PÁL DÁNIEL LEVENTE:
BALLADA A HOSSZÚ HAJÚ LÁNYRÓL

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Szép dús hajkoronát örökölt,
a régi fotókon csodálta felmenői
földig-derékig-vállig-csipőig
érő tengerárnyi hajzuhatagát –
egyik fölé védelmező
ernyőként borult,
másik gyönge szívét
köpenyként takarta,
egyik szégyenét
copfjaiba fonta,
másik szerelme fölött
volt a titkot őrző sátor,
egyik könnyeinek lett
a fogolytábor –
mikor mit adott
a történelem vagy a ház,
mikor mit vett el
a politika vagy a gyász.

Az ő hajába is,
ahogy belekapott a szél,
szállt a magasba,
mint a szőlőből
felijesztett seregélyek.

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint egy gyermek,
ki anyja ölébe
visszakívánkozik –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

És szerelmük virágba borult.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
tekintete volt a simogatás,
meglágyult az ellenérv,
felgyorsult a szívdobogás –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Szenvedélyük,
mint nyári viharban

a gyümölcsfák lombja,
úgy lobogott.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint szarvas figyeli
árnyas folyóparton
mit sem sejtő nősténye
fodrozódó tükörképét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

De a gyümölcsfákat alámosta
az egyre többször megáradó
hirtelen harag és indulat,
a féltékenységben nincs
semmi természetfeletti,
hiába érezzük néha azt.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint éhes vércse lesi
az udvaron bukdácsoló csibét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,

forgolódott a tükör előtt aztán.

Ha gyanakodott, vagy
csak úgy rosszkedve volt,
a pohár után nyúlt, vagy
a pohár nyúlt őutána –
nagy hangulatot, dúsan
burjánzó természetet örökölt,
a családi fotókon valahogy
mindig feltűnt egy üveg,
a földön, derékmagasságban,
áldomásra tartva,
vagy épp csak a szájhoz
emelve, az alja –
mikor hogyan hagyták, amit
a politika vagy a gyász,
mikor hogy fogadták, amit
a történelem vagy a ház.

És az ő kedve is, ahogy
felkapta vagy épp leejtette a szél,
keringett a szőlőtőkék között,
mint kereplő éneke
a seregélyek után.

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
öledbe hajtom fejem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
simogat a szemem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
űz tekintetem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
csillapítsd a kedvem –

És ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán,
és ő is jobban szereti.

és ő is jobban szeret,
ha kedvére teszek.

És ha így szeret, akkor így szeret.

Első megjelenés: https://pannontukor.hu/pal-daniel-levente-ballada-a-hosszu-haju-lanyrol/

Kötetben:  A budai anyák kelet felé indultak el. Prae Kiadó. 2024. 21-26. old.

Illusztráció: G. Klimt: Danae

A TIZEDIK: Nádasi Krisztina: Vendégem vagy (próza) [Székelyföld]

Hogyan ismerjünk fel egy írót? — ezt is kérdezhetnénk Nádasi Krisztina rövidprózáját olvasva, de vannak ennél sokkal húsbavágóbb kérdések is. Például az, hogy hol van az a pont, ahol az írással foglalkozó, irkáló, publikáló emberből író válik, ahol íróként tud hivatkozni saját magára. Vagy az, hogy a pályatársak elismerése, felismerése hogyan alakul egy író életében, hogy vannak-e nagy fordulatok ebben. Egy hétköznapi ebéd, egy nem éppen hétköznapi ebédmeghívás és egy nagy rádöbbenés ad választ Nádasi Krisztina rövidprózájában a fentebb felsorakoztatott kérdésekre. A főszerepben Galla Ottília és Nagy János, vagyis Nagy Ármin, azaz Nagy Ármin János. A szövegben számos kulturális és popkulturális utalással találkozhatunk.  [E. D.]

A KILENCEDIK: Horváth Péter: Jóccakát avagy rittanturi tantire (dráma) [Látó]

A Látó augusztus-szeptemberi dupla száma öt kortárs dráma szövegét tartalmazza. Horváth Péter színdarabja, mely alcíme szerint „operett zene nélkül”, egy mentális betegséggel küzdő idősödő férfi életét mutatja be. A férfi bátyja próbál gondoskodni a betegről, de ő, aki egyetemi tanár, egy másik városban él, így nehezen tudja felügyelni az öcs önsorsrontó, kaotikus életét. A drámában külön szerephez jut a két fivér anyja és apja, akik bár halottak, mégis újra meg újra szót kérnek, a síron túl is hatalmat gyakorolva az elárvult lelkeken. A történet nem csak ennyiben emlékeztet a Psycho című filmre; a dráma végén végképp elmagányosodó beteg a testvére ellen fordul, és bár vér nem folyik (nem is illenék ez az operettesen könnyű jelenetekhez), a néző, olvasó katartikus elcsendesülést érez a feloldhatatlan emberi tragédia beteljesülésekor. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Székely Szabolcs: Szökés (vers) [Székelyföld]

Székely Szabolcs verse egy gyermekkori emlék megörökítése, de jóval több, mint puszta emlék. Az emlékre emlékezés mechanizmusát igyekszik megragadni: meta-emlékezés. A gyermek háromévesen elhatározza, hogy emlékezni fog a pillanatra, amikor egy nyaralás alkalmával a „szökőkút felejti a vizet az égbe”. A versben gyakoriak a gyermeki szókészlet, képi világ és a gyermekkor sajátos észleletei, ugyanakkor társul hozzájuk a reflektáló felnőtt hang is, de nem sodorja el a gyermeki megéléseket, épp csak felsejlik mögöttük. Ez teszi lehetővé, hogy az idegen és a saját gyermeki felfogása megnyilvánuljon, s feltörjenek olyan kérdések, mint az, hogy „lehet-e nevetni idegen nyelveken”. [E. D.]

A HETEDIK: Szerhij Zsadan: Lejátszó (vers, Nagy Tamás fordítása) [Alföld]

Az Alföld augusztusi száma rengeteg fantasztikus műfordítással várja az olvasókat.  Zsadan tollából három verset olvashatunk az augusztusi számban, Nagy Tamás fordításában. Az első két versre dominánsan rávetül a háború és pusztítás árnyéka. A lejátszó című vers a valóság kikapcsolhatatlanságát ábrázolja. Szása, a csendes alkoholista, ezoterikus és költő élményein keresztül, aki egyszeriben egy háborús övezetben találta magát. A lejátszóját bekapcsolva hagyta, így sétált a városban, ám nem tudott kiszakadni a pusztulás és a bombázás okozta romok hús-vér valóságából. Aztán a taníthatatlanságunkra gondolt, arra, hogy az embereket  nem lehet megmenteni. A történelmi hagyatékunk, a zseniális emberek szavai, úgy tűnik, mit sem segítettek, s most belőlük „fű és virág nő”. Azonban a szerelemre késztető zene, ének és hang megmaradtak, végtelenségig folytathatóak. El is kalandozhatunk, hogy csak ezeket halljuk, lássuk, érezzük, de mégis megcsapja az embert az a szag: a pusztítás szaga. [E. D.]

A HATODIK: Wojciech Tochman: Ma lerajzoljuk a halált (regényrészlet, Danyi Gábor fordítása) [Kalligram]

A Kalligram nyári dupla száma teljes egészében az Ukrajnában zajló háború, illetve általában a háború témáját dolgozza föl. A lapszámban nemcsak magyar szerzők írásai olvashatók, de számos műfordítás is, főleg ukrán és lengyel szerzők munkái. A lengyel riporter ruandai népirtásról szóló dokumentumregényének részlete csak erős idegzetűeknek ajánlható olvasmány. Az emberi kegyetlenség szenvtelen leírásáról talán úgy gondolhatnánk, hogy önmagában nem bír irodalmi értékkel, mégis kevés olyan szöveg volt a sok (egyébként kitűnő) háborús írás között, amely ilyen erősen hatott volna rám. Nem csak azért, mert tudhatjuk: ami itt leíródik, az csakugyan úgy történt, hogy ilyenek egy háború hétköznapjai. Azért is, mert a tárgyilagosságban, a minden díszítéstől és stilizálástól mentes leírásokban (melyek többnyire túlélőktől való idézetek) páratlan erő rejlik. Nekünk talán már fogalmunk sincs, kik azok a hutuk és tuszik, hogy mi a különbség köztük, és miért gyilkolta egyik a másikat – a puszta történések leírása azt mondatja ki velünk, hogy ez teljesen mindegy is, mert ilyesminek soha sehol senkivel semmilyen indoklással sem szabadna megtörténnie. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Péti Miklós: „Míg a szívverésem nem igazolta…” Keats olvasása közben (esszé) [Alföld]

Péti Miklós írása Keats élményekre épülő költészetével foglalkozik, jelesül a nagy műalkotásokkal való találkozások élményeivel. A szerző számításba veszi, hogy ezek a találkozások már a korai görög költőknél is csodaként jelentek meg, amely a hallgatóból vagy olvasóból kiváltott csodálatot jelenti. Ám Keats költészetében minden korábbi alkotás által ihletett alkotáshoz képest valamiféle – nehezen megragadható – többletet fedezhetünk fel. Péti Miklós három fogalom mentén mutatja be a Keats költészetében rejlő, szinte megfoghatatlan különlegességet. Az első a személyesség, amely ugyanakkor nem jelenti a hagyományok elhanyagolását, sőt épp ellenkezőleg. A személyességben tapintani lehet a befogadó hermeneutikai küzdelmeit. A második elem a performativitás, amely szintén szervesen kapcsolódik az előbb említett küzdelem élményéhez, itt a reflexió aktivitása a kiemelkedő mozzanat. A harmadik fogalom az élményszerűség, amely magában foglalja a küzdelem útvonalát, amely a kezdeti rácsodálkozástól egyfajta megértésig vezet. Ebben saját megéléseinkre is ráismerhetünk. Épp ez a hármasság az, amit olyan nehéz szavakba önteni, írja a szerző, s ez okozza a fordítás már-már leküzdhetetlen nehézségeit. Végezetül Péti Miklós az olvasók figyelmébe ajánlja néhány fordító remek Keats-fordításait.

Az Alföld augusztusi számában – számos egyéb műfordítás mellett – Keats versei is olvashatók, úgyszintén Péti Miklós fordításában. A verseket érdemes az elemzés előtt és után is elolvasni, ugyanis Péti Miklós írása valamiképp újra is keretezi az első olvasás élményét. [E. D.]

A NEGYEDIK: Szilasi László: Esto perpetua (esszé) [Kalligram]

Míg a legtöbb, Kalligramban olvasható vers vagy történet a háború közvetlen hatásait dolgozza föl így vagy úgy, addig Szilasi László esszéje a maga szűkszavú, tárgyilagos, olykor kihagyásos stílusában azt mutatja meg, hogy egy-egy háború által kiváltott hullámmozgások hogyan gyűrűznek tovább nemzedékeken, hosszú évtizedeken, akár évszázadokon át is. A rövid írás egy békéscsabai család története, amely a háború után menekült át Románia Puj nevű falujából. A szerző közelről ismerte ezt a családot, hiszen – mint az kiderül – a középső fiú a szerző anyjának húgával házasodott össze később. A történetben minden benne van, a huszadik századi magyarság minden tragikuma: kitelepítés, halál, depresszió, börtön, kivándorlás, társadalmi osztályok elpusztítása, és a végén egy búcsúlevél, amely az Esto perpetua (legyen örökkévaló) kifejezéssel záródik. Ami itt azonban „örökkévaló”, az leginkább az emberi sorsokat széttaposó politikai döntések kíméletlensége, és a reménykedés, hogy talán egyszer valamikor lesz egy generáció, amelynek életét nem fonják be a terhelt múlt szörnyű csápjai. [B. Cs.]

A HARMADIK: Székely Csaba: Mária országa (dráma) [Látó]

Székely Csaba történelmi drámája egy talán kevéssé ismert kor udvari bonyodalmaiba vezet vissza minket. Nagy Lajos halála után vagyunk, ám az uralkodó fiú örökös nélkül maradt. Az egyetlen megoldás egy eladdig példátlan gesztus: Mária, azaz egy nő megválasztása királynőnek. A bajok csak ezután kezdődnek azonban; különböző érdekcsoportok csapnak össze, éveken át tartó háborúskodás, helyezkedés, hatalmi harc indul meg, melynek győztese végül az a Luxemburgi Zsigmond lesz, akit élvhajhász, henye életmódja miatt szinte senki sem tart alkalmasnak az uralkodásra. A sok humorral elbeszélt történet természetesen nem csupán a hatszáz évvel ezelőtti viszonyokról szól, sokkal inkább – mint a cím is kifejezi – általános országtörténet. Az egymással marakodó pártok, érdekcsoportok küzdelmének végülis nincs és nem is lehet győztese – ha mégis lesz ilyen, az tulajdonképpen csak a sors kiszámíthatatlan kegyének lesz köszönhető, miközben az ország maga összeomlik a rövid távú hasznot kereső udvaroncok és intrikusok ökölharcában. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Ioan F. Pop: innen már visszaforgathatatlan (vers, Mihók Tamás fordítása) [Alföld]

Ioan F. Pop verse mindenekelőtt képiessége és magával ragadó szóhasználata miatt fogott meg, utóbbit persze nagyban köszönhetjük Mihók Tamás fordításának is. A szinesztézia eszköze behúz bennünket a sorok közé, és onnantól fogva nincs menekvésünk: beszippantott bennünket a vers sajátos, fájdalmas valósága, s felfedezzük benne a saját valóságunkat is. A vers központi témája a hallgatás, a szótlanságunk, a belénk fulladt szavak. Mennyi mindent tanulhatunk a meg-nem-történtektől és mindattól, ami sosem öltötte a kimondottság formáját, a belénk süllyedt szavaktól? Úgy tűnik, sokat, talán az egész életet. Ám ha elfogynak a szavaink, nem tudunk építkezni sem belőlük, nem születhetünk meg. Vagyis nem marad más, csak „halovány testünk”, amely „sötétség- és fénytest”. [E. D.]

AZ ELSŐ: Ija Kiva: folyik-e meleg háború nálunk a csapból (vers, Csordás Gábor fordítása) [Kalligram]

Ija Kivának, az oroszul is író ukrán költőnek ez a költeménye tulajdonképpen egyetlen, ám annál meghökkentőbb „trükköt” tartalmaz: a „víz” szó helyére minden egyes alkalommal a „háború” kerül. Mert ahol háború van, ott víz az nincs. A szócsere abszurd, de abszurditásukban mély tragikumot hordozó sorokat hoz létre, minden egyes előforduláskor megfordítva normalitás és abnormalitás békeidőben stabilnak képzelt viszonyát. Sejtésem szerint klasszikus, nagy vers született itt mindenféle háború természetrajzáról:

errefelé nem számít természetesnek
ha nem folyik háború a csövekből

[B. Cs.]

forrás: www.szofa. eu.

Bodrogi Csongor és Enesey Diána hat irodalmi lap tartalmából állították össze a júliusi lapajánlót.

A TIZEDIK: Lőnhárt Melinda: Ágrajz (vers) [Látó]

A vers az álmok és a valóság hálózatosságát tárja elénk. Az álmok saját világukat építik, de ez a világ a bensőt, a bennünk felépülő világot jelenti. Az álmok a valóságunk múlt idejéből is építkeznek, s talán a valóságunk is merít álmainkból. A két „világ” elkülönítése és egybeforrasztása adja a vers dinamikáját. Az álmok részletei egésszé formálódnak, de mennyiben mutatható be ez a valóság működési mechanizmusán keresztül? Összekötésük kísérletei sem volnának egyebek, mint „szélfútta kapcsolatkísérletek”? Vajon leírható-e képletekkel „alvásunk ritmusa”, s „reggeli útjaink magányos jeleiből” elkészülhet-e az álmok ágrajza? [E. D.]

A KILENCEDIK: Bálint Péter: „Édesanyám, adj nekem kicsi csicset” (tanulmány) [Alföld]

Bálint Péter tanulmánya nem szorosan irodalomtudományos; antropológiai, néprajzi, vallástörténeti, sőt filozófiai ismereteket megmozgatva foglalkozik egy különös témával: az emberek állatoktól való fogantatásával, illetve azzal, hogy bizonyos embereket állatok szoptatnak és táplálnak. Vajon mi lehet a háttere ennek a számos népmesében és sok-sok mítoszban előforduló motívumnak? Bálint Péter a vallástörténetben és a kulturális antropológiában keres válaszokat: az állattenyésztő embert az különbözteti meg a vadászó-halászótól, hogy kapcsolata sokkal szimbiotikusabb az állataival, ezért amikor annak megölésére kerül sor, óhatatlanul bűntudatot érez. Ennek a bűntudatnak lett aztán az állat felmagasztalása egyfajta kompenzációja. A táplálkozás, a tejivás mindig részesülés a másik (a Másik) testéből, bizonyos értelemben alávetettséget jelent, egyben az ember állatvilágban való benne létének szimbóluma is ez. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Darvasi László: Én semmi nagyon vidám országom (vers) [Alföld]

 Az aktuálpolitikát közvetlenül tárgyaló versek a lehető legritkább esetben bírnak komoly művészi értékkel, hiszen ezek többnyire csak vers formában megírt publicisztikák. Darvasi László Én semmi nagyon vidám országom című költeménye azonban több és más ennél. Bár az egyes utalások (például az áprilisi választásokra, a politikai rendszer működésére) jórészt könnyen beazonosíthatók, a szerző mégis briliáns módon szétírja ezeket, és általánosabb síkra emeli országkritikáját. Ugyanakkor lehetetlen is lenne publicisztikává írni át a szöveget, hiszen az mindvégig megmarad a költészet többértelműségében, játékosságában, filozofikusságában. A rendszer, amit a vers megír, voltaképp egy nem-rendszer, semmit sem mondó, de mindent mondó üresség, amely önmagát járatja, és tragédiája éppen abban rejlik, hogy önmagán túllátni nem képes, hiányzik annak reménye és ethosza, „hogy a vályúnál tovább tart a világ”.  [B. Cs.]

A HETEDIK: Dienes Eszter: Emlék (vers) [ESŐ]

Az Eső című folyóirat minden számában fókuszba helyez egy-egy régi szöveget (többnyire verset), amelyhez kortárs írók és költők írnak kapcsolódó műveket. A 2022. nyári számban ez a kiemelt szöveg Dienes Eszter, 2014-ben elhunyt kunhegyesi költőnőnek egy költeménye, amelyben gyerekkori emlékek elevenednek meg. A felező hatosokban írt vers (amelynek ritmusa így tehát egyebek között Kosztolányi Ilonáját idézi) a szegénységnek, nyomornak, kiszolgáltatottságnak állított emlékmű, mégis élő és játékos szöveguniverzum, amely a rosszban ott rejlő szépséget is előhívja. Az alkoholizmus, a megesett gyereklányok, az abortusz, a testi-lelki elmaradottság világa ez, de amelyet valahogy mégse lehet elviselhetetlennek érezni. Dienes földije, Jenei Gyula kitűnő esszében emlékezik meg erről a különös versről, amelynek verszenéje – például a következő sorokban – messzire kíséri az embert:

Tarisznyás koldusok
félrevert szombatok,
kocsmagőz zátonyán
megfogant angyalok.

[B. Cs.]

A HATODIK: Hirsch Máté: A dán királyfi továbbtanulási lehetőségeiről (vers) [Apokrif]

Hirsch Máté Shakespeare halhatatlan művének inspirációját mentette át korunkba, a mai fiatalok és szüleik nagy dilemmáira vetítve. Földrajzi és tartalmi vonatkozásban egyaránt visszautal a Shakespeare-drámára, szókészlete remek érzékkel ötvözi a szépirodalmi stílust a szlenggel. A vers humoros, mi több, ironikus, görbe tükröt tart elénk. A karrierlehetőségek szerinti mérlegelés elegyedik itt az érdekekkel és a financiális szempontokkal. Saját tervezgetéseinket és szempontrendszereinket látjuk viszont egy „irodalmi játék” keretein belül, a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusában tükröződve. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Ahmed Hamdi Tanpinar (próza) [Apokrif] (Szőllősy Balázs fordítása)

A szöveg rendkívül sokrétű. Egyszerre tárja fel a keleti és a nyugati kultúra különbségeit, az „élet” szó átélésekből táplálkozó jelentésváltozásait, az idővel való bensőséges viszonyunkat és azt, hogy egyes újonnan megalakuló szervezeteknek milyen küzdelmeket kell folytatniuk önnön létjogosultságuk megszerzéséért. Megtudhatjuk, hogy az órák vagy késnek vagy sietnek, más lehetőséggel nem állhatunk szemben, két egyformán járó óra nincs: ebben az idő relativitásának gondolata is körvonalazódni látszik. A szöveg fikciós világában az órák  időjelzései közti különbségek büntetést vonnak maguk után. Azonban egy másik póluson azt látjuk, hogy az életünket mégsem a mérhető idő határozza meg, sőt inkább az óra kerülhet szimbiózisba a testünkkel,  a csuklónkra felhúzva. Sőt a szerelembeesés pillanata is egészen kívül esik a mért időhöz kötődő szigorúságon. Az írás egy memoár, végső soron egy apológia, amely az Időszabályozó Intézet tevékenységét és vezéregyéniségét, Halit Ayarcit veszi védelmébe. [E. D.]

A NEGYEDIK: Márton László: “Minden lépéssel reszkírozzuk a hasraesést”. Elbeszélői formák Örkény István írásművészetében (előadás-szöveg) [Tiszatáj]

Márton László egy „elbeszélői trükköt” tulajdonít Örkény írásainak, jelesül a szerző felől a közlés minimumát, az olvasói részről pedig a képzelet maximumát. E két pólus összjátéka hozza létre bennünk a maradandó Örkény-olvasmányélményeket. Így ütközik a valóság és a valószerűtlenség is. Márton László felhívja a figyelmet az Egypercesek műfaji sokféleségére, amely olykor műfaji bizonytalanságot is jelent. A szerző Örkény nagy írói nyereségének tartja — a hadifogság kényszere ellenére is — az egyre bővülő ismeretek köret, amely mindenekelőtt ember-és helyismeretet jelent az ő esetében, illetve a nagypolgári környezetet, amely a lerombolás után is Örkényé maradhatott. Ezzel szemben a veszteség az alkotói évek időveszteségét jelenti nála. A részletező leírások mellőzése Márton László szerint nem purizmus, hanem a közelség illúziójának és a távolság valóságának feszültsége. Erre még örkényi nyelvújító példát is hoz a szerző. Márton László kitér Örkény írásainak társadalmi és kulturális hatásaira, a hatásmechanizmus kibontakozására, valamint annak korlátaira. Különösen érdekes a Hrabal és Örkény közötti párhuzam, amelyet a regényírás ambícióiba ágyaz bele. A szerző úgy véli, Örkény „regényhiátusát” éppen írói nagysága okozhatta. S ki tudja, talán a befejezettségben, a teljes lekerekítettségben van valami középszerű.

Úgyszintén remek Fazekas Sándor recenziója Bödőcs Tibor Mulat a manézs című könyvéről. A rövid ajánló felvillantja Parti Nagy Lajos hatását, a diktatúra nyelvre gyakorolt elnyomását, s értő módon tekinti át Bödőcs kötetének főbb kérdéseit. [E. D.]

A HARMADIK: Jónás Tamás: Kívülálló (novella) [ESŐ]

Jónás Tamás 13 részből álló novellája egy harmincas éveiben járó férfi útkereséséről, világban való bolyongásáról, drogfüggőségéről szól. Az egyes részek nem időrendi sorrendben követik egymást, még alapos olvasással sem lehet teljesen egyértelműen eldönteni, hogy melyik esemény melyik után jött. Ennek nyilvánvalóan az is oka, hogy a történetet a főszereplő perspektívájából látjuk és éljük meg, akinek tudatában összezavarodik az idő. A novella igazi értéke mindazonáltal a bemutatott világ részletszépségeinek bámulatosan érzéki leírásában rejlik. Nosztalgikusan felidézett jelenetek sorjáznak egymásra, és az olvasó érzékeit elzsongítja a feltárulkozó élet titokzatos, romlott édessége. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Wislawa Szymborska: Nem-olvasás (vers, Zsille Gábor fordításában) [Székelyföld]

A vers Proust köré épül, jobban mondva Proust és a mi, olvasástól távolodó, rohanó, csapongó életünk köré.

„Hosszabban élünk,

de kevésbé pontosan,

rövidebb mondatokkal.” — így hangzik a jogos vád, amelyet bizonyos mértékben mindannyian magunkra vehetünk. Életünk felgyorsulása az ingerek megsokszorozódásával párosul. Így őrzünk meg az „emlékek helyett állóképeket”, mert nincs időnk elidőzni a szépségnél, a tartalomnál. Proust pedig hét kötetnyi „kegyelem” — nem kivonatolható. Vajon össze tudjuk-e egyeztetni akár Proust írási sebességének korlátozott gyorsaságát a mi rohanó életünkkel, „ötödik sebességbe” kapcsolt írásunkkal? [E. D.]

AZ ELSŐ: Babiczky Tibor: A pillanatok (vers) [Alföld]

Három vers is olvasható Babiczky Tibortól a júliusi Alföldben, és ezek szegről-végről mintha rokonai is lennének egymásnak. A három közül filozofikus szépsége miatt választottam A pillanatok címűt. „Mindent felold az idő” – ez a mondat kétszer ismétlődik meg a viszonylag rövid, tízsoros versben, nyomatékosítva az elmúlás (Kronosz) mindennél hatalmasabb erejét. Mégis, az emberi törekvések folyamatosan arra irányulnak, hogy legyőzzük az időt, és meg tudjuk szeretni a pillanatokat, amíg itt nem hagynak minket. A formájukban távolról a hexametert is megidéző sorok melankolikus gyengédséggel szólnak arról, ami valószínűleg valamennyiünk egyik legfőbb problémája: hogy semmi sem örökkévaló.

[…] És mégis a rendet felrúgni születtünk,
sírni, röhögni a szenvtelen órák vonulásán

[B. Cs.]

Forrás: Szófa