János és Szász Károly is a költő szemére vet.[24] Utóbbinak, Szász Károlynak (mint arra Andor Csaba fölhívta a figyelmemet) erről a következőket írja 1863. március 18-án kelt levelében Madách: „Azt mondod t. i. a’ többi közt, hogy a’ reformátió nagyszerű mozgalmának nem lett volna szabad kimaradni az emberiség történetének képeiből. – Ezt én is teljesen osztom, sőt művem írásánál is előttem állt ez igazság, de magát a’ tulajdonképi reformátiót mint gyözelmeset nem véltem használhatni a’ tragédiában, mert ha használom, azt is kénytelen vagyok valami olyan kiábrándúlással végezni, mint a’ többi jeleneteket, hogy t. i. ez sem vezetett czélra. – Igyekeztem tehát a’ reformátió nezhéz [!] kezdeteiből a’ munkálódó emberi szellem küzdelmes első csiráit felhasználni s ezt a’ Tankret, [!] meg Kepler jeleneteiben véltem utólérni, az lehet hogy nem kellően tettem, v. legalább nem sikerrel, csak az iránt akartam magamat előtted igazolni, hogy maga a’ szándék és gondolat megvolt.” [25]
Az a tény, hogy Madách – saját bevallása szerint – azért nem szövi bele művébe a reformációt, mert nem akarja azt is olyan negatívan megítélni, mint a többi eszmeáramlatot, figyelmet érdemel jelen gondolatmenet szempontjából is. Az emberi kudarcok sorozata ugyanis fölértékeli az isteni kegyelem szerepét a Teremtésben. Véleményem szerint Madách számára mindvégig éppen ez: az isteni kegyelem a lényegi kérdés, hiszen ez az elem teszi teljessé a teremtést, ez óvja meg az embert a teljes és végleges, végzetes magárautaltságról, s ez az, ami reményt és hitet adhat küzdelmeiben. Amennyiben az isteni kegyelmet Madách kizárja a Tragédiából, úgy annak kicsengése visszafordíthatatlanul és visszavonhatatlanul tragikus, már-már nihilista lenne.
És ezzel együtt és ezzel párhuzamosan azt is állítom, hogy amennyiben Ágoston, midőn predesztinációról beszél, egyértelműen a megfellebbezhetetlen szükségszerűségről elmélkedne, azzal tagadná, de minimum kétségbe vonná az isteni kegyelmet. Olvasatom szerint Ágoston nem tesz (hívő keresztényként nem is tehet) ilyet, hiszen mikor elrendelést emleget, a fölfoghatatlant próbálja lefordítani fölfoghatóra: azt az emberi értelmet meghaladó tudást és ismeretet, amivel az Isten rendelkezik a mindenségről.

  1. Összegzés

Madách Imre, noha könyvtárában nem találtam nyomát Ágoston műveinek, bizonyosan ismerte Augustinus Aurelius munkásságát, de szellemét, hatásait föltétlenül. S ha nem is beszélhetünk közvetlen hatásról, úgy gondolom, Ágoston és Madách nagyon is egyet gondoltak az egyik legmeghatározóbb emberi alapkérdésről, az akarat szabadságának kérdéséről. Mindketten hisznek a szabad döntésben, s noha Ágoston kései gondolkodásában úgy tűnik, nem a szabad akarat általi cselekedetek döntenek az egyén üdvösségéről, hanem Isten rendelése, ennek a gondolatnak drasztikus determinizmusként való értelmezése véleményem szerint vitatható, s ha árnyaljuk a képet, igen közel jutunk Madách Imre azon felfogásához, melynek az Angyalok Kara ad hangot a Tragédia tizenötödik színében.

 

Felhasznált Irodalom 

ANDOR Csaba – GRÉCZI-ZSOLDOS Enikő (szerk.): Madách Imre művei VI. Levelezés. (Madách Könyvtár – Új folyam 87.), Salgótarján – Szeged, Dornyay Béla Múzeum – Madách Irodalmi Társaság, 2014

 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Fordította: Szabó Miklós. Magyar Helikon, Budapest, 1971.

Augustinus Aurelius: Vallomások. Fordította Városi István. Budapest, Gondolat, 1987.

Bolberitz Pál: Isten, Ember, Vallás a keresztény filozófiai gondolkodás tükrében. Budapest, Ecclesia Kiadó, 1981.

Canterbury Szent Anzelm: Monologion. Prosologion. Fordította: Dér Katalin. Budapest, MTA Filozófiai Intézetének kiadása, 1991.

Fabinyi Tibor (szerk): A hemeneutika elmélete. I. kötet. Ikonológia és műértelmezés 3. Szeged, JATE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék, 1987.

Földesi Tamás: Az akaratszabadság problémája. Gondolat, Budapest, 1960.

Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. I. kötet. Budapest, Kálvin Kiadó, 1995. Fordította: Ceglédi Sándor és Rábold Gusztáv. (Az 1909-ben megjelent kiadás változatlan utánnyomása.)

Luther, Martin: Asztali beszélgetések. Fordította: Márton László. Budapest, Helikon, 1983.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Madách Imre Művei V. Drámák 5. Szeged, Madách Irodalmi Társaság, 2014.

Marcus Aurelius: Elmélkedései. Fordította: Huszti József. Budapest, Európa, 1974.

McGrath, Alister E.: Bevezetés a keresztény teológiába. Fordította: Zsengellér József. Budapest, Osiris, 1995.

Pais Dezső: A görög filozófia. Budapest, Gondolat, 1982.

Platón: Az állam. Fordította Jánosy István. Budapest, Gondolat, 1988.

Platón: Theaitétosz. Fordította Bárány István. Budapest, Atlantisz, 2001.

Platón: Timaiosz. Fordította Kövendi Dénes. In: Platón összes művei III. 307-410. oldal. Budapest, Európa, 1984.

Plótinosz: Az Egyről, a Szellemről és a Lélekről. Válogatott írások. Fordította: Horváth Judit és Perczel István. Budapest, Európa, 1986.

Rotterdami Erasmus: A szabad döntésről. Fordította: Rokay Zoltán. Budapest, Jel, 2005.

Sipos Ferenc: Determinizmus-indeterminizmus-predestináció. In: http://jesz.ajk.elte.hu/sipos46.html

Szent Ágoston: A boldog életről. A szabad akaratról. Fordította: Tar Ibolya. Budapest, Európa, 1989.

Szent Biblia. Fordította Károli Gáspár. Bármely kiadás.

Tallár Ferenc: A szabadság és az európai tradíció. Budapest, Atlantisz, 1999.

Tolnai Vilmos: Madách-filológia. Balassagyarmat-Szeged, Madách Irodalmi Társaság, 2015.

Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok. Budapest, Szent István Társulat, 1990.

Vanyó László: Ókeresztény írók. 1. kötet. Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest, Szent István Társulat, 1980.

 

 

JEGYZETEK

[1] Madách Imre: Az ember tragédiája. 205-206. o.

[2] Földesi Tamás: Az akaratszabadság problémája. 36. o.

[3] Sipos Ferenc: Determinizmus-indeterminizmus-predestináció. In: http://jesz.ajk.elte.hu/sipos46.html.

[4] Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. 1110 B 3. Magyar Helikon, Budapest, 1971.

[5] Vesd össze: Platón: Timaiosz, Az állam, Theaitétosz; Arisztotelész: Nikomakhoszi etika.

[6] Marcus Aurelius: Elmélkedései. 70. oldal

[7] Marcus Aurelius: Elmélkedései. 57. oldal

[8] Vesd össze: Pais Dezső: A görög filozófia. 532-565. oldal

[9] Bővebben lásd: Plótinosz: Mi a rossz és honnan ered? In: Plótinosz: Az Egyről, a Szellemről és a Lélekről. Válogatott írások. 19-40. oldal.

[10] Bolberitz Pál: Isten, Ember, Vallás a keresztény filozófiai gondolkodás tükrében. 238. oldal Kiemelés a szerzőtől.

[11] Bővebben: Szent Ágoston: A boldog életről. A szabad akaratról. Fordította: Tar Ibolya. Budapest, Európa, 1989.; Augustinus Aurelius: Vallomások. Budapest, Gondolat, 1987.

[12] Szent Biblia. Zsoltárok Könyve. 53:2.

[13] Canterbury Szent Anzelm: Prosologion. In: Canterbury Szent Anzelm: Monologion. Prosologion. 145-146. oldal

[14] Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok. 22. oldal

[15] Bővebben: Vanyó László: Ókeresztény írók. 1. kötet. Az ókeresztény egyház és irodalma.

[16] Tallár Ferenc: A szabadság és az európai tradíció. 44-45. oldal

[17] Ricoeur, Paul: Az Ádám-mítosz és a történelem eszkatológiai víziója. In: Fabinyi Tibor (szerk): A hemeneutika elmélete. I. kötet. Ikonológia és műértelmezés 3. 123. oldal

[18] Rokay Zoltán: Rotterdami Erasmus Diatribéje. In: Rotterdami Erasmus: A szabad döntésről. 37. oldal

[19] Luther, Martin: Asztali beszélgetések. 53. oldal.

[20] Rotterdami Erasmus: A szabad döntésről.

[21] Rotterdami Erasmus: A szabad döntésről. 169. oldal

[22] Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. I. kötet. 870. oldal

[23] McGrath, Alister E.: Bevezetés a keresztény teológiába. 348-349. oldal

[24] Bővebben lásd: Tolnai Vilmos: Madách és a reformáció. In: Tolnai Vilmos: Madách-filológia. 89-91. oldal

[25] Andor Csaba – Gréczi-Zsoldos Enikő (szerk.): Madách Imre művei VI. Levelezés. (Madách Könyvtár – Új folyam 87.), Salgótarján – Szeged, Dornyay Béla Múzeum – Madách Irodalmi Társaság, 2014, 359–360. oldal

Ibolya. Budapest, Európa, 1989.

Szent Biblia. Fordította Károli Gáspár. Bármely kiadás.

Tallár Ferenc: A szabadság és az európai tradíció. Budapest, Atlantisz, 1999.

Tolnai Vilmos: Madách-filológia. Balassagyarmat-Szeged, Madách Irodalmi Társaság, 2015.

Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok. Budapest, Szent István Társulat, 1990.

Vanyó László: Ókeresztény írók. 1. kötet. Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest, Szent István Társulat, 1980.

 

 

Ré szeme

Ma reggel a rádióban Mozart Kis éji zenéje szólt. Világtalan macskám, a vak király nevét viselő Béla elmélyülten hallgatta, még dorombolt is hozzá. Én azon tűnődtem, talán ez az egyetlen dolog a Földön, amiben vitathatatlan Európa fölénye. A zene. A kifinomultsága, szerteágazó formavilága, páratlan gazdagsága. Ezen a kontinensen dolgozták ki a muzsika rögzítésének módját, a kottát; ezen a földrészen a legváltozatosabbak a zeneszerszámok és -stílusok, itt a legkimódoltabb a hangzásvilág. Ha valamire, hát erre igazán büszkék lehetünk. Még mi, félig ázsiai magyarok is, fűztem hozzá félhangosan, nem kevés epekeserű iróniával. Elég, ha csak Lisztre, Bartókra vagy Kodályra gondolunk. Éppen ők jártak a fejemben, amikor a rádióban váratlanul fölcsendült a Cintányéros, cudar világ című operettsláger. Nyomban lehűtötte a kedélyem. Ez is európai zene, nyilallt belém fájdalmasan, ez a hamis, negédesen üres semmitmondás. Sőt! Sokak szerint nem csak úgy szimplán európai, de mindenekelőtt magyar. Még a nemzeti kulturális büszkeségeink közé is besorolták pár éve. Igaz, nem konkrétan ezt a cintányéros cudar borzadályt, hanem az operett néven közismert műfaj egészét. Úgy is mondhatnám: en bloc. Béla olvasott a gondolataimban: fújt egyet a rádiókészülék felé…

Magam sem tudom, mi a csudára számítottam, amikor belevágtam ezekbe a jegyzetekbe. Részint érteni, átlátni és föloldani akartam, azt hiszem. Érteni a motivációimat, átlátni a történéseket és föloldani az ellentmondásokat, amelyek bennem feszülnek. Attól tartok, e három kitűzött célból egyiket sem értem el, talán meg sem közelítettem. Részint rögzíteni szerettem volna a világ néhány momentumát, elemét. Az én világomét, amely a végnapjait éli. Nem vagyok elégedett ebben a vonatkozásban sem. Hiszen miközben egy nagyszerű civilizációt, egy remek kultúrát akarok megörökíteni, valójában csak a salakját tudom leírni. A csalódottságot, a bosszúságot, hogy ide jutott. Mindössze azt a ragacsos, mászkos pernyét, ami megmaradt belőle.

– Valaha a nyugati embernek voltak motivációi az evésen és a baszáson kívül is – magyaráztam heves gesztikulációk közepette a minap Dzsehuti nevű könyvesboltomban Benének, az írónak, aki két évvel járt alattam a gimibe. – Volt hite, voltak értékei. Ma olyanok vagyunk, mintha Sade márki valamelyik pamfletjéből léptünk volna elő. Valamikor a nyugati ember céljai nem merültek ki abban, hogy fizikai értelemben jól érezze magát, nem keverte össze a kielégülést és a boldogulást a boldogsággal. Ma az a lényeg, hogy a legújabb gyártású tárgyak birtokában legyünk, kényelmesen, lehetőleg gondtalanul éljünk és évente legalább egyszer, de inkább többször elutazzunk egy másik országba, minél messzebbre, annál jobb. Hallatlanul fontos továbbá, hogy minél több emberrel létesítsünk szexuális kapcsolatot, s ezért bármire hajlandók vagyunk, néhányan még az önsanyargatásra is. Mi több: aki ma a nyugati emberek közül egyáltalán képes önsanyargatásra, az szinte kizárólag ezért képes rá. Azért, hogy vonzó legyen, illetve megőrizze a vonzerejét. Habzsolunk, feszt csak habzsolunk, két pofára faljuk az élvezeteket…

– Minden a régi, nagy kaland, a jó sokból jó sokat, ahogy Menyhárt Jenő énekelte – motyogta Bene.

– Valahogy úgy – helyeseltem.

– A szerelmet egyesek szerint a trubadúrok találták ki – szólt közbe Sonka. Valamiért azon a napon betévedt a Dzsehutiba. Ott téblábolt már egy ideje. Maga se tudta, mit keres. Mi se.

– A szerelmet mindenki kitalálja magának, ha képes rá – legyintettem mérgesen.

Bene erre mesélt az anyai dédanyjáról, aki az első világháborúban kigyalogolt az orosz frontra, hogy egy kis hazai elemózsiát vigyen a férjének.

– Fél évszázaddal később elmesélte nekem a világ keletkezését – folytatta. – Az Istent, Ádámot és Évát. A férje, a dédapám közben ott bóbiskolt a sarokban, pipafüstöt eregetve. Hát, például ez az, aminek vége van. Már nem élnek le életeket egymás mellett az emberek, nem mesélnek sem mítoszokat, sem egyéb történeteket egymásnak, inkább földhözragadt témákon rágódnak. A dédunokák sem hallgatják a dédszülőket… Leginkább nem is ismerik őket.

A választ fogalmazgattam magamban nagy gonddal, ám mielőtt a megtalált szavakat megformálhattam volna, két egyetemista lépett a kasszához; belém fojtották a szót. Ezzel, mint hamarosan kiviláglott, végleg megszakították a társalgást. Miután elmentek, sehogy sem találtuk a beszélgetés fonalát. Erőlködtünk egy ideig, aztán inkább elbúcsúztunk.

Este, otthon vak cicámmal, Bélával folytattam az eszmecserét. Nem jutottunk messzire vele sem. Körben forogtunk, keserű szájízzel, a tehetetlenség feszültségével az idegeinkben. Utána képtelen voltam elaludni. Béla bezzeg nyugodtan durmolt. Hangosan szuszogott, mint rendesen. Megcirógattam a füle tövét. Nem ébredt föl. Halkan fölöltöztem és kiosontam a lakásból.

Hűvös őszi éjszaka borult a környékre. Céltalanul ténferegtem az utcákon, hallgattam a város neszeit, zajait. Részegek gajdolása, ritka éjjeli járművek motorhangjai, egy-egy kutyaugatás, macskanyávogás kúszott be a hallójárataimba.

– Nincs nálad cigi? – állított meg egy kapualjból elém sejlő árnyék.

– Sajnos nincs – feleltem. – Viszont tudok adni némi papírpénzt, ha nem sértelek meg.

– Nem sértesz meg – érkezett a gyors válasz.

Az árnyék elvált a kapualj mélyebb sötétjétől. Ismerem ezt a hajléktalant, hasított belém a fölismerés, gyakorta látom errefelé. Előhúztam a pénztárcám a farzsebemből, kivettem egy kétezres bankót, átnyújtottam a férfinak.

– Köszönöm – mondta. – Nem fogom elfelejteni, ne félj.

– Nem félek – mosolyogtam rá. – Látom a tekintetedben, hogy bízhatok benned.

A hajléktalan közelebb hajolt hozzám, alaposan megvizslatta az arcom. Arra lehetett kíváncsi, szavaim mögött nem rejtőzik-e gúny. Nem rejtőzött. A lelkiismeretem akkor is tiszta volt, azóta is az.

– Lehet, hogy nem veszel komolyan – jegyezte meg a férfi semleges hangon. – Pedig vehetnél… A nevem Harmahisz.

– A gizai szfinx egyik neve az egyiptomiaknál – vetettem közbe. – A név jelentése a horizonton trónoló Hórusz, ha jól emlékszem. Az éppen uralkodó fáraóval is azonosították.

Harmahisz egy pillanatra meghökkent.

– Nocsak – villantotta rám sárga, töredezett és hiányos fogsorát. – Milyen tájékozott vagy az egyiptomi mitológiában.

– Nem annyira – szerénykedtem. – Igaz, ezt véletlenül tudom.

A nyelvem hegyén volt, mégsem böktem ki, hogy a könyvesboltomat is egy egyiptomi istenről neveztem el.

– Többé-kevésbé jól tudod – dicsért a hajlék nélküli. – A szfinxet Horánnak is hívták, az arabok pedig Abu-’l-hulként emlegették, ami annyit tesz, a Félelem Atyja. Az én nevem természetesen nem azért Harmahisz, mert bárhol vagy bármin uralkodnék, nem is azért, mert félni kell tőlem, hanem azért, mert folyton figyelek, mindent megjegyzek. Én vagyok a tanú. Akár a szfinx. Az emberek szeme előtt élek, mégsem vesznek rólam igazán tudomást, mintha csupán egy gyík volnék a falon. Mindenki fél kicsit, ha az útjába akadok, ám félelme nem tudatosodik igazán, inkább óvakodásként, émelygésként jelentkezik.

Milyen pontosan fogalmaz, álmélkodtam. Sajátos nézőpontjából valóban tökéletes a párhuzam közte és a piramisok őre között.

– Akár a napszemmel is azonosíthatnának, nem gondolod? – bökött felém az ujjával. – Ha ismered az egyiptomi mitológiát, tudod, mi az.

– Ré szeme – bólogattam buzgón. – Előle nem bújhat el semmi és senki.

Harmahisz elégedett bólintott.

– Pontosan. Csakhogy mégsem én vagyok Ré szeme. Én Harmahisz vagyok, a szfinx. Figyelek és gyűjtöm az adatokat, információkat, elraktározom őket és csakis annak adom ki, akit megillet. És téged, immáron tisztán látom, egyszer majd megillet… Bizony elhiheted nekem: nem foglak elfelejteni. Mi a neved?

– Czeredi Hunor Gábor – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Nem feledlek, Czeredi Hunor Gábor – mondta még Harmahisz, mielőtt visszalépett a kapualj sötétjébe. Pár másodpercig még tanácstalanul álltam, szerettem volna újabb kérdéseket föltenni, tovább húzni a beszélgetés fonalát. Végül letettem szándékomról. Csöndesen, kimért léptekkel hazafelé indultam.

– Bolond lehet? – tanakodtam magamban, s alig vártam, hogy megtanácskozzam a kérdést a macskámmal. Ő azonban még mindig mélyen aludt, amikor hazaértem, nem számíthattam utolérhetetlen bölcsességére.

– Bolond lehet – szögeztem le. – Szebb napokat látott bolond.

Ennyiben maradtam magammal. Mindazonáltal van bennem egy fura bizonytalanság azóta is. Nem mintha misztikus lénynek látnám a hajléktalant – nem, nem, ennél racionálisabb és modernebb, európaibb ember vagyok. Viszont a zsigereimben érzem, hogy valami különös titka van. Nagyobb titok az őrületnél…

 

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

 

(Illusztráció: Karen Hickerson)

A koldulás kultúrája

I. Történeti áttekintés

A koldus, írja a Magyar Néprajzi Lexikon szócikke, „munkaképtelen vagy beteg, nyomorék fiatalabb, de inkább öregember vagy asszony. Helységről helységre járva kéreget, éjjelre valahol, ahol engedélyt kap (gyakran melléképületben, istállóban), meghúzza magát. A vásárokat, búcsúkat, vasárnap a templomot keresi fel nagyobb adakozás reményében. Ezeken általában állandó és megszokott helye van. Voltak templomi koldusok, akik csak a templomajtóban kéregettek. Némely helyen – így pl. Mezőkövesden – szervezetbe tömörültek a koldusok…”

Ebből a meghatározásból világosan kiolvasható, hogy a hagyományos világban (a népi kultúrában) a koldus azért vált koldussá, mert valamilyen testi fogyatékossága miatt képtelenné vált, esetleg születésétől fogva képtelen volt a munkavégzésre, ezért a létfenntartáshoz szükséges alapvető javakat (élelmiszer, ruhanemű) adományokból szerezte meg. Voltaképpen ez a klasszikus koldus egyidős az emberi társadalmakkal. Az ókori civilizációkban már léteztek ilyen elesettek, számos ókori szöveg között maga az Ótestamentum és az Újtestamentum is említi őket. Jellegzetes tulajdonságuk a munkaképtelenség: a csonkaság, testi, netán súlyos szellemi fogyatékosság. Magyarán: ezek az emberek azért váltak koldussá, azért szorultak a társadalom legperemére, mert fizikai alkalmatlanságuknál fogva nem tudták az önfenntartásukhoz szükséges munkát elvégezni. Ugyanakkor a hagyományos világ, jóllehet nyilvánvalóan lenézte őket (lásd: Ótestamentum, Sirák fiának könyve 40. 28), egyszersmind valamiféle felelősséget is érzett ezek iránt a számkivetettek iránt: erkölcsi értelemben kifizetődő volt a támogatásuk. A kis közösségek (Magyarországon a hagyományos faluközösségek) pedig egyenesen eltartották a maguk koldusait, megóvták őket az éhhaláltól.

A kép, persze, már a kezdetekben sem ennyire világos és tiszta, s a Római Birodalom még tovább árnyalja. Az első proletárok Rómában alakulnak ki, amely rétegek sokáig még a katonáskodás alól is felmentést nyertek és jószerével az állami gabonakiutalásokból éltek. A polgárjoggal rendelkező plebejusok egyre növekvő tömegeit a Köztársaság válságát követően a Birodalom fennállásának utolsó időszakáig gyakorlatilag az állam tartotta el. Azok a szabadok viszont, akik sem polgárjoggal nem rendelkeztek, sem megélhetést biztosító szakmával, gyakran koldulni voltak kénytelenek. – Olyan emberekről van tehát szó, akik nem testi fogyatékkal élnek, akik, úgymond, erejük teljében vannak, ám a munkaerőpiacon ennek ellenére nem tudnak megfelelő, a létfenntartást biztosító munkát szerezni maguknak. A Római Birodalom bukása után a koldusok száma megcsappan, jellegük is inkább a klasszikus koldust idézi.
Az érett középkorban, különösen a reneszánsz után a klasszikus koldusok mellett újra megjelennek olyan koldusok, akikre nem illik a föntebb idézett és taglalt klasszikus leírás, inkább a római tömeges nyomorgókra emlékeztetnek. A jelenség oka a városok erősödése és ezzel arányosan a városi szegénység szaporodása. Ez a városi szegény réteg „ihleti” a kolduló rendeket is: Szent Ferenc és Szent Domonkos közösségei, különösen előbbinek az úgynevezett kisebb testvérei életüket az adományok gyűjtésére, a magántulajdon nélküli életre teszik föl.
A középkor utolsó időszakában a koldulás olyan problémává növi ki magát, amelyet szabályozni kell. Példa erre az 1478-as nürnbergi koldusrendelet, amely kizárólag a keresőképtelen helyiek számára tette lehetővé a kéregetést (tehát a klasszikus koldus típusát védte).
A középkor végére, az újkor elejére megjelennek a szervezett koldusbandák is (Villon verseiben számos helyen találkozhatunk velük), végül az ipari forradalom után a jelenség tömegessé válik (kiváló irodalmi vetületei ennek Dickens művei).
A tömeges szegénység egyértelműen az ipari forradalommal magyarázható. Egyfelől nő a népesség az életkörülmények és az orvoslás fejlődésével, másfelől a megnövekedett népesség számára nincs elegendő, a megélhetést biztosító munka: ismét megjelenik a proletariátus. A modern koldusok nagy többsége már közülük kerül ki.
A 19. és a 20. század fordulóján egy kiváló magyar novellista, Cholnoky Viktor így ír A senkik szigete című nagyszerű elbeszélésében: „Csakhogy még a senki is háromféle. Még a senkik között is ott van a nagy, a kiirthatatlan úr: a kaszt. Az egyik senki olyan, hogy sohasem volt valaki, és soha nem is lesz más, mint senki. […] A másik olyan senki, hogy valaha valaki volt, és abból lett senkivé. […] A harmadik senki végre az a senki, aki […] mindig senki volt, de egészen bizonyos, hogy lesz belőle valaki.”
Cholnoky leírása zseniális: az élet peremére sodródott emberek között ott vannak a teljességgel kilátástalan sorsúak, akik mindig a társadalom megtűrtjei voltak csupán, s nem is lesznek mások soha, ám ott vannak azok is, akik jobb módból csúsztak le, mindazonáltal a kiemelkedés, a fölemelkedés sem lehetetlen (míg a klasszikus koldus életét legfeljebb valami csoda változtathatta meg).
Az Osztrák-Magyar Monarchia – melynek jogelődje, a Habsburg Birodalom 1775-től szabályozta rendeletben a koldusok tevékenységét – 1879-ben megtiltotta az engedély nélküli könyöradomány-gyűjtést, a 16 éven aluli gyerekek koldulásra küldését, a koldusok csoportos fellépését, a nyomor és a betegség színlelését. Ez arra enged következtetni, hogy ebben az időben már megjelent az üzletszerű koldulás, magyarán: a koldusok bűnszervezete.
A II. világháború után két törvény szabályozta a koldulást: az egyik ezer forintig büntette, a másik a közveszélyes munkakerülés révén szankcionált. Ez utóbbit 1989-ben hatályon kívül helyezték.

85339

II. A koldulás és annak kultúrája napjainkban

„Az emberek mintegy felét nagyon, további egyharmadát kismértékben zavarja a koldusok látványa. Különösen a nők és az értelmiségiek közérzetét rontja, ha jártukban-keltükben kéregetőkkel találkoznak – derül ki a Marketing Centrum Országos Piackutató Intézet tavalyi, a főváros, a megyeszékhelyek és néhány vidéki nagyváros felnőtt lakosságát reprezentáló közvélemény-kutatásából. A vizsgálat tanúsága szerint a polgároknak csak a kisebbik része, 41 százaléka gondolja úgy, hogy a koldusok visszaélnek az emberek segítőkészségével, és a legtöbben lelkiismeret-furdalást éreznek, ha nem adnak pénzt a hozzájuk fordulónak” – írta Dobszay János 1995-ben.
Az elmúlt 15 esztendő ezen vélhetően csak rontott. Attól tartok, azok aránya, akik úgy gondolják, hogy „a koldusok visszaélnek az emberek segítőkészségével, és a legtöbben lelkiismeretfurdalást éreznek, ha nem adnak pénzt a hozzájuk fordulónak”, jelentősen nőtt és a véleményt a sajátjukénak érzők a társadalom többségét teszik ki. A koldusok ellenséges közegben, közmegvetés tárgyaiként élik az életüket. És a társadalom nem tesz különbséget, holott markáns eltérések figyelhetők meg.

II. 1. Hajléktalanok

Ha koldusokról beszélünk az 1990 utáni Magyarországon (mert az 1945 és 1990 közötti időszakban ilyenekről nem beszélhettünk, jóllehet voltak koldusszerű életvitelt folytató emberek akkor is, noha csak elszigetelten és nem jellemzően) mindenekelőtt a hajléktalanokról kell említést tennünk.
A hajléktalanok első generációja, akik 1989–1990 körül váltak fedél nélkülivé, meghatározóan a felszámolt munkásszállásokról utcára került férfiak voltak. Közülük ma már kevesen élnek. A hajléktalanok mikrotársadalma azonban folyamatosan kapja az utánpótlást. „A családok, emberi sorsok tükrében állíthatjuk, hogy ma bárkiből lehet hajléktalan. Azokból persze könnyebben, akik különböző krízishelyzetekben valamiféle fogékonyságot, esendőséget mutatnak a megcsúszásra. Akadnak az életsorsban bevésett történetek, de nem ritka, hogy szenvedélybetegséggel, alkohollal, a családi körülmények kedvezőtlen alakulásával kapcsolatos a háttér elvesztése. Megjelent a lakásmaffia, a GYIVI-s fiatalok kisebb-nagyobb csoportja és megfigyelhetjük az idős emberek kisemmizését, lakásból való eltávolítását. A munkanélküliség, a szegénység, a társadalmi létezés összes negatív tényezője együttesen alakítja a hajléktalanhelyzetet falvainkban, városainkban.” A legnagyobb különbség a nyugati és a keleti típusú hajléktalanlét között, hogy míg nyugaton az esetek 70%-ában egyéni hibák okozzák az utcára kerülést, addig keleten hasonló arányban az egész (jogi, szociális és társadalmi) rendszer éppolyan hibás.
A hajléktalanok jelentős része kiegészítő tevékenységként (hiszen sokuknak van valamilyen szociális jövedelme vagy nyugdíja) mindig is folytatott koldulást – kéregetés, „lejmolás” formájában. A „lejmolás” célja elsősorban pénz, másodsorban cigaretta. Előbbi többnyire alkoholra kell, utóbbi felhasználása egyértelmű. Annak oka, hogy a hajléktalanok mindenekelőtt alkoholra „lejmolnak”, a nagyobb városokban (és a hajléktalanok túlnyomó többsége a nagyobb városokba húzódik) működő ingyen konyhákban keresendő: ételre nem kell költeniük. Abba nem szeretnék belemenni, hogy megvetendő, vagy sem a fedél nélkül maradtak alkoholizmusa. Pusztán arra kérném azokat, akik a hajléktalan-problémát „megoldják” a gyűlölködéssel és azt kérik számon ezeken az embereken, hogy nem dolgoznak; csak azt kérném ezektől az emberektől, gondolkozzanak el egy kicsit. Miként vállalhatnak valaki munkát lakcím nélkül? Ki adna munkát egy legyengült embernek, aki sem pihenni nem tud rendesen, ennél fogva a munkát sem képes odaadóan végezni, sem tisztálkodni? Hogyha erre az a válasz, hogy ez esetben a hajléktalan vállaljon feketén fizikai munkát (pl. kertásást, segédmunkát építkezéseken), hát erre reagálni sem érdemes. Ugyan mi motiválhatná ezeket az embereket efféle megerőltető és vajmi kevés haszonnal kecsegtető tevékenységekre? Hogy majd a kertásásból megkeresett havi 20 ezer forintból visszaküzdik magukat a társadalomba? Ugyan!
A hajléktalanok koldulásai, azaz „lejmolási” technikáira visszatérve kijelenthető, hogy azok siralmasak. A társadalomban meglevő, feléjük irányuló mély előítélet és masszív gyűlölet, valamint állandó ittasságuk miatt kevesen adnak nekik pénzt, a potenciális adakozók meggyőzése érdekében kifejtett erőfeszítéseik tehát nem túl sikeresek. Általában csak a szociálisan az átlagnál érzékenyebb, illetőleg a szokásost messze meghaladó empátiával rendelkező emberek nyúlnak a zsebükbe, és hagyják, hogy a hajléktalanok „lelejmolják” őket.

II. 2. A valódi koldusok

A hajléktalanok mellett jelen vannak a magyar nagyvárosok utcáin valódi koldusok is. Ezek egy részére többé-kevésbé igaz a klasszikus koldus leírása, másik hányaduk valamiféle szolgáltatást nyújt a koldulásért cserébe (bizonyos típusú utcazenészek), akadnak átmeneti koldusok, végül megjelentek a koldusmaffia által foglalkoztatott koldus-szakmunkások.

II. 2. 1. A néma kéregetők

Az utcák porában, aluljárókban, templomok előtt nem ritkán találkozni olyan férfiakkal és nőkkel, akik némán kuporognak, ám közben sapkát, kalapot, műanyag poharat helyeznek maguk mellé, várva az adományokat. Ezek az emberek igen nagy százalékban fogyatékosok, fogyatékosságukat (végtaghiány, testi deformitás) pedig közszemlére is teszik, ezzel próbálják megindítani a járókelőket. Megindítani, azaz meggyőzni: kizárólag a vizualitással, szótlanul. Néhányan, akiknek látható hibájuk nincs, kicsiny táblákra írják, hogy miért kényszerültek koldulásra. Jellemző, hogy a koldusok e típusa (mely számos jellegzetességében azonosítható a klasszikus koldussal) verbálisan nem kísérli meg a meggyőzést, nem szólítja meg az embereket, nem lép eléjük, hanem puszta jelenlétével, elesettségének, hátrányainak képi hangsúlyozásával próbál hatni.

II. 2. 2. A szolgáltatók

Különösen sétálóutcákon, frekventált helyeken találkozhatunk azokkal a koldusokkal, akik nem fogyatékosságukra hívják fel a figyelmet adományokra vágyván, hanem éppen ellenkezőleg: produkálják magukat. Énekesek, akik nem tudnak énekelni, zenélni képtelen zenészek, valamint jósnők, jövendőmondók tartoznak ebbe a csoportba.Előbbiek úgy tesznek, mintha utcazenészek volnának (egyik-másik bizonnyal még el is hiszi magáról), ám a hangjuk repedt fazékéhoz hasonlatos, hangszereikből kakofónia árad. Mégis számíthatnak némi bevételre: az emberek aprópénzzel jutalmazzák a szándékot, amellyel megkísérelnek megdolgozni az adományokért.
Utóbbiak módszere a leszólítás. Különösen nőkre és fiatal párokra vadásznak, a szebb jövőről szóló jóslatokért cserébe némi pénzt várnak el. Ez rafinált módszer, még az előzőnél is rafináltabb, hiszen olyan, mintha valóban szolgáltatást végeznének, ám ez természetesen csak a látszat.

II. 2. 3. Alkalmi és átmeneti koldusok

Gyakran találkozhat a városi ember olyanokkal, akik kórházi zárójelentéseket lobogtatva a hazautazáshoz szükséges busz- vagy vonatjegyre kérnek pénzt, vagy átmeneti nehézségekre hivatkozva ételt, hasonló alapvető szükségleti cikket szeretnének vásárolni a megszólított segítségével. Ez a legtöbb esetben persze csak taktika, ám néha valóban nem életvitelszerű koldulásról van szó, vagy ha arról is, a művelője még nem adta meg magát sorsának, még ki szeretne törni, még úgy érzi, csak ideig-óráig vergődik ebben a nehéz helyzetben.

II. 2. 4. A koldusmaffia

Világirodalmi példák garmadáját lehetne citálni, mindenekelőtt megint csak Dickens regényeit a koldusok hálózatairól, szervezeteinek meglétéről. Ehelyett egy tizenkét évvel ezelőtti újságcikkből idéznék: „A mai, abszurd helyzetet jól illusztrálja annak a Romániából érkezett bérkoldusnak a példája, akiről Bús Balázs, a magyarországi koldusvilág kutatója, a Fővárosi Önkormányzat szociális bizottsága szakértője számolt be a HVG-nek. A féllábú koldus a Deák téren kéregetett, majd amikor az őt kutatóként megkérdező szociális munkás, illetve társa szóba elegyedett vele, nyilvánvalóvá tette, hogy bár »felettesei« figyelik, segítséget szeretne kérni. Mint kiderült, az illetőt és több társát Romániából hozta át egy házaspár, akik kiterjedt hálózatot tartottak fönn olyan sánta, rokkant és mozgássérült emberek felkutatására, akiket Magyarországon eredményesen »koldultathatnak«. A Ioan keresztnévre hallgató kéregető is közéjük tartozott. Azzal csábították át, hogy a megkeresett pénzen osztoznak majd. A magyarul egy szót sem tudó Ioannak és sorstársainak az előre kijelölt helyeken kellett nap nap után koldulniuk, »gazdáik« időről időre ellenőrizték őket, s elvették az addig összegyűjtött pénzt. Cserébe csupán szegényes ellátást és alvási lehetőséget kaptak, de mivel csak a szállás és a »munkahelyük« közötti útvonalat ismerték, magyarul pedig egy szót sem beszéltek, nem tudtak hazautazni.”
Ilyen emberekkel bármikor találkozhatunk ma Magyarországon. A koldusmaffia létezik. Kizsákmányolt, rabszolgasorban tartott kéregetői a klasszikus koldusok módszereit, meggyőzési mintáit használják, nyilván, mert ezek a leghatásosabbak: az elesettséget mi sem bizonyítja jobban az átlagember szemében, mint a testi fogyatékosság.
De a helyzet talán még ennél is rosszabb. Ezt egy szegedi példával támasztanám alá. Évekkel ezelőtt kezdett koldulni a Belvárosban, elsősorban a Kárász utcán, a Széchenyi téren, a Klauzál téren, a Dugonics téren egy cigánylány. Testi hibája nem volt, élelemre kéregetett. Aztán egyik napról a másikra eltűnt, hogy fél év múlva újra visszatérjen – egyik alkarja nélkül. Természetesen nem kizárható, hogy balesetben veszítette el egyik karját, ám az eset fölöttébb gyanús, az tagadhatatlan. További fejlemény, hogy egy ideje már karon ülő gyermekével fokozza a meggyőző erejét.Összességében a koldulás kultúrája leginkább a szervezettség irányába mozdult el (azt ellenben semmiképpen nem állítanám, hogy „fejlődött”) az emberiség történelme során, ám már ezek a szervezett formák is meglehetősen korán kialakultak. Ugyanakkor a meggyőzés technikáit tekintve a módszerek alig változtak, a leghatékonyabbak pedig mind a mai napig a legősibb taktikák és technikák. A szervezett koldulás mellett hazánkban leginkább a hajléktalanok alkalmi kéregetése, „lejmolása” erős. Az összetett és mélyen gyökerező probléma megoldására javaslatot tenni nem feladata ennek a dolgozatnak – és meghaladja a szerző képességeit is.

578583_592332014116599_1224273803_n

(Ezredvég. 2013.)