szerkesztő összes bejegyzése

John Donne: Halálpárbaj. Avagy vigasztalás a lélek számára… (részlet)

És Istennél, az Úrnál van kimenetel a halálból.
Zsoltár 68:20

 

 

“Alapjaik jóvoltából állnak az épületek, hordozzák és alátámasztják őket, és pilléreik jóvoltából állnak, megtámasztják és körbeölelik őket, és gerendázatuk jóvoltából állnak, összekötik és egyesítik őket. Az alapok viselik el, hogy meg ne süllyedjenek, a pillérek viselik el, hogy el ne dőljenek, a gerendázat és a kötések viselik el, hogy szét ne omoljanak. Épület-testünk a zsoltárvers első felében van. Éspedig így: a mi Istenünk a szabadításoknak Istene; ad salutes, többes számban: szabadítások, így van az eredetiben: Isten az, aki lelki és testi szabadítást is ad nekünk. Viszont az épület alapja, pillérei, gerendázata mind a zsoltárvers másik részében, a textusunkban van, és a szavakat itt – az Istennél, az Úrnál van kijövetel a halálból – háromféleképpen fogják fel a magyarázók. Először is, az épület (Isten az, akinél kimenetel van a halálból) azon alapon áll, hogy ez a mi Istenünk, az Úr minden szabadításnak Istene. Tehát az Ő hatalmában van, hogy kimenetelt és szabadulást adjon nekünk, még ha mi már a halál torkában és fogai közt vagyunk is, még ha ama örvény, a sír ajkai megnyíltak is reánk. Ebben a felfogásban tehát ez az exitus mortis, kijövetel a halálból: liberatio a morte, szabadulás a halálból, és ez a legnyilvánvalóbb és legáltalánosabb értelme ezeknek a szavaknak, és ezen alapul a fordításunk is: megszabadít a haláltól. Másodszor aztán, a pillérek, melyek megtámasztják és tagolják ezt az épületet (azt hogy: minden szabadításnak Istene a mi Istenünk), így emelkednek: és Istennél, az Úrnál van kijövetel a halálból, vagyis a halálunk elrendezése és módja, hogy miféle kimenettel és melyik ösvényen kell távozunk a világból, legyen az várva várt vagy hirtelen, erőszakos vagy természetes, történjen érzékeink teljes birtokában vagy betegségtől összetörve és szétszórva, mindez sem vádat nem bizonyít, sem ítéletet nem eszközöl, mert bárhogy haljanak is, az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála,1 és nála van a kijövetel a halálból, az ő kezében van, hogy miképpen távozunk ebből az életből. Ebben az értelemben tehát ez az exitus mortis, halálból kijövetel: deliberatio in morte, szabadulás a halálban, nem úgy, hogy Isten megment minket a meghalástól, hanem úgy, hogy gondja lesz ránk halálunk óráján, hogy miféle legyen eltávozásunk. Ebben az értelemben és felfogásban, az ige természetes kerete és összefüggése ad nekünk helytálló és sokatmondó eligazítást. És végül, ennek az épületnek (tehát hogy Istenünk minden szabadításnak Istene) a gerendázata és kötései ebben vannak: ennél az Istennél, az Úrnál van kijövetel a haláltól, vagyis ez az Isten, az Úr, aki egybekötötte és egyesítette a két természetet egyben, és aki Isten lévén a mi testünkben eljött a világunkba is, nem szabadíthatott meg minket másképp, nem mehetett ebből a világból másképp, nem térhetett vissza előbbi dicsőségébe másképp, mint halállal. És így ebben az értelemben, ez az exitus mortis, ez a kijövet a halálból: liberatio per mortem, szabadítás halál által, ennek az Istennek, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak a halála által. Így fogja fel Szent Ágoston e szavakat, és sokan ama nagyszerű személyek is, akik követték őt. Mindhárom sorban tehát ezeket az igéket nézzük: először, hogy a hatalom Istene, a mindenható Atya kimenti szolgáit a halál torkából, aztán, hogy a kegyelem Istene, a dicsőséges Fiú megment minket azáltal, hogy magára veszi ezt a kimenetet a halálból, és aztán hogy, e kettő között, a vigasztalás Istene, a Szentlélek kiment minket minden vigasztalanságból, ki áldott kóstolóval tudatja velünk, hogy akármiféle halállal is rendeltetett halnunk, hogy ez az exitus mortis mindazáltal introitus in vitam, ez a halálba való kimenet bemenet lesz az örök életre. Mármost e három megfigyelés: szabadulásunk a morte, in morte, per mortem, szabadulásunk a haláltól, halálban és halállal, bőséggel betölti testünk épületében az alapok, a pillérek és a gerendázatok hivatalát, hogy ugyanis a mi Istenünk minden szabadításnak Istene, mert ennél az Istennél, az Úrnál van kijövet a halálból.”

Bogárdi Szabó István fordítása

A teljes prédikáció itt olvasható:

https://bogardiszaboistvan.hu/hu/konyvek/halalparbaj

https://honlap.parokia.hu/data/attachments/2010/09/24/Donne-01.pdf

https://bogardiszaboistvan.hu/files/3/donne_forditas.pdf

 

 

Digitális? Tanárok, mindennapok

Boglárka, Székesfehérvár

Napirend Korona idején – avagy a tanárok megnövekedett szabadidejéről

6:00 Ébresztő. Első kávé. Reggeli készítése, ha majd a gyerekek feltápászkodnak, ne kelljen félbeszakítani az órámat. Mosás indítása. Napi teendők pörgetése fejben. Netes hőbörgések és jótanácsok tempós átfutása.

7:00 Második kávéval gép elé. Messengeren beköszönés a kollégáknak. A napra bekészített digitális tananyagok  átnézése, finomítása.

7:15 Korszakalkotó új ötlet a reggel nyolckor kezdődő óra tananyagához. Őrült keresés a neten, küzdelem a technikai problémákkal.

7:40 Messengeres tanácskozás más ébredező kollégákkal. Más megközelítés.

7:45 Működik!

7:46 A digitális felületen aktiválva mégse. Fojtott szitkozódás, nehogy a család idő előtt felébredjen.  Csakazértiiis. Google jóbarát.

7:50 Ivadékok kifogásolják a kikészített reggelit. Kiskorúak gyors meggyőzése, elzavarása.

7:59 Fent van a classroomban az anyag! A korszakalkotó. Végtelen, önteltséggel határos elégedettség, szolid dicsekvés a kollégáknak.

8:01 A krétába bezzeg nem tudom könyvelni, megint lefagyott.

8:02   Teljesen irreleváns kérdések érkezése minden létező felületen a diákoktól. Kérdések megválaszolása. Értelmes kérdések. Értelmes kérdések megválaszolása.

8:38 Érkeznek az első megoldások (a rendesek most rögtön megcsinálják), küzdelem a rendszerrel.

8:45 Digitális bányászat; új, érdekes, vicces anyagok kutatása.

9:00 –11:00 A fentiek variációi + még egy kávé. Gyerekek a férj fején táncolnak. Eredménytelen próbálkozások száma, hogy tanulásra bírjam őket: sok. Idegállapot.

11:00 Lyukasóra, ebédfőzéssel egybekötött tanulási kísérlet a saját kölykökkel.  K betű írása, az igekötők helye, kerületszámítás, énekeld el a dalcsokrot, ismételd át a szavakat. Hálistennek még nem a szinusztétellel küzdök, van esélyem.

12:00 Újabb tananyagok élesítése, mindenféle digitális felület gyors ellenőrzése, van-e kapás. Van. Válaszok, értékelés, ami kell.

13:30 Gyors ebéd, gyors családi élet.

14:00 Kávé. Utolsó órák indítása, közben kimaradt tananyagok gyúrása a sajátokkal. A maradék lepasszolása házimunkával küzdő férjnek.

15:00 Levegővétel. Gyerekek és férj közös legóépítményeinek megtekintése.

15:30 Legókkal szemléltetett nyelvi szintek ötlete nyelvtanórára, oktatóvideó terve. Legók preparálása. Megfelelő program letöltése.

15:50 Bénázás. Család remekül szórakozik. Izoláció. Kávé.

16:50 Faék egyszerűségű, háromperces videó szerelmes ám indokolatlan megtekintésének száma: 8.

17:00 Beérkező megoldások áttekintése, értékelése ponttal, szívecskével, virtuális buksisimivel.

18:30 Vacsora, közben eseménydús nap megtárgyalása a családdal.

19:10 Etika érettségi konzultáció. Ép elme megtartásának kísérlete.

20:00 Gyerekek csutakolása, ágyba könyörgés, esti mese. Eszmélés, hogy hittanból nem csináltuk meg a teljes feladatot. Majd holnap. De imádkozunk.

20:30 Letámolygás együttérző férjhez. Kávé lecserélése pohár borra.

21:00 Gyors kör kései feladatmegoldásokkal. Napközben előkészített tananyagok áttekintése, rendezése. Kutakodás, maradt-e még valami nass a múlt heti boltolásból. Maradék chips örömteli lokalizálása.

21:40 Rövid leragadás a legújabb mémek megtekintésével, továbbításával. Javítókulcs készítése. Elfelejtett mosás előtúrása, teregetés. Bármilyen digitális csippanásra ideges tikkelés bal szemnél.

22:30 Kidőlés.

22:40 Még egy ötlet megvalósításának lehetőségét csekkolni. Férj szemeit forgatja.

23:00 Alvás.

A magyar oktatás épp hiper-űrugrást hajt végre. Megadott koordináták nélkül. Egyik kollégám fogalmazott így, és igen, körülbelül ez történik. Pár nap alatt próbáltunk meg átállni a digitális távoktatásra, amihez gyakorlatilag semmilyen feltétel nincs meg. Se az eszközök, se a tananyag, se a módszertan. Furcsa megélni, hogy az oktatást az utóbbi években radikálisan centralizáló vezetés (fontosabb dolga lévén) hogyan lépett hátra, ráhagyva a pedagógusokra, hogy hogyan oldják meg a helyzetet. Persze ennek számtalan előnye is van. Soha ilyen lázas összefogást, tenni, fejlődni akarást nem láttam még a tanárok között. Mintha az, hogy most rajtunk van végre a felelősség, lehetünk kompetens „felnőttek”, szakemberek a saját területünkön, az az ehhez szükséges motivációt is hozta volna magával. Végre megvalósul az, amit régóta próbálunk elérni: tanári szabadság, radikális tananyagcsökkentés, a diákok változatos formájú, gyakorlati kompetenciákat igénylő önálló munkája, digitális anyagok és eszközök használata… hiába, a szükség nagy úr. Egyszerre végezzük a nagyjából autodidakta gyorstalpaló továbbképzést és az oktatási feladatokat, azonnal gyakorlatban tesztelve a tanultakat. A rendszer kísérleti stádiumban, döcögve, hibákkal, de megy. Azt gondolom, az se feltétlenül baj, ha látható a diák számára, hogy a tanár is ember, hibázik, de javítja, megoldást keres a kölcsönös cél érdekében.

 

Judit, Zala megye

Több helyen dolgozom, ezekben egy közös van, hogy valamennyi vidéki kistelepülés, sok-sok hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekkel. Főállásom egy alapfokú művészeti iskolához köt, ahol dráma és színjáték tárgyat oktatok. Két telephelyen hat csoportot viszek, zömében alsósokat. Az egyik somogyi iskolámban kizárólag 3H-s diákok járnak. A „vételi” oldalon a tanulóknak, családjaiknak elvétve van olyan eszköze, amin valódi digitális oktatást lehetne folytatni. Arról nem is beszélve, hogy olyan is van, hogy több család használ egy telefont, ill. több általános iskolás gyerek is van a családban. Tehát az első nehézség az eszközellátottság és /vagy az internet hiánya. Ezért aztán a szigorú értelemben vett online oktatás eleve kizárt.
Másik probléma a tárgyam jellegéből adódik. A drámapedagógiai foglalkozás szinte teljes egészében csoportos, jelen idejű tevékenység. Amit ehelyett kínálni tudunk ebben a kivételes helyzetben, az se nem digitális, se nem drámapedagógia. De valamit muszáj volt kitalálnom, mert ugye nem ülhetek ölbe tett kézzel itthon, miközben biztosítják a fizetésemet. S ezt én maximálisan meg is értem. Akkor is, ha tudván tudom, hogy vizet gereblyézek. S hogy mit sikerült kiötlenem? Levélben kértem a gyerekeket, hogy a megkezdett darabok szövegkönyvét próbálják heti gyakorlással életben tartani. Minden csoport kapott rövidke, humoros, korosztályukhoz illő kis verseket memoriterként. Akinek van/lesz lehetősége, azok számára megjelöltem a You Tube-on fellelhető diákszínjátszó darabokról készült felvételeket „szakmai” tanulás, no és élmény szerzés céljából. Egyelőre nem tudom, meddig tudok kitartani hasonló ötletekkel, s egyáltalán mit valósítanak meg ebből a diákok. De szinte minden művészeti tárgyat oktató kollégám ezzel a gonddal küzd. Digitális néptánc? Hogyan? Bár, ha mindez nem most történik, hanem pár évvel később, akár egy virtuális szemüveg segítségével még meg is valósulhatna…
Ezen felül egy zalai kicsi falu annál is kisebb (25 fős) iskolájában vagyok óraadó magyartanár. Az eszközellátottság ott is hasonló. Épp ezért nyomtatott levél formájában megkapták a tanulók a két hétre szóló penzumot napi és tantárgyi bontásban. Ezeket az adott órarend szerinti napon feltöltjük a KRÉTA rendszerbe is. A feladatmegoldásokat pedig vagy beküldik egy lapon a szülőkkel kéthetente, vagy befotózva, adott határidőre megküldik a szaktanárnak. Egyik tanulócsoportom létrehozott a kommunikációra egy Discord szervert, a másik csoport tagjaival, esetenként a szülő vagy szomszéd közvetítésével Messengeren értekezünk. S itt jelentkezik a probléma. Ha az óra úgy zajlik, hogy csak a tér más, de egy időben mindenki jelen van online, akkor tudnék magyarázni, javítani a hibákon, létrehozni valamifajta megértést. Így viszont marad az egyenkénti feladatbeküldés különböző időpontokban, ami egyesével rengeteg adat és tenger idő. Ez kb. olyan, mintha egyesével kellene megtartanom mindenkinek ugyanazt az órát. S persze felajánlottam, hogy felhívhatnak, ha elakadás van. Ebből aztán egészen vicces helyzetek adódnak. Nyelvtan-magyarázat a WC-n ülve, főzés közben… a legváratlanabb időpontokban. De örülnöm kell, hogy a mélyszegénységben élő diákom egyáltalán foglalkozik ezzel a dologgal. Meglepő módon talán még figyelmesebben is, mint az iskolai órán. S ki tudja, mikor kap legközelebb telefont a kezébe?

Távirati stílusban:

Ami nincs:
– Minden gyereknek megfelelő eszköze
– Ennél fogva lehetőség, hogy egy időben, de külön térben ugyanúgy „összejöjjünk”
– Egyszeri (vagy néhányszori) megértést szolgáló magyarázat
– Praktikus és kezelhető visszacsatolás, ellenőrzési lehetőség

Ami van:
– Problémamegoldó képesség
– Kreativitás
– A gyerekek részéről egyelőre lelkesedés
– Rengeteg készülés és kutatás

Ami kérdéses számomra:

– Az oktatás egy nehézkes, lomha, merev és kicsinyes rendszer. Mennyire lesz most képes rugalmasan és nagyvonalúan kezelni a problémás dolgokat?

Beatrix, Budapest

Magyar-történelem szakos tanárként általános iskolai és gimnáziumi osztályokban tanítok az 5, 9 és 10. évfolyamon. Osztályfőnök egy 5-es osztályban vagyok. Emellett 3 gyermekem van, 2, 4 és 6 évesek. A legkisebb bölcsődés, a két nagyobb óvodás.
A digitális oktatás bejelentését követően az iskola gyorsan reagált. Hétfőn kaptunk tájékoztatást, kedden megnyitották a rendszert a pedagógusoknak, szerdára a diákokat és a szülőket is csatlakoztatták hozzá. Csütörtökre gyakorlatilag elindult a digitális oktatás.
Itthon a gyerekeimmel egy hatalmas csomagolópapírra napirendet gyártottunk, pontokba szedtük, mikor mi a teendő, és az „Otthonovi” címet adtuk neki (persze a legkisebb mindig kijavít, hogy rá az „Otthonbölcsi” vonatkozik). A legnagyobb már tud olvasni, ő lett a felelőse annak, hogy figyelmeztessen mindenkit, mi következik éppen, de mára már kívülről tudják a sorrendet.
Mi nem a Krétát, és nem is a Google alkalmazásait használjuk, hanem egy amerikai-spanyol felületet. Korszerű, modern, mégis könnyen kezelhető rendszer. Tankörökként jelennek meg az osztályok és a tantárgyak, az órákat foglalkozásokként szerkeszthetjük meg. Órarend szerint töltjük fel az adott napra a tananyagokat, illetve tartunk online órákat.
Heti 23 órám van, emellett irodalom szakkört tartok, és van egy egyetemista hallgatóm, akinek mentortanára vagyok, és a gyakorlatát végzi most már a digitális távoktatás keretein belül. Emellett itthon van a három gyermekem, és mivel a férjem ugyan itthon van, de reggel 8-tól este 5-ig dolgozik, gyakorlatilag mindkét platformon nekem kell helytállnom.
117 diákot tanítok, tőlük jönnek a különböző tárgyakhoz dokumentumok, üzenetek, visszajelzések, közben a szülőkkel és a kollégákkal is kommunikálunk. A napi üzenetváltásomat nem mertem még megszámolni, de szinte biztos, hogy 100 fölött van. Csak az adminisztrációhoz és a kommunikációhoz is több óra kell.
Mivel a gyerekekkel vagyok napközben, online órát nem igazán van lehetőségem tartani, de osztályfőnöki órát tartottam már, és az a cél, hogy más osztályokkal is találkozzam egy-egy tanóra keretében ugyanígy. A normál iskolai keretek között is használt módszereimet igyekszem a digitális tanrendbe is átültetni. Egy alkalmazás segítségével videóra veszem, ahogyan elmagyarázom a tananyagot, a képernyőmet megosztva közben levetítem a ppt-t, honlapokat, feladatokat nyitok meg, és igyekszem teljeskörűen bemutatni az adott témakört. Próbálok érdekes feladatokat adni, például 5. osztályban nyelvtanból levelet írtak nekem, hogy hogyan érzik magukat, hogyan telnek a napjaik mostanában, a kreatívabbak képeslapokat is rajzoltak nekem. A gimnazisták esszét írtak arról, mi a véleményük, illetve tapasztalatuk a digitális oktatásról, leadandóként pedig egy naplót, vagy blogot kérek tőlük a napjaikról.
Olyanok is küldenek nekem szorgalmi feladatokat, plusz munkákat, akik a hagyományos iskolai keretek között korábban ilyesmit sosem tettek, most viszont szárnyalnak, de olyan is akad, akinél az ellenkező hatást érzem, szorgalmas, ügyes diák, de az otthoni keretek között mintha elveszne.
Nem könnyű ez a helyzet, úgy gondolom a gyerekeknek, szülőknek és tanároknak sem. De úgy érzem most valóban arra kényszerülünk, hogy átlépve a komfortzónánkat valami újat alkossunk, ami mindent megváltoztat. Én hálás vagyok, hogy ennek a fejlődési folyamatnak a részese lehetek.

László,  Székesfehérvár

Az oktatási államtitkár március közepi megszólalása után (“a tanároknak jelenleg több a szabadidejük, így lehetőségük van elvégezni az alaptantervvel kapcsolatos feladatokat”) azon gondolkodtam, hogy milyen jó nekem, hogy ennyi szabadidőm lett a digitális átállásnak köszönhetően. Nem értettem, hogy akkor miért e-mailezgetek és tervezek évet, illetve gyártok dokumentumokat péntek este 23:27 körül? Miért csinálok az óráimhoz kapcsolódóan két órán keresztül Google-űrlapot? Miért ismerkedek újabb és újabb platformokkal, hogy a gyerekek figyelmét fenntartsam? Miért tart olyan sokáig az általam tanított hat osztállyal a kapcsolattartás (két végzős érettségiző osztály, a saját tizedikes osztályom, illetve egy ötödikes és két hetedikes általános iskolai osztály), a csoportok kialakítása, a közös munka szabályainak lefektetése. Az azóta eltelt egy hétben a rendszer működtetése a következőképpen zajlik: órai feladatok kiadása és azok ellenőrzése, heti 14-16 órában (időben ez 24 tanórának felel meg, hiszen átálltunk a 60 perces „órákra”) online órák megtartása (vagy épp „csak” elérhetőség), legalább ennyi időben anyagok és adminisztráció gyártása. Biztos én csinálom rosszul, hogy nem érzékelem a megnövekedett szabadidőmet…
Na de nézzük, mit mondott még ez a jó ember: “az oktatási rendszer szerencsés helyzetben van, mert évekkel ezelőtt elkezdődött a digitális átállás, és mostanra beérnek a korábbi fejlesztések.” Miről beszél jó uram?? Az oktatási rendszer azért van szerencsés helyzetben, mert olyan emberek dolgoznak az alsó szinteken, akik vért izzadnak, hogy működjön. Digitális átállás? Fejlesztések? Van egy szinte használhatatlan, alapfunkciókat is nélkülöző, rettentően lelassult Krétánk, elavult gépekkel épphogy csak elvegetáló számítógéptermeink. A nagytanáriban (kb.30 ember) levő négy gépből stabilan három működik, egyről lehet nyomtatni a nagy nyomtatóra… Az általános iskolában két számítógép van negyven emberre. Jaj, bocsánat, kapott az iskola 2×30 darab tabletet órai használatra, amit vagy tudsz használni a gyerekekkel, vagy nem (Ez az internetkapcsolat függvénye, ami az esetek többségében igen gyatra…). Ezek a digitális átálláshoz beérett fejlesztések?? Le a kalappal minden pedagógus előtt, aki hajlandó most kilépni a komfortzónájából, hajlandó a módszerein változtatni, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, de abban biztos vagyok: a többség nagyon-nagyon igyekszik!
Igen, tisztában vagyok vele, hogy vannak pedagógusok, akik túl sokat kérnek, követelnek most is. Kedves olvasó, ez tényleg csak most tűnt fel? Évek óta mondjuk, hogy az oktatási rendszer nem jó, és a gyerekek túl sokat vannak iskolában, és túlterheltek – most épp csupán annyi történt, hogy az egész folyamat a szülő számára is végig láthatóvá vált, hiszen áttevődött az otthonokba. A rendszer a vírus előtt is szinte már élhetetlen volt, aki lelkiismeretesen akarja csinálni (legyen az diák vagy pedagógus), az szinte belefullad a feladatokba. Ez a helyzet, ha másra nem is, most arra jó, hogy mindenki szembesüljön vele és elgondolkozzon: a vírusveszély elmúltával miként és hogyan hozzunk létre egy olyan oktatási rendszer, ami minden benne dolgozónak élhető körülményeket biztosít.

Zsolt, Budapest

Tanár vagyok, tehát a munkám alapvető feltétele, hogy legyenek diákok, akiket tanítsak. Gyerekek meg úgy általában voltak, vannak, és talán lesznek is. Tehát munkám is van. Ilyen összefüggésben még sosem gondolkodtam a dologról, de az új helyzet új nézőpontokat is ad.
Az online-üzemmódra átállás, ahogy látom, nálunk viszonylag könnyen ment, igaz, a vezetőség és egyes projektvezető kollégák egy héten át keményen megküzdöttek vele, hogy egy nagyjából egységes, lekövethető és átlátható rendszer álljon a rendelkezésünkre, mi pedig nekiláttunk átírni a tanmeneteinket, és összerakni, mit is fogunk csinálni az elkövetkezendő 10-11 hétben.
Nem vagyok egy technikai zseni, különösebben kreatívnak sem mondanám magam; a hiperszuper, csillámpónis IKT-s óráktól pedig rosszul vagyok, mert szerintem, ha minimális motiváció van a diákok részéről, akkor elég egy kréta meg egy tábla is. A színes-szagos órák előállítása baromi sok idő, a gyerekek meg hamar ráunnak. Amúgy meg túlstimulálja őket, és elég egy Kahoot-kvíz, hogy az óra további része kukába menjen. Ott van körülöttük minden szükséges információ, inkább meg kellene őket tanítani okosan használni ezeket a tanulásuk érdekében (ti. hogy az okoseszközök nem csak a puskázásra jók).
Biztos, ami biztos, az elmúlt két hétben magyarázó videókat gyártottam az új nyelvtanokhoz. A végén már fájt a torkom és utáltam visszahallgatni magamat, de így mindenkihez jobban eljut az információ, mint ha 15 ember előtt egy kamerában bohóckodnék. Kérdezni bármikor lehet tőlem, és újabban szerencsére meg is teszik.
A tanév további része tehát online térben telik majd, és eddig inkább pozitív meglepetések értek: a diákoknak van lehetőségük a saját tempójukban haladni, és ezt értékelik. Viszonylag tág határidőket szabok, de minden nap kell foglalkozniuk a feladatokkal 15-20 percet (hál’ Istennek minden anyagom megvan online, nekik pedig van internetkapcsolatuk). Úgyis az a legfontosabb, hogy megtanuljanak önállóan tanulni. Az iskola fő feladata meg a való életre való felkészítés, nem? Kb három hónap online tanulás után már meg se fog nekik kottyanni, ha felnőttként home office-ban kell dolgozniuk. Aki lusta és ellógott mindent, az most is ezt teszi, sajnos nincs nagyon lehetőség szankcionálni. De eddig mindenki meglepő érettséggel kezeli a helyzetet. Meg vannak illetődve. Ki tudja, ez meddig tart ki.
Az osztályfőnöki órám meg egyenesen szuper volt Google Meet-en keresztül: mindenki meghallgatta a többieket, lelkesen meséltek és többekből is nagyon jó dolgokat hozott ki az átállás (pl. egyikük elmondta, hogy egész tanévben netflixezett, de már nincs mit néznie, ezért nekiállt tanulni). Normál körülmények között, szerda 8. órában mindenre inkább vágynak, mint hogy beszélgessünk, de most…
Amit nagyon sajnálok, hogy elmarad a ballagás. És ott a bizonytalanság az érettségi körül: Lesz? Elmarad? Ha nem lesz, mire kapnak jegyet? Ezt jó lenne tudni. Meg hát… amire év közben nem igazán gondol az ember: hiányoznak, és rossz belegondolni, hogy szeptemberig nem is találkozom a legtöbbükkel.
Azt hiszem viszont, hogy a panaszaim eltörpülnek a többi iskolához képest, ahol se az intézményi, se a tanulói részről nem megoldott a technikai háttér (általános iskolák, vidéki iskolák). És hát, le a kalappal a szülők (tanárok, nem tanárok egyaránt) előtt, akik munkavégzés mellett még a gyerekeik tanulását is menedzselik. Én inkább befogom a szám.

Kettős : pont. Mohai V. Lajos és Fábián István könyve

Mohai V. Lajos: Római pillanat

Ha elkezdem a római utazás emlékeit gombolyítani, Istvánék is szóhoz jutnak benne, István és Judit, velük való röpke, csak éppen köszönésféle, a meglepetés örömével ható találkozás a bűvöletes Falconieri-palota udvarán 2010. július havának közepén, a legközepén, amikor is általában szokás szerint Európában barangoltunk Borbálával, születésnapjainkat ünnepelendő: az övé 15., az enyém 21. Akkor ott Róma volt, ahogy máskor London, Stockholm vagy legutóbb Koppenhága. Hol a születésnapjainkat a lehűlésre szántuk, és a fojtó nyárból a hűvös északra kívánkoztunk, hol meg a mediterráneum világába, mert a dél vonzása olyan, mint a jáspisfényé: nem lehet kitérni előle. Ezt éreztük Szarajevóban, Mostarban és Dubrovnikban is; próbálja az ember önmagát, személyes bátorságát egy teljesen másként föltáruló világba helyezni.

Róma a nérói hőséget jelentette, hozta a formáját, ontotta az ősi kövekből az antik forróságot, a forró láz behatolt a csontjainkba, Marcus Aurelius szoborszeme szigorúan nézett ránk a Capitoleumról, égetett az a szempár, maga volt a római kánikula. „Rekkenő hőség”, írta Kosztolányi a Neróban; nincs pontosabb jellemzése.

Ebből a hőségből, elvégezve napi munkánkat („legszebb alkotás a séta” – WS), hét óra környékén érkeztünk vissza a Via Giulián álló gyönyörű épületegyüttesbe, hogy az éjszakai kalandozásaink előtt fölfrissítsük magunkat. Közel a Tiberis rakpartja várt, kicsit távolabb az isteni Fellini filmvilágának valósága; mindkettőbe belekóstoltunk. A római éjszaka hangulata külön fejezet mindenki életében, külön fejezet a „rózsaujju hajnalé” is, mint odébbról, a Földközi-tenger másik csücskéből Homérosz hangján szoktuk hallani, Arany János lantja után. Vagyis Róma költészete közrefogott minket, hangsúlyossá tett minden pillanatot.

Istvánékkal való találkozásunk hangsúlyai később, évekkel később kezdtek szép lassan kirajzolódni, mint a vízjelek, aztán felerősödni, mint a nagyító alá tett papírnyomat. Főként én gazdagodtam a barátsággal, mivel István kivételes beleélő-képességgel, sokatmondón írt a munkáimról. Tanulhattam tőle kollegiális szeretetet, önzetlenséget, arányérzéket – és (más alkotásaiból még), munkaszenvedélyt.

Ha a grafikáit nézem például, olykor azokat tükröknek látom.

Innen csak egy lépés volt az elhatározás: a rajzok által közvetített hatásnak úgy vetem alá magam, hogy közös munkára veszem rá (szedem rá?)  Istvánt.

Lesz, ami lesz. Reménykedő tervezés mintegy a kertek alatt.

A könyvünk csalitja:
ki-ki,
kettős: pont,
a mint b.

Üveggyöngy, gyermekkor, az elhagyott éden.

 

 

Fábián István: Játszó terek

A gyerekkor nem veszti türelmét. Vár, nem hagy el, vár, hogy bármikor rád találjon! A Bástya utca hosszában zuhog a nyugati fény, a budai hegyek mögött lebukó Nap fölragyogtatja a szenes­targoncák ráfjait (lovak akkor már nincsenek, a kanizsai szenes­lovak régen halottak már akkor, felfalta őket a távoli gyerek-idő), a cipészműhely ablakán zsírosan feszül a megfejthetetlen PALMA- PALMA-OKMA-OKMA fölirat, mögötte a műhely sötét mélyéből szemüvegkeret villan és a szájszélbe szorított faszegek világítanak – a suszter volt talán a gyermekévek egyetlen túlélője. Azután a Nap átszalad a Magyar utcába egész a Károlyi kertig, ahol zordon-sötéten állt a kastély, az irodalom máig idegen palotája. A Károlyi kert volt a grund, ahol este hétkor gyúltak a sárga fényű lámpák, amikor rohanni kellett, mert otthon prakker, tollporló, sámfa fenyegetett, ha nem értél haza, aztán később Filmmúzeum, Astoria, valami nyomda a Szentkirályi utcában, Uránia mozi, Híradó-Horizont mozi, gimnázium, munkahelyek a NyuJork palotában, ugyanitt a fiatal költők-írók-grafikusok handabandázása, Lucullus, Gong-presszó, józan és fiatalságtól részeg idők. Olykor simán csak részeg idők.

 

Ma már elmerültek azok a grundok – Lajos grundja, a kanizsai a Bugyi-rétről, ahol két tégladarab jelölte a kaput, az enyémek is a Bástya utcai kis-térről, el a Károlyi kertből, ahol ma ápolt bukszusokat vigyáz a közfenntartó, lassan a mozik is kikopnak a városból s a New Yorkból is száműzöttek a versírás csapzott megszállottjai. Visszavonultak a kocsmák, csapszékek, talponállók, idegenként ácsorgok múltidőmben. Erre jártam én is, mondja Lajos, talán később néhány évvel, de ugyanazon a karcolt kirakatüvegen át bámuljuk elmúlt világunkat, egyetlen birtokunkat, a megőrzött időt.

Fábián István: Szenesember

A könyvet tervezte, a rajzokat készítette:  Fábián István.

Simone Weil: Szerencsétlenség és istenszeretet (II. rész)

A szerencsétlenség bekövetkeztekor már lelkünkben kell hordoznunk nemcsak az isteni magot, hanem a már megformált élet fáját is azért, hogy a végső bajban magára Krisztus keresztjére legyünk felszegezve. Máskülönben választhatunk a Krisztus egyik és másik oldalán állt két kereszt közül. A rossz latorra hasonlítunk, ha szerencsétlen társaink gyűlöletében és megvetésében keresünk vigasztalást. Ez a valódi szerencsétlenség legáltalánosabb következménye. Így volt ez a római rabszolgaságban. Akik csodálkoznak a szerencsétlenek hasonló lelkiállapotán, maguk is majdnem mindnyájan ebbe a helyzetbe kerülnének, ha a szerencsétlenség megérintené őket. Hogy a jó latorhoz hasonlítsunk, elég számot vetnünk azzal, hogy bármilyen fokára is süllyedtünk a szerencsétlenségnek, legalább ennyit megérdemeltünk. Hiszen mielőtt a szerencsétlenség tehetetlenné tett volna, vétkes tudatlanságból, közönyből, tunyaságból vagy gyávaságból bizonyára cinkosokká váltunk olyan bűnökben, amelyek másokat legalább ekkora szerencsétlenségbe taszítottak. Kétségtelen, hogy általában nem tudtuk megakadályozni e bűnöket, de helyteleníthettük volna. Ezt elmulasztottuk, vagy még helyeseltük is, vagy legalábbis hagytuk, hogy azt mondják, helyeseljük. Szigorúan véve az elszenvedett szerencsétlenség nem túl nagy büntetés a cinkosságunkért. Nincs jogunk szánakoznunk önmagunkon. Tudjuk, hogy legalábbis egyszer egy tökéletesen ártatlan lény elszenvedett egy még rosszabb szerencsétlenséget; többet ér felé fordítani részvétünket a századokon át.
Mindenki gondolhatja magáról, hogy bűnrészes, s gondolnia is kell, hiszen olyan kegyetlen dolgok vannak intézményeinkben és szokásainkban, hogy igazságosan senki sem érezheti felmentve magát a szétterjedt cinkosság vádja alól. Legalább a bűnös közöny vétkét biztosan elkövettük mindannyian.
Csakhogy minden embernek jogában áll arra vágyakoznia, hogy magának Krisztusnak a Keresztjében részesüljön. Korlátlan jogunkban áll Istentől kérni mindazt, ami jó. Nem ilyen kérésekben illik alázatosnak és mértéktartónak lenni.
A szerencsétlenséget nem szabad kívánni, az természetellenes, az eltévelyedés; és főképpen: a szerencsétlenség lényege szerint olyan, hogy önmagunk ellenére viseljük el. Ha nem merültünk még alá benne, csak azt kívánhatjuk, hogy majd bekövetkeztekor Krisztus Keresztjében való részesedést jelentsen.
Viszont ami valójában folyamatosan jelen van, amit következésképpen mindig lehet szeretnünk, az a szerencsétlenség lehetősége. Lényünk három oldala mindig ki van téve veszélyének. Testünk törékeny, bármilyen mozgásban lévő anyagdarab átszakíthatja, széttépheti, szétmorzsolhatja, vagy örökre elronthatja belső alkotóelemeinek egyikét. Lelkünk sebezhető, ok nélküli depressziók kiszolgáltatottja, szánalmasan függ mindenféle dologtól és lénytől, kik maguk is törékenyek és szeszélyesek. Szociális személyiségünk, melytől majdhogynem egzisztenciánk érzése függ, egészében és folyamatosan ki van téve mindenféle véletlennek. Lényünk középpontja oly szálakkal kötődik e három dologhoz, hogy minden kevésbé súlyos sebet átérez, míg csak maga is vérzik. Úgy tűnik, leginkább az változtatja el és rombolja le magát lényegünket, ami társadalmi tekintélyünket csökkenti vagy pusztítja, olyannyira illúziók közt élünk.
Amikor nagyjából minden jól megy, nem gondolunk erre a csaknem végtelen törékenységre. Csakhogy semmi sem kényszerít arra, hogy ne gondoljunk rá. Folyamatosan szemlélhetjük, s folyamatosan köszönetet mondhatunk érte Istennek. Nem csupán magáért a törékenységért, hanem azért a még bensőségesebb gyengeségért is, mely lényünk centrumába helyezi át a törékenységet. Mivel ez a gyengeség teszi lehetővé azt a folyamatot, mely esetleg magának a Keresztnek a középpontjára szegez minket.
Hálával és szeretettel gondolhatunk e törékenységre bármilyen kis vagy nagy fájdalom alkalmával. A csaknem közönséges pillanatokban is gondolhatunk rá. Minden öröm esetén. Nem lenne szabad, ha ez a gondolat természeténél fogva megzavarná vagy csökkentené az örömöt. Csakhogy ez nem így van. Az öröm csak még áthatóbb és még szorítóbb lágyságúvá válik általa, ahogy a cseresznyefavirágok törékenysége is növeli szépségüket.
Ha így gondolkodunk, egy idő után Krisztus Keresztjének kell az életünk lényegévé válnia. Krisztus kétségtelenül ezt akarta mondani, amikor barátainak azt tanácsolta, hordozzák mindennap keresztjüket, és nem ahogyan ma hisszük, nem a mindennapi apró bosszúságokba való egyszerű beleegyezést, amit egy már-már szentségtörő nyelvi visszaéléssel néha keresztnek nevezünk. Csak egyetlen kereszt van, mégpedig a tér és idő végtelenjét betöltő szükségszerűség egésze, mely bizonyos körülmények között arra az atomra koncentrálódhat, amelyek mi mindannyian vagyunk, s teljesen szétzúzhatja. Hordozni a keresztet annyi, mint hordozni a tudást, hogy teljesen alá vagyunk vetve e vak szükségszerűségnek, lényünk minden részével, kivéve a lélek egy oly titkos pontját, melyet még az öntudat sem érinthet. Bármilyen kegyetlenül is szenvedjen egy ember, ha lényének egy része érintetlen, s ha nincs teljes tudatában annak, hogy ez a rész is csak véletlenül menekült meg, s minden pillanatban ki van téve a véletlen szeszélyének, akkor nincs semmi részesedése a Keresztben. Ez főleg akkor van így, ha az érintetlenül maradt, vagy többé-kevésbé megkímélt rész a szociális rész. Ezért van az, hogy a betegségnek nincs semmi haszna, ha nem társul hozzá tökéletes formában a szegénység szelleme. Egy tökéletesen boldog ember egyszerre élvezheti boldogságát és hordozhatja keresztjét, ha valóban, ténylegesen és minden pillanatban ismeri a szerencsétlenség lehetőségét.
Csakhogy nem elég ismerni ezt a lehetőséget, szeretni is kell. Gyengéden kell szeretnünk a szükségszerűség keménységét, mely olyan, mint egy kétoldalú érem: felénk fordított oldala uralkodás, Isten felé fordított oldala engedelmesség. Magunkhoz kell ölelnünk még akkor is, ha hegyeit mutatja, s ha átölelve húsunkba szúrjuk azokat. Ha valaki szeret, boldogan szorítja magához a távollévő szeretett lény tárgyát, míg csak az a testébe nem hatol. Tudjuk, hogy az univerzum Istené. Teljes szívvel kell köszönetet mondanunk Istennek azért, hogy korlátlan úrként adta nekünk a szükségszerűséget, az ő tökéletesen engedelmes, vak és esztelen rabszolgáját. A szükségszerűség korbáccsal ural minket. De e földi világon alávetve zsarnokságának elegendő, hogy Istent válasszuk kincsünknek, hogy Istenbe helyezzük szívünket; s attól kezdve látni fogjuk e zsarnokság másik oldalát, mely tökéletes engedelmesség. A szükségszerűség rabszolgái vagyunk, de Urának fiai is, a ház gyermekei. Jóllehet parancsol nekünk, szeretnünk kell engedelmességének látványát. Valahányszor csak nem azt teszi, amit mi szeretnénk, ha annak elviselésére kényszerít, amit nem akarunk, a szeretet által megadatott nekünk, hogy túllépjünk rajta, és láthassuk engedelmes oldalát, melyet Istennek mutat. Boldogok, akik gyakran birtokolják ezt az értékes alkalmat.
A hosszú és intenzív fizikai fájdalomnak az az egyedülálló előnye, hogy érzékeink természetüknél fogva képtelenek elfogadni. Bármihez hozzászokhatunk és alkalmazkodhatunk, bármiben tetszeleghetünk, kivéve ezt; s mi alkalmazkodunk, hogy miénk legyen a hatalom illúziója, hogy elhihessük, mi parancsolunk. Játszadozva elképzeljük, hogy mi választottuk azt, ami ránk lett kényszerítve. De ha egy emberi lény már saját szemében is átalakult egyféle többé-kevésbé megbénított, teljesen undorító állattá, már nem lehet többé ez az illúziója. Még jobb, ha az átalakulás emberek akaratából történik, társadalmi rosszallás következményeképpen, feltéve, hogy ez valamiféle névtelen elnyomás legyen, és ne tiszteletre méltó üldöztetés. Lelkünk testi része csak a kényszerként jelentkező szükségszerűségre érzékeny, s csak a fizikai fájdalomként jelentkező kényszerre. Ugyanaz az igazság hatol a testi érzékelésbe a fizikai fájdalom által, az intelligenciába a matematikai demonstrációval és a szeretetre való képességbe a szépséggel. Így látta kendőzetlenül a világ szépségét Jób, miután a szerencsétlenség széttépte a test fátylát. A világ szépsége akkor tűnik elő, ha a szükségszerűséget az univerzum lényegeként fogadjuk el, s a szükségszerűség lényegének pedig egy tökéletesen bölcs Szeretetnek való engedelmeskedést. Az univerzumnak, melynek töredékei vagyunk, csak engedelmes léte van.
A fizikai fájdaloméhoz hasonló hatékonysága van az örömnek akkor, ha oly tiszta és mély, ha olyannyira túllépi várakozásunkat, hogy rögtön képtelennek érezzük magunkat valami hasonló megszerzésére vagy birtoklására. Hasonló örömnek mindig a szépség a lényege. A tiszta öröm és a tiszta fájdalom ugyanannak a végtelenül értékes igazságnak a két oldala. Szerencsére, mivel ennek köszönhetően jogunkban áll szeretteinknek inkább kívánni az örömöt, mint a fájdalmat.
A Szentháromság és a Kereszt a kereszténység két pólusa, két lényeges igazsága. Az egyik tökéletes öröm, a másik tökéletes szerencsétlenség. Egyik és másik, valamint titokzatos egységük ismerete nélkülözhetetlen, de mi itt az emberi állapot révén végtelenül messze vagyunk a Szentháromságtól, magának a Keresztnek a lábánál. A Kereszt a mi hazánk.
A szerencsétlenség ismerete a kereszténység kulcsa. Csakhogy ez a tudás lehetetlen. Lehetetlen ismerni a szerencsétlenséget anélkül, hogy át ne élnénk. Mert a gondolat olyannyira irtózik a szerencsétlenségtől, hogy ugyanúgy képtelen önként felfogni azt, ahogy egy állat is képtelen öngyilkosságra, eltekintve a kivételektől. Csak kényszerből ismeri meg. A tapasztalat kényszere nélkül lehetetlen elhinni, hogy lelkünkben minden, minden gondolatunk, minden érzelmünk, minden viszonyulásunk a gondolatok, az emberek, az univerzum felé és főleg: hogy lényünk legbensőségesebb, önmaga felé irányuló tartása, hogy mindez tökéletesen ki legyen szolgáltatva a körülményeknek. Még ha elméletileg el is fogadjuk, ami már nagyon ritka, nem hisszük el teljes lélekkel. Ezt elhinni teljes lélekkel pontosan az, amit Krisztus nem lemondásnak vagy áldozatkészségnek nevezett, ahogyan ma azt általában értjük, hanem önmagunk megtagadásának, s ez a feltétele annak, hogy kiérdemeljük a tanítványává válást. Csakhogy amikor szerencsétlenek vagyunk, vagy ha már azok voltunk, nem hiszünk jobban ebben az igazságban, majdnem azt mondhatnánk, hogy még kevésbé hiszünk benne. Mivel a gondolatot sohasem lehet igazából kényszeríteni, mindig lehetőségében áll, hogy hazugsággal kivonja magát. A szerencsétlenséggel a körülmények kényszere folytán szembekerült gondolat olyan sietséggel menekül a hazugságba, mint egy halállal fenyegetett állat, mely előtt menedék nyílik. Néha félelmében nagyon mélyen elmerül a hazugságban; s gyakran előfordul az is, hogy a szerencsétlenek, vagy akik már szerencsétlenek voltak, káros szenvedélyként olyannyira eltanulják a hazugságot, hogy még az igazság jelentését is elveszítik mindenben. Hiba ezért megróni őket. A hazugság annyira kötődik a szerencsétlenséghez, hogy Krisztus legyőzte a világot pusztán azáltal, hogy az Igazság lévén, a szerencsétlenség legmélyéig kitartott az Igazságban. A gondolat egy olyan védekező ösztön által kénytelen menekülni a szerencsétlenség látványa elől, amely végtelenül lényegesebb lényünkben, mint az, amelyik a testi haláltól való menekülésre késztet. Viszonylag könnyű kitenni magunkat a halálnak akkor, ha a képzelet játéka vagy a körülmények folytán az nem szerencsétlenségként jelenik meg. Nem tudunk szembenézni a szerencsétlenséggel, egészen közelről, kitartó figyelemmel, csak ha elfogadjuk a lélek halálát az igazság szeretete által. Erről a halálról beszél Platón, amikor azt mondja: “filozofálni annyi, mint tanulni a halált”, ezt szimbolizálták az antik misztériumok beavatási szertartásai, ezt jeleníti meg a keresztség. Valójában nem a lélek haláláról van szó, hanem egyszerűen annak az igazságnak a felismeréséről, hogy a lélek halott dolog, hasonló az anyaghoz. Nem kell vízzé válnia, mert víz; amit mi “én”-ünknek hiszünk, az ugyanolyan véletlen és veszendő terméke a külső körülményeknek, mint egy tengerhullám formája.
Egyszerűen tudnunk kell ezt teljes lelkünkkel. Csakhogy ez a tudás az emberről egyedül Istené, s evilágon azoké, akiket felülről nemzettek. Mert nem tudjuk elfogadni a lélek halálát, ha a lélek illuzórikus életén felül nincs egy másik életünk is; ha szívünk és kincsünk nem önmagunkon kívül van, nem pusztán személyiségünkön, de minden gondolatunkon, minden érzelmünkön kívül, minden megismerhetőn túl, elrejtőzött Atyánk kezében. Akik idáig eljutottak, azokról elmondhatjuk, hogy Lélekből és vízből lettek alkotva. Mivel ők már semmi mások, mint kettős engedelmesség, egyrészt a mechanikus nehézkedés felé, hol földi életük révén foglyok, másrészt az isteni sugalmazás felé. Nincs többé semmi bennük, mit saját akaratuknak, személyiségüknek, “én”-üknek nevezhetnénk. Nem mások többé, mint Isten és a természet egyféle metszőpontjai. Ez a metszőpont a nevük, mellyel Isten mindörökre megnevezte őket, ez az elhivatottságuk. Az alámerítéssel történő régi keresztelésnél az ember eltűnt a víz alatt; ez önmagunk megtagadása, annak beismerése, hogy pusztán a mozdulatlan anyag töredékei vagyunk, melyből a teremtés készült. Csak a nehézkedésnél erősebb emelkedő mozgás révén bukkant újra elő, ami az emberben lévő isteni szeretet képe. A keresztség a tökéletesség szimbólumát rejti magába. A keresztséghez kötődő ígéret annak ígérete, hogy kérjük Istentől, vágyakozunk a tökéletesség után, folyamatosan, fáradhatatlanul, amíg csak el nem nyerjük, ahogy egy kiéhezett gyermek sem szűnik kenyeret kérni apjától. De hogy mire is kötelez bennünket egy ilyen ígéret, azt nem tudjuk mindaddig, amíg nem kerülünk szembe a szerencsétlenség borzalmas arcával. Egyedül akkor, a szerencsétlenséggel szemben jöhet létre a valódi elkötelezettség egy szentségnél csodásabb, titokzatosabb, titkosabb kapcsolat által.
A szerencsétlenség ismerete természetes módon ugyanúgy lehetetlen azok számára, akik átélték azt, mint azoknak, akik nem, de egyaránt lehetséges számunkra természetfeletti kegyelem által. Máskülönben Krisztus nem kímélte volna meg a szerencsétlenségtől azt, akit mindenek felett szeretett, miután megígérte neki, hogy megitatja kelyhéből. A szerencsétlenség ismerete mindkét esetben jóval csodásabb dolog, mint a vízenjárás.

Krisztus azokat ismeri el jótevőinek, akiknek részvéte a szerencsétlenség ismeretén alapul. Mások szeszélyesen adnak, rendszertelenül, vagy ellenkezőleg, túl rendszeresen; tiszta lelkiismeret utáni vágy, testi szánalom, gőg, társadalmi szokásokhoz való igazodás, a nevelés során megrögzült szokások következtében, röviden: önmagunkra vonatkozó okból. Büszkék, védelmező arcot öltenek, indiszkrét részvétet nyilvánítanak, vagy éreztetik a szerencsétlennel, hogy ő a szemükben csak a szerencsétlenség egy bizonyos típusú példája. Adományuk mindenképpen sértés. És megvan földi fizetségük, mivel bal kezük tudja, hogy mit adott a jobb. Kapcsolatuk a szerencsétlenekkel csak hazugságban jöhet létre, mivel a szerencsétlenek valódi ismerete feltételezi a szerencsétlenség ismeretét. Akik nem néztek szembe a szerencsétlenséggel, vagy nem készek rá, csak illúzió vagy hazugság védelmében képesek a szerencsétlenekhez közeledni. Ha véletlenül megjelenik egy szerencsétlen arcán a szerencsétlenség képe, elmenekülnek.

Krisztus jótevője semmiféle távolságot sem érez egy szerencsétlen és önmaga között; áthelyezi a másikba egész lényét; s attól kezdve az enni adás mozdulata ugyanolyan ösztönös, ugyanolyan közvetlen, mint az evés mozdulata, amikor éhesek vagyunk. S szinte azonnal feledésbe is merül, ahogyan feledésbe merülnek a tegnapi étkezések. Az ilyen ember nem gondolna arra, hogy azt mondja, az Úrért foglalkozik a szerencsétlenekkel; számára ez annyira abszurdnak tűnne, mint azt mondani, az Úrért eszik. Azért eszünk, mert nem tudjuk nem tenni. Akiknek Krisztus hálát mond majd, úgy adnak, ahogyan esznek.
Igencsak mást adnak, mint élelmet, ruházatot vagy gondoskodást. Magát a lényüket helyezik át a megsegítettbe, azt a létezést adják neki egy pillanatra, amelytől megfosztja őt a szerencsétlenség. A szerencsétlenség lényege szerint a személyiség lerombolása, átmenet a névtelenségbe. Ahogyan Krisztus szeretet által kiüresítette magát istenségéből, a szerencsétlent emberi mivoltától fosztja meg balsorsa. Nincs többé más létezése, csak maga a balszerencséje. A szerencsétlenséggel való kapcsolata határozza meg teljes egészében mások és önmaga szemében. Valami, ami létezésre vágyik benne, folyamatosan visszahull a semmibe, mintha kettőzött ütéseket mérnének egy vízbefúló ember fejére. Adott esetben ő egy szegény, egy menekült, egy néger, egy beteg, egy csavargó, vagy valami ehhez hasonló. A neki nyújtott rossz bánásmód vagy jótett egyaránt a szerencsétlenségre irányul, amelynek ő csak egy példája a többi sok közül. Így rossz bánásmód és jótett ugyanannak a támadásnak két formája, ugyanaz a hatékonyságuk, hogy erővel visszatartsák a névtelenségben.
Aki szeretetből áthelyezi lényét egy szerencsétlenbe, a szerencsétlenségtől független létezést segíti megszületni benne, legalább egy pillanatra. Jóllehet a szerencsétlenség alkalma e természetfeletti műveletnek, nem oka annak. Az ok az emberi lények azonossága a látszólagos távolságokon át, melyet a szerencse véletlene helyez közéjük.
Áthelyezni lényünket egy szerencsétlenbe annyi, mint magunkra venni egy pillanatra szerencsétlenségét, önként elvenni azt, aminek az a lényege, hogy ellentétes az akarattal, s kényszerből születik. Ez lehetetlenség. Egyedül Krisztus tette ezt. Egyedül Krisztus teheti, s azok az emberek, akiknek lelkük egészét Krisztus lakja. Ők áthelyezve saját lényüket a megsegített szerencsétlenbe, valójában nem is önmagukat adják, hiszen már nincs is saját lényük, hanem magát Krisztust.
Az íly módon gyakorolt alamizsna valóban szentség, természetfeletti művelet, melynek során egy Krisztus által lakott ember Krisztust helyezi valóságosan egy szerencsétlen lelkébe. Az így adott kenyér, ha kenyérről van szó, egyenértékű az ostyával. Ez nem szimbólum vagy feltevés, hanem szó szerinti fordítása magának Krisztus szavainak. Mivel azt mondja: “Velem tettétek.” Tehát ő ott van a mezítelen vagy kiéhezett szerencsétlenben. De nem a mezítelenség vagy az éhség révén, hiszen a szerencsétlenség önmagában véve semmiféle felsőbb adományt sem tartalmaz. Ez csakis az adás művelete által lehetséges. Hogy Krisztus jelen van abban, aki tökéletesen tiszta módon ad, ez nyilvánvaló; ki más is lehetne Krisztus jótevője, ha nem ő maga? Egyébként könnyű megérteni, hogy valódi részvétet egyedül Krisztus jelenléte szülhet a lélekben. De az Evangélium ezenfelül azt is megmutatja, hogy aki valódi részvétből ad, magát Krisztus adja. A szerencsétlen, aki ezt a csodálatos adományt kapja, választhat, hogy elfogadja-e vagy sem.
Egy szerencsétlen, ha szerencsétlensége teljes, elveszíti minden emberi kapcsolatát. Számára csak kétféle kapcsolat lehetséges az emberekkel: amikor puszta dologként szerepel, ami ugyanolyan mechanikus, mint a két szomszédos vízcsepp közötti kapcsolat, és a tisztán természetfeletti szeretet. Számára a köztes tartomány lehetetlen. Csak a Szellemnek és a víznek van helye életében. A szeretett, elfogadott, beleegyezett szerencsétlenség valóban egy keresztség.
Mivel egyedül Krisztus képes részvétre, földi tartózkodása során nem részesülhetett benne. Mivel testi formában volt itt, nem lakozhatott az őt körülvevők egyikének lelkében sem; ezért senki sem tudta megszánni. A fájdalom kényszerítette arra, hogy részvétért könyörögjön, s legközelebbi barátai megtagadták tőle. Hagyták egyedül szenvedni. Még János is aludt. Péter képes volt vízenjárni, de nem volt képes szerencsétlenségbe zuhant mesterét megszánni. Az álomba menekültek, hogy ne lássák már. Amikor maga a Könyörület válik szerencsétlenné, hol találna segítségre? Egy másik Krisztus kellett volna, hogy megszánja a szerencsétlen Krisztust. Az elkövetkezendő századok során a Krisztus szerencsétlensége iránt érzett részvét a szentség egyik jele volt.
Az alamizsna természetfeletti művelete, ellentétben például az áldozással, nem követeli meg a teljes öntudatot. Hiszen akiknek Krisztus köszönetet mond, ezt válaszolják: “Mikor uram?…”. Nem tudták, hogy tápláltak. Általában véve semmi sem jelzi, hogy akármilyen ismeretük is lett volna Krisztusról. Vagy volt, vagy nem. Az a fontos, hogy igazak voltak. Így bennük Krisztus adta önmagát alamizsna formájában. Boldogok a koldusok, mivel számukra lehetséges, hogy életükben egyszer vagy kétszer ilyen alamizsnában részesüljenek.
A szerencsétlenség valóban a kereszténység középpontjában áll. A kettős parancsolat teljesítése, mely egy (“Szeresd Istenedet!”, “Szeresd felebarátodat!”), a szerencsétlenségen keresztül valósul meg. Mivel ami az elsőt illeti, Krisztus ezt mondta: “Senki sem megy az Atyához, hacsak nem általam”. Ezt is mondta: “Ahogyan Mózes magasba emelte a kígyót a pusztában, ugyanúgy kell, hogy az emberfia is felemeltessék azért, hogy aki benne hisz, elnyerje az örök életet.” A kígyó az az érckígyó, melyre elég volt rátekinteni, hogy védelmet nyerjenek a méreg hatásaival szemben. Tehát nem szerethetjük Istent, csak a Keresztre tekintve. És ami a felebarátot illeti, Krisztus megmondta, ki is a felebarát, akinek szeretettel tartozunk. Egy ájult, vérző és mezítelen test, akit az út szélén fekve találunk. Először is a szerencsétlenséget kell szeretnünk, az ember szerencsétlenségét, Isten szerencsétlenségét.
A kereszténységnek gyakran szemére vetnek egyféle beteges tetszelgést a szenvedésben, a fájdalomban. Ez tévedés. A kereszténységben nem szenvedésről és fájdalomról van szó, amelyek érzések, lelkiállapotok, ahol mindig lehetséges perverz gyönyör keresése. Igencsak más dologról van szó. A szerencsétlenségről. A szerencsétlenség nem lelkiállapot. Hanem a lélek szétzúzása a körülmények mechanikus brutalitása által. Egy ember átalakulása saját szemében emberi állapotból egy földön vergődő, félig eltaposott bogárrá nem egy olyan folyamat, amely láttán akár egyetlen perverz is tudna tetszelegni. Egy bölcs, egy hős, egy szent sem tud tetszelegni benne. A szerencsétlenséget az ember önmaga ellenére viseli el. Lényege és meghatározása a megszállt ember egész lényének borzalma, lázadása. És ebbe kell beleegyezni a természetfeletti szeretet révén.
Ezen a világon a mi dolgunk az univerzum létezésébe való beleegyezés. Istennek nem elég, hogy jónak lássa teremtését. Azt is akarja, hogy a teremtés is jónak találja önmagát. Erre szolgálnak az evilág apró töredékeihez csatolt lelkek. Ez a szerencsétlenség rendeltetése: lehetővé tenni számunkra, hogy jónak lássuk Isten teremtését. Mivel mindaddig, míg a körülmények alakulása nagyjából érintetlenül hagyja lényünket, vagy csak félig veszi birtokba, többé-kevésbé hiszünk abban, hogy akaratunk teremtette és kormányozza a világot. A szerencsétlenség egyszer csak tudomásunkra hozza, nagy meglepetésünkre, hogy ez nem így van. Ha akkor hálát adunk, valóban Isten teremtését dicsőítjük. És hol a nehézség? Nagyon jól tudjuk, hogy szerencsétlenségünk egyáltalán nem csökkenti az isteni dicsőséget. Tehát egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy áldjuk Istent nagy dicsőségében.
A szerencsétlenség a legbiztosabb jele annak, hogy Isten akarja szeretetünket; ez a legértékesebb tanúságtevés gyengédségéről. Egészen más dolog ez, mint az atyai büntetés. Helyesebb lenne azokhoz a gyengéd civakodásokhoz hasonlítani, melyekkel ifjú jegyesek biztosítják egymást szeretetük mélységéről. Nincs bátorságunk a szerencsétlenség arcába pillantani; különben egy idő múlva meglátnánk, hogy ez a szeretet arca; ahogyan Mária-Magdolna is észrevette, hogy akit kertésznek nézett, valaki más volt.
Azoknak a keresztényeknek, akik látják a szerencsétlenség központi helyét hitükben, át kellene érezniük, hogy a szerencsétlenség bizonyos értelemben magának a teremtésnek a lényege. Teremtménynek lenni, ez nem jelenti feltétlenül: szerencsétlennek lenni, de szükségszerűen: a szerencsétlenség fenyegetettségében élni. Egyedül a nem-teremtett elpusztíthatatlan. Azt kérdezzük, miért engedi meg Isten a szerencsétlenséget? De azt is kérdezhetnénk: Isten miért teremtett? Igen, valóban elgondolkodhatunk ezen: Isten miért teremtett? Teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy Isten nagyobb, mint Isten és a teremtés együtt véve. Legalábbis nyilvánvalónak látszik akkor, ha Istent létezőként fogjuk fel. De nem így kell elgondolnunk. Mihelyt szeretetként gondoljuk el Istent, látjuk a szeretet csodáját, mely egyszerre egyesíti az Atyát és a Fiút az egy Isten örök egységében, valamint a tér és idő, a Kereszt széttagolásán túl.
Isten szeretet és a természet szükségszerűség; de a szükségszerűség az engedelmesség által a szeretet tükre. Ugyanígy Isten öröm és a teremtés szerencsétlenség, de a szerencsétlenség az öröm fényétől ragyog. A szerencsétlenség rejti magában létünk titkát. Csak azok látják meg Istent, akik inkább akarják érteni az igazságot és meghalni, mint boldog és hosszú életet élni illúzióban. Akarnunk kell, hogy a valóság felé mozduljunk; akkor abban a hiszemben, hogy holttestet találunk, angyallal találkozunk, aki ezt mondja: “Feltámadott”.
Krisztus Keresztje az egyedüli elég fényes fényforrás a szerencsétlenség megvilágításához. Bármely korban, bármely országban, mindenütt, ahol csak szerencsétlenség van, Krisztus Keresztje az igazság. Minden ember, aki szereti annyira az igazságot, hogy nem menekül a szerencsétlenség arca elől a hazugság mélységeibe, részesedik Krisztus Keresztjében, akármi is legyen a hite. Ha Isten beleegyezett volna abba, hogy egy adott kor és egy adott ország emberei nélkülözzék Krisztust, azt felismernénk biztos jelről, mert közöttük nem lenne szerencsétlenség. Nem ismerünk semmi hasonlót a történelemben. Mindenütt, ahol szerencsétlenség van, a Kereszt is áll, rejtve, de mégis jelenvalóként annak, aki inkább választja az igazságot, mint a hazugságot, inkább a szeretetet, mint a gyűlöletet. A Kereszt nélküli szerencsétlenség pokol, s Isten nem teremtett poklot a földre.
Megfordítva: számos keresztény, akinek nincs ereje felismerni és imádni minden szerencsétlenségben az üdvös Keresztet, nem részesül Krisztusban. Semmi sem mutatja jobban a hit gyengeségét, mint az a könnyedség, amellyel még a keresztények is elsiklanak a probléma felett, mihelyt a szerencsétlenségről esik szó. Amit az eredeti bűnről, Isten akaratáról, a Gondviselésről és titokzatos útjairól, melyről azt hisszük, hogy hatalmunkban áll megfejteni, a mindenféle evilági és túlvilági eljövendő kárpótlásokról mondhatunk, mindez vagy csökkenti a szerencsétlenség realitását, vagy hatástalan marad. Egyetlen dolog teszi lehetővé a valódi szerencsétlenség elfogadását: Krisztus Keresztjének szemlélése. Nincs semmi más. Ez elegendő.
Egy anya, egy hitves, egy jegyes, aki tudja, hogy bajban van az, akit szeret, s nem tud neki segíteni, sem vele lenni, szeretne legalább az övéihez hasonló szenvedéseket elviselni azért, hogy kevésbé legyen elválasztva tőle, hogy könnyítsen a tehetetlen részvét oly nehéz terhén. Mindenkinek, aki szereti Krisztust, s elképzeli magának a Kereszten, hasonló megkönnyebbülést kell éreznie a szerencsétlenség szorításában.
Mivel a Kereszt és a szerencsétlenség között szoros kapcsolat áll fenn, egy államnak nem áll jogában elhatárolódnia minden vallástól, csak abban az abszurd feltételezésben, hogy sikerül eltörölnie a szerencsétlenséget. Még inkább nincs erre joga akkor, ha maga gyárt szerencsétleneket. Az Istentől teljes egészében megfosztott büntetőjog valóban pokoli színezetű. Nem a túlzott szigorúság vagy az ítélkezések során elkövetett tévedések miatt, hanem mindettől függetlenül, önmagában véve. Bemocskolja magát a mindenféle piszokkal való kapcsolata által, s nem lévén semmije azok megtisztítására, önmaga válik oly szennyessé, hogy még a legrosszabb bűnözőket is tovább süllyesztheti. Kapcsolata gyűlöletes mindenkinek, akiben van valami tisztességes és szent; a romlottak még a kirótt büntetésekben is valamiféle borzalmas megnyugvást találnak. Semmi sem elég tiszta ahhoz, hogy tisztaságot vigyen a büntetéseknek és a bűnösöknek fenntartott helyekre, hacsak nem Krisztus. Ő, kit köztörvényes bűnözőként ítéltek el.
Mivel egyedül a Kereszt szükséges az államoknak, s nem a dogma bonyolultságai, szerencsétlen dolog, hogy a Kereszt és a dogma oly szoros kötelékkel fonódik össze. Ez a kötelék elvette Krisztust bűnöző testvéreitől.
Mint közös anyaga a művészetnek, a tudománynak és mindenféle munkának, a szükségszerűség fogalma az a kapu, ahol a kereszténység behatolhat a profán életbe, és részről-részre átjárhatja. Hiszen a kereszt maga a szükségszerűség, mely kapcsolatba kerül önmagunk legmagasabb és legmélyebb részével: a testi érzékeléssel a fizikai fájdalom révén, a természetfeletti szeretettel pedig Isten jelenléte által. Következésképpen ez magába foglal mindenféle kapcsolatot, ami csak lényünk közbenső részeinek a szükségszerűséggel lehet.
Nincs, nem lehet semmiféle emberi tevékenység, akármilyen területről is legyen szó, amelynek ne Krisztus Keresztje lenne a végső és titokzatos igazsága. Egyiket sem lehet elválasztani Krisztus Keresztjétől anélkül, hogy ne romolna meg, vagy ne száradna el, mint egy levágott szőlőtő. Ma ez történik a szemünk láttára, látjuk és nem értjük, azt kérdezzük, hol fészkel a baj. A keresztények még kevésbé értik, mint mások, mivel tudják, hogy ezek a tevékenységek történelmileg jóval megelőzik Krisztust, s így nem képesek számot vetni azzal, hogy éltető nedvük a keresztény hit.
Ha megértenénk, hogy a fátylak mögött, honnét mégis előtör a világosság, a keresztény hit gyümölcsöket és virágokat terem minden időben és mindenütt, ahol csak akadnak emberek, akik nem gyűlölik a fényt, ez a nehézség nem akadályozna minket.
A történelmi idők kezdete óta Krisztus soha nem volt olyan távol, mint ma, kivéve a római császárság egy bizonyos periódusát. A régiek szörnyűnek ítélték volna a társadalmi élet és a vallás hasonló szétválasztását, amit ma még a keresztények többsége is természetesnek tart.
A kereszténységnek mindenütt éreztetnie kell éltető erejét a társadalmi életben; de mindenekelőtt mégis az egyes emberi lényekhez szól. Az Atya elrejtőzve, s nincs sérthetetlenebb titok, mint a szerencsétlenség.
Van egy kérdés, amelynek egyáltalán nincs semmiféle jelentése, s amire természetesen semmiféle válasz sincs, amit általában soha nem teszünk fel, de a szerencsétlenségben a lélek nem tudja nem kiáltani szakadatlanul, egy nyögés folytonos monotóniájával. Ez a kérdés: miért? A dolgok miért ilyenek? Naivul ezt kérdezi a szerencsétlen az emberektől, a dolgoktól, Istentől, még ha nem is hisz benne, akármitől. Miért kell éppen annak történnie, hogy ne legyen mit ennie, vagy kimerüljön brutális bánásmódtól és fáradtságtól, vagy hamarosan lelőjék, vagy beteg legyen, vagy börtönbe zárják. Ha helyzetének okait magyarázzák neki, ami egyébként ritkán lehetséges a közrejátszó mechanizmusok bonyolultsága miatt, az nem válasz számára. Mivel kérdése: miért?, nem azt jelenti: milyen okból?, hanem: milyen célból? És nyilván nem tudnak célt mutatni neki. Hacsak nem gyártanak képzeletbelieket, de az nem helyes.
Az a különös, hogy a mások szerencsétlensége nem váltja ki ezt a kérdést, csak néha a közelállóké, az sem mindig. Legfeljebb szórakozottan feltesszük egyszer. De a szerencsétlenben ez a kérdés megreked, s szakadatlanul kiáltja. Miért? Miért? Miért? Maga Krisztus is feltette: “Miért hagytál el engem?”.
A szerencsétlen “miért”-je semmiféle választ sem rejt magában, mivel a szükségszerűségben, s nem a célszerűségben élünk. Ha lenne célszerűség a világon, a jó helye nem a túlvilágon lenne. Valahányszor a világtól célszerűségét kérjük számon, megtagadja tőlünk. De kérdezni kell, hogy tudjuk: megtagadja.
Egyedül a szerencsétlenség kérdezteti ezt velünk, és a szépség is, mert a szép olyan élénken tárja elénk valamiféle jó jelenlétét, hogy hiába keresünk célt. A szépség is ezt kérdezteti velünk: miért? Ez miért szép? De csak kevesen képesek kiejteni magukban e kérdést hosszú órákon át. A szerencsétlen kérdése órákig, napokig, évekig tart, csak kifulladásával szűnik.
Aki nemcsak kiáltozni képes, de hallgatni is, hallja a választ. A válasz a csend. Az örök csend, amit Vigny keserűen Isten szemére vetett, csakhogy neki nem állt jogában kimondani, mi is az igaz válasza erre a csendre, mivel ő nem volt igaz. Az igaz szeret. Aki nemcsak hallgatni képes, de szeretni is, úgy hallgatja a csendet, mint Isten beszédét.
A teremtmények hangokkal beszélnek. Isten beszéde csend. Az istenszeretet titokzatos szava nem lehet más, mint csend. Krisztus Isten csendje.
Nincs még egy olyan fa, mint a Kereszt, olyan harmónia sincs még egy, mint Isten csendje. A püthagoreusok megértették ezt a harmóniát a csillagokat örökké körülölelő csend mélyén. Az evilági szükségszerűség Isten csendjének rezgése.
Lelkünk folytonosan zajt okoz, de van egy pontja, amely csend, amelyet sohasem hallunk. Amikor Isten csendje a lelkünkbe hatol, átüti, s egyesül ezzel a titokzatosan bennünk lévő csenddel; attól kezdve Istenben van lelkünk és szívünk; és az űr megnyílik előttünk, akár egy kettéváló gyümölcs, mert egy téren kívüli pontból látjuk az univerzumot.
Csak két lehetséges útja van ennek, minden mást kizárhatunk. Csak két szeg elég átható ahhoz, hogy lelkünkbe hatoljon: a szerencsétlenség és a szépség.
Gyakran lenne kedvünk véres könnyeket ejteni arra gondolva, hogy a szerencsétlenség mennyire szétmorzsolja azokat a szerencsétleneket, akik nem képesek azt jól használni. De hidegvérrel nézve a dolgokat ez nem szánalomra méltóbb pazarlás, mint a világ szépségének elvesztegetése. Hányszor kínálkozik az emberek figyelmébe a hajnalt megelőző óra csendje, a tenger hullámainak zaja, a csillagok fényessége! Nem figyelni a világ szépségeire talán oly nagy bűne a hálátlanságnak, hogy megérdemli a szerencsétlenség büntetését. Bizonyára nem nyeri el minden esetben ezt a büntetést, de akkor középszerű élet a bűnhődés érte, s egy középszerű élet mennyivel jobb a szerencsétlenségnél? Egyébként az ilyen lények élete, még nagy balsors esetén is, valószínűleg mindig középszerű. Amennyiben feltevéseket kockáztathatunk meg az érzékelésre vonatkozólag, úgy tűnik, hogy az emberben lévő rossz mintegy védelmet képez a kívülről, fájdalomként támadó rossz ellen. Remélni kell, hogy így legyen, s Isten könyörületesen jelentéktelenre csökkentette a rossz latornál az oly felesleges szenvedést. Ez talán így van, s ezt a nagy kísértést rejti magában a szerencsétlenség: a szerencsétlennek mindig lehetősége van arra, hogy kevésbé szenvedjen, ha elfogadja, hogy rosszabbá válik.
A szerencsétlenség csak annak fájdalmas, aki megismerte a tiszta örömöt, ha csak egy percre is, s következésképpen a szépséget, mivel a kettő ugyanaz. Ugyanakkor egyedül ő az, aki nem érdemelte meg a büntetést. Csakhogy ez nem is büntetés számára, hanem maga Isten fogja kézen, s kicsit erősen megszorítja. Mert ha hűséges marad, rá fog lelni saját kiáltásainak legmélyén Isten csendjének gyöngyszemére.

Bende József fordítása

Simone Weil Szerencsétlenség és istenszeretet (L’amour de Dieu et le malheur) című tanulmányát 1942-ben írta Marseille-ben. A tanulmány folytatása, a “második rész” csak az ’50-es években került elő hagyatékából, először 1962-ben jelent meg (Pensées sans ordre concernant l’amour de Dieu, 107-131.) Az “első részt” Pilinszky János fordította magyarra, a folytatás fordítását csak elkezdte. vö: Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés, Pilinszky János fordításai, Vigilia, Budapest, 1994, 9-24. ill. 147-149.

https://vigilia.hu/regihonlap/1998/9/9809sim.html

 

 

 

Beszélgetés a költészetről

A vers/ jó vers megszólító ereje  (Csog Szidónia)

 Számtalan megközelítése van a “jó versnek”: a megszólító erő, alanyiság-, tárgyiasság-, ritmus kérdésköreiben. És sorolhatnánk. Vagy abban is, ahogyan ihlet és konstrukció egymásba épül az alkotás titokzatos folyamatában. Abban a tudatállapotban, amelyről Rilke jegyzi meg: “Amikor alkotok, igaz vagyok”.És az is ajándék, ha bármikor elegendő hamvassággal tudunk rákérdezni költészetre, poézisra, eredendő ritmus és ősharmónia viszonyára, és ezáltal talán egyre közelebb kerülünk az ősi rendbe kódolt ritmikus formák és életminták megértéséhez is. A hamvasi “geometriák”- ősszerkezetek – misztérium és belső ritmus- áramlat-forma viszonyai újabb összefüggéseket sejtetnek mindig a kimeríthetetlenség dimenzióiban. A keresés és megtalálás öröme ezekben a kérdéskörökben végtelen felismerésekhez kalauzol: mindannyiunk gyönyörűségére.

A költészetről (Botár Attila)

 

    Azt hiszem, hogy Áprily Lajostól ki lehetne indulni. Így kezdi az Egy pohár bor című versét:

    „Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora-kelyhet. […]”

    Tehát azon az összetett, transzcendens emberi-égi valamin kívül, amit

    i h l e t n e k, megragadottságnak nevezünk, szükséges a mesterségbeli

    biztonság, tudás — a ,,kohó-szikra mellett”.

   A pálya elején egyféle „szókohászatnak” tekintettem magam is a   megragadottság fokozatait, most is szívesen gondolok erre, holott a világlátás, a tapasztalat és az eredmény (bármilyen sovány is) ennél azért már bonyolultabb képet mutat. Hamvas Béla mondta ki — tudtommal — először, ráadásul a modern festészetre, hogy a művész megfelelő teória nélkül már nemigen nyúl ecsethez.
Az „ars poetica” beszabadult az irodalomba is, párhuzamosan a teleologikus, racionális, ész-vallást követő „felvilágosult” emberrel. József Attila esztétikai„futamaira” utalnék csak mint közismertekre. De gondolhatunk a múlt századelő  izmusait — pl. a dadaizmust — „felvezető” kiáltványokra, teóriákra. Nekem nincs.
Mármint ars poeticám. (Bár olykor éreztem, hogy össze kéne egyet kínlódnom ebben a szigorú elvekre, világnézetekre és ideológiákra szabdalt korban. De már enélkül fogok meghalni ??? )

    Khalepá tá khalá — mondták a régi görögök, ami szép, az nehéz, valóban, és hovatovább reménytelenné válik. Babits már a múlt század első negyedében jósolgat: „A líra meghal. Nagyon is merész / kezekkel téptük a kényes leány/hegedű-testét, vad-vad hangokig / csigázva, hogy ma már csak nyögni tud / s  hörögni, mint halódó… Nincs ütem / jajában többé, nincs se szó, se tag…”(Babits Mihály: Régen elzengtek Sappho napjai) Tehát ő, a katholikus írástudó    sincsen meg elmélet, elméletek nélkül, még ha ez — és más bölcselmei is — versben lesznek megragadhatóvá. Messze a mai, modern törekvésektől. (Már ha vesszük a fáradságot s végig olvassuk a verset.) De még T. S. Eliot, — aki az  angol nyelvű lírában adott „új zengést a törzs szavainak” —  még ő is lehajol egy-egy tetszetős theorémáért. Sőt, megteremti az utalásokra, kultur-effektekre  épített lírát. (Szellemi gyarmatosító, társával Ezra Pound- dal egyetemben.)  Az összehordott (lírai) kincsek következtében beálló telítettség, jóllakottság érzése itt, Európában — „a kiivott vödröt felrúgja a jóllakott ló” (T. S. Eliot) — előhívta a posztmodern köntösébe bújt lázadást. Sokféle volt az  irodalmakban. Ez a lázadás a nyelvi szerkezetek, a grammatika, a textus felkelése volt az ihlet, a megragadottság, a műalkotássá szervült látomás ellen.  Szokás szerint a lobogón: „haladók” forradalma a „maradók” ellen. (És mint ilyen, homokozó a javából.)
Azám, az ihlet kivárása időveszteség! A Múzsa — mint rendesen a nők, lányok, asszonyok, fehérnépek — késik a találkáról. Sebaj, mondja napjaink poétája, itt a kreativitás, az érzelmi indíték nélküli ötletelés, szerkesztgetés, képzelet-csigázás, a sosem-volt-még-ilyen megkísértése.   A nyelv mintegy magára törte az ajtót — mondhatjuk. Mi marad?  Manapság már a Semmi fogalma körül készül versantológia. Az anthológia   virágcsokrot jelent, így a Semmi virágai díszelegnek versként a világirodalom  egyik könyvében. (Nem leszek rá vevő.)
Szép, vagy csak semmihez nem hasonlít? Annyira eredeti. Azaz egyféle szenzáció. Az pedig újságos műfaj.
Jó vers? Én maradnék a minden jelző nélküli versnél. Vers, ami engedi,mondani magát. (Avagy Kányádi Sándor, Galambfalváról: „Vers az, amit mondani kell.”)
Egy én, aki engedi megfogni magát egy verssel.

    Veszprém, 2018. 11. 30

 

*** 

 

A költészetről (Hámori Attila)

 

A versről önmagában nem lehet igazán pontosan, életszerűen beszélni. A költészet, az alanyi költő személyes megszólítottságában realizálódik. Szigorúan meg kell különböztetnünk a verselési technikával írt, alkalomhoz vagy hangulati kitöréshez, kedvteléshez tartozó motiváltságot az igazán elhivatott versalkotói magatartástól, hozzáállástól, feladatteljesítéstől. A modern idők kevés lehetőséget engednek, hagynak a tényleges horizont megnevezésére. Banálissá degradálódtak az eredet-várakozás ünnepi szavai. Az isteni szféra nem, vagy csak drámai számonkéréseink okán érzékelhető, a természetes derű izolált hangsúly a jelenlétben. Nem gondolom, hogy elvesztettük a transzcendenciához átjárás esélyét, pusztán azt a tapasztalatomat próbálom kifejezésre juttatni, amely az akusztikus színvallások kudarcaiból fakad. Valahol eltávolodás ez, szinkronizálási akadály az eredet nyelve és a közérthetően hétköznapi megfeleltetések viszonyában. A költemények nem attól létezőek, hogy formai kifogástalansággal teret szorítottak a meglétükkel. A vers beszélgetés része. Olyan beszélgetésé, mely eklézsiát igényel. Így kérdés, felelet és összekötő kapocs. Az ideák őrzése és születési alkalom az ontológia vonzóereje szerint.

Más aspektusból nézve pedig:

A kiváltságok legünnepibb változata, ha rálelsz a magány ihlető parancsaira. Arra a tériszonyra, mely félelem, visszarettenés, a döbbenet kívánkozása itt. Lényege szerint

ezt az önmagunkban felismert

állapotot katarzisként aposztrofálhatnánk. Védőhálókat nélkülöző “rettenet”. Viszolygás, borzongató érzés… a kétségbeesés misztériumi próbatétele.

Ilyenkor megértheted az élő realitások valós aktualitásait,

ízleled a szólítások rianásai általian “azt”.  A beszélj hozzám többlete kívánkozik elő. A gesztusok illesztékei adják magukat át. El sem gondolt szólítás, betűk, szavak, szeretet mögötti

árnyalatok. Kísérőid, társaid, visszakérőid. Talán a hétköznap

csodája is ez. Az eredeti ahogy bevár, vagy éppen most születik, amikor éppen Neked mondom, írom a hangsúlyokkal, a jelleggel

várakozót.

A szavak hitelességét, érvényességét pedig jól példázza Fekete Anna alkotása:

 

ÚJ ÉV

 

Egy mondatot kaptam születésnapomra
nagymamától. Hogy boldog légy, kicsikém,
hogy soha ne ijedj meg, hogy légy hajlékony,
mint a reménység és a napsütés,
hogy olyan… olyan…olyan… nagyon legyél.

De milyen…? Szegény nagymama,
aki évek óta se a lábát se a kezét nem mozgatta,
percenként belealudt az ünnepi jókívánságba.
Nyúlt- nyúlt a mondat, végül hosszabbra nyúlt,
mint a látogatási idő a kórházban.

Egyik lábamról a másikra álltam.
Az elektromos óra kijelzőjét figyeltem,
hogy meddig tart még…, Jézusom, meddig?
Féltem a mondat végétől, hogy olyan légy,
kislányom, aki megszabadít.

De már nem tartott sokáig.
Szegény mama talán felébredt hajnalban
(élete utolsó hajnalán) a kórteremben,
és látta, sehol senki. Az utolsó jókívánság végét
belekiabálta a kórterembe. Ne bántsatok,
sikította az ápolónőknek.
Még nem végeztem.

Ott volt a mondat vége a szívében.

Valaki helyett szeretett engem.
Ahogy én is valaki helyett szerettem.

Valaki helyett,
aki hajlékony, mint a fény,
hajlékony, mint a reménység,
aki nem hagy évekig mozdulatlanul
heverni öregasszonyokat sem.
Aki tudja, hogy minden utoljára
kimondott „szeretlek”, különbözik.

És akkor is erőt ad,
ha már nem hallja senki.”

 

 A saját alkotásaim közül pedig ezt választottam:

 

A JÖVEVÉNY

 

ez kristálycsönddel ázott jelbeszéd
és dallamokra írt szobák sora
kilépsz és megajánlhatom
te vonzat által inkarnált
szerelmes emberi
a felváltód vagyok
rendre előkerülnek
zsolozsmás eseteid
úgy szánnak árnyaknak
időt
ahogy a fellegtorlaszok
mögül a csillanás
ha véd és néz a nincsen…
évődő hajlamunk
így mustármagok közt
a csenddel ami számít
leülhetsz mellém van
jogod
a szűnni nem tudó
igézet
választott belül
a taktusok az emanációk
a jövevény ahol maga
a rang
és összetört de véd
és ezt is engedi…
a példázattal összevérzett
oltalmas szavak
hívnak
mint kincs a jelenlét
azonosát

 

Summa
AMI A VITÁKON TÚLMUTATHAT

 

Az emberi létezés eleve adott lehetőségi feltételekkel indul.
Vannak gyermekkortól kialkudott tapasztalataink, hivatkozásaink, eligazodási mikéntjeink és miértjeink. Alkatunk, rezonanciánk, közösségi élményeink egymáséitól eltérőek. Az élet magában egyfajta felvezetés. Ahová kerülünk, amikhez oda szegődünk, vagy ahová önmagunkra hagyatkozottan beléphetünk, ha van hozzá bátorságunk, minket tesz hitelesítetten igazzá. Nem lehetségesek udvariskodással csere-berék. Nemegyszer bizony elhanyatlások, kapaszkodók hiányai formálnak és emelik ezáltal a tétet. A bizalom is így és ezen keresztül választ engem és téged és őt egyazon kölcsönösség súlyozott reményeivel. A személyességünk credo a jelenlét szakaszaiban. A többiről hallgatni kell, hiszen a merőben más viselője eltérően a nekem ismételhetetlen létazonosulástól, másik stigmákkal és másik menlevéllel egzisztál. Az indulati sponaneitás persze megengedett, a felvetések hangozzanak
el itt, de a hallgatás palotájának termeinél kinek-kinek a saját misztériumi szabadulását írják vízjekkel, és elkésnék, elkésnél… nem a torzsalkodások jellemzik a perszonális léptékű időnket, hanem az ami általunk céljához elért, hogy szárnyat bontogass.

 

Budapest, 2019. 01. 07.

 

***

 

A költészetről (Payer Imre)

 

A vers maga hozza létbe az igazságot a nyelviség legintenzívebb közegében. A mondott és a mondás hogyanja elválaszthatatlan. Nem a nyelvtankönyv, hanem a megszólalás az eredete.

 

***

 

 

A költészetről (Bak Rita)

 

Mitől jó a vers? A vers esztétikai vonzerejét nagyon fontosnak tartom. Mennyire elven a versben megjelenő kép? Mennyire kelti fel az érzelmeinket? Mennyire kötődünk hozzá érzelmileg?

Egy olyan költeményt idézek, amely engem is megfogott.

 

Babits Mihály

A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

A költőt hajtja a cél, hogy a kézzelfogható világból minél több mindent felfoghasson, hogy átvihesse  a tényeket elméleti síkra hogy  megfogalmazza a világ lényegét Én-szemszögből, de el is engedje azt, és objektíven kitekintsen, hogy egy szélesebb perspektíván keresztül új alternatívákra bukkanjon.

 

A költészetről (Fekete Anna)

Ha nem olvasnék romantikus költőket, pár perc séta után kimerülnék, vagy képtelen lennék biciklivel eljutni a munkahelyemre. Néha azt hiszem, a legmagasabbrendű költészet tiszta energia. Az a zúgás, földöntúli trombitahang, ami a nagyon fiatal és az idős Vörösmarty költeményeiből árad, az ünnepélyességnek olyan levegőjével tölt el, mintha nem csodásan ficánkoló hexameterekkel, hanem tüzes abrakkal táplálkoznék. Pedig milyen furcsa egy repülőtéren a Két szomszédvár vagy a Délsziget sorait idézgetni. De mi más nyomhatná el a hangosbemondókból, mobiltelefokból áradó hülyeség, a világi handabandázás zaját!

Nem tudok enélkül az áradó energia, ünnepélyesség nélkül élni, de szeretni nem szeretem. Az én eszményem a csendes mindennapiságon átsejlő titok, amitől érezzük, hogy amit látunk, az nem az igazi, minden földi történés több és magasztosabb, mint amilyen laposnak az első pillanatban tűnik. Jézus beszédei egyszerűek és mindennapiak voltak, de a megszólalás ereje révén képes volt kimozdítani a megszokott kerékvágásukból a dolgokat. Persze végtelenül isteninek kéne lenni, hogy ilyen végtelenül egyszerűek legyünk. Ezért van trombita a költők kezében, és ezért engedhetik meg maguknak csak a legnagyobbak az egyszerűséget. Vörösmarty és a romantikusok nélkül ne tudnék élni, de szeretni leginkább Emily Dickinsont szeretem.
Most mégse tőle választanék verset, hanem egy amerikai minimalista költőtől, Carlos Williamstől. Ebben a kis költeményben is van „dübörgés”, áradó életkedv, sőt túlzás. Olyan dologról beszél a vers, amiről a költők ritkán szoktak: elégedettségről, mi több, házi boldogságról. Az önmagunkkal való azonosulás „nagy” pillanata mégis megejtően mindennapi. De ha csak este, saját magunknak táncolva vagyunk tökéletesen önmagunk, akkor kik vagyunk napközben? Kinek a szerepét játsszuk?
Vagy akkor nem vagyunk magunk, mikor a ház „boldog szelleméhez” hasonlítunk?
És miért vagyunk így vagy úgy magányosságra ítéltetve?

Pedig látszólag minden milyen egyszerű! És mégis ott ragyog az ismeretlen.

 

Danse Russe

Mikor asszonyom alszik
és a kicsi és Kathleen
alszik
és selyem köd mögött
a nap lángfehér korong
a ragyogó fák fölött
mikor meztelen táncolok
északi szobámban, esetlenül
a tükör előtt,
fejem körül csóválom ingemet
és halkan dúdolom magamnak:
„Magányos vagyok, magányos.
Magányosnak születtem
s így a legjobb”
Mikor karomban, arcomban gyönyörködöm,
vállamban, csípőmben, tomporomban
a lehúzott sárga redőny előtt –

Ki mondaná, hogy nem vagyok
házam boldog szelleme?

Kodolányi Gyula

Rio de Janeiro. 2019. jan. 17.

Illusztráció: R. Olbinski

Kassák Lajos: Harangszó

Feltámadott, mondják a népek és
Megsüvegelik,
Nevét a názáretinek, ki az ács fia volt
s megenyhült már a szél is s a rügyek
kisarjadtak.
Kétezer éve látják õt a vének és a gyerekek
Amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget
S alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

Én is emlékszem rá, mint az egykori
Játszótársra
S ti is útszéli csavargók és mesteremberek
Akik hű követői vagytok valamennyien
A nincstelenségben, az útban és az igazságban

Igen, igen, az Õ árnya is visszhangja vagyunk
mi
s bár nem ízlelgetjük a húsvéti bárány húsát
mindennapi kenyerünkben s vizünkben
dicsérjük,
hogy vérünkből való s meghalt értünk
a kereszten.