szerkesztő összes bejegyzése

Simone Weil: Szerencsétlenség és istenszeretet (II. rész)

A szerencsétlenség bekövetkeztekor már lelkünkben kell hordoznunk nemcsak az isteni magot, hanem a már megformált élet fáját is azért, hogy a végső bajban magára Krisztus keresztjére legyünk felszegezve. Máskülönben választhatunk a Krisztus egyik és másik oldalán állt két kereszt közül. A rossz latorra hasonlítunk, ha szerencsétlen társaink gyűlöletében és megvetésében keresünk vigasztalást. Ez a valódi szerencsétlenség legáltalánosabb következménye. Így volt ez a római rabszolgaságban. Akik csodálkoznak a szerencsétlenek hasonló lelkiállapotán, maguk is majdnem mindnyájan ebbe a helyzetbe kerülnének, ha a szerencsétlenség megérintené őket. Hogy a jó latorhoz hasonlítsunk, elég számot vetnünk azzal, hogy bármilyen fokára is süllyedtünk a szerencsétlenségnek, legalább ennyit megérdemeltünk. Hiszen mielőtt a szerencsétlenség tehetetlenné tett volna, vétkes tudatlanságból, közönyből, tunyaságból vagy gyávaságból bizonyára cinkosokká váltunk olyan bűnökben, amelyek másokat legalább ekkora szerencsétlenségbe taszítottak. Kétségtelen, hogy általában nem tudtuk megakadályozni e bűnöket, de helyteleníthettük volna. Ezt elmulasztottuk, vagy még helyeseltük is, vagy legalábbis hagytuk, hogy azt mondják, helyeseljük. Szigorúan véve az elszenvedett szerencsétlenség nem túl nagy büntetés a cinkosságunkért. Nincs jogunk szánakoznunk önmagunkon. Tudjuk, hogy legalábbis egyszer egy tökéletesen ártatlan lény elszenvedett egy még rosszabb szerencsétlenséget; többet ér felé fordítani részvétünket a századokon át.
Mindenki gondolhatja magáról, hogy bűnrészes, s gondolnia is kell, hiszen olyan kegyetlen dolgok vannak intézményeinkben és szokásainkban, hogy igazságosan senki sem érezheti felmentve magát a szétterjedt cinkosság vádja alól. Legalább a bűnös közöny vétkét biztosan elkövettük mindannyian.
Csakhogy minden embernek jogában áll arra vágyakoznia, hogy magának Krisztusnak a Keresztjében részesüljön. Korlátlan jogunkban áll Istentől kérni mindazt, ami jó. Nem ilyen kérésekben illik alázatosnak és mértéktartónak lenni.
A szerencsétlenséget nem szabad kívánni, az természetellenes, az eltévelyedés; és főképpen: a szerencsétlenség lényege szerint olyan, hogy önmagunk ellenére viseljük el. Ha nem merültünk még alá benne, csak azt kívánhatjuk, hogy majd bekövetkeztekor Krisztus Keresztjében való részesedést jelentsen.
Viszont ami valójában folyamatosan jelen van, amit következésképpen mindig lehet szeretnünk, az a szerencsétlenség lehetősége. Lényünk három oldala mindig ki van téve veszélyének. Testünk törékeny, bármilyen mozgásban lévő anyagdarab átszakíthatja, széttépheti, szétmorzsolhatja, vagy örökre elronthatja belső alkotóelemeinek egyikét. Lelkünk sebezhető, ok nélküli depressziók kiszolgáltatottja, szánalmasan függ mindenféle dologtól és lénytől, kik maguk is törékenyek és szeszélyesek. Szociális személyiségünk, melytől majdhogynem egzisztenciánk érzése függ, egészében és folyamatosan ki van téve mindenféle véletlennek. Lényünk középpontja oly szálakkal kötődik e három dologhoz, hogy minden kevésbé súlyos sebet átérez, míg csak maga is vérzik. Úgy tűnik, leginkább az változtatja el és rombolja le magát lényegünket, ami társadalmi tekintélyünket csökkenti vagy pusztítja, olyannyira illúziók közt élünk.
Amikor nagyjából minden jól megy, nem gondolunk erre a csaknem végtelen törékenységre. Csakhogy semmi sem kényszerít arra, hogy ne gondoljunk rá. Folyamatosan szemlélhetjük, s folyamatosan köszönetet mondhatunk érte Istennek. Nem csupán magáért a törékenységért, hanem azért a még bensőségesebb gyengeségért is, mely lényünk centrumába helyezi át a törékenységet. Mivel ez a gyengeség teszi lehetővé azt a folyamatot, mely esetleg magának a Keresztnek a középpontjára szegez minket.
Hálával és szeretettel gondolhatunk e törékenységre bármilyen kis vagy nagy fájdalom alkalmával. A csaknem közönséges pillanatokban is gondolhatunk rá. Minden öröm esetén. Nem lenne szabad, ha ez a gondolat természeténél fogva megzavarná vagy csökkentené az örömöt. Csakhogy ez nem így van. Az öröm csak még áthatóbb és még szorítóbb lágyságúvá válik általa, ahogy a cseresznyefavirágok törékenysége is növeli szépségüket.
Ha így gondolkodunk, egy idő után Krisztus Keresztjének kell az életünk lényegévé válnia. Krisztus kétségtelenül ezt akarta mondani, amikor barátainak azt tanácsolta, hordozzák mindennap keresztjüket, és nem ahogyan ma hisszük, nem a mindennapi apró bosszúságokba való egyszerű beleegyezést, amit egy már-már szentségtörő nyelvi visszaéléssel néha keresztnek nevezünk. Csak egyetlen kereszt van, mégpedig a tér és idő végtelenjét betöltő szükségszerűség egésze, mely bizonyos körülmények között arra az atomra koncentrálódhat, amelyek mi mindannyian vagyunk, s teljesen szétzúzhatja. Hordozni a keresztet annyi, mint hordozni a tudást, hogy teljesen alá vagyunk vetve e vak szükségszerűségnek, lényünk minden részével, kivéve a lélek egy oly titkos pontját, melyet még az öntudat sem érinthet. Bármilyen kegyetlenül is szenvedjen egy ember, ha lényének egy része érintetlen, s ha nincs teljes tudatában annak, hogy ez a rész is csak véletlenül menekült meg, s minden pillanatban ki van téve a véletlen szeszélyének, akkor nincs semmi részesedése a Keresztben. Ez főleg akkor van így, ha az érintetlenül maradt, vagy többé-kevésbé megkímélt rész a szociális rész. Ezért van az, hogy a betegségnek nincs semmi haszna, ha nem társul hozzá tökéletes formában a szegénység szelleme. Egy tökéletesen boldog ember egyszerre élvezheti boldogságát és hordozhatja keresztjét, ha valóban, ténylegesen és minden pillanatban ismeri a szerencsétlenség lehetőségét.
Csakhogy nem elég ismerni ezt a lehetőséget, szeretni is kell. Gyengéden kell szeretnünk a szükségszerűség keménységét, mely olyan, mint egy kétoldalú érem: felénk fordított oldala uralkodás, Isten felé fordított oldala engedelmesség. Magunkhoz kell ölelnünk még akkor is, ha hegyeit mutatja, s ha átölelve húsunkba szúrjuk azokat. Ha valaki szeret, boldogan szorítja magához a távollévő szeretett lény tárgyát, míg csak az a testébe nem hatol. Tudjuk, hogy az univerzum Istené. Teljes szívvel kell köszönetet mondanunk Istennek azért, hogy korlátlan úrként adta nekünk a szükségszerűséget, az ő tökéletesen engedelmes, vak és esztelen rabszolgáját. A szükségszerűség korbáccsal ural minket. De e földi világon alávetve zsarnokságának elegendő, hogy Istent válasszuk kincsünknek, hogy Istenbe helyezzük szívünket; s attól kezdve látni fogjuk e zsarnokság másik oldalát, mely tökéletes engedelmesség. A szükségszerűség rabszolgái vagyunk, de Urának fiai is, a ház gyermekei. Jóllehet parancsol nekünk, szeretnünk kell engedelmességének látványát. Valahányszor csak nem azt teszi, amit mi szeretnénk, ha annak elviselésére kényszerít, amit nem akarunk, a szeretet által megadatott nekünk, hogy túllépjünk rajta, és láthassuk engedelmes oldalát, melyet Istennek mutat. Boldogok, akik gyakran birtokolják ezt az értékes alkalmat.
A hosszú és intenzív fizikai fájdalomnak az az egyedülálló előnye, hogy érzékeink természetüknél fogva képtelenek elfogadni. Bármihez hozzászokhatunk és alkalmazkodhatunk, bármiben tetszeleghetünk, kivéve ezt; s mi alkalmazkodunk, hogy miénk legyen a hatalom illúziója, hogy elhihessük, mi parancsolunk. Játszadozva elképzeljük, hogy mi választottuk azt, ami ránk lett kényszerítve. De ha egy emberi lény már saját szemében is átalakult egyféle többé-kevésbé megbénított, teljesen undorító állattá, már nem lehet többé ez az illúziója. Még jobb, ha az átalakulás emberek akaratából történik, társadalmi rosszallás következményeképpen, feltéve, hogy ez valamiféle névtelen elnyomás legyen, és ne tiszteletre méltó üldöztetés. Lelkünk testi része csak a kényszerként jelentkező szükségszerűségre érzékeny, s csak a fizikai fájdalomként jelentkező kényszerre. Ugyanaz az igazság hatol a testi érzékelésbe a fizikai fájdalom által, az intelligenciába a matematikai demonstrációval és a szeretetre való képességbe a szépséggel. Így látta kendőzetlenül a világ szépségét Jób, miután a szerencsétlenség széttépte a test fátylát. A világ szépsége akkor tűnik elő, ha a szükségszerűséget az univerzum lényegeként fogadjuk el, s a szükségszerűség lényegének pedig egy tökéletesen bölcs Szeretetnek való engedelmeskedést. Az univerzumnak, melynek töredékei vagyunk, csak engedelmes léte van.
A fizikai fájdaloméhoz hasonló hatékonysága van az örömnek akkor, ha oly tiszta és mély, ha olyannyira túllépi várakozásunkat, hogy rögtön képtelennek érezzük magunkat valami hasonló megszerzésére vagy birtoklására. Hasonló örömnek mindig a szépség a lényege. A tiszta öröm és a tiszta fájdalom ugyanannak a végtelenül értékes igazságnak a két oldala. Szerencsére, mivel ennek köszönhetően jogunkban áll szeretteinknek inkább kívánni az örömöt, mint a fájdalmat.
A Szentháromság és a Kereszt a kereszténység két pólusa, két lényeges igazsága. Az egyik tökéletes öröm, a másik tökéletes szerencsétlenség. Egyik és másik, valamint titokzatos egységük ismerete nélkülözhetetlen, de mi itt az emberi állapot révén végtelenül messze vagyunk a Szentháromságtól, magának a Keresztnek a lábánál. A Kereszt a mi hazánk.
A szerencsétlenség ismerete a kereszténység kulcsa. Csakhogy ez a tudás lehetetlen. Lehetetlen ismerni a szerencsétlenséget anélkül, hogy át ne élnénk. Mert a gondolat olyannyira irtózik a szerencsétlenségtől, hogy ugyanúgy képtelen önként felfogni azt, ahogy egy állat is képtelen öngyilkosságra, eltekintve a kivételektől. Csak kényszerből ismeri meg. A tapasztalat kényszere nélkül lehetetlen elhinni, hogy lelkünkben minden, minden gondolatunk, minden érzelmünk, minden viszonyulásunk a gondolatok, az emberek, az univerzum felé és főleg: hogy lényünk legbensőségesebb, önmaga felé irányuló tartása, hogy mindez tökéletesen ki legyen szolgáltatva a körülményeknek. Még ha elméletileg el is fogadjuk, ami már nagyon ritka, nem hisszük el teljes lélekkel. Ezt elhinni teljes lélekkel pontosan az, amit Krisztus nem lemondásnak vagy áldozatkészségnek nevezett, ahogyan ma azt általában értjük, hanem önmagunk megtagadásának, s ez a feltétele annak, hogy kiérdemeljük a tanítványává válást. Csakhogy amikor szerencsétlenek vagyunk, vagy ha már azok voltunk, nem hiszünk jobban ebben az igazságban, majdnem azt mondhatnánk, hogy még kevésbé hiszünk benne. Mivel a gondolatot sohasem lehet igazából kényszeríteni, mindig lehetőségében áll, hogy hazugsággal kivonja magát. A szerencsétlenséggel a körülmények kényszere folytán szembekerült gondolat olyan sietséggel menekül a hazugságba, mint egy halállal fenyegetett állat, mely előtt menedék nyílik. Néha félelmében nagyon mélyen elmerül a hazugságban; s gyakran előfordul az is, hogy a szerencsétlenek, vagy akik már szerencsétlenek voltak, káros szenvedélyként olyannyira eltanulják a hazugságot, hogy még az igazság jelentését is elveszítik mindenben. Hiba ezért megróni őket. A hazugság annyira kötődik a szerencsétlenséghez, hogy Krisztus legyőzte a világot pusztán azáltal, hogy az Igazság lévén, a szerencsétlenség legmélyéig kitartott az Igazságban. A gondolat egy olyan védekező ösztön által kénytelen menekülni a szerencsétlenség látványa elől, amely végtelenül lényegesebb lényünkben, mint az, amelyik a testi haláltól való menekülésre késztet. Viszonylag könnyű kitenni magunkat a halálnak akkor, ha a képzelet játéka vagy a körülmények folytán az nem szerencsétlenségként jelenik meg. Nem tudunk szembenézni a szerencsétlenséggel, egészen közelről, kitartó figyelemmel, csak ha elfogadjuk a lélek halálát az igazság szeretete által. Erről a halálról beszél Platón, amikor azt mondja: “filozofálni annyi, mint tanulni a halált”, ezt szimbolizálták az antik misztériumok beavatási szertartásai, ezt jeleníti meg a keresztség. Valójában nem a lélek haláláról van szó, hanem egyszerűen annak az igazságnak a felismeréséről, hogy a lélek halott dolog, hasonló az anyaghoz. Nem kell vízzé válnia, mert víz; amit mi “én”-ünknek hiszünk, az ugyanolyan véletlen és veszendő terméke a külső körülményeknek, mint egy tengerhullám formája.
Egyszerűen tudnunk kell ezt teljes lelkünkkel. Csakhogy ez a tudás az emberről egyedül Istené, s evilágon azoké, akiket felülről nemzettek. Mert nem tudjuk elfogadni a lélek halálát, ha a lélek illuzórikus életén felül nincs egy másik életünk is; ha szívünk és kincsünk nem önmagunkon kívül van, nem pusztán személyiségünkön, de minden gondolatunkon, minden érzelmünkön kívül, minden megismerhetőn túl, elrejtőzött Atyánk kezében. Akik idáig eljutottak, azokról elmondhatjuk, hogy Lélekből és vízből lettek alkotva. Mivel ők már semmi mások, mint kettős engedelmesség, egyrészt a mechanikus nehézkedés felé, hol földi életük révén foglyok, másrészt az isteni sugalmazás felé. Nincs többé semmi bennük, mit saját akaratuknak, személyiségüknek, “én”-üknek nevezhetnénk. Nem mások többé, mint Isten és a természet egyféle metszőpontjai. Ez a metszőpont a nevük, mellyel Isten mindörökre megnevezte őket, ez az elhivatottságuk. Az alámerítéssel történő régi keresztelésnél az ember eltűnt a víz alatt; ez önmagunk megtagadása, annak beismerése, hogy pusztán a mozdulatlan anyag töredékei vagyunk, melyből a teremtés készült. Csak a nehézkedésnél erősebb emelkedő mozgás révén bukkant újra elő, ami az emberben lévő isteni szeretet képe. A keresztség a tökéletesség szimbólumát rejti magába. A keresztséghez kötődő ígéret annak ígérete, hogy kérjük Istentől, vágyakozunk a tökéletesség után, folyamatosan, fáradhatatlanul, amíg csak el nem nyerjük, ahogy egy kiéhezett gyermek sem szűnik kenyeret kérni apjától. De hogy mire is kötelez bennünket egy ilyen ígéret, azt nem tudjuk mindaddig, amíg nem kerülünk szembe a szerencsétlenség borzalmas arcával. Egyedül akkor, a szerencsétlenséggel szemben jöhet létre a valódi elkötelezettség egy szentségnél csodásabb, titokzatosabb, titkosabb kapcsolat által.
A szerencsétlenség ismerete természetes módon ugyanúgy lehetetlen azok számára, akik átélték azt, mint azoknak, akik nem, de egyaránt lehetséges számunkra természetfeletti kegyelem által. Máskülönben Krisztus nem kímélte volna meg a szerencsétlenségtől azt, akit mindenek felett szeretett, miután megígérte neki, hogy megitatja kelyhéből. A szerencsétlenség ismerete mindkét esetben jóval csodásabb dolog, mint a vízenjárás.

Krisztus azokat ismeri el jótevőinek, akiknek részvéte a szerencsétlenség ismeretén alapul. Mások szeszélyesen adnak, rendszertelenül, vagy ellenkezőleg, túl rendszeresen; tiszta lelkiismeret utáni vágy, testi szánalom, gőg, társadalmi szokásokhoz való igazodás, a nevelés során megrögzült szokások következtében, röviden: önmagunkra vonatkozó okból. Büszkék, védelmező arcot öltenek, indiszkrét részvétet nyilvánítanak, vagy éreztetik a szerencsétlennel, hogy ő a szemükben csak a szerencsétlenség egy bizonyos típusú példája. Adományuk mindenképpen sértés. És megvan földi fizetségük, mivel bal kezük tudja, hogy mit adott a jobb. Kapcsolatuk a szerencsétlenekkel csak hazugságban jöhet létre, mivel a szerencsétlenek valódi ismerete feltételezi a szerencsétlenség ismeretét. Akik nem néztek szembe a szerencsétlenséggel, vagy nem készek rá, csak illúzió vagy hazugság védelmében képesek a szerencsétlenekhez közeledni. Ha véletlenül megjelenik egy szerencsétlen arcán a szerencsétlenség képe, elmenekülnek.

Krisztus jótevője semmiféle távolságot sem érez egy szerencsétlen és önmaga között; áthelyezi a másikba egész lényét; s attól kezdve az enni adás mozdulata ugyanolyan ösztönös, ugyanolyan közvetlen, mint az evés mozdulata, amikor éhesek vagyunk. S szinte azonnal feledésbe is merül, ahogyan feledésbe merülnek a tegnapi étkezések. Az ilyen ember nem gondolna arra, hogy azt mondja, az Úrért foglalkozik a szerencsétlenekkel; számára ez annyira abszurdnak tűnne, mint azt mondani, az Úrért eszik. Azért eszünk, mert nem tudjuk nem tenni. Akiknek Krisztus hálát mond majd, úgy adnak, ahogyan esznek.
Igencsak mást adnak, mint élelmet, ruházatot vagy gondoskodást. Magát a lényüket helyezik át a megsegítettbe, azt a létezést adják neki egy pillanatra, amelytől megfosztja őt a szerencsétlenség. A szerencsétlenség lényege szerint a személyiség lerombolása, átmenet a névtelenségbe. Ahogyan Krisztus szeretet által kiüresítette magát istenségéből, a szerencsétlent emberi mivoltától fosztja meg balsorsa. Nincs többé más létezése, csak maga a balszerencséje. A szerencsétlenséggel való kapcsolata határozza meg teljes egészében mások és önmaga szemében. Valami, ami létezésre vágyik benne, folyamatosan visszahull a semmibe, mintha kettőzött ütéseket mérnének egy vízbefúló ember fejére. Adott esetben ő egy szegény, egy menekült, egy néger, egy beteg, egy csavargó, vagy valami ehhez hasonló. A neki nyújtott rossz bánásmód vagy jótett egyaránt a szerencsétlenségre irányul, amelynek ő csak egy példája a többi sok közül. Így rossz bánásmód és jótett ugyanannak a támadásnak két formája, ugyanaz a hatékonyságuk, hogy erővel visszatartsák a névtelenségben.
Aki szeretetből áthelyezi lényét egy szerencsétlenbe, a szerencsétlenségtől független létezést segíti megszületni benne, legalább egy pillanatra. Jóllehet a szerencsétlenség alkalma e természetfeletti műveletnek, nem oka annak. Az ok az emberi lények azonossága a látszólagos távolságokon át, melyet a szerencse véletlene helyez közéjük.
Áthelyezni lényünket egy szerencsétlenbe annyi, mint magunkra venni egy pillanatra szerencsétlenségét, önként elvenni azt, aminek az a lényege, hogy ellentétes az akarattal, s kényszerből születik. Ez lehetetlenség. Egyedül Krisztus tette ezt. Egyedül Krisztus teheti, s azok az emberek, akiknek lelkük egészét Krisztus lakja. Ők áthelyezve saját lényüket a megsegített szerencsétlenbe, valójában nem is önmagukat adják, hiszen már nincs is saját lényük, hanem magát Krisztust.
Az íly módon gyakorolt alamizsna valóban szentség, természetfeletti művelet, melynek során egy Krisztus által lakott ember Krisztust helyezi valóságosan egy szerencsétlen lelkébe. Az így adott kenyér, ha kenyérről van szó, egyenértékű az ostyával. Ez nem szimbólum vagy feltevés, hanem szó szerinti fordítása magának Krisztus szavainak. Mivel azt mondja: “Velem tettétek.” Tehát ő ott van a mezítelen vagy kiéhezett szerencsétlenben. De nem a mezítelenség vagy az éhség révén, hiszen a szerencsétlenség önmagában véve semmiféle felsőbb adományt sem tartalmaz. Ez csakis az adás művelete által lehetséges. Hogy Krisztus jelen van abban, aki tökéletesen tiszta módon ad, ez nyilvánvaló; ki más is lehetne Krisztus jótevője, ha nem ő maga? Egyébként könnyű megérteni, hogy valódi részvétet egyedül Krisztus jelenléte szülhet a lélekben. De az Evangélium ezenfelül azt is megmutatja, hogy aki valódi részvétből ad, magát Krisztus adja. A szerencsétlen, aki ezt a csodálatos adományt kapja, választhat, hogy elfogadja-e vagy sem.
Egy szerencsétlen, ha szerencsétlensége teljes, elveszíti minden emberi kapcsolatát. Számára csak kétféle kapcsolat lehetséges az emberekkel: amikor puszta dologként szerepel, ami ugyanolyan mechanikus, mint a két szomszédos vízcsepp közötti kapcsolat, és a tisztán természetfeletti szeretet. Számára a köztes tartomány lehetetlen. Csak a Szellemnek és a víznek van helye életében. A szeretett, elfogadott, beleegyezett szerencsétlenség valóban egy keresztség.
Mivel egyedül Krisztus képes részvétre, földi tartózkodása során nem részesülhetett benne. Mivel testi formában volt itt, nem lakozhatott az őt körülvevők egyikének lelkében sem; ezért senki sem tudta megszánni. A fájdalom kényszerítette arra, hogy részvétért könyörögjön, s legközelebbi barátai megtagadták tőle. Hagyták egyedül szenvedni. Még János is aludt. Péter képes volt vízenjárni, de nem volt képes szerencsétlenségbe zuhant mesterét megszánni. Az álomba menekültek, hogy ne lássák már. Amikor maga a Könyörület válik szerencsétlenné, hol találna segítségre? Egy másik Krisztus kellett volna, hogy megszánja a szerencsétlen Krisztust. Az elkövetkezendő századok során a Krisztus szerencsétlensége iránt érzett részvét a szentség egyik jele volt.
Az alamizsna természetfeletti művelete, ellentétben például az áldozással, nem követeli meg a teljes öntudatot. Hiszen akiknek Krisztus köszönetet mond, ezt válaszolják: “Mikor uram?…”. Nem tudták, hogy tápláltak. Általában véve semmi sem jelzi, hogy akármilyen ismeretük is lett volna Krisztusról. Vagy volt, vagy nem. Az a fontos, hogy igazak voltak. Így bennük Krisztus adta önmagát alamizsna formájában. Boldogok a koldusok, mivel számukra lehetséges, hogy életükben egyszer vagy kétszer ilyen alamizsnában részesüljenek.
A szerencsétlenség valóban a kereszténység középpontjában áll. A kettős parancsolat teljesítése, mely egy (“Szeresd Istenedet!”, “Szeresd felebarátodat!”), a szerencsétlenségen keresztül valósul meg. Mivel ami az elsőt illeti, Krisztus ezt mondta: “Senki sem megy az Atyához, hacsak nem általam”. Ezt is mondta: “Ahogyan Mózes magasba emelte a kígyót a pusztában, ugyanúgy kell, hogy az emberfia is felemeltessék azért, hogy aki benne hisz, elnyerje az örök életet.” A kígyó az az érckígyó, melyre elég volt rátekinteni, hogy védelmet nyerjenek a méreg hatásaival szemben. Tehát nem szerethetjük Istent, csak a Keresztre tekintve. És ami a felebarátot illeti, Krisztus megmondta, ki is a felebarát, akinek szeretettel tartozunk. Egy ájult, vérző és mezítelen test, akit az út szélén fekve találunk. Először is a szerencsétlenséget kell szeretnünk, az ember szerencsétlenségét, Isten szerencsétlenségét.
A kereszténységnek gyakran szemére vetnek egyféle beteges tetszelgést a szenvedésben, a fájdalomban. Ez tévedés. A kereszténységben nem szenvedésről és fájdalomról van szó, amelyek érzések, lelkiállapotok, ahol mindig lehetséges perverz gyönyör keresése. Igencsak más dologról van szó. A szerencsétlenségről. A szerencsétlenség nem lelkiállapot. Hanem a lélek szétzúzása a körülmények mechanikus brutalitása által. Egy ember átalakulása saját szemében emberi állapotból egy földön vergődő, félig eltaposott bogárrá nem egy olyan folyamat, amely láttán akár egyetlen perverz is tudna tetszelegni. Egy bölcs, egy hős, egy szent sem tud tetszelegni benne. A szerencsétlenséget az ember önmaga ellenére viseli el. Lényege és meghatározása a megszállt ember egész lényének borzalma, lázadása. És ebbe kell beleegyezni a természetfeletti szeretet révén.
Ezen a világon a mi dolgunk az univerzum létezésébe való beleegyezés. Istennek nem elég, hogy jónak lássa teremtését. Azt is akarja, hogy a teremtés is jónak találja önmagát. Erre szolgálnak az evilág apró töredékeihez csatolt lelkek. Ez a szerencsétlenség rendeltetése: lehetővé tenni számunkra, hogy jónak lássuk Isten teremtését. Mivel mindaddig, míg a körülmények alakulása nagyjából érintetlenül hagyja lényünket, vagy csak félig veszi birtokba, többé-kevésbé hiszünk abban, hogy akaratunk teremtette és kormányozza a világot. A szerencsétlenség egyszer csak tudomásunkra hozza, nagy meglepetésünkre, hogy ez nem így van. Ha akkor hálát adunk, valóban Isten teremtését dicsőítjük. És hol a nehézség? Nagyon jól tudjuk, hogy szerencsétlenségünk egyáltalán nem csökkenti az isteni dicsőséget. Tehát egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy áldjuk Istent nagy dicsőségében.
A szerencsétlenség a legbiztosabb jele annak, hogy Isten akarja szeretetünket; ez a legértékesebb tanúságtevés gyengédségéről. Egészen más dolog ez, mint az atyai büntetés. Helyesebb lenne azokhoz a gyengéd civakodásokhoz hasonlítani, melyekkel ifjú jegyesek biztosítják egymást szeretetük mélységéről. Nincs bátorságunk a szerencsétlenség arcába pillantani; különben egy idő múlva meglátnánk, hogy ez a szeretet arca; ahogyan Mária-Magdolna is észrevette, hogy akit kertésznek nézett, valaki más volt.
Azoknak a keresztényeknek, akik látják a szerencsétlenség központi helyét hitükben, át kellene érezniük, hogy a szerencsétlenség bizonyos értelemben magának a teremtésnek a lényege. Teremtménynek lenni, ez nem jelenti feltétlenül: szerencsétlennek lenni, de szükségszerűen: a szerencsétlenség fenyegetettségében élni. Egyedül a nem-teremtett elpusztíthatatlan. Azt kérdezzük, miért engedi meg Isten a szerencsétlenséget? De azt is kérdezhetnénk: Isten miért teremtett? Igen, valóban elgondolkodhatunk ezen: Isten miért teremtett? Teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy Isten nagyobb, mint Isten és a teremtés együtt véve. Legalábbis nyilvánvalónak látszik akkor, ha Istent létezőként fogjuk fel. De nem így kell elgondolnunk. Mihelyt szeretetként gondoljuk el Istent, látjuk a szeretet csodáját, mely egyszerre egyesíti az Atyát és a Fiút az egy Isten örök egységében, valamint a tér és idő, a Kereszt széttagolásán túl.
Isten szeretet és a természet szükségszerűség; de a szükségszerűség az engedelmesség által a szeretet tükre. Ugyanígy Isten öröm és a teremtés szerencsétlenség, de a szerencsétlenség az öröm fényétől ragyog. A szerencsétlenség rejti magában létünk titkát. Csak azok látják meg Istent, akik inkább akarják érteni az igazságot és meghalni, mint boldog és hosszú életet élni illúzióban. Akarnunk kell, hogy a valóság felé mozduljunk; akkor abban a hiszemben, hogy holttestet találunk, angyallal találkozunk, aki ezt mondja: “Feltámadott”.
Krisztus Keresztje az egyedüli elég fényes fényforrás a szerencsétlenség megvilágításához. Bármely korban, bármely országban, mindenütt, ahol csak szerencsétlenség van, Krisztus Keresztje az igazság. Minden ember, aki szereti annyira az igazságot, hogy nem menekül a szerencsétlenség arca elől a hazugság mélységeibe, részesedik Krisztus Keresztjében, akármi is legyen a hite. Ha Isten beleegyezett volna abba, hogy egy adott kor és egy adott ország emberei nélkülözzék Krisztust, azt felismernénk biztos jelről, mert közöttük nem lenne szerencsétlenség. Nem ismerünk semmi hasonlót a történelemben. Mindenütt, ahol szerencsétlenség van, a Kereszt is áll, rejtve, de mégis jelenvalóként annak, aki inkább választja az igazságot, mint a hazugságot, inkább a szeretetet, mint a gyűlöletet. A Kereszt nélküli szerencsétlenség pokol, s Isten nem teremtett poklot a földre.
Megfordítva: számos keresztény, akinek nincs ereje felismerni és imádni minden szerencsétlenségben az üdvös Keresztet, nem részesül Krisztusban. Semmi sem mutatja jobban a hit gyengeségét, mint az a könnyedség, amellyel még a keresztények is elsiklanak a probléma felett, mihelyt a szerencsétlenségről esik szó. Amit az eredeti bűnről, Isten akaratáról, a Gondviselésről és titokzatos útjairól, melyről azt hisszük, hogy hatalmunkban áll megfejteni, a mindenféle evilági és túlvilági eljövendő kárpótlásokról mondhatunk, mindez vagy csökkenti a szerencsétlenség realitását, vagy hatástalan marad. Egyetlen dolog teszi lehetővé a valódi szerencsétlenség elfogadását: Krisztus Keresztjének szemlélése. Nincs semmi más. Ez elegendő.
Egy anya, egy hitves, egy jegyes, aki tudja, hogy bajban van az, akit szeret, s nem tud neki segíteni, sem vele lenni, szeretne legalább az övéihez hasonló szenvedéseket elviselni azért, hogy kevésbé legyen elválasztva tőle, hogy könnyítsen a tehetetlen részvét oly nehéz terhén. Mindenkinek, aki szereti Krisztust, s elképzeli magának a Kereszten, hasonló megkönnyebbülést kell éreznie a szerencsétlenség szorításában.
Mivel a Kereszt és a szerencsétlenség között szoros kapcsolat áll fenn, egy államnak nem áll jogában elhatárolódnia minden vallástól, csak abban az abszurd feltételezésben, hogy sikerül eltörölnie a szerencsétlenséget. Még inkább nincs erre joga akkor, ha maga gyárt szerencsétleneket. Az Istentől teljes egészében megfosztott büntetőjog valóban pokoli színezetű. Nem a túlzott szigorúság vagy az ítélkezések során elkövetett tévedések miatt, hanem mindettől függetlenül, önmagában véve. Bemocskolja magát a mindenféle piszokkal való kapcsolata által, s nem lévén semmije azok megtisztítására, önmaga válik oly szennyessé, hogy még a legrosszabb bűnözőket is tovább süllyesztheti. Kapcsolata gyűlöletes mindenkinek, akiben van valami tisztességes és szent; a romlottak még a kirótt büntetésekben is valamiféle borzalmas megnyugvást találnak. Semmi sem elég tiszta ahhoz, hogy tisztaságot vigyen a büntetéseknek és a bűnösöknek fenntartott helyekre, hacsak nem Krisztus. Ő, kit köztörvényes bűnözőként ítéltek el.
Mivel egyedül a Kereszt szükséges az államoknak, s nem a dogma bonyolultságai, szerencsétlen dolog, hogy a Kereszt és a dogma oly szoros kötelékkel fonódik össze. Ez a kötelék elvette Krisztust bűnöző testvéreitől.
Mint közös anyaga a művészetnek, a tudománynak és mindenféle munkának, a szükségszerűség fogalma az a kapu, ahol a kereszténység behatolhat a profán életbe, és részről-részre átjárhatja. Hiszen a kereszt maga a szükségszerűség, mely kapcsolatba kerül önmagunk legmagasabb és legmélyebb részével: a testi érzékeléssel a fizikai fájdalom révén, a természetfeletti szeretettel pedig Isten jelenléte által. Következésképpen ez magába foglal mindenféle kapcsolatot, ami csak lényünk közbenső részeinek a szükségszerűséggel lehet.
Nincs, nem lehet semmiféle emberi tevékenység, akármilyen területről is legyen szó, amelynek ne Krisztus Keresztje lenne a végső és titokzatos igazsága. Egyiket sem lehet elválasztani Krisztus Keresztjétől anélkül, hogy ne romolna meg, vagy ne száradna el, mint egy levágott szőlőtő. Ma ez történik a szemünk láttára, látjuk és nem értjük, azt kérdezzük, hol fészkel a baj. A keresztények még kevésbé értik, mint mások, mivel tudják, hogy ezek a tevékenységek történelmileg jóval megelőzik Krisztust, s így nem képesek számot vetni azzal, hogy éltető nedvük a keresztény hit.
Ha megértenénk, hogy a fátylak mögött, honnét mégis előtör a világosság, a keresztény hit gyümölcsöket és virágokat terem minden időben és mindenütt, ahol csak akadnak emberek, akik nem gyűlölik a fényt, ez a nehézség nem akadályozna minket.
A történelmi idők kezdete óta Krisztus soha nem volt olyan távol, mint ma, kivéve a római császárság egy bizonyos periódusát. A régiek szörnyűnek ítélték volna a társadalmi élet és a vallás hasonló szétválasztását, amit ma még a keresztények többsége is természetesnek tart.
A kereszténységnek mindenütt éreztetnie kell éltető erejét a társadalmi életben; de mindenekelőtt mégis az egyes emberi lényekhez szól. Az Atya elrejtőzve, s nincs sérthetetlenebb titok, mint a szerencsétlenség.
Van egy kérdés, amelynek egyáltalán nincs semmiféle jelentése, s amire természetesen semmiféle válasz sincs, amit általában soha nem teszünk fel, de a szerencsétlenségben a lélek nem tudja nem kiáltani szakadatlanul, egy nyögés folytonos monotóniájával. Ez a kérdés: miért? A dolgok miért ilyenek? Naivul ezt kérdezi a szerencsétlen az emberektől, a dolgoktól, Istentől, még ha nem is hisz benne, akármitől. Miért kell éppen annak történnie, hogy ne legyen mit ennie, vagy kimerüljön brutális bánásmódtól és fáradtságtól, vagy hamarosan lelőjék, vagy beteg legyen, vagy börtönbe zárják. Ha helyzetének okait magyarázzák neki, ami egyébként ritkán lehetséges a közrejátszó mechanizmusok bonyolultsága miatt, az nem válasz számára. Mivel kérdése: miért?, nem azt jelenti: milyen okból?, hanem: milyen célból? És nyilván nem tudnak célt mutatni neki. Hacsak nem gyártanak képzeletbelieket, de az nem helyes.
Az a különös, hogy a mások szerencsétlensége nem váltja ki ezt a kérdést, csak néha a közelállóké, az sem mindig. Legfeljebb szórakozottan feltesszük egyszer. De a szerencsétlenben ez a kérdés megreked, s szakadatlanul kiáltja. Miért? Miért? Miért? Maga Krisztus is feltette: “Miért hagytál el engem?”.
A szerencsétlen “miért”-je semmiféle választ sem rejt magában, mivel a szükségszerűségben, s nem a célszerűségben élünk. Ha lenne célszerűség a világon, a jó helye nem a túlvilágon lenne. Valahányszor a világtól célszerűségét kérjük számon, megtagadja tőlünk. De kérdezni kell, hogy tudjuk: megtagadja.
Egyedül a szerencsétlenség kérdezteti ezt velünk, és a szépség is, mert a szép olyan élénken tárja elénk valamiféle jó jelenlétét, hogy hiába keresünk célt. A szépség is ezt kérdezteti velünk: miért? Ez miért szép? De csak kevesen képesek kiejteni magukban e kérdést hosszú órákon át. A szerencsétlen kérdése órákig, napokig, évekig tart, csak kifulladásával szűnik.
Aki nemcsak kiáltozni képes, de hallgatni is, hallja a választ. A válasz a csend. Az örök csend, amit Vigny keserűen Isten szemére vetett, csakhogy neki nem állt jogában kimondani, mi is az igaz válasza erre a csendre, mivel ő nem volt igaz. Az igaz szeret. Aki nemcsak hallgatni képes, de szeretni is, úgy hallgatja a csendet, mint Isten beszédét.
A teremtmények hangokkal beszélnek. Isten beszéde csend. Az istenszeretet titokzatos szava nem lehet más, mint csend. Krisztus Isten csendje.
Nincs még egy olyan fa, mint a Kereszt, olyan harmónia sincs még egy, mint Isten csendje. A püthagoreusok megértették ezt a harmóniát a csillagokat örökké körülölelő csend mélyén. Az evilági szükségszerűség Isten csendjének rezgése.
Lelkünk folytonosan zajt okoz, de van egy pontja, amely csend, amelyet sohasem hallunk. Amikor Isten csendje a lelkünkbe hatol, átüti, s egyesül ezzel a titokzatosan bennünk lévő csenddel; attól kezdve Istenben van lelkünk és szívünk; és az űr megnyílik előttünk, akár egy kettéváló gyümölcs, mert egy téren kívüli pontból látjuk az univerzumot.
Csak két lehetséges útja van ennek, minden mást kizárhatunk. Csak két szeg elég átható ahhoz, hogy lelkünkbe hatoljon: a szerencsétlenség és a szépség.
Gyakran lenne kedvünk véres könnyeket ejteni arra gondolva, hogy a szerencsétlenség mennyire szétmorzsolja azokat a szerencsétleneket, akik nem képesek azt jól használni. De hidegvérrel nézve a dolgokat ez nem szánalomra méltóbb pazarlás, mint a világ szépségének elvesztegetése. Hányszor kínálkozik az emberek figyelmébe a hajnalt megelőző óra csendje, a tenger hullámainak zaja, a csillagok fényessége! Nem figyelni a világ szépségeire talán oly nagy bűne a hálátlanságnak, hogy megérdemli a szerencsétlenség büntetését. Bizonyára nem nyeri el minden esetben ezt a büntetést, de akkor középszerű élet a bűnhődés érte, s egy középszerű élet mennyivel jobb a szerencsétlenségnél? Egyébként az ilyen lények élete, még nagy balsors esetén is, valószínűleg mindig középszerű. Amennyiben feltevéseket kockáztathatunk meg az érzékelésre vonatkozólag, úgy tűnik, hogy az emberben lévő rossz mintegy védelmet képez a kívülről, fájdalomként támadó rossz ellen. Remélni kell, hogy így legyen, s Isten könyörületesen jelentéktelenre csökkentette a rossz latornál az oly felesleges szenvedést. Ez talán így van, s ezt a nagy kísértést rejti magában a szerencsétlenség: a szerencsétlennek mindig lehetősége van arra, hogy kevésbé szenvedjen, ha elfogadja, hogy rosszabbá válik.
A szerencsétlenség csak annak fájdalmas, aki megismerte a tiszta örömöt, ha csak egy percre is, s következésképpen a szépséget, mivel a kettő ugyanaz. Ugyanakkor egyedül ő az, aki nem érdemelte meg a büntetést. Csakhogy ez nem is büntetés számára, hanem maga Isten fogja kézen, s kicsit erősen megszorítja. Mert ha hűséges marad, rá fog lelni saját kiáltásainak legmélyén Isten csendjének gyöngyszemére.

Bende József fordítása

Simone Weil Szerencsétlenség és istenszeretet (L’amour de Dieu et le malheur) című tanulmányát 1942-ben írta Marseille-ben. A tanulmány folytatása, a “második rész” csak az ’50-es években került elő hagyatékából, először 1962-ben jelent meg (Pensées sans ordre concernant l’amour de Dieu, 107-131.) Az “első részt” Pilinszky János fordította magyarra, a folytatás fordítását csak elkezdte. vö: Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés, Pilinszky János fordításai, Vigilia, Budapest, 1994, 9-24. ill. 147-149.

https://vigilia.hu/regihonlap/1998/9/9809sim.html

 

 

 

Beszélgetés a költészetről

A vers/ jó vers megszólító ereje  (Csog Szidónia)

 Számtalan megközelítése van a “jó versnek”: a megszólító erő, alanyiság-, tárgyiasság-, ritmus kérdésköreiben. És sorolhatnánk. Vagy abban is, ahogyan ihlet és konstrukció egymásba épül az alkotás titokzatos folyamatában. Abban a tudatállapotban, amelyről Rilke jegyzi meg: “Amikor alkotok, igaz vagyok”.És az is ajándék, ha bármikor elegendő hamvassággal tudunk rákérdezni költészetre, poézisra, eredendő ritmus és ősharmónia viszonyára, és ezáltal talán egyre közelebb kerülünk az ősi rendbe kódolt ritmikus formák és életminták megértéséhez is. A hamvasi “geometriák”- ősszerkezetek – misztérium és belső ritmus- áramlat-forma viszonyai újabb összefüggéseket sejtetnek mindig a kimeríthetetlenség dimenzióiban. A keresés és megtalálás öröme ezekben a kérdéskörökben végtelen felismerésekhez kalauzol: mindannyiunk gyönyörűségére.

A költészetről (Botár Attila)

 

    Azt hiszem, hogy Áprily Lajostól ki lehetne indulni. Így kezdi az Egy pohár bor című versét:

    „Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora-kelyhet. […]”

    Tehát azon az összetett, transzcendens emberi-égi valamin kívül, amit

    i h l e t n e k, megragadottságnak nevezünk, szükséges a mesterségbeli

    biztonság, tudás — a ,,kohó-szikra mellett”.

   A pálya elején egyféle „szókohászatnak” tekintettem magam is a   megragadottság fokozatait, most is szívesen gondolok erre, holott a világlátás, a tapasztalat és az eredmény (bármilyen sovány is) ennél azért már bonyolultabb képet mutat. Hamvas Béla mondta ki — tudtommal — először, ráadásul a modern festészetre, hogy a művész megfelelő teória nélkül már nemigen nyúl ecsethez.
Az „ars poetica” beszabadult az irodalomba is, párhuzamosan a teleologikus, racionális, ész-vallást követő „felvilágosult” emberrel. József Attila esztétikai„futamaira” utalnék csak mint közismertekre. De gondolhatunk a múlt századelő  izmusait — pl. a dadaizmust — „felvezető” kiáltványokra, teóriákra. Nekem nincs.
Mármint ars poeticám. (Bár olykor éreztem, hogy össze kéne egyet kínlódnom ebben a szigorú elvekre, világnézetekre és ideológiákra szabdalt korban. De már enélkül fogok meghalni ??? )

    Khalepá tá khalá — mondták a régi görögök, ami szép, az nehéz, valóban, és hovatovább reménytelenné válik. Babits már a múlt század első negyedében jósolgat: „A líra meghal. Nagyon is merész / kezekkel téptük a kényes leány/hegedű-testét, vad-vad hangokig / csigázva, hogy ma már csak nyögni tud / s  hörögni, mint halódó… Nincs ütem / jajában többé, nincs se szó, se tag…”(Babits Mihály: Régen elzengtek Sappho napjai) Tehát ő, a katholikus írástudó    sincsen meg elmélet, elméletek nélkül, még ha ez — és más bölcselmei is — versben lesznek megragadhatóvá. Messze a mai, modern törekvésektől. (Már ha vesszük a fáradságot s végig olvassuk a verset.) De még T. S. Eliot, — aki az  angol nyelvű lírában adott „új zengést a törzs szavainak” —  még ő is lehajol egy-egy tetszetős theorémáért. Sőt, megteremti az utalásokra, kultur-effektekre  épített lírát. (Szellemi gyarmatosító, társával Ezra Pound- dal egyetemben.)  Az összehordott (lírai) kincsek következtében beálló telítettség, jóllakottság érzése itt, Európában — „a kiivott vödröt felrúgja a jóllakott ló” (T. S. Eliot) — előhívta a posztmodern köntösébe bújt lázadást. Sokféle volt az  irodalmakban. Ez a lázadás a nyelvi szerkezetek, a grammatika, a textus felkelése volt az ihlet, a megragadottság, a műalkotássá szervült látomás ellen.  Szokás szerint a lobogón: „haladók” forradalma a „maradók” ellen. (És mint ilyen, homokozó a javából.)
Azám, az ihlet kivárása időveszteség! A Múzsa — mint rendesen a nők, lányok, asszonyok, fehérnépek — késik a találkáról. Sebaj, mondja napjaink poétája, itt a kreativitás, az érzelmi indíték nélküli ötletelés, szerkesztgetés, képzelet-csigázás, a sosem-volt-még-ilyen megkísértése.   A nyelv mintegy magára törte az ajtót — mondhatjuk. Mi marad?  Manapság már a Semmi fogalma körül készül versantológia. Az anthológia   virágcsokrot jelent, így a Semmi virágai díszelegnek versként a világirodalom  egyik könyvében. (Nem leszek rá vevő.)
Szép, vagy csak semmihez nem hasonlít? Annyira eredeti. Azaz egyféle szenzáció. Az pedig újságos műfaj.
Jó vers? Én maradnék a minden jelző nélküli versnél. Vers, ami engedi,mondani magát. (Avagy Kányádi Sándor, Galambfalváról: „Vers az, amit mondani kell.”)
Egy én, aki engedi megfogni magát egy verssel.

    Veszprém, 2018. 11. 30

 

*** 

 

A költészetről (Hámori Attila)

 

A versről önmagában nem lehet igazán pontosan, életszerűen beszélni. A költészet, az alanyi költő személyes megszólítottságában realizálódik. Szigorúan meg kell különböztetnünk a verselési technikával írt, alkalomhoz vagy hangulati kitöréshez, kedvteléshez tartozó motiváltságot az igazán elhivatott versalkotói magatartástól, hozzáállástól, feladatteljesítéstől. A modern idők kevés lehetőséget engednek, hagynak a tényleges horizont megnevezésére. Banálissá degradálódtak az eredet-várakozás ünnepi szavai. Az isteni szféra nem, vagy csak drámai számonkéréseink okán érzékelhető, a természetes derű izolált hangsúly a jelenlétben. Nem gondolom, hogy elvesztettük a transzcendenciához átjárás esélyét, pusztán azt a tapasztalatomat próbálom kifejezésre juttatni, amely az akusztikus színvallások kudarcaiból fakad. Valahol eltávolodás ez, szinkronizálási akadály az eredet nyelve és a közérthetően hétköznapi megfeleltetések viszonyában. A költemények nem attól létezőek, hogy formai kifogástalansággal teret szorítottak a meglétükkel. A vers beszélgetés része. Olyan beszélgetésé, mely eklézsiát igényel. Így kérdés, felelet és összekötő kapocs. Az ideák őrzése és születési alkalom az ontológia vonzóereje szerint.

Más aspektusból nézve pedig:

A kiváltságok legünnepibb változata, ha rálelsz a magány ihlető parancsaira. Arra a tériszonyra, mely félelem, visszarettenés, a döbbenet kívánkozása itt. Lényege szerint

ezt az önmagunkban felismert

állapotot katarzisként aposztrofálhatnánk. Védőhálókat nélkülöző “rettenet”. Viszolygás, borzongató érzés… a kétségbeesés misztériumi próbatétele.

Ilyenkor megértheted az élő realitások valós aktualitásait,

ízleled a szólítások rianásai általian “azt”.  A beszélj hozzám többlete kívánkozik elő. A gesztusok illesztékei adják magukat át. El sem gondolt szólítás, betűk, szavak, szeretet mögötti

árnyalatok. Kísérőid, társaid, visszakérőid. Talán a hétköznap

csodája is ez. Az eredeti ahogy bevár, vagy éppen most születik, amikor éppen Neked mondom, írom a hangsúlyokkal, a jelleggel

várakozót.

A szavak hitelességét, érvényességét pedig jól példázza Fekete Anna alkotása:

 

ÚJ ÉV

 

Egy mondatot kaptam születésnapomra
nagymamától. Hogy boldog légy, kicsikém,
hogy soha ne ijedj meg, hogy légy hajlékony,
mint a reménység és a napsütés,
hogy olyan… olyan…olyan… nagyon legyél.

De milyen…? Szegény nagymama,
aki évek óta se a lábát se a kezét nem mozgatta,
percenként belealudt az ünnepi jókívánságba.
Nyúlt- nyúlt a mondat, végül hosszabbra nyúlt,
mint a látogatási idő a kórházban.

Egyik lábamról a másikra álltam.
Az elektromos óra kijelzőjét figyeltem,
hogy meddig tart még…, Jézusom, meddig?
Féltem a mondat végétől, hogy olyan légy,
kislányom, aki megszabadít.

De már nem tartott sokáig.
Szegény mama talán felébredt hajnalban
(élete utolsó hajnalán) a kórteremben,
és látta, sehol senki. Az utolsó jókívánság végét
belekiabálta a kórterembe. Ne bántsatok,
sikította az ápolónőknek.
Még nem végeztem.

Ott volt a mondat vége a szívében.

Valaki helyett szeretett engem.
Ahogy én is valaki helyett szerettem.

Valaki helyett,
aki hajlékony, mint a fény,
hajlékony, mint a reménység,
aki nem hagy évekig mozdulatlanul
heverni öregasszonyokat sem.
Aki tudja, hogy minden utoljára
kimondott „szeretlek”, különbözik.

És akkor is erőt ad,
ha már nem hallja senki.”

 

 A saját alkotásaim közül pedig ezt választottam:

 

A JÖVEVÉNY

 

ez kristálycsönddel ázott jelbeszéd
és dallamokra írt szobák sora
kilépsz és megajánlhatom
te vonzat által inkarnált
szerelmes emberi
a felváltód vagyok
rendre előkerülnek
zsolozsmás eseteid
úgy szánnak árnyaknak
időt
ahogy a fellegtorlaszok
mögül a csillanás
ha véd és néz a nincsen…
évődő hajlamunk
így mustármagok közt
a csenddel ami számít
leülhetsz mellém van
jogod
a szűnni nem tudó
igézet
választott belül
a taktusok az emanációk
a jövevény ahol maga
a rang
és összetört de véd
és ezt is engedi…
a példázattal összevérzett
oltalmas szavak
hívnak
mint kincs a jelenlét
azonosát

 

Summa
AMI A VITÁKON TÚLMUTATHAT

 

Az emberi létezés eleve adott lehetőségi feltételekkel indul.
Vannak gyermekkortól kialkudott tapasztalataink, hivatkozásaink, eligazodási mikéntjeink és miértjeink. Alkatunk, rezonanciánk, közösségi élményeink egymáséitól eltérőek. Az élet magában egyfajta felvezetés. Ahová kerülünk, amikhez oda szegődünk, vagy ahová önmagunkra hagyatkozottan beléphetünk, ha van hozzá bátorságunk, minket tesz hitelesítetten igazzá. Nem lehetségesek udvariskodással csere-berék. Nemegyszer bizony elhanyatlások, kapaszkodók hiányai formálnak és emelik ezáltal a tétet. A bizalom is így és ezen keresztül választ engem és téged és őt egyazon kölcsönösség súlyozott reményeivel. A személyességünk credo a jelenlét szakaszaiban. A többiről hallgatni kell, hiszen a merőben más viselője eltérően a nekem ismételhetetlen létazonosulástól, másik stigmákkal és másik menlevéllel egzisztál. Az indulati sponaneitás persze megengedett, a felvetések hangozzanak
el itt, de a hallgatás palotájának termeinél kinek-kinek a saját misztériumi szabadulását írják vízjekkel, és elkésnék, elkésnél… nem a torzsalkodások jellemzik a perszonális léptékű időnket, hanem az ami általunk céljához elért, hogy szárnyat bontogass.

 

Budapest, 2019. 01. 07.

 

***

 

A költészetről (Payer Imre)

 

A vers maga hozza létbe az igazságot a nyelviség legintenzívebb közegében. A mondott és a mondás hogyanja elválaszthatatlan. Nem a nyelvtankönyv, hanem a megszólalás az eredete.

 

***

 

 

A költészetről (Bak Rita)

 

Mitől jó a vers? A vers esztétikai vonzerejét nagyon fontosnak tartom. Mennyire elven a versben megjelenő kép? Mennyire kelti fel az érzelmeinket? Mennyire kötődünk hozzá érzelmileg?

Egy olyan költeményt idézek, amely engem is megfogott.

 

Babits Mihály

A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

A költőt hajtja a cél, hogy a kézzelfogható világból minél több mindent felfoghasson, hogy átvihesse  a tényeket elméleti síkra hogy  megfogalmazza a világ lényegét Én-szemszögből, de el is engedje azt, és objektíven kitekintsen, hogy egy szélesebb perspektíván keresztül új alternatívákra bukkanjon.

 

A költészetről (Fekete Anna)

Ha nem olvasnék romantikus költőket, pár perc séta után kimerülnék, vagy képtelen lennék biciklivel eljutni a munkahelyemre. Néha azt hiszem, a legmagasabbrendű költészet tiszta energia. Az a zúgás, földöntúli trombitahang, ami a nagyon fiatal és az idős Vörösmarty költeményeiből árad, az ünnepélyességnek olyan levegőjével tölt el, mintha nem csodásan ficánkoló hexameterekkel, hanem tüzes abrakkal táplálkoznék. Pedig milyen furcsa egy repülőtéren a Két szomszédvár vagy a Délsziget sorait idézgetni. De mi más nyomhatná el a hangosbemondókból, mobiltelefokból áradó hülyeség, a világi handabandázás zaját!

Nem tudok enélkül az áradó energia, ünnepélyesség nélkül élni, de szeretni nem szeretem. Az én eszményem a csendes mindennapiságon átsejlő titok, amitől érezzük, hogy amit látunk, az nem az igazi, minden földi történés több és magasztosabb, mint amilyen laposnak az első pillanatban tűnik. Jézus beszédei egyszerűek és mindennapiak voltak, de a megszólalás ereje révén képes volt kimozdítani a megszokott kerékvágásukból a dolgokat. Persze végtelenül isteninek kéne lenni, hogy ilyen végtelenül egyszerűek legyünk. Ezért van trombita a költők kezében, és ezért engedhetik meg maguknak csak a legnagyobbak az egyszerűséget. Vörösmarty és a romantikusok nélkül ne tudnék élni, de szeretni leginkább Emily Dickinsont szeretem.
Most mégse tőle választanék verset, hanem egy amerikai minimalista költőtől, Carlos Williamstől. Ebben a kis költeményben is van „dübörgés”, áradó életkedv, sőt túlzás. Olyan dologról beszél a vers, amiről a költők ritkán szoktak: elégedettségről, mi több, házi boldogságról. Az önmagunkkal való azonosulás „nagy” pillanata mégis megejtően mindennapi. De ha csak este, saját magunknak táncolva vagyunk tökéletesen önmagunk, akkor kik vagyunk napközben? Kinek a szerepét játsszuk?
Vagy akkor nem vagyunk magunk, mikor a ház „boldog szelleméhez” hasonlítunk?
És miért vagyunk így vagy úgy magányosságra ítéltetve?

Pedig látszólag minden milyen egyszerű! És mégis ott ragyog az ismeretlen.

 

Danse Russe

Mikor asszonyom alszik
és a kicsi és Kathleen
alszik
és selyem köd mögött
a nap lángfehér korong
a ragyogó fák fölött
mikor meztelen táncolok
északi szobámban, esetlenül
a tükör előtt,
fejem körül csóválom ingemet
és halkan dúdolom magamnak:
„Magányos vagyok, magányos.
Magányosnak születtem
s így a legjobb”
Mikor karomban, arcomban gyönyörködöm,
vállamban, csípőmben, tomporomban
a lehúzott sárga redőny előtt –

Ki mondaná, hogy nem vagyok
házam boldog szelleme?

Kodolányi Gyula

Rio de Janeiro. 2019. jan. 17.

Illusztráció: R. Olbinski

Kassák Lajos: Harangszó

Feltámadott, mondják a népek és
Megsüvegelik,
Nevét a názáretinek, ki az ács fia volt
s megenyhült már a szél is s a rügyek
kisarjadtak.
Kétezer éve látják õt a vének és a gyerekek
Amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget
S alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

Én is emlékszem rá, mint az egykori
Játszótársra
S ti is útszéli csavargók és mesteremberek
Akik hű követői vagytok valamennyien
A nincstelenségben, az útban és az igazságban

Igen, igen, az Õ árnya is visszhangja vagyunk
mi
s bár nem ízlelgetjük a húsvéti bárány húsát
mindennapi kenyerünkben s vizünkben
dicsérjük,
hogy vérünkből való s meghalt értünk
a kereszten.

BEOWULF (részlet)

BEOWULF

(részlet)

II.

115      Árnyak leple alatt lopakodott Grendel

a gyűrűs scyldingekhez, kik sörtől nehezülten,

csendben pihentek a csarnok ölén.

Mulatozás után mind mélyen aludtak

a büszke ethelingek. Bajjal nem gondoltak,

120      bánat nem zavarta békés álmukat.

A védtelen alvókra váratlan csapott le

a hívatlan vendég, helyéről felragadott

harminc harcost. Hazatért azután

portyájának örvendve, prédáját hurcolva,

125      mészárlás-ittasan a mocsár rejtekébe.

Heorotba a hajnal halállal érkezett,

véres pusztításra virradt a reggel.

Fájdalom szava szállt az égre,

a férfiak sírtak. Fényes trónján

130      az ősz öregember örömtelen ült:

Hrothgar gyászolta harcosai vesztét.

Engesztelhetetlen volt az ellenség gyűlölete.

Hosszantartó viszály vette kezdetét,

véres háborúság. Nem váratott magára –

135      mikor az éj leszállt, a látogató ismét

felkereste őket, mert ölni vágyott.

Nem bánta meg bűnét, új bűnnel tetézte.

A dánok között könnyű volt ezután

olyat találni, ki távolabb keresett

140      félreeső fekhelyet: félelem lett úrrá

a harcosok lelkén, mikor látták a bitorló

vérszomjának nyomait; védettebb helyre

rejtőztek éjjel az életben maradtak.

Így nyert hatalmat Heorot fölött

145      egy mindenki ellen, mígnem üresen állt

a hősök csarnoka. Hosszú ideig,

tizenkét télen át tűrte balsorsát

a scyldingek barátja, bánatba merülve,

mélységes gyászba. Messze szállt a hír,

150      mindenütt elterjedt az emberek földjén,

hogy háborút visel Hrothgar ellen Grendel.

Sok ének született a szomorú harcról,

a véget nem érő viszályról, a vad gyűlölségről.

Éveken át tombolt a támadó haragja,

155      nem akart békét, a bűnt nem tette jóvá,

gazdag fizetséget a gonosz kezéből

hiába reméltek Heorot bölcsei,

fényes váltságot a férfiak életéért.

A Pusztító lesből lecsapott, a halál

160     fekete árnya fiatalra, öregre

könyörtelenül lesújtott. A láp köde takarta,

elnyelte az éjszaka. Ember nem tudhatja,

merre kóborolnak a kárhozott lelkek.

A magányos gyilkos gyalázatot hozott

165      az emberek népére: erőszakkal vált

Heorot urává, hatalmába vette

a kincsek termét a tintaszín éjeken.

Ám nem közelíthetett a királyi székhez,

a dánok trónját a Teremtő védte.

170      A scyldingek barátját bánat emésztette,

szívbéli fájdalom. Számtalanszor gyűltek

tanácsba az urak terveket szőni,

határozni arról, harcosaik vajon

mit tehetnének a támadó ellen.

175      Szentélyeikben kerestek kiutat a bajból,

bálványoknak hódoltak, hangos szóval kérték

a lelkek megrontóját, hogy mentse meg őket

a rettegés karmaiból – így rendelte hitük,

a pogányok reménye. A pokol sötétségét

180      hordozták szívükben, hatalmát nem ismerték

a Tettek Bírájának, Teremtő Urunknak,

magasztalni nem tudták a Mennyek Királyát.

Bánat vár arra, ki bálványokat szolgál,

halhatatlan lelkét lángok ölelik,

185      semmilyen változást, vigaszt nem remélhet.

Öröm vár arra és örök élet,

ki halála óráján igaz oltalmat lel,

és keblére öleli a Kegyelem Atyja.

III.

Healfdene fia hosszú évekig

190      hordozta bánatát. A bölcs öreg nem tudta,

hogyan védje meg népét a veszély idején,

nem volt menekvés, minden éjjelen

reggelig tartott a rémület uralma.

Hallotta hírét Hygelac egy thánja,

195      egy geat harcos, Grendel dúlásának.

Nemes és hatalmas nemzetség sarja volt,

erősebb, mint bárki más ember a földön.

Habokat hasító hajót építtetett,

a hattyúúton túli híres uralkodót,

200      a dán királyt keresni fel vele,

hogy a scyldingek urának segítséget nyújtson.

A bölcs férfiak, bár féltették életét,

útra buzdították, bíztak a tervében,

a jeleket vizsgálták, várták az időt.

205      A geatok közül kísérőnek a legjobb

harcosokat választotta, hogy vele tartsanak.

Tizennégy társával a tengerhez indult,

hol véget ért a föld; vezetőjük jól ismerte

a hullámok titkait. A hegyfok alatt

210      ringott horgonyán a habok vándora.

A háborgó áramlat a homoknak szegült:

elérkezett az óra. Az orrba sereglettek

mind a kalandra készülő harcosok,

fénylő kincseket, fegyverek sokaságát

215      vitték a fedélzetre. A vízre taszították

az erős bordázatút, elindult útjára,

széltől űzve szántotta a tengert,

sebesen repült a rohanó habok közt,

mígnem másnapra a madárhoz hasonló,

220      hajló nyakú hajó hátáról meglátták

feltűnni a távolban a túlföld peremét,

meredek szirteket, széles hegyfokokat.

A mélység birodalmát maguk mögött hagyták,

a szoroson túli szárazföldre értek.

225      A wederek fiai a fövenyre ugrottak,

kiléptek a partra. Páncélingük a szélben

harci dalt zengett. Hálát adtak az Úrnak,

köszönték Istennek a könnyű átkelést.

A scyldingek őre, ki a sós határt

230      kémlelte a falról, mint feladata volt,

látta, hogyan hordják le a pallón

a halált hozó fegyvert, a fénylő pajzsokat.

Kíváncsiságtól vezetve közéjük lovagolt

nevüket kérdezni, kilétüket megtudni.

235      Magasba lendítette lándzsáját, keményen

megrázta, s így szólt, a szokást követve:

„Honnan hozott ide a hullámok ösvényein

magas hajótok, messzeföld fiai,

láncingbe öltözött lándzsás harcosok?

240      Régóta őrzöm rajtaütés ellen

a dánok földjét, hogy fosztogatók hada

ártó szándékkal ne szállhasson partra.

Nem volt még senki, ki nálatok nyíltabban

mert volna pengét és pajzsot emelve

245      jönni e vidékre, míg vezéreink tanácsától

engedélyt nem kapott. De köztetek van

egy harcos, akihez hasonlót nem láttam

kerek e világon. Nem közönséges férfi,

ki csak díszként hordja drága fegyvereit

250      a csarnokban pihenve – ha nem csal meg szemem,

és nem vezet félre félelmetes külseje.

Most hallani akarom, honnan származtok,

ki fiai vagytok, hogy földünkre nehogy

könnyelműen ellenséget engedjek lépni.

255      Ti távolról érkezett tengeri utazók,

feleljetek nekem: fedjétek fel mielőbb,

merről jöttetek, és mi a szándékotok.”

IIII.

A harcosok feje így felelt az őrnek,

szavai kincsesházát kitárta előtte:

260     „A geatok királyának követői vagyunk,

Hygelac társai, tűzhelye őrzői.

Idegen népek közt is ismerték atyámat,

Ecgtheow volt a neve a nemes vezérnek.

Sok telet megért, míg termeit elhagyta,

265      hogy őseihez  térjen. Őrzik még hírét,

emléke fennmaradt az emberek között.

Hazádnak királyát, Healfdene fiát

jöttünk felkeresni. Jóakarat hozott.

Igazíts útba, hogy udvarába jussunk.

270      A dánok földjére feladat szólít:

nem titkoljuk előtted, tudod te magad is

– ha igaz a hír, mi hazánkba eljutott –,

hogy a scyldingek a sötét éjszakát

rettegéssel várják, s egy rejtélyes gonosztevő

275      gyalázatot hoz Heorot lakóira,

öldököl és pusztít. Parancsosztó uradnak

őszinte szívből szolgálnánk tanáccsal,

hogyan győzheti le gyűlölt ellenségét,

hogyan vethet véget a viszály uralmának,

280      hogy megtisztuljon a mézsör magas terme,

és Scyld népének sorsa megforduljon.

Vagy viselnie kell vesztesége kínját,

keserves szüksége nem szűnhet mindaddig,

míg helyén áll a hősök csarnoka.”

285      Beszédét hallva a hullámok őre

félelem nélkül felelt nyergéből:

„Mind a szavakat, mind a tetteket

vegye fontolóra a férfi, ha bölcsen

kívánja megítélni a mások szándékát.

290      Hallom és elhiszem, hűségesek vagytok

Heorot királyához. Hazám földjére

szabad az utatok, urunkhoz vezetlek.

Harcosaim addig szépen hajló nyakú

hajótokat, mely most a homokon pihen,

295      fosztogatók ellen fegyverrel vigyázzák,

míg zúgó vizeken Wedervég felé

fordíthatja újból faragott orrát.

Aki jót cselekszik, a csaták viharán

sértetlen viszi át a Seregek Ura.”

300      Útnak indultak újból. Szélesöblű

hajójuk a vízen horgonyának feszült,

visszatértükre várt. Vadkan aranylott

sisakjuk tetején, tűz lángjában edzett

védelmező szellem vigyázta életük.

305      Vezetőjét követte a wederek csapata,

míg eléjük magasult a mézsör terme,

az arannyal fedett, fából emelt csarnok,

melynél híresebbről nem hallott még senki.

A hatalom házának, hősök lakhelyének

310      fénye ragyogott a felhők alatt.

Hozzájuk fordult a hullámok őre,

a büszke hajlék felé, a bátrak csarnokához

irányította léptük. Lova hátáról

búcsúzóul így buzdította őket:

315     „Magatokra hagylak. A Mindenható Atya

kegyelme kísérjen a küldetés során,

vezesse kardotok. Ő vigyázzon rátok,

tartson meg épségben. A tengerhez kell mennem,

vésztől, pusztítástól védeni a földet.”

Miklós
Ágnes Kata és Nagy Andrea fordítása

Megjegyzések Lessing Három gyűrűjéhez

Szigeti Csaba:

Mindenki nehéz helyzetbe kerül, aki a Nathan der Weise titkát   feszegeti. Szerintem nem érdemes elhistorizálni. A keleti keret teljesen általános, mondjuk Montesquieu Perzsa éevelei és Voltaire Zadigja óta. Keletről regélünk magunknak- Lehet, hogy Mircea Eliade nem igaz, lehet, hogy az öt világvallásban nincsen közös. Én Lessing könyvét úgy olvasom, mint A három imposztor libertinus pamflet ellenművét. Vagyis amelyik azt állítja, hogy sem Mózes, sem Mohammed, sem Jézus Krisztus nem volt csaló, nem volt sarlatán, nem volt imposztor. Az 1700-as évekből valók az első kéziratok, nem létező városokat és nyomdákat nevezve meg kiadási helyül. Mo-on is több kézirata is ismert. Lessing ezt talán ismerte, és vissza akarta állítani azt a kollektív álmot, hogy a világvallások mélyén kell hogy legyen valami közös — de lehet, hogy nincsen. Ebben az álomban halt meg Jung professzor és Mircea Eliade is. Mellékesen, Lessing valóban szabadkőműves volt, de a szabadkőművesség nem ír elő — bölcsen — semmiféle istenképet. A közösség még ateistát is megtűr a soraiban, hanem kinek-kinek a fogalomfeltöltésére (ld. Husserl) bízza, nyitva hagyják az utat a szabadgondolkodás felé, és nem zárják el a zsarnokság felé. 

Rajnavölgyi Géza:

A bölcs Náthán, aki képzett teológus is volt, nyilván úgy gondolta, hogy a király (a Teremtő?) – mivel egyformán szerette a zsidókat, a keresztényeket és a muzulmánokat – a megtévesztésig azonos gyűrűkkel és lényegében azonos vallással kívánta megajándékozni őket. És ezt a három vallást a lényegük, az eredetükben rejlő szeretet teszi azonossá.

Szaladin viszont reálpolitikus, aki a naiv istenséggel szemben az embereket is ismeri. És tudja, hogy a három testvér majd azon fog vitatkozni, veszekedni, háborúzni, hogy vajon a három gyűrű közül melyik az őseredeti. Mert tudják – vagy ha nem is tudják, de meggyőződésük – hogy amíg őseik egyetlen egy gyűrűt örököltek nemzedékeken át, akkor az most egyszerre nem háromszorozódhatott meg. Nem hisznek a szeretet erejében.

Okosabbak lennénk Lessingnél? Nem hiszem. Csak a több mint kétszáz év, ami eltelt azóta, világossá tett számunkra egyet-mást.

 

Hogyan tovább? (Lessing: Három gyűrű)

Lírai meditációk Hámori Attila versei kapcsán

Csog Szidónia és Hámori Attila beszélgetése.
(Elhangzott a kolozsvári Agnus Rádió Téka rovatában)

A szabadság a világhoz való áhítatos viszonyt is jelenti, a misztériumokba való megérkezést és elidőzést. Közel jön a láthatatlan, felfüggeszthetővé válik az idegenség, találkozik lét és élet, osztható és oszthatatlan, ráció és adoráció. Körülölel a csend, az éden emlékezete: a ” várakozás eufóriájában”. Mindennapi szorongásaink tériszonya enyhül, leomlanak ég és föld közötti határok, láthatóvá válnak a részletek és átlényegülések: fölfogható jelekben és mindenségütemekben. Megörökíthetővé válik a hit intimitása, és kimondhatatlan szentségében marad a szeretet realitása: „ mert hullik ránk a hó/ és összezár az ég kendője által/ahogy Veronika egykoron/ az Isten-arccal elragadtatott/ és ránk bízta a szándékait”. ( Ér című versből származó idézet.) „ Legyenek szentesített szövegminták, melyek kultikus alakzatként látáshoz, halláshoz segítenek…”, túl azon, hogy a berögzött automatizmusokat a művészet felfedi, a látás és hallás útjait időnként megnyitja a végtelenbe, és tapintható, érzékelhető irgalom, enyhülő sebek és a kiengesztelődés járható útjai ragyognak fel ott, ahol „ vádalku nincs csak/ lényeinken túli feloldozás” (Apokrif tekercs)   
Mit jelent a hit? Finom szövésű ruhát, két mondat közötti befelé figyelés üzeneteit. Azt a súlyt, amely valójában lebegtet. Azt a kortyot, mely több mint az ízek neve. Azt a magányt, amely egymás védőhálója a teljesség alkonyatában. Azt a hírt, azt a hártyaszerű papírt az örvények kereszttüzében, azt a papírt, mely dallamot halkít eléd, és így már túl az emberin, túl az árulások Nagycsütörtökén, a szavakat oldozza fel.”- írja Hámori Attila, akinek  költői hitvallása mélyen szakrális és organikus. Sajátos kihívást jelent a 21.században és egyedi művészetszemléletet az evangéliumi lelki szegénység, az alkotás és a stigmák viszonyáról. 

Hámori Attila:

A Gellérthegy forrásai

             

Valami motoz itt a közelemben, de lehet, hogy papírdarabot sodort a szél a járdára. Nem akarok elindulni. Illatok vettek körül. Anyám azt mondta jázmin, orgona, és gyöngyvirág
halványan ér el. De a rozmaring… akár az óceánnak üzenetei. Ha sokáig maradok érzem a
föld alatti víz csobogását. Gyógyító erő, ez túléli a vándor korszakokat. Átmossa a lelket,
kavicsot formál , újra, újra inni ad.

Ilyenkor lehajtott fejjel állsz – mondaná valaki. Így indítanak drámai beszédet a katarzis
járandóságát megelőlegező gesztusban régtől, időtlen időkkel.
Ahogy arcomat éri a délutáni nap, kilépek ebből a halogatásos szerepemből, bottal a járda
szegélyét próbálom, és mozdulni se félek. Évek gyűrűznek, mint a fákban jelölik az áttelelést.
Dereng, a bőrömön suttog, vezet, és mintha hangosan ajánlaná az irányokat. Már szinte baktatok az elnevezhetetlen szólításán, ahogy bársonyba göngyölt és segít.
Köznapi gondolatok ezek.
Mint kakukkos- óra ismételem: lottót tessék. A botom árnyékát látja aki ezt ismerheti.
És csikordulnak a lábam alatt a porszemek.
Az ítéletet vallomásra kérik.
Archetípusos ügyelőm azt mondaná: középkori beszéd. A haláltáncok ridegsége és karikírozható
vonatkozásai …

 Májusi szél fúj. A hír az összegyűrt papírlapon talán a neutron-bomba iszonytató pusztító
hatását ecseteli. Lehet, hogy morális kommentárokat is beleírtak. Nincsenek objektív
elbeszélések, az iniciálészerűen motivált felvetés visszhangozza az utasítást. De mivel tercinák
ringattak, valamelyest én voltam ő is, és ez egy kísérő örök váltófutás. Nézem a gyümölcsöt a kezében, holdas ár-apály élőknek perselyező titkos vigíliája….
Engem kérlel, lehet hogy új vizet fakaszt egy remény nélküli mozdulaton.
Már szembesülhetek.
És int a szénbe írt csökönyös találkozások ügyelője. Megszólítanám…

Holnap sejtéssel látogatsz ide.
És körbe-körbe úszkálnak
az ismétlés szavai. Lottót tessék.
Lottót…
Kifehéredett az álmom reggelig.
Ahogyan botod felmutatás,
az „Üdvözlégy” vissza-visszatérő
részletén a hó emlékeztetője:
már-már könnyed bizakodásom
szinonima- áthozatala vetkőztet
lényeggel tovább… Akár papírsárkány,
a szánalom visszfényét lendíti ugyanoda,
ez barázdát nyitott a tenyeremen… próbálnál
segíteni – és úttalannak koppannak a megáldott
vak sebezhetetlen araszolásával pasztell hangzással
itt a krónikás feleletek…

 

Csog Szidónia:
Virágillatok, „bársonyba göngyölt” tercinák, gyógyító erő, „titkos vigíliák” mindensége áramlik az ihletben és a hit intimitásában, akár a szabadság és béke eredendő kapcsolata és az életet (folyton) begöngyölő Jelenlét…És ez bizonyos értelemben a lelki szegénységet választók privilégiuma is ?
Hámori Attila:
Igen, az alkotás valóban az evangéliumi lélekben szegények eufóriája. Legjobban talán Keresztes Szent János gondolatával tudom megvilágítani ezt a felvetést: „A lelki szegénység csak az odaadás lényegére figyel, arra ami az odaadáshoz neki elegendő. A látható tárgyak érdekessége és sokfélesége fárasztja. A mezítelen szegényt fölöltöztetik. A vágyait, akarását levetkőző lelket Isten önnön tisztaságába, tetszésébe és akaratába öltözteti.” A szabadság és béke eredendő kapcsolata akkor lehetséges, ha az adott körülmények próbái felfokozott várakozásra inspirálnak. Rudolf Steiner szellemtudományhoz kapcsolódó észrevétele, hogy a megértett, feldolgozott kihívás láthatatlanná válik, ugyanez igaz a lélektani aspektusra is, és vonatkoztatható úgyszintén az etika grádicsaira. A begöngyölő jelenlét lehetőségi feltételét az áttetszőség, a jó értelemben vett könnyűvé válás teremti meg.

 

Cselló

és fogadalmaink elvirágzott
gondolataink némelyike
utazásra késztető
és színedre visszanézhetünk
alakváltó idomok hiátusa
a zilált kíváncsiskodó
és annyira engedékeny
maradsz minden felszíned
a zárt magány köszönete
hatalmas súly
és tárnák gordonkahangoló
lázadásának ideje fonák kísértés
vallod és tudod megállt belül
megállt a csillagszórókkal
a sorozatvetés
olaj cseppen hajadra most
a szeretet-szó révületbe
dajkált
és mindez olyannyira könnyű
akár a lélek fátylai
és a csermelyek romantikus
vagy klasszicista értelmezése

 

Csog Szidónia:    
A szabadság ” könnyű iga” , „a világhoz való áhítatos viszony”, felfüggeszthető idegenség, amelyben mindennapi szorongásaink tériszonya enyhül,  láthatóvá válnak az átlényegülések
(emberi áramokban/ felfogható jelekben), és átjárhatóvá válnak az olykor tagolhatatlan rések is… És talán a  részletek is,  amelyekre Mészöly Miklós is rákérdez : „ Csak a részletek képesek rá, hogy kétségbe vonják az előítéleteket ?”
Hámori Attila:  
A cselló önmagban is már a rálátás egy megválasztott és kikívánkozó attitűdjét jelzi, ilyen értelemben, ha nem is a szó transzcendens vonatkozásában, de begöngyölő jelenlét. A zenei stílusirányzatok egy idő után statikus életjelenségek, egymást nem érvénytelenítik, hanem feltételezik. Mészöly Miklós alkotói pályáját végigkíséri a szabadság lehetőségének állandó keresése, számontartása, számonkérése. Ő Csehov írásaiból is éles szemmel a létezés tériszonyára történő utalást olvasta ki, és ennek alapján ábrázolta a személyt, a mások számára pusztán fanyar humorú színpadi alkotót. Mészöly regényei, novellái illúziót nem tűrő szembenézések. Viszont éppen ezért juthatott el a résekig, melyek megláttatják a metafizikai tényt, és amelyeken átszivárog a mese, ez az élet áramába inkarnált zsongásfelület.

           * * *

„Ne adományozz bármiért titkot és mosolyt, a kegyvesztett igazság szünetelteti a fel-felneszelést, rabolnak itt az írástudók, farizeusok tenyerelnek szentesítő alkalmakra rá, és heg továbbra is, Júdás története utáni, és nincs hol laknia, nincsen hol lepihennie az Ember Fiának, lehajtani a fejét…”(?)

 

André Demedts írja:” a világ becstelenségének nincs arca./ A végzeten erőt nem veszünk,/ nincs más földünk és más egünk…”

Az igaz és való(s), “a kegyvesztett igazság”, a látható és láthatatlan arctalan,  “a jó és gonosz közötti határok” jelölései esetlegesek…

 Hámori Attila:
Sokan és sokféle megközelítéssel próbálták már a jó és gonosz közötti határokat jelölni, feltüntetni. Az inkvizítori buzgalom ebben a kérdésben legalább annyira eredménytelen és ártalmas, mint a despota istenségre történő folyamatos hivatkozás a kirekesztés alibije gyanánt. A gonosz elcsábít, a jó kiegészít, felsegít. A gonosz mutatványos, a jó táplálékot ad. A szeretet intim felhajtóerő, az egységbe suttogó ráolvasás igenje értünk, pantomim a meg nem nevezhető arcmásokhoz. A transzformátor jellegét hordozó kapcsolatfelvétel ontológiai emelkedettsége barátnak, segítőnek ott, ahol mindenki egyedül maradt. Ebben visszakérsz úgy, ahogy tegezési alkalom született. A csírák firmamentummá épülnek, és az én a teremtés alakváltozások szerinti lendületében megállt idő szabadságát a boldogság ikonjára festi, és ez másoknak,őáltaluk érinthető. A szeretet hívás, itt előhívódunk az alkotó metamorfózis árnyjátékán; és amit megtudtunk, velünk teljesíti az ígéretet.

* * *

Csog Szidónia:
 Oldás és kötés átjárhatóságában átváltozhat az irgalom kiengesztelődéssé, békévé ? És „ a kegyvesztett igazság” hajlékra találhat a Dsida-i „belülről látók fényességében”?  
Hámori Attila: „ Tied az a fekete tó,/ a fákkal szegélyezett,/hová a bolyongás erdejéből/egy titkos éjjel eljutunk./ Tied a törpék hosszú menete/ s az elnyugodott óriás,/akit letakart arccal, csöndesen/ magamban cipelek” (Dsida Jenő: Mindent neked adok ) Mélyen vallásos költő volt Dsida Jenő, a magyar költészet egyedülálló üstököse: ez a belső látás, áhítat homogén spirituális egységbe szőtte lírai életművét. Nevének és költői világának megidézése, számomra is öröm. A megbékélés lehetőségéhez biztatást, bizalmat ad.

   * * *

GRÁNÁTALMÁK

elvéthetetlen gondolat
a mondatok siklása
és az éter nászi éjének 
kezdettelenjei
egy kőben felejtett
hieroglifa
és szent tüzek parázsló
érintkezése
jelmezeink az áhítatosak
csak néha tekintesz fel
úgy
ezért csak néha nézel
vissza rám is
ahogy középkori
és reneszánsz festményeken
orgonaolajban ázó
jellegzetesek
és semmi nem marad
szinte
nem ágyazódik pecsétviaszon
gyantás sírással leginkább
költözködő
a fák áramló nedvei tudják
hordoznak ezek
és gyepszőnyegre engednek
zuhannod
mint gránátalmát
vagy mint hajnalban megírt
leveleinket
a betűkön az átfedést az analógián

      * * *

Csog Szidónia:
”Fényruhás igék” adhatják át az összetartozás jelenét? Nem pusztán illúzió ez a labirintus tükrös útvesztőiben? Ezekre a joggal felmerülő kérdésekre a vers ihletettsége egyfajta válasz.

ZÖLD

az volt a jellegéről áthozott
ahogy letérdepeltem
hangok-hangok színezték
a parazsat
a nézésünk helyet cserélt
és olyan jó hogy zokogás
pihent meg itt
az érintés vibrál azóta
nem sajnál de perszonális
áhítat
nyelveken szól az átalánya
egészen kristály-zölddé
álmodott
és víz… maga a folyam
igazodása
kiment irgalmat szépít
másolódik legbelül
atomjainknak koccanásain
az üzenet
az íródó a már megírt
az el nem téphető levél
lúdbőrző árnyék
amelyik testbe kér
és nincs csak fényruhás
igék előttem
és nincs mert több is
annál ami a jelben
az idő
és összetartozás
lehe

    * * *

Csog Szidónia:
Akárha a világ liturgikus tagolása történne zsoltáros polifóniában, intuitív hajlatokban, bemenekített csendben…Egy elfelejtett nyelv kötőelemei lennének az intimitás világlátásai, világlátásba való rendeződései ?…
Hámori Attila: Igen, ez a problémakör már Pilinszky János lírájában is meghatározó szereppel bír. A magyar költészetben a szovjet megszállás előtti időszakot tekintve következetes, etikus magatartás , esztétikai szempontból pozitív hozzáállás volt a jellemző. Ebből a hagyományból juthatott el Pilinszky a bábeli motívumig, valamint a teremtő képzelet fontosságáig, és ez a szemlélet a jelenben is érvényes : „vergődünk egymásért, a hontalan sebek egymásra írt levelek.”

 

ÉS

Pilinszky napja van
végül rendeződik minden így
a fenti víz az átváltoztatottat görgeti
egyszerre csöndesültél el
és vált bennem a szólítás és megajánlható
látod már ebben is
titok hogy mit miért
ne
az összetéveszthetetlen
gondolatok
a sírás akkor ott
és egy tisztulás regéje…
pogány dallamra írsz
és relikviák közötti mégis
ív és áthidalása
a visszaszégyenülőknek
ezüstös május ez
a lendület a dadogások
otthona hisz minden
árny otthontalan
akár a felnézés ama bizonyos tabernákulum
előtt 

      * * *

Csog Szidónia: A szakadatlan emigrációban hogyan állítható helyre a misztérium idősíkja ?
Hámori Attila: Következetes magatartásforma a misztérium vállalása. El kell fogadnunk a katarzis színvallásait, az ütköztetés hangsúlyos felvezetését.    
Csog Szidónia
Meditációs életgyakorlata lehet a zene, a gregorián ének ritmusa és a fotók poétikája…
Hámori Attila: Valóban kölcsönös függőségi viszony van a szakrális zene, a képi megformálás, a szó és elhallgatás között. A már-már fokozhatatlan fokozat…így rögzülhet az objektíven, így tör elő a szavakban, és kap mindkettő fedezést a zene által. Lefényképezem a fát az esőben, és azt a címet adom a felvételnek, hogy „ A fák könnyei”…

   * * *

Koncert

a teremben csend ilyenkor
minden önmagára ismerhet
vállalhatóan
így szinte ruhátlan vagyok
és nincs csak egy halvány
esély a szabadulásra
meg-megítélnek a dolgok
pillantásai
és jön és lassú léptekkel
végigvonul a szőnyegen
és zongorához ül
e zongorán a billentyűk
fehérek
e zongorán a billentyűk
kormozott arcúak is
olyan taktusok és úgy
jönnek elő
az emberélet útjának felén
szakad szakadozó a kárpit
a lehetségesnél tovább
a zongoránál Philip Glass
magánya
az emberélet útjának felén
és összenéznek és érdes gyűrött
ruhába öltöztetnek a szavak
az örök lator töredékes
krónikáját mondatják el
velem
azét akinek van hite
és a Golgota példájáért árnyékokkal
szeretne incselkedni
árnyékokkal szeretne érni feljebbre is
talán az érintetlen… szűz csodálkozáshoz 

* * *

 Sípok

csak állsz a tenger szólítása
áthozza az ígéreteket
nem választásod ez
pusztán dekrétumok
ütések bitófák
és az ami mégsem
úgy talán
egy elgyengült percnyi
ad
és úgy titok ahogy
az ostya teste
és az orgonasípok
visszhangjaidon
kísérj el innentől
és rejtőztess valamiképpen el
szemedben láthatatlanul
létezzek ahogyan
inkarnálódott jelmagyarázat
(ebben már minden álmélkodó
és a csend után szivárog
folyton a csend után
folyton a kristályok életteréig

*Inkarnálódott jelmagyarázat, és ebben már minden… ?

Hámori Attila:
A tettek gravitációja nem az eltervezett, vagy kiszabott mértékeivel áll elsődlegesen megfelelésben. A különös , általában felneszelésből származik , számon kérni is ezáltal lehet . Ha szigorú értelmezéssel közelítünk , rianás talán e folyamatosságok közt támadt hiány. Valós értelemben drámai mozzanat. Bármi ami akkor ott…a sarkalatosság igazát mondja el . Minta és esély az elrugaszkodásra, hogy vissza-visszatérjen . Perelhetően, aktualizálásaiban , vagy szerethető kisugárzásai által. A kudarcot vallott elhatározások bizonygató lármája helyett ilyen foglalatot szánt nekünk az engedmények privilégiumának bizonyossága itt., mert szeretetével beárnyékolta az időnket, a színről színre elviselhetetlen kihívásokat E gyöngéd gesztusok fóliájával érlel, és feljogosít a szomorúságra , mely a megelevenítés, konstatálás empátiája, a védtelen paradoxonoktól űzött szabadulása. Felhőtlen, boldog pirkadat.
Csog Szidónia:
A  világszövet  Párkái összefűzik a(z) (el)guruló (gyöngy)szemeket és  az(el)szakadó  látóidegek szálait orfikus ígéretre (a megszelidíthetőség reményében), azonban  az ihlet tanúsága olykor  nem elég arra, hogy felidézze az elhulló világokat….
Hámori Attila:
„hát nyílj meg kristálybörtön
tenger add vissza
az öltönyömet
és ami fel nem ér az égig
világgá szaladjon
el
a pára ünnep itt
és tánc a lélek
maga
ahogy nem törhet át
de gejzírben felölti
alkalmainkat mégis
újra
levedlett esszenciáink
mögöttese” – (Pára)

Csog Szidónia:
Lászlóffy Csaba jegyzi meg: “ A halál és az esetleges újjászületés között, amúgyis elveszítheted igazi lényedet. Kivéve, hogyha szellemi folyamatként fogod föl eredetedet és leszármaztatott génjeidet. (…) Olyan nehéz visszaálmodni magadat oda, ahol az ösztön, ha el nem tűnt volna, a létet az életben meg tudná valósítani….”

Tragikomikus lendület(ek)be zuhanunk az abszurd pillanatképein,  a kivetített és fiktív vásznakon…

 “Élet és halál nem más, mint kettétört öröklét, meghasonlott valóság.”  (Pilinszky János)

 A  fénytörés mögötti homályban „az emlékezet kazamatái”  formát és vonalkódokat  körvonalaz(hat)nak  a méltóság elvesző arányaiból

….

 ( A végső jelentés  megvilágosodásban és felismerésekben ragyoghat  fel, abban a „primér angyali nyelvben”, amelyet leginkább gyerekkorunkban ismertünk, és  üzeneteit bármikor megfejthetjük, ha abban az éber figyelemben maradunk, amelyben meghalljuk a belső hangot, Szilénosz daimón hangját, aki Szokrátesznak is megmondta, hogy mit kell tennie a legválságosabb perceiben is.Ez a hang érzelmi megismerésünk útján is vezet : széthulló kapcsolataink közepette taníthat meg vágyakat formálni és az intenzitás útját járni… Hogy némileg szinkronban élhessünk önmagunkkal… És  a „fluidumban” megérkezhessünk  egymáshoz és az ég jeleihez… Ahhoz a végső jelentéshez, amelyben összefüggésben láthatjuk a dolgokat: illuziók és fikciók nélkül….)

    * * *

 Egymásba  és egyMÁSra hurcolják létigék súlyát és viharkeresztes álmok kényszerleszállását
a dantei katakombákban…A bevérző retinák, a túlfeszítettség áramütései  naponta hantolják el  a jelentésörvényeket, a jelentÉS értelmét, amely visszakapcsolhat a mindenség áramába…        

 

    * * *

Hámori Attila:
Dante költői világképe elválaszthatatlan az arabok, perzsák, motívumrendszerétől. Igazolt tény, hogy az Isteni színjátéknak van az iszlám kultúrkörben is megfelelője.( A tradícókat, őshagyományt kutató René Guénon hívta fel erre a figyelmet.) Találó kifejezés a katakomba, mivel az alternatívák sokféleségében szeparátum. Etikai és eszkatológiai behatároltság, mely kinek-kinek az önként vállalt meggyőződését demonstrálja.

Csog Szidónia:
A kultúra szövedéke minden korszakban ugyanazokat a metafizikai struktúrákat érzékelteti, eltérő hangsúlyokkal. Ugyanannak a Kairosznak a grádicsai láthatóak hermeneutikában, alkímiában, eleusziszi misztériumokban, keresztény aszkézisben, művészetben…És “a létigék cseppkövekbe olvadnak”…

       * * *

APOKRIF TEKERCS

add hogy még lássam egyszer azt a percet ott
dadogva félálmomban és önkéntelen
vádalku nincs csak lényeinken túl feloldozás
az engedékeny sáv e zóna…
és az arkangyal szinkrontolmácsa int
intése majdnem elfelejtett sugárszemetelt roncsok között az út
e lélek által felelet akkor is
az abszurd példa már és még vagyon
Bergyajev Kierkegaard Sesztov Csehov és Tarkovszkij fedezéke
így együtt gnosztikus ariánus katolikus és manicheus imáink bábelén át
a sors szimfóniája a nousz a logosz felzengő hangjaival  

 

Csog Szidónia:
Minden szárnyalás szinesztéziákba röpít, az  alkotás folyamatában igazi önvalónkkal találkozunk…

“ Amikor alkotok, igaz vagyok…” ( Rilke)
      

…az a néhány bevillanás égboltról szárnyról /érce a suhanásnak /és tükörléptű intuició a “orpheuszi szirmok”* világa /és ránk zuhan galaxis napszakok évadja/ „minden szívmagánynál kannibál rejtőzik”** / és hosszú balladákban színcsordulásig/ túlfázott testet/ tépett legendákat /takar be a hold ( Rilke)   

* Rilke/** Hámori Attila     

Csog Szidónia:
*  Misztérium: mindig túl van a linearításon…Az arra szomjazók értik és betűzik, vagy a lakatlanságot lakhatóvá keresők…
 „Egy még nagyobb titok nélkül” ( Gabriel Marcel ) nem láthatjuk egymás arcát sem, ezért (kérlelhetetlenül) újra meg újra meg kell keresnünk …
 (És aki játszik, könnyű lélekkel, mérhetetlen bájjal és teljes nyitottsággal jár-kel a világban, és egyszeri létterében nem mond le arról, ami hozzá tartozik.Kitapintja a dolgok körvonalait, megéli az élettények tartalmát, és a mérföldek dacára is tovább tágítja horizontjait…
 Figyelő lélekkel meghallani a titkokat: jelenvalólét és megszólíthatóság. Ama láthatatlan vonzalom befogadása, amely kimos, átlényegít, és új arcot rajzol a kivásott helyébe. Mert arcainkat újra -és újra meg kell alkotnunk: a folyamatosan porladóban nem létezhetünk…Új meg új arcokat kell öltenünk, mert “énként fesztelenül beszélni, vagy cselekedni lehetetlen… És ahol választ követelnek, ott feltételessé válik a titokra való jog. ” (Derrida)
 Vagyis a titok vonzásáról van szó. “A vonzalom pedig biztató szólítás. Általa vagyunk. Általa vagyunk emberek.” (Heidegger) A vágyban, a vonzalomban találkozunk lehetőségeinkkel, megálmodott önmagunkkal. A vágyban nyitunk, nyitogatunk ablakokat a világra, és fedezzük fel az univerzumot, Istent és önmagunkat. A vágy, a vonzalom: kihívás, cél, és értelem. Várakozás a megérkezésre. A kihívás pedig életre hívás. És “a szabadság enyhe mámora” (Ottlik) továbbírja lényünket, világot járni világgá küld az elindulásban….)    

HULLÁMOK ÍRNAK

milyen is valójában az a kert ott Keszthelyen
ahol színtér volt
egy majdnem öntudatlan időzéshez
a jogosultság ikonosztáza a gyereklélekben vallomásosan
igen a kastélyt ölelő
mese
és olykor gordonkajáték
színes felavatása
e látó
persze az öntudatlan
csend
az ami visszakérdezésben
holdudvaros
és igen a Helikon lihet
óriásnak nosztalgiázott
emlékképei
az akkori bototkálás lépdelés a kavicsok
gazdájaként szinte
e megannyi gyémánttükör ezerszer
küldi az arcélet
és nem hátrálsz mert
zúgás bírt maradásra
ahol létbe értek a tévesztések
és utolsó menedéked itt és örök credo a számlálhatatlan a kavicsok metamorfózisán tükröz
és Keszthely partjánál
hullámok írnak jelbeszédes leveleket

 

Csog Szidónia:
„Mert az őzeket nem lehet megszelidíteni.”-írja Pilinszky, és ennélfogva a szelídség vad szentség, a vadság , amely végigdübörög a világon, a szentség rejtett földi mása…

ŐZEK

fürödj meg álomkeresően itt
én szinte nem vagyok csupán
a szavak betűk törmeléke
az eskü porrá zúz
az erdő régi emlékeit adta
hozománynak
a lelkemet pőrén igen
cinkék hívása és sünök lapulnak
át –és átügetnek az őzek
szemükön védtelen engesztelés
zsoltárai és feltétlen bizalom
bizalmasságuk előtt zuhanok
révülően térdre
a majdan érkező el sem takartan
jár a fenti a felső vizeken
ez rejtjel amely pislákol belül
mártózkodjatok tempózzatok
álomkeresően itt
ez passió és toccata és fúga
olaj a lámpások visszakérdező
alkalmaihoz

Őzek és vendégangyalok

Őzek és vendég(szöveg(ek)

 

Hámori Attila: Őzek című versére

 

* “mert az őzeket nem lehet megszelídíteni”
az őzeket nem lehet (végérvényesen) száműzni
vadságuk bátorsága minden halandót
megvakít szivárvánnyal
 * * “angyal-titkú” fénnyel

engesztelő áldozatuk
ábeli emlékezet
járomcsontok igája
égiek védjegye

mielőtt megszűnnek
az átkopogások
 és összekötnék
 *** “a látható nyomot a láthatatlan dologgal”

 mielőtt becsukódnának
 a kinyilatkoztatások
nyitott sírról eleven sebekről
mielőtt bevéreznének
a szóképek
és az ikonok

amelyek bemetszik
 méltóság geometriáját
 grádicsok szabadságfokát
gyöngySZEMek retináját-

csak azt a  SZEMpárt
ne feledni

árdeli szép holdét
 ahogyan nézi
senki(k) vágyát/ mindenki álmát

ahogyan látja
lobogó városok
kallódó világát
a fehér kavicsot
és a kimeríthetetlenség kadenciáját

és ahogyan minden
életszentséget felvezet
és minden keresőt elvezet
a ki- **** “engesztelés zsoltára”

 (***”boldogok a szelídek”
és az őzek
 ****** “öröklik a földet”
******* “tiszta fehér ruhában”)

* – Pilinszky János

**, ****- Hámori Attila

***- Italo Calvino

*****, ****** – Evangélium

*******- József Attila

 

ÜVEGRE FÉSÜLT

át sem szitál úgy halkul
önmagában asztráltest
visszhangja ekkor
az ünnepélyes
ne osszál rám történetet
és utalások kölcsönén
eszköz sem ragyogtat
intellektus bálványain
iróniák
csak viaszgyertya csonkja rejtett
számadón
üvegre fésült változatlan
érveink talánya
és ha itt elcsitulsz megint
az áldás és az álom osztozik
szerelmed kortyain
az ég vizéből mert így saját
a belső ismer rád
úgy ahogy szeplő nélkül
magukba fogadják
az áhítottakat…
és nevük sincs akkor kik ők
bár elevenségük a vágyakozás

A beszélgetés a kolozsvári Agnus Rádió Téka rovatában hangzott el.

(A beszélgetésben Hámori Attila verseit idézik. Amennyiben más szerző verseiről van szó, azt jelöljük.)

Illusztráció: William Blake