Saramago-nak nem szokása megmagyarázni, miért következik be egy „világvége”. Akár az Ibéria-félsziget pusztulása, mely „egyszercsak” leszakad Európától (Kőtutaj), vagy az emberi civilizációé, mikor is az emberek „hirtelen” – egyetlen ember kivételével – elvesztik a látásukat (Vakság). Bár a katasztrófát  villámcsapásként élik át a szereplők, lassan-lassan kiviláglik, hogy valamifajta összeomlás elkerülhetetlen volt.
Bene Zoltán regényében egy több évtizedes áramszünet löki vissza a történelem előtti (utáni?) időkbe az emberiséget. Bene Zoltán nem bízza a múltat a jelenre, vagyis a mi jelenidőnket a katasztrófa utáni időkre, hanem megmutatja, milyen politikai döntések, társadalmi-kulturális folyamatok siettették a “világvégét”. Az Áramszünet cselekménye két szálon fut: Kíra és Hunor realista aprólékossággal bemutatott bolyongása mellett előkerülnek Hunor az áramszünet előtt, a XXI. század elején  írt naplóbejegyzései ,eszmefuttatásai – a kortárs olvasó közelmúltja és jelene. (Az én életemben az Áramszünet tipográfiailag is elkülönülő, nehezen kisilabizálható naplóbejegyzéseinek „történelmi” jelentősége van: miközben csodálkoztam azon, hogy a jövő – legalábbis számomra – „olvashatóbb”, mint a jelen, először éreztem úgy, hogy talán szemüveget  kéne beszereznem. )
Az aprócska betűkkel nyűglődve eltöprengtem azon, egyáltalán szükség van-e erre a cselekményszálra? Bene Zoltán nyilván igazolni akarja, hogy a „világvége” nem véletlenszerű katasztrófa, másfelől Hunor útkeresése, házasságai, állásváltoztatásai mutatnak is némi párhuzamot az áramszünet utáni, egyre rémálomszerűbb bolyongással. Csak éppen ez áramszünet előtti években a szülőváros, Szeged, a katasztrófa utáni években Kíra tölti be a “biztos pont” szerepét. Hunor hajdani szegedi barátai is feltűnnek az apokalipszis látomásában, sokszor önmagukból is kifordulva, tulajdonképpen egyedül Hunor, a főszereplő az, aki mindvégig azonos marad önmagával.
A nyugati világvége-irodalomban kirajzolódik egy jellegzetes „túlélő-típus”, és ebbe Czeredi Hunor Gábor, a regény főhőse, a hajdani szegedi könyvkereskedő teljesen beleillik: töprengő, óvatos, konzervatív, de spirituálisan nyitott, kezdeményező, hajlandó nemcsak kompromisszumot kötni, hanem ésszerű kockázatot is vállalni, személyes kapcsolataihoz a végletekig ragaszkodik. De Hunor mégiscsak egy helyét nem találó, rosszkedvű, tartós párkapcsolatra képtelen, korosnak számító lúzer a „békebeli” Szegeden – hogy lesz hát belőle egy, a saját integritását sikerrel megőrző krónikás, szerencsés és rátermett túlélő az apokaliptikus felfordulásban? Engem jobban érdekeltek volna Hunor anyjához és húgához fűződő sikertelen kötődési kísérletei, mint Hunor bő lére eresztett politikai és társadalomfilozófiai értékelései, hiszen ezek jobban árnyalták volna integritásának későbbi megszilárdulását is. Vagy ez az olvasói elvárás is csak szemüveg dolga? A nőolvasók hagyományos elfogultsága? Nem hinném.
Hiszen Hunor magánéletét az a rettenetes világvége „igazítja helyre”, ahol a ragaszkodás, a gyász, a szerelem, bármiféle érzelmi kötődés, egyáltalán az individumként való létezés az erősek és kegyetlenek kiváltsága. A Szeged körüli pusztaságban, a pincék és tanyák közt szerveződő kommunákban a gyengék elvesznek, ha a másikhoz, a gyerekükhöz, a szerelmükhöz vagy a szüleikhez próbálnak ragaszkodni. Persze a mindenkori hatalomnak való önkéntes alárendelődés elkerülhetetlenné teszi, hogy az erősek zsákmányállatként tekintsenek a gyengékre, így a társainkat feláldozó gesztusokkal is csak ideig-óráig hosszabíthatjuk meg az életünket. Bene számos kommuna-típust, embertelen közösségszervező stratégiát bemutat (ez rokonítja a regényét a Vaksággal), míg a pokolról pokolra vándorló hősei el nem jutnak a „Menedékbe”, egy valóban élhető utópisztikus közösségbe.
A tanyáról tanyára, faluról falura való vándorlás – amúgy ezek a regény legmegrendítőbb, legerősebb oldalai – nemcsak a kezdeti közösségszervezés, a „farkasvilág” áldatlan viszonyait leplezi le. Bene Zoltán remek regényében, az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág (amely amúgy is egy háborús pusztítást, a török háborút követően, az emberi tevékenység eredményeképp vált ilyen pusztasággá) is kimutatja a “foga fehérjét”. Mintha a menekülők ellen maga a természet is fellázadna, az Alföldre – ahol minden emberi mozgás könnyen látható, ahol sehová nem lehet elbújni, ahol pincékben, romos tanyákon rejtőznek az emberek – kíméletlen erővel csap le a forróság is, a hideg is. Az Új Közösség tagjaként bóklászó Hunor egy rettenetes napot tölt télen a szabadban, ebben a minden életet megbénító ürességben és pusztaságban, amikor is a hangok szinte megpendülnek a hidegben, és a repülő madarak is megdermednek, és holtan hullanak le – a magyar irodalom egyik legszebb „puszta télen”-ábrázolása ez.
De vajon a test nem lázad-e fel? A regénynek ez a szála egy szerelmespár vándorútjáról szól, de szexről szinte soha nem olvasunk, az élelem megszerzése központi fontosságú, de a hősök soha nem esznek egy jót, a vándorlásról szó részeket szinte végig meghatározzák az ürítkezéssel és emésztéssel kapcsolatos, nyomasztóan részletes leírások.
Hiszen a katasztrófa után minden “elszaródott”.  Márpedig aki fogyaszt, annak előbb-utóbb ürítenie kell. Az áramszünet után öklendezzük fel, ürítjük ki magunkból a korábbi rettenetes habzsolások-dőzsölések emlékeit.

Nem a test a „menedékünk” (melynek vándorlás közben is a foglyai vagyunk), még csak nem is a természet vagy a szerelem, hanem a mítosz – erre épül a Menedék, a megmaradt Magyarország egyetlen élhető közössége. Saramago-nak nem kell ilyesmin törni a fejét: a Vakságban menekülő kis emberi közösséget az orvos felesége, egy gyakorlatias és jószívű asszony fogja össze: a Mária-kultusz, ez a nagyon-portugál „ewige Weiblichkeit” még egy hangsúlyozottan nem vallásos regényben is megteremti a túlélés mitikus kereteit. (Természetesen az orvos felesége nem túlvilági lény, ámde ő az egyetlen látó a vakok között, ezért élhetnek túl az „övéi”.) Az Áramszünetben, ebben a szintén felkavaróan izgalmas regényben nem egyes emberi személyiségjegyek, nem a szexualitás villantja fel a túlélés mitikus perspektíváját, hanem a múlt kreatív újrafelfedezése. Nagyon jellemző, hogy Kírát mesélés közben éri utol a halál. A Menedékben megvalósuló Ramszesz-kultusz újrateremti a körkörös időt, a mítosz életelemét.

Bene Zoltán: Áramszünet.
Kortárs. Bp., 2018.

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski