XXVI. fejezet

Egyedül

Fölültem, hátamat nekitámasztottam a fa törzsének. Kegyetlenül fájt a fejem. A macska végigszaglászta a lábamat, aztán odébb állt. Kinyújtottam felé a kezem, erre még messzebbre húzódott. Leült, figyelt. Átkutattam a hátizsákot. Pulóver, bicska, ing, egy pár zokni és egy kulacs, tele vízzel. Ennyi volt a tartalma. Ittam pár kortyot. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy arcomat cirógassa a föl-föltámadó szellő és a napsugár. Idilli is lehetett volna ez az állapot, ha nem lettem volna olyan végtelenül magányos, mint még soha. Jóllehet életem nagy részében egyedül éltem, így gazdag tapasztalatokkal rendelkeztem a társtalanságról, Kíra hiánya egészen más volt, mint bárki másé. Elfogadhatatlan. Megszokhatatlan. Olyan éles fájdalommal hasított belém a veszteség, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Zokogni kezdtem.
Talán órákig is eltartott, míg elapadtak a könnyeim, talán csak percekig. A macska addigra eltűnt.
− Mi a picsát csináljak? – kérdeztem fennhangon.
Nem vihettek messzire a pincétől, morfondíroztam. Visszaólálkodom, kikémlelem őket. Hátha sikerül megszöktetni Kírát… Mindenekelőtt azonban keresnem kell egy kuckót, ahol meghúzódhatok.
Nem volt nehéz megállapítanom, hogy egy ligetben hagytak magamra. Pár perc séta után fölismertem a környéket. Úgy hat-hét kilométerre lehettem a pincétől, ami az Áramszünet előtt nem számított távolságnak, az új világunk azonban sokkal nagyobb és félelmetesebb volt, mint a régi. Néhány kilométer annyit jelentett, mint korábban ezer. Járőrözés közben nem egyszer jártam már azon a tájékon, ahová kilöktek. Néhány kisebb-nagyobb facsoporton kívül mindenütt csak a pusztát és az elvadult szántóföldeket láttam, néhol elhagyott épületegyütteseket, amelyekben akár emberek is élhettek.
− Nem túl biztonságos vidék – szűrtem a fogaim között. Különös módon pár pillanatig úgy hittem, ennek az adott körülmények között is van jelentősége. Talán valami ősi, elemi ösztön hatására rövid ideig bíztam abban, hogy hamarosan viszontlátom Kírát és lesz értelme folytatni az életet.
Nemsokára azonban elmúlt a bizakodás. Elpárolgott belőlem, akár vízcsöpp a napsütötte asztallapról. Elgyengültem. Az utolsó fa is elmaradt mögöttem. Előttem, ameddig a szem ellát, kies pusztaság húzódott. Az jutott eszembe, ami hajdan Marcus Aureliusnak, ugyan mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? Előttem beláthatatlan, üres pusztaság feküdt. Itt-ott egy-egy bokor, nagyobb kő, virág, gyom, gyík, madár. Hát, ennyit az ürességről, gondoltam, már csak az isteneket kellene fölkutatnom. Barna réti héja csapott le tőlem nem messze, a fűben bóklászó kicsike, prémes állat megejtő hangon sivított, ahogy a karmok a bőre alá hatoltak. Gyorsan gyilkolt a ragadozó, már emelkedett ismét, az aprócska emlős ernyedten csüngött alá. Nem, ez nem üres pusztaság, még ha beláthatatlan is, csóváltam a fejem. Minden négyzetmétere beláthatatlan, ráadásul. Mégsem üres, messze nem az. Megtorpantam, leereszkedtem a sarkamra. Le kell nyugodnom, hajtogattam magamban, nem kell botorságokon agyalni. Leültem, kinyújtottam a lábamat, levettem a hátizsákot. Elhevertem, a fejem egy fűcsomón nyugtatva bámultam a felhőket az égen. Hárman voltak, két nagy, kövér asszonyság a Monarchia idejéből és egy csontsovány tinimodell, igazi pedofilok kedvence a múlt század kilencvenes éveiből. Három pár riadt tekintet tapadt rám, a habos ruhakölteményekből kicsordult a háj és kilógott a lóláb alakú borda, a hajkoronát mímelő foszlányokon megcsillant a napsugár, s a fülem mellett énekelni kezdett egy tücsök. Talán az a tücsök, akinek hajdanában az a bizonyos afférja adódott a hangyával. Bár nem értem, egy hangyával miként lehetett afférja, mikor a hangyák tömegben élnek, hallottam a szőrszálhasogató, vérfagyasztóan bugyuta kérdést, legszívesebben üvöltöttem volna. Tudtam, hogy Találkozásaim a pokollal címmel már sosem írok könyvet, pedig egy időben dédelgetett tervem volt. Nem drogról és nem alkoholról, nem húsevő növényekről (nővényekről), de az olykor már-már elviselhetetlen lelki-szellemi fájdalomról számoltam volna be abban a vaskos munkában, a hülyeség terrorjáról, amivel jártamban-keltemben oly gyakorta találkoztam, amivel jártunkban-keltünkben oly sűrűn akadtunk össze az Áramszünet előtt. És utána is. Lehunytam a szemem, enyhe émelygés bizsergette a torkom, valahol a bárzsingom tájékán nedvek szivárogtak keresztül szöveteken, összeszorított szemhéjamra rovar telepedett, mohón hörpölte a szemöldökömben fönnakadt verejtéket. Mozdulatlan maradtam. Ha erre járna, kétségtelenül oldalba vizelne egy kóbor eb, gondoltam; ha aranysakál, megkóstolna, hátha már nem élek. Pedig az még odébb van. Nem sokkal, de még odébb.
Ezek jártak a fejemben. Nem hagytam, ellenálltam. Fölálltam, mentem tovább. Órákig gyalogoltam kelet felé. Több ligeten haladtam át. Szürreálisan beeső fény nyelt magába, ahogy visszaléptem a fák közé. A törzseken moha, a kéreg barázdáiban élőlények serege. Többnyire siettek. Néhány hernyó jelentette a kivételt, ők komótosan araszoltak fölfelé. Vagy lefelé, késztetéseik szerint. Eredeti gondolatokra törekedtem, de csak a számtalan közhely egyike keringett bennem: én is ilyen araszoló hernyó vagyok, lefelé vonszolom magam, a gyökerek közé, a föld alá. Humusszá olvadnak a sejtjeim nemsokára. A lét és a semmi határán lebegek majd. Talán egy-két hét még, ami hátra lehet, gondoltam, többet úgyse bírok egyedül. Nem fájt semmim, csak zsibongott mindenem. Nem vagyok beteg, gondoltam, csak haldoklom – amennyiben az a haldoklás, midőn az ember közel érzi a halált. Mostantól fogva lassan mozgok, határoztam el, hiszen immár gyönge vagyok. Ha itt lenne Kíra, nem tudnék mit kezdeni vele. Egyik pillanatról a másikra elmúltak belőlem a vágyak, a nedvek belémsavanyodtak. A zsibongás, a gyengeség, a lelki kínlódás lassan majd testi fájdalommá alakulnak. De még nem most, még nem itt, a fák között, a földből előtüremkedő gyökerek kígyóin bukdácsolva, a beeső fény pászmáival a testemen.
− Örülök, hogy nem vagy itt, Kíra, nem látsz, nem érzed a szagom, a pórusaimból áradó pusztulás szagát. Örülj te is ennek. Remélem, örülsz… – motyogtam.
Napokig, hetekig éltem félőrülten, letargiában. Egy évtizedekkel korábban összedőlt vályogtanyában húztam meg magamat, négy, legfeljebb öt kilométerre a pincétől. A tanya udvarán találtam egy félig betemetett kutat, az egykori fészerben kötelet és vödröt. Ha nem is a legkellemesebb zamatú, de iható vizem volt.
Beköltözésem másnapján a tanya belső szobájában, keskeny kanapén egy mumifikálódott holttestre bukkantam. Nő lehetett, és egy hegedűt ölelt magához. Sokáig csak ültem mellette egy sámlin, figyeltem a tetemet. Biztosra vettem, hogy az egykori hegedűslány az, akivel Tibi tanyáján ismerkedtem meg egy másik életben, amikor a tanya még búvóhely volt és nem rémálom. Végül rongyos pokrócokba csavartam és eltemettem. Jó mélyre ástam el. Többet nem tehetek érte. Sem magamért. Ahogy ott álltam a sírhant mellett, kegyelmet éreztem. Azt hiszem.
Három vagy négy alkalommal is láttam a távolban járőröző Tigriseket. Nem tagadom, minden este sírtam. Nem tagadom, képtelen voltam épkézláb tervet kieszelni. Meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek, hogy társakat keressek, és szövetségesekkel térjek vissza. Biztos voltam abban, hogy minden létező embercsoport legföljebb nyomorult, erőszakos banda, vagy még annál is rosszabb, minden emberi mivoltából kivetkőzött, kíméletlen horda… Éjjelenként zaklatott álmok látogattak. (…)

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski

(A regény a Kortárs Kiadónál jelent meg.)