A vers/ jó vers megszólító ereje (Csog Szidónia)
Számtalan megközelítése van a “jó versnek”: a megszólító erő, alanyiság-, tárgyiasság-, ritmus kérdésköreiben. És sorolhatnánk. Vagy abban is, ahogyan ihlet és konstrukció egymásba épül az alkotás titokzatos folyamatában. Abban a tudatállapotban, amelyről Rilke jegyzi meg: “Amikor alkotok, igaz vagyok”.És az is ajándék, ha bármikor elegendő hamvassággal tudunk rákérdezni költészetre, poézisra, eredendő ritmus és ősharmónia viszonyára, és ezáltal talán egyre közelebb kerülünk az ősi rendbe kódolt ritmikus formák és életminták megértéséhez is. A hamvasi “geometriák”- ősszerkezetek – misztérium és belső ritmus- áramlat-forma viszonyai újabb összefüggéseket sejtetnek mindig a kimeríthetetlenség dimenzióiban. A keresés és megtalálás öröme ezekben a kérdéskörökben végtelen felismerésekhez kalauzol: mindannyiunk gyönyörűségére.
A költészetről (Botár Attila)
Azt hiszem, hogy Áprily Lajostól ki lehetne indulni. Így kezdi az Egy pohár bor című versét:
„Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora-kelyhet. […]”
Tehát azon az összetett, transzcendens emberi-égi valamin kívül, amit
i h l e t n e k, megragadottságnak nevezünk, szükséges a mesterségbeli
biztonság, tudás — a ,,kohó-szikra mellett”.
A pálya elején egyféle „szókohászatnak” tekintettem magam is a megragadottság fokozatait, most is szívesen gondolok erre, holott a világlátás, a tapasztalat és az eredmény (bármilyen sovány is) ennél azért már bonyolultabb képet mutat. Hamvas Béla mondta ki — tudtommal — először, ráadásul a modern festészetre, hogy a művész megfelelő teória nélkül már nemigen nyúl ecsethez.
Az „ars poetica” beszabadult az irodalomba is, párhuzamosan a teleologikus, racionális, ész-vallást követő „felvilágosult” emberrel. József Attila esztétikai„futamaira” utalnék csak mint közismertekre. De gondolhatunk a múlt századelő izmusait — pl. a dadaizmust — „felvezető” kiáltványokra, teóriákra. Nekem nincs.
Mármint ars poeticám. (Bár olykor éreztem, hogy össze kéne egyet kínlódnom ebben a szigorú elvekre, világnézetekre és ideológiákra szabdalt korban. De már enélkül fogok meghalni ??? )
Khalepá tá khalá — mondták a régi görögök, ami szép, az nehéz, valóban, és hovatovább reménytelenné válik. Babits már a múlt század első negyedében jósolgat: „A líra meghal. Nagyon is merész / kezekkel téptük a kényes leány/hegedű-testét, vad-vad hangokig / csigázva, hogy ma már csak nyögni tud / s hörögni, mint halódó… Nincs ütem / jajában többé, nincs se szó, se tag…”(Babits Mihály: Régen elzengtek Sappho napjai) Tehát ő, a katholikus írástudó sincsen meg elmélet, elméletek nélkül, még ha ez — és más bölcselmei is — versben lesznek megragadhatóvá. Messze a mai, modern törekvésektől. (Már ha vesszük a fáradságot s végig olvassuk a verset.) De még T. S. Eliot, — aki az angol nyelvű lírában adott „új zengést a törzs szavainak” — még ő is lehajol egy-egy tetszetős theorémáért. Sőt, megteremti az utalásokra, kultur-effektekre épített lírát. (Szellemi gyarmatosító, társával Ezra Pound- dal egyetemben.) Az összehordott (lírai) kincsek következtében beálló telítettség, jóllakottság érzése itt, Európában — „a kiivott vödröt felrúgja a jóllakott ló” (T. S. Eliot) — előhívta a posztmodern köntösébe bújt lázadást. Sokféle volt az irodalmakban. Ez a lázadás a nyelvi szerkezetek, a grammatika, a textus felkelése volt az ihlet, a megragadottság, a műalkotássá szervült látomás ellen. Szokás szerint a lobogón: „haladók” forradalma a „maradók” ellen. (És mint ilyen, homokozó a javából.)
Azám, az ihlet kivárása időveszteség! A Múzsa — mint rendesen a nők, lányok, asszonyok, fehérnépek — késik a találkáról. Sebaj, mondja napjaink poétája, itt a kreativitás, az érzelmi indíték nélküli ötletelés, szerkesztgetés, képzelet-csigázás, a sosem-volt-még-ilyen megkísértése. A nyelv mintegy magára törte az ajtót — mondhatjuk. Mi marad? Manapság már a Semmi fogalma körül készül versantológia. Az anthológia virágcsokrot jelent, így a Semmi virágai díszelegnek versként a világirodalom egyik könyvében. (Nem leszek rá vevő.)
Szép, vagy csak semmihez nem hasonlít? Annyira eredeti. Azaz egyféle szenzáció. Az pedig újságos műfaj.
Jó vers? Én maradnék a minden jelző nélküli versnél. Vers, ami engedi,mondani magát. (Avagy Kányádi Sándor, Galambfalváról: „Vers az, amit mondani kell.”)
Egy én, aki engedi megfogni magát egy verssel.
Veszprém, 2018. 11. 30
***
A költészetről (Hámori Attila)
A versről önmagában nem lehet igazán pontosan, életszerűen beszélni. A költészet, az alanyi költő személyes megszólítottságában realizálódik. Szigorúan meg kell különböztetnünk a verselési technikával írt, alkalomhoz vagy hangulati kitöréshez, kedvteléshez tartozó motiváltságot az igazán elhivatott versalkotói magatartástól, hozzáállástól, feladatteljesítéstől. A modern idők kevés lehetőséget engednek, hagynak a tényleges horizont megnevezésére. Banálissá degradálódtak az eredet-várakozás ünnepi szavai. Az isteni szféra nem, vagy csak drámai számonkéréseink okán érzékelhető, a természetes derű izolált hangsúly a jelenlétben. Nem gondolom, hogy elvesztettük a transzcendenciához átjárás esélyét, pusztán azt a tapasztalatomat próbálom kifejezésre juttatni, amely az akusztikus színvallások kudarcaiból fakad. Valahol eltávolodás ez, szinkronizálási akadály az eredet nyelve és a közérthetően hétköznapi megfeleltetések viszonyában. A költemények nem attól létezőek, hogy formai kifogástalansággal teret szorítottak a meglétükkel. A vers beszélgetés része. Olyan beszélgetésé, mely eklézsiát igényel. Így kérdés, felelet és összekötő kapocs. Az ideák őrzése és születési alkalom az ontológia vonzóereje szerint.
Más aspektusból nézve pedig:
A kiváltságok legünnepibb változata, ha rálelsz a magány ihlető parancsaira. Arra a tériszonyra, mely félelem, visszarettenés, a döbbenet kívánkozása itt. Lényege szerint
ezt az önmagunkban felismert
állapotot katarzisként aposztrofálhatnánk. Védőhálókat nélkülöző “rettenet”. Viszolygás, borzongató érzés… a kétségbeesés misztériumi próbatétele.
Ilyenkor megértheted az élő realitások valós aktualitásait,
ízleled a szólítások rianásai általian “azt”. A beszélj hozzám többlete kívánkozik elő. A gesztusok illesztékei adják magukat át. El sem gondolt szólítás, betűk, szavak, szeretet mögötti
árnyalatok. Kísérőid, társaid, visszakérőid. Talán a hétköznap
csodája is ez. Az eredeti ahogy bevár, vagy éppen most születik, amikor éppen Neked mondom, írom a hangsúlyokkal, a jelleggel
várakozót.
A szavak hitelességét, érvényességét pedig jól példázza Fekete Anna alkotása:
ÚJ ÉV
Egy mondatot kaptam születésnapomra
nagymamától. Hogy boldog légy, kicsikém,
hogy soha ne ijedj meg, hogy légy hajlékony,
mint a reménység és a napsütés,
hogy olyan… olyan…olyan… nagyon legyél.
De milyen…? Szegény nagymama,
aki évek óta se a lábát se a kezét nem mozgatta,
percenként belealudt az ünnepi jókívánságba.
Nyúlt- nyúlt a mondat, végül hosszabbra nyúlt,
mint a látogatási idő a kórházban.
Egyik lábamról a másikra álltam.
Az elektromos óra kijelzőjét figyeltem,
hogy meddig tart még…, Jézusom, meddig?
Féltem a mondat végétől, hogy olyan légy,
kislányom, aki megszabadít.
De már nem tartott sokáig.
Szegény mama talán felébredt hajnalban
(élete utolsó hajnalán) a kórteremben,
és látta, sehol senki. Az utolsó jókívánság végét
belekiabálta a kórterembe. Ne bántsatok,
sikította az ápolónőknek.
Még nem végeztem.
Ott volt a mondat vége a szívében.
Valaki helyett szeretett engem.
Ahogy én is valaki helyett szerettem.
Valaki helyett,
aki hajlékony, mint a fény,
hajlékony, mint a reménység,
aki nem hagy évekig mozdulatlanul
heverni öregasszonyokat sem.
Aki tudja, hogy minden utoljára
kimondott „szeretlek”, különbözik.
És akkor is erőt ad,
ha már nem hallja senki.”
A saját alkotásaim közül pedig ezt választottam:
A JÖVEVÉNY
ez kristálycsönddel ázott jelbeszéd
és dallamokra írt szobák sora
kilépsz és megajánlhatom
te vonzat által inkarnált
szerelmes emberi
a felváltód vagyok
rendre előkerülnek
zsolozsmás eseteid
úgy szánnak árnyaknak
időt
ahogy a fellegtorlaszok
mögül a csillanás
ha véd és néz a nincsen…
évődő hajlamunk
így mustármagok közt
a csenddel ami számít
leülhetsz mellém van
jogod
a szűnni nem tudó
igézet
választott belül
a taktusok az emanációk
a jövevény ahol maga
a rang
és összetört de véd
és ezt is engedi…
a példázattal összevérzett
oltalmas szavak
hívnak
mint kincs a jelenlét
azonosát
Summa
AMI A VITÁKON TÚLMUTATHAT
Az emberi létezés eleve adott lehetőségi feltételekkel indul.
Vannak gyermekkortól kialkudott tapasztalataink, hivatkozásaink, eligazodási mikéntjeink és miértjeink. Alkatunk, rezonanciánk, közösségi élményeink egymáséitól eltérőek. Az élet magában egyfajta felvezetés. Ahová kerülünk, amikhez oda szegődünk, vagy ahová önmagunkra hagyatkozottan beléphetünk, ha van hozzá bátorságunk, minket tesz hitelesítetten igazzá. Nem lehetségesek udvariskodással csere-berék. Nemegyszer bizony elhanyatlások, kapaszkodók hiányai formálnak és emelik ezáltal a tétet. A bizalom is így és ezen keresztül választ engem és téged és őt egyazon kölcsönösség súlyozott reményeivel. A személyességünk credo a jelenlét szakaszaiban. A többiről hallgatni kell, hiszen a merőben más viselője eltérően a nekem ismételhetetlen létazonosulástól, másik stigmákkal és másik menlevéllel egzisztál. Az indulati sponaneitás persze megengedett, a felvetések hangozzanak
el itt, de a hallgatás palotájának termeinél kinek-kinek a saját misztériumi szabadulását írják vízjekkel, és elkésnék, elkésnél… nem a torzsalkodások jellemzik a perszonális léptékű időnket, hanem az ami általunk céljához elért, hogy szárnyat bontogass.
Budapest, 2019. 01. 07.
***
A költészetről (Payer Imre)
A vers maga hozza létbe az igazságot a nyelviség legintenzívebb közegében. A mondott és a mondás hogyanja elválaszthatatlan. Nem a nyelvtankönyv, hanem a megszólalás az eredete.
***
A költészetről (Bak Rita)
Mitől jó a vers? A vers esztétikai vonzerejét nagyon fontosnak tartom. Mennyire elven a versben megjelenő kép? Mennyire kelti fel az érzelmeinket? Mennyire kötődünk hozzá érzelmileg?
Egy olyan költeményt idézek, amely engem is megfogott.
Babits Mihály
A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
A költőt hajtja a cél, hogy a kézzelfogható világból minél több mindent felfoghasson, hogy átvihesse a tényeket elméleti síkra hogy megfogalmazza a világ lényegét Én-szemszögből, de el is engedje azt, és objektíven kitekintsen, hogy egy szélesebb perspektíván keresztül új alternatívákra bukkanjon.
A költészetről (Fekete Anna)
Ha nem olvasnék romantikus költőket, pár perc séta után kimerülnék, vagy képtelen lennék biciklivel eljutni a munkahelyemre. Néha azt hiszem, a legmagasabbrendű költészet tiszta energia. Az a zúgás, földöntúli trombitahang, ami a nagyon fiatal és az idős Vörösmarty költeményeiből árad, az ünnepélyességnek olyan levegőjével tölt el, mintha nem csodásan ficánkoló hexameterekkel, hanem tüzes abrakkal táplálkoznék. Pedig milyen furcsa egy repülőtéren a Két szomszédvár vagy a Délsziget sorait idézgetni. De mi más nyomhatná el a hangosbemondókból, mobiltelefokból áradó hülyeség, a világi handabandázás zaját!
Nem tudok enélkül az áradó energia, ünnepélyesség nélkül élni, de szeretni nem szeretem. Az én eszményem a csendes mindennapiságon átsejlő titok, amitől érezzük, hogy amit látunk, az nem az igazi, minden földi történés több és magasztosabb, mint amilyen laposnak az első pillanatban tűnik. Jézus beszédei egyszerűek és mindennapiak voltak, de a megszólalás ereje révén képes volt kimozdítani a megszokott kerékvágásukból a dolgokat. Persze végtelenül isteninek kéne lenni, hogy ilyen végtelenül egyszerűek legyünk. Ezért van trombita a költők kezében, és ezért engedhetik meg maguknak csak a legnagyobbak az egyszerűséget. Vörösmarty és a romantikusok nélkül ne tudnék élni, de szeretni leginkább Emily Dickinsont szeretem.
Most mégse tőle választanék verset, hanem egy amerikai minimalista költőtől, Carlos Williamstől. Ebben a kis költeményben is van „dübörgés”, áradó életkedv, sőt túlzás. Olyan dologról beszél a vers, amiről a költők ritkán szoktak: elégedettségről, mi több, házi boldogságról. Az önmagunkkal való azonosulás „nagy” pillanata mégis megejtően mindennapi. De ha csak este, saját magunknak táncolva vagyunk tökéletesen önmagunk, akkor kik vagyunk napközben? Kinek a szerepét játsszuk?
Vagy akkor nem vagyunk magunk, mikor a ház „boldog szelleméhez” hasonlítunk?
És miért vagyunk így vagy úgy magányosságra ítéltetve?
Pedig látszólag minden milyen egyszerű! És mégis ott ragyog az ismeretlen.
Danse Russe
Mikor asszonyom alszik
és a kicsi és Kathleen
alszik
és selyem köd mögött
a nap lángfehér korong
a ragyogó fák fölött
mikor meztelen táncolok
északi szobámban, esetlenül
a tükör előtt,
fejem körül csóválom ingemet
és halkan dúdolom magamnak:
„Magányos vagyok, magányos.
Magányosnak születtem
s így a legjobb”
Mikor karomban, arcomban gyönyörködöm,
vállamban, csípőmben, tomporomban
a lehúzott sárga redőny előtt –
Ki mondaná, hogy nem vagyok
házam boldog szelleme?
Rio de Janeiro. 2019. jan. 17.
Illusztráció: R. Olbinski