szerkesztő összes bejegyzése

Enesey Diána és Bodrogi Csongor lapajánlója

A Szófa állandó szerzői ezúttal hat lap anyagából állították össze tízes listájukat, a Prae, a Tiszatáj, a Székelyföld (Enesey Diána), illetve a Kalligram, az Alföld és a Látó (Bodrogi Csongor) számukra legfontosabb szövegeiről írtak.

A TIZEDIK: Darvasi László: A legrövidebb vidám költeményem (vers) [Látó]

Darvasi Lászlót nem elsősorban költőként ismerhetjük, Látóban megjelent költeménye azonban vérbeli lírai mű. A szavak mintha szabad asszociációkat követve cikáznának témák, ritmusok és hangulatok között, ám e cikázás valahogy egy pillanatra sem válik unalmassá. Gondoskodik erről a szerző parádés nyelvi kreativitása, mely folyamatosan facsarja, tekeri a szókat és rongálja a szintaxist. Mi körül forog a terjedelmes költemény „tartalma”? A vidámság, a boldogság és a létezés hiábavalósága körül, a megélt élet elmondhatatlansága, bősége, vidámsága és „ádázsága” körül — élmény végigolvasni. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Ferdinandy György: Önbizalom és hazaszeretet (rövidpróza) [Székelyföld] 

 

A történeti tények és a személyes sorsok különös elegye ez az írás. Manuel Gilberto Medina Escalera Versos a la Patria (Versek a szülőföldről) című kötetének eszméi a történelem kiszámíthatatlan mozgásainak ellenálló szilárdságot jelentenek. A költő fő üzenete az, hogy „hit és remény nélkül nem élhetünk”. Bármit hozzon is magával a történelem sodrása, a hazaszeretet és az ehhez kapcsolódó önbizalom és remény a gyarmatosítást is túlélték Escalera hazájában, Puerto Ricóban. Escalera üzenete pedig túlélte a 2002-ben elhunyt költőt: Ponce de León, a spanyol gyarmatosító szobrát ledöntötték.

Ferdinandy soraiban szinte tükröződni látjuk a jelen történéseit. Kelet-európai köntösbe bújik a hit, a remény és a hazaszeretet. [E. D.]

A NYOLCADIK: Győrfi Viktória: Vajon miért viszi haza a hullákat? (novella) [Alföld]

 

Egy krimiírónő mindennapjaiba nyerünk bepillantást Győrfi Viktória novellájában. Miközben készül a pszichopata sorozatgyilkosról szóló regény, az írónő saját magánéleti válságát igyekszik kiheverni. A szöveg minden pontján, ahol csak megszúrjuk, dupla fenekű; szól a gyilkosról, a kapcsolatot meggyilkoló egykori társról, és persze az írónőről, aki talán maga sem volt e gyilkosságban egészen ártatlan. Ám az egész fantasztikus történet a leghétköznapiasabb valóság hátterén épül, megtudjuk, az írónő hogyan szőrteleníti magát, kivel telefonál, látjuk, ahogy beindítja a mosógépét, és a Nők Lapja Pszichét olvasgatja. Az alkotás folyamatába olyannyira belekúszik a szerző mindenféle ügye-baja és lelki sebe, hogy már az is kétséges marad, elválasztható-e mindezektől maga a regény; sőt: van-e egyáltalán regény, nem a képzelet játéka-e csupán, hogy egy elhagyott nő a férfi alakját pszichopata bűnözővé stilizálja?… [B. Cs.]

A HETEDIK: Pataky Adrienn: A marginalizációtól a fiatal magyar „női líráig” (tanulmány) [Prae] 

Időről-időre felmerülnek bennem a női irodalom kérdései. Beszélhetünk-e ilyenről? Ha igen, mi tartozik ebbe a körbe? Hogyan ragadhatjuk meg? Az bizonyos, hogy sajátosan női témák vannak, a női költői vagy írói „hang” kérdése már összetettebb. Pataky Adrienn a fiatal, kortárs női költők versein keresztül közelít a női irodalom mibenlétéhez. A nő és az írás viszonyát Derrida és Freud nyomán igyekszik tematizálni, míg a nő-kép és írás relációjának bázisát Georg Simmel gondolatai jelentik.

A női irodalom felé haladás emancipációját Pataky Adrienn Virginia Woolf Saját szoba című regényétől számítja, amelyben Woolf a női irodalom rövid történetét és a női irodalom lehetséges kibontakozási tereit vizsgálja. Felmutatja a Hélène Cixous képviselte feminista irányvonalat is, amely szerint a nő írása a női testhez visszatéréssel azonos. A testiség elemi megnyilvánulásai viszont sokszor (és sokáig) tabuként szerepeltek/ szerepelnek. A női test kiszolgáltatottsága és az anyaság tematikája kapcsán Polgár Anikó Régésznő körömcipőben című kötetét emeli ki Pataky Adrienn. A beteg test szintén tabusított témájára Katona Ágota, Szabó Imola Julianna és Horváth Veronika verseit hozza példaként. Horváth Veronika költői bátorsága a meddőségre utalásban is megmutatkozik. A kiszolgáltatott női testtől induló és azzal összefüggő „traumacentrikus irodalom” szintén a női témák közé tartozik. Somogyi Aranka jeles képviselője ennek az irodalomnak, az íráskép töredezettsége is a traumák széttörő hatását mutatja be. A szövegtesten nyomot hagyó, emberi testre tett erőszak közötti kapcsolatot Fenyvesi Orsolya ábrázolásában láttatja Pataky Adrienn. Csupa fájdalom, merő feltépett seb lenne a női líra? Korántsem. Az irónia ugyanúgy ott mozoghat benne, miként Vida Kamilla „Konstruktív bizalmatlansági indítvány” című kötetének egyes verseiben. Persze a nemek és társadalmi nemek (szexuális) hatalmi játszmái is elmaradhatatlanok.

Pataky Adrienn a nők elnyomása elleni harcot is hangsúlyozza, s egyúttal irodalmi küldetést is kijelöl. E feladat magva, hogy egy erővel rendelkező nyelvet és hangot adjon a nőknek, s mindazoknak a témáknak, amelyeket nem szabad elfojtani. Ily módon terelheti a „női irodalom” a marginalizált témákat a figyelem centrumába.

Emellett persze nem feledkezhetünk meg azokról a női költőkről sem, akik bár nem (vagy nem csak és nem tipikusan) női témákról írnak, de mégis a női irodalom körvonalait erősítik. Ilyen például Terék Anna (a Prae új számában szereplő) verse az utunk elvesztéséről, a bennünk élő világok kiszakadásáról és a lehetőségekről. Vagy éppen Élő Csenge Enikő „kimarad” című verse a végeláthatatlan tanulásról, annak nyereségeiről, s a végül domináló veszteségéről.  [E. D]

 

A HATODIK: László Liza: Világatlasz (versciklus) [Alföld]

László Liza tíz részből álló versciklusa első megközelítésben egy világ körüli hajóút leírása. Közelebbről szemügyre véve a szöveget, kiderül azonban, hogy ez az utazás sokkal inkább az én belseje felé halad, mint a Föld másik vége felé. Az egyes részek lazábban kapcsolódnak egymáshoz, mint a versszakok, de az összefüggés köztük nyilvánvaló. Számos kulturális utalás lelhető föl a szövegben, számomra főleg persze az irodalmi allúziók voltak sokatmondók. Mindenekelőtt A világ fölmérése című elképesztő Daniel Kehlmann-regény, amely (Gaussé mellett) Alexander von Humboldt életútját követi végig, akinek mániája volt, hogy a világ igenis fölmérhető, megismerhető, számszerűsíthető — e költemény persze némi szkepszissel viszonyul a természettudós csodálatos kísérletéhez. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Czilli Aranka: Amikor a kapuban (vers) [Székelyföld]

Vajon az együtt töltött idő öröme közös öröm-e? Az én boldogságom a szeretett másik boldogságával összefonódik? — kérdezgetjük, vagy legalábbis kérdezhetjük. Czilli Aranka verse a szerelem otthonteremtő, sőt új, saját világot teremtő erejét ábrázolja. Amelyben persze ott mozognak a valóság felé támasztott kétségek. A non-verbális jelek üzeneteit és non-verbális értelmezésüket igyekszik verbalizálni a költő. Az érintés szárnyalássá válik, a szeretett másik felé fordulás pedig hazatalálást jelent. Talán ilyen a másiknál önmagunkra lelni? [E. D.]

A NEGYEDIK: Kállay Eszter: az egyedüllét határai (vers) [Prae] 

 

A Prae friss száma, amelynek tematikája a kortárs magyar női irodalom, igen nehéz döntések elé állított. Kállay Eszter „az egyedüllét határai” című versét emelném ki, s ennek nem pusztán az az oka, hogy egészen magával ragadott a vers szókészlete és képi világa. Kállay Eszter verse az egyedüllétet egészen különös kontextusba ágyazza. Az „egyedüllét határai” itt egybeesnek az „én” és a test határaival. Ahol leválunk a másikról, talán ott kezdődik az egyedüllét. Az anyaság tematikája központi szerepet kap a versben (de a határok meghúzása éppúgy érvényesülhet egyéb élénken intim viszonyokban, legfőképp a szerelemben). A hiány szokatlansága egybeforr a hiány értelmezésével és az anyai szeretet fő céljával: hogy jó legyek.

A hiány értelmezéséből pedig kibomlik az elszakadást szükségképp követő egymásra tálalás. Mintha a téridő új dimenziója születne, amely párhuzamos a külső világgal, a forgalom zajával, az „egymáshoz bújó buszok” útjával, de mégis elemi módon saját. [E. D.]

 

A HARMADIK: Molnár Flóra: Égőáldozat (vers) [Látó]

Ez a költemény egy roppant súlyos és felkavaró témát érint: a bántalmazásét. Hogy mennyiben szexuális jellegű a bántalmazás, azt a szöveg homályban hagyja, de úgy sejtjük, éppen azért hagyja homályban, hogy ne nagyon kételkedjünk benne. Ugyanakkor a vers motívumhálója fölidézi a bibliai Izsák történetét, akit apja, Ábrahám égőáldozatnak szánt Isten oltárán. A lírai én számára ez a láng azonban a szégyen lángja és az arc pírja. Mégsem csak ezzel a megrázóan szép metaforával kapcsolódik a szöveg a bibliaihoz: az Isten jóságába vetett hit hasonló próba alá kerül a bántalmazott gyermekben, mint Ábrahámnál; és hogy ezt a próbát ki tudja-e állni, azt a költemény nyitva hagyja:

arcom elsötétül,
majd kigyullad,
mint a láng.
Fénylő arccal, elfátyolozva,
sétálunk némán, évekig.

[B. Cs.]

A MÁSODIK: Gyenge Zoltán: Az emlékezés hiánya. Avagy a felejtés boldogsága (próza) [Tiszatáj]

A Tiszatáj májusi száma több, szívemnek kedves filozófiai írást kínál az olvasók számára. A 2021. szeptember 23-án, Esterházy Péter emlékére tartott Írók-filozófusok est „születésnap” témájára írott szövegek közül kiemelném Vajda Mihály ironikus írását, amely ráébreszti az olvasót a „születésnap” jelentés-torzulására, amely a Facebook-korszakban következett be, Laczkó Sándor szócikk-folyama pedig remek orientáció a születésnap jelentésrétegei közötti eligazodáshoz. Gyenge Zoltán írása a felejtés és az emlékezés közti feszültséget ábrázolja. Az igazság — mint a filozófia egyik kulcsfontosságú fogalma — a felejtés megszűnéseként jelenik meg itt. Gyenge Zoltán elhatárolja a felejtés két válfaját: az időbeliséghez kötődő empirikus és a tapasztalatot kikerülő, intelligibilis felejtést. A felejtés hiánya a boldogtalanságba vezet. Talán ezért könnyebb az állatok boldogsága — gondolhatunk Nietzsche szavaira. Valójában a feledés az „emberek kicsiny boldogsága”. Vajon sikerülhet-e kicselezni az időt? Hogyan fonódik össze a létezés felett érzett kétségbeesés az elmúlással?

Az idő lehetőségeink felől nézve más színezetű, mint a valóság irányából, ahonnan a szükségszerűség „tétova” szülőjének tűnik. Az elvesztés a „még élők” elvesztésében is magában hordozza a visszahozhatatlanságot. Mit kezdjünk hát az idővel és a lehetőségeinkkel? Hogyan juthatunk el általuk a világ megteremtéséig, s milyen világ lesz ez? [E. D.]

AZ ELSŐ: G. István László: Hasonlat helyén (vers) [Kalligram]

Az ukrajnai háború, vagyis a tény, hogy Európa területén újra második világháborúshoz hasonlítható hadicselekmények dúlnak, megdöbbentette a hosszú békéhez szokott európai közvéleményt. Egyelőre még korai, túl nyers az esemény ahhoz, hogy irodalmi feldolgozását várjuk, G. István László költeménye azonban az egyik legkifejezőbb kísérlet arra, hogy mégis mondjunk valamit — ha nem is a háborúról, de arról a döbbenetről, amit kiváltott. A vers maga egyetlen hasonlat, pontosabban hasonlatok sora, melyek hasonlítottja a mondásra való képtelenség. A leírt, félúton megálló, tétovázó cselekvések már megjelenítésükben is a kimondhatatlanság, az elképzelhetetlenség határát súrolják. Ezek a képek önmagukban is döbbenetes erejűek volnának, a záró sor azonban olyan kontextust teremt hozzájuk, amely a szöveget hovatovább elfelejthetetlenné teszi.

(A Kalligramban nemcsak ez a nagyszerű vers olvasható, de nagy örömünkre szerkesztőtársunk, Hacsek Zsófia roppant aktuális problémákat feszegető novellája is, mely a brit bevándorlási hivatalban játszódik, és új szemszögből, megrázóan mutatja be a „beengedhetünk-e mindenkit Európába” kérdéskörét.) [B. Cs.]

Beszélgetés Nyitrai Tamással, a “Hamvas Béla Karneváljának előzményei a magyar irodalomban” könyv szerzőjével

Nincs mögöttem se tétel, se doktrína,
se tudomány, se világnézet. Emberi szubjektum vagyok,
aki szeretné megfogalmazni, hogy a dolog miképpen is áll.
(Hamvas Béla)

 

Nyitrai Tamással Bánki Éva beszélget
a szerző újabb Hamvas-esszékötetéről,
a Karnevál és a magyar irodalom kapcsolatáról
május 10-én kedden, 17 órakor az Írók boltjában.

 

Néhány idézet a “Hamvas Béla Karneváljának előzményei a magyar irodalomban”-kötetből:

 

Egyszerre akarjuk rehabilitálni a magyar irodalomból az ismeretlenség vagy értetlenség ürügyén kirekesztett Karnevált és magát a Hamvas-idegennek kikiáltott magyar irodalmat.

Elsősorban a magyar nyelvnek nagy mélységekből feltörő ereje volt alkalmas arra, hogy Hamvas Béla azt az univerzális látomást, ami a Karnevál, formába önthesse.

A Karnevál egyik lényegi vonása a magyar nyelvűsége: a beszélt és az irodalmi nyelv legkülönbözőbb szintjeinek és rétegeinek integrálása, amiben egyenesen az Isteni Színjátékkal rokon.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

 

 

 

 

Tévedések és száguldások. Avagy mit olvassunk áprilisban? (Bodrogi Csongor és Enesey Diána lapajánlója)

Bodrogi Csongor és Enesey Diána hét irodalmi lap színes kínálatából állította össze az áprilisi lapajánlót.

A TIZEDIK

Stijn Vervaet: A jugoszláv irodalom mint posztimperialista konstelláció (tanulmány, Hovanec Zoltán fordítása) [Tiszatáj]

A Tiszatáj legfrissebb száma külön blokkot szentel a „jugoszláv” irodalomnak. Az idézőjel használatát mindenki azonnal megértheti: vajon lehetséges-e beszélni egy ilyen heterogén nyelvi közegben egységes irodalmi tudatról? És mihelyt föltesszük ezt a kérdést, rögvest ránk borul sok másik is; mígnem rájövünk, hogy hétköznapi fogalmaink egy „nemzeti irodalomról”, „nyugati és periférián levő” irodalmakról, „egynyelvű szerzőkről” finoman szólva is megkérdőjelezhetők. Ennek a problémahalmaznak igyekszik néhány fontosabb aspektusára rávilágítani Stijn Vervaet tanulmánya. Nem éppen a legkönnyebb olvasmány, de mindenkinek csak ajánlani tudom, aki árnyaltabb képet szeretne kapni arról, hogy milyen az a kelet-közép-európai irodalmi világ (és annak a nyugathoz való viszonya), amely bizony sok tekintetben a sajátunk is. [B. Cs.]

A KILENCEDIK

„Egy nyugalmazott szarvasbogárpásztor” (Fekete Vince beszélgetése Szilágyi Istvánnal) [Székelyföld]

Ez a beszélgetés voltaképp több beszélgetés, melyek jó tíz évvel ezelőtt készültek a nagyszerű erdélyi, partiumi íróval. Nemcsak műhelytitkokat tudunk meg ezekből (például hogy mennyire alakult ki írás közben egy-egy regény cselekménye, hogy mennyire „kísérlet” az írás, vagy hogy miként választ a szerző nyelvet egy szövegéhez), és nem is csak visszaemlékezések gyerekkorra, Zilahra, diktatúrára, történelmi időkre, de (és mindenekelőtt) bepillantást nyerhetünk a szerző különleges gondolkodásába, melyet történeti szemlélet itat át. A legtöbb szó persze a csodálatos Kő hull apadó kútba című regényről esik (még ha külön kiemeli is Szilágyi, mennyire örült, hogy nem vált az irodalmi köztudatban „egykönyves szerzővé”). Ez a remekmű máig ható problémákat szólaltat meg női létről, társadalmi különbségekről, bűnről és bűnhődésről, és kifejezetten érdekfeszítő megtudni, mi minden jár a szerző fejében, amikor e regényre visszapillant. Nekünk pedig, akik folyóiratokat olvasunk, az is roppant figyelemre méltó, hogyan gondolkodott Szilágyi irodalmi szerkesztőként a cenzúráról: cenzúrázott mindent, ami „hovatartozás alapján” bánthatott valakit is. [B. Cs.]

A NYOLCADIK

Lapis József: Az igazi kritikus (vers) [Eső]

Az Eső tavaszi számának központi témája a kritika, a kritikusi élet nehézségei és ennek összes vonzata. Emellett — a lapszám első szakasza— az élet és a halál tematikájára a fókuszál. Most a lap második felére koncentrálok, különös tekintettel Lapis József írására, ám eközben kitekintek a többi, kritikáról szóló szövegre is. Lapis József verse remek felütés a kritika témájához, a kritikus életének alapvonásait ábrázolja, benne az olykor patetikus komolyság több ponton ironikus végpontra jut. Azonban a vers megfogalmaz néhány lényeges, mondhatni, hermeneutikai elvet a kritikusok számára. Jelesül az igazság prioritását, amely a szerzői auktoritáson is felülkerekedik, a történelem és a tapasztalat mozzanatait és az aktualitásra való fogékonyságot is kiemeli. Ezek a mozzanatok a lapszám többi írásában is megbújnak vagy épp felszínre törnek. Pillantsunk bele néhányba:

Zalán Tibor verse a kritikus félelmeiről, gyötrődéseiről és döntésének súlyáról szól. Láthatjuk, a „fogalom nélküli tapasztalat” gátat vethet a kritika megszületésének, a gyávaság és a „borítékolt halhatatlanság” kerül itt összetűzésbe.

Bazsányi Sándor a szégyen szegletei felől ragadja meg a kritikusi (és az írói) létet, egészen a világirodalmi horizontig tágítva a perspektívát, személyes élményekből (is) táplálkozva. Ugyancsak hangsúlyosak a személyes élmények Bánki Éva „Ne írj kritikát” című szövegében, ahol a kritika írása hídépítésként jelenik meg, amellyel a kritikus a más társadalmi helyzetű emberek megszólítását célozza. Az írásban számos példa szerepel — különböző megvilágításba helyezve a kritikaírás gyakorlatát — a trubadúrköltészettől egészen Tar Sándorig. Azonban a kritika reális oldalához a határfalak felhúzása is hozzátartozik, amelyet számos társadalmi tényező erősít fel, ennyiben pedig a kritika elválaszt, s ezért int a szerző:

Hát jól gondold meg, ha kritikaírásra adod a fejed.

[E. D.]

A HETEDIK

Csobánka Zsuzsa Emese: Végtelen nyolcas (vers) [Alföld]

A hétköznapok rejtett metafizikája — ez volt az első gondolatom erről a versről. Ám a metafizikai rétegen kívül társadalomkritika és a kor kórképe is megjelenik. A hétköznapok szorongatásából, rohanásából, öncsalásából olykor ki kell szakadni, meg kell állni:

„…teret adni a térnek.
Időt adni az időtlenségnek.

Utat kell nyitni a valóságnak is, vagyis annak, ami a vélt, megszokott valóság alatt lapul, az igazságnak. Igaz, ez a látvány gyakran fájhat. Fájdalom és igazság tárul fel, ha a hétköznapok tünékeny pillanatainak a mélyére látunk. Ebből kiviláglik, hogy mit értettünk félre, hogy nem irányíthatunk mindent, hogy az életet és a változást hagynunk kell „megtörténni annak rendje és módja szerint”. [E. D.]

A HATODIK

Mária Ferenčuhová: tévedni sem volt ideje (vers) [Kalligram]

Nem csupán a Kalligram műfordítás kínálata állított nehéz döntés elé, de Mária Ferenčuhová remek versei is, Merva Attila fordításában. Hosszas tűnődésem eredményét nem is tudom alaposan indokolni. Talán az a széles és különlegesen szemléltetett időhorizont szolgálhat magyarázatul, amit a vers elénk tár, mégpedig a múlhatatlan, de hiábavalónak tűnő szerelem által kifeszített síkon. Gyermekkori emlékek, mint a tantestület hűtőjéből kidobásra szánt sütemény, amelyet végül közösen fogyasztott el a szeretett személlyel. Valami romlott köti össze őket. Fizikapéldák és a másik által megnyerni vágyott úszóbajnokságok — megannyi apró kapocs. Az életen át tartó szerelem zálogai. Ám nem csak győztese van az úszóbajnokságnak, s nem csak az úszóbajnokságnak van győztese (és vesztese is). A szerelem bajnokságát — úgy tűnik — a lírai én elvesztette, mert túl sok maradt benne az álom, túl hosszan kíséri őt az emlékezés. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK

Fekete Vince: (Ikarosz) (vers a Halálgyakorlatok című ciklusból) [Tiszatáj]

 Hogy mennyire értelmezhető különálló versként ez a mű, azon el lehetne vitatkozgatni, hiszen az utána következővel egy közös cím alatt jelent meg. Magam önálló műként is értelmezni tudom (nem tagadva, hogy ciklusrészként tekintve bizonyos további jelentések rakódhatnak rá). Ikaroszról azt tudjuk a közismert mítoszból, hogy nagyon vágyott a fény felé röpülni, de olyan közel merészkedett a naphoz, hogy végül elégtek a szárnyai. Nagyon különleges, szinte példátlanul egyedi átirata ez a vers az eredeti történetnek. A „repülés” itt ugyanis az emlékezés munkája, melyet egyre szárnyalóbb nyelven jelenít meg a szöveg egy idősödő női (?) főszereplő arcát a képi világ középpontjába helyezve:

tágra nyílt szemmel,
eltátott szájjal karjai felfelé lendülnek, ahogy visszanéz
régi, egykori arcaira, mintha sokan, rengetegen lennének
ott vele együtt, és mennyien el is porladtak nyomtalanul! 
[B. Cs.]

A NEGYEDIK

Etela Farkašová: A forgatókönyv (regényrészlet) [Kalligram]

Egy hirtelen és a tervezettnél hevesebb ajtónyitással lépünk be a szobába, s egyúttal Etele Farkašová regényrészletébe is. Az időskor kiszolgáltatottsága egy újságcikk kapcsán bontakozik ki. Az olvasó egy betűt sem lát a cikkből, nem látja, hanem érzi. Az idős pár hangulatából olvasunk. A becsapottság dühe és tompa fájdalma húzódik meg kettejük rövid, utalásszerű mondatokból álló beszélgetésében. Kezdetben olyan hajlíthatatlannak mutatkozó női szigor gondoskodó gyengédségbe fordul. A történetre rávetül a betegség árnyéka és az álmatlanság is, de felülkerekedik a felfedezés öröme. Mennyi észre sem vett vagy elfeledett holmi lapulhat egy házban? Mennyi fel nem tárt csoda bújkálhat a másikban? Hogyan szállnak szembe az utódok génjei a szülői és nagyszülői álmodozásokkal? Ezekre keresi a választ Farkašová írása, mégpedig az éltető és talán megfiatalító zene útvonalán. [E. D.]

A HARMADIK

Piros Vera: Randevú (novella) [Látó]

Az áttűnések novellája ez. Konrad és Éva életének, főleg reggeleiknek apró mozzanatai egymásba kapcsolódnak. A térbeli elválasztottság az idő révén egységgé változik. Az egységet a múlt emlékei is erősítik, csak azokban épp a térbeli egység győzi le az időbeli elválasztottságot. Az egy-egy elkapott reggeli pillanatból élettörténeteik lényegi elemei bontakoznak ki — szinte úgy érezzük, ismerjük a karaktereket. A pillanatok és a múlt néhány mozzanatnyi foglalata ilyen árulkodó. Az élettörténeteik hátterén pedig megjelenik az átfogó, történeti kontextus: a vasfüggöny „átvágása”, ez az ő jelenük, túl a cigaretta füstjének és a kávé kortyolásának pillanatain. Piros Vera novellája remek érzékkel mutatja be, miként hathat az egyes emberek életére a történelmi szituáció, s hogyan szakadnak szét, majd fonódnak össze az egyéni élettörténetek a makroszinten zajló, mondhatni, világtörténelmi események hatására. [E. D.]

A MÁSODIK

Taródi Luca: Futás (vers) [Apokrif]

Taródi Luca verse olyan problémát szólaltat meg, amely rohanó világunkban alighanem valamennyiünket érint: hogy nem tudunk megpihenni. Leülhetnénk persze, de az „ennyi ember előtt” szégyen lenne. (E sorokat olvasva nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire telibe talál, hogy mennyire ilyen az életünk: szégyenbélyeget ütnek arra, aki akár csak egy pillanatig is kivonná magát a körforgásból, a kényszerek, megfelelések, szokások, morális elvárások szövevényes hálójából.) Pedig tényleg csak egy pillanatot szeretnénk pusztán önmagunknak! És ez annak ellenére lehetetlen, hogy a folyamatos rohanásért soha nem kapunk igazi jutalmat, a „futás”, bár nyilvánvalóan nem magunkért van, az derül ki, hogy másokért sem:

rég nem nézi senki, hogy ez most kinek hasznos,
van, akinek még tetszünk-e? 

[B. Cs.]

AZ ELSŐ

Tamás Dénes: Ha túl gyorsan (vers) [Székelyföld]

Tamás Dénes verse szinte észrevétlenül alakul át a szemünk előtt egy hétköznapi biciklizés élményének elmeséléséből előbb rapszódiává, majd ódává, végül filozófiai tankölteménnyé. A nagyívű kompozíció legfontosabb motívumai a dögök. A bicikliző lírai én egyre többet lát belőlük, és ahogy egyre gyorsabban halad, egyre gyakrabban is ütköznek látómezejébe az elhullt állatok. Bár már a szöveg elején is sejthetjük, a végére nyilvánvalóvá válik: átfogó metaforáról van szó. Az egyre gyorsuló világ egyre több halottat termel, ez pedig, ha úgy tetszik, a tömegtermelés kritikája, ha úgy tetszik, fölgyorsult életünké, az egész modernitásé; ha úgy tetszik, akkor pedig az érzékelésünké, amely nem képes elidőzni a csend és mozdulatlanság szépségein. [B. Cs.]

 

 

 

Bodrogi Csongor és Enesey Diána lapajánlója (Szófa)

Ajánló a márciusi lapokhoz —
Enesey Diána és Bodrogi Csongor írása

Két állandó szerzőnk ezúttal rekord számú, nyolc lapból válogatta ki a tíz leginkább ajánlott szöveget; a szórásból csak a negyedévente jelentkező Eső és Apokrif maradt ki.

A TIZEDIK: F. Bakó Enikő: Medencés ház (rövidpróza) [Székelyföld]

 

Próza az idő fájdalmakat és rút dolgokat megszépítő tevékenységéről. Vagy próza a megszépítésről. Nem is, talán inkább a szomorúságban megbúvó szépségről és örömről. Azt hiszem, ezt a kettősséget dolgozza fel F. Bakó Enikő prózája. Emlékeket villant fel a szocializmus idejéből, a gyermekkorából, amelyek a munka nehézsége, az akkor fennálló rendszer, a veszteségek, de legfőképp „Tatus” köré szerveződnek. Sejtjük az emlékek mögötti szomorúságot, olykor dühöt és a szenvedést is, de a mindennapokhoz tapadó emlékek mégis a szeretet múltat, jelent és jövőt egységesítő elemét emelik ki A gyermekkori vágy, amely a Dallas-t nézve ébredt,  a medencés házról, valósággá vált, de sosem válik el a gyermeki álmodozástól. Ez az írás egyfajta búcsú is, ám semmiképp sem a lezárás értelmében, a megőrzés szükségessége lüktet benne, a gyermekkorban alaposan megfigyelt és eltanult szomorúságot legyőző, vagy a szomorúságba vegyülő vigasság. [E. D.]

A KILENCEDIK: Moesko Péter: Őszi hó (regényrészlet) [Kalligram]

 

Moesko Péter alighanem sokak szívébe lopta be magát első novelláskötetével, melyben egészen hétköznapi sorsokban és történetekben mutatta föl az élet szorongató szépségét és tragikumát. A szerző első regényének részletei már egy idő óta olvashatók a Kalligram folyóiratban. Úgy tűnik, a varázslat a nagyobb epikai konstrukcióban is valahogy hasonlóan működik Moeskonál, mint a novellákban: a mélyebb tragikum szinte észrevétlenül szivárog föl a teljesen hétköznapias felszínre, különös árnyalatokkal átszínezve azt. Miért volt olyan jó élmény elolvasni ezt az egyébként tényleg teljesen banális témájú (új céges pozícióról, egyetemről, költözésről, lakásfelújításról, házavató buliról szóló) részletet? Mert szinte éreztem benne saját életemet, Róna utcástul, irodástul, vizsgaidőszakostul; a fiatalság megindító lüktetését – bizony már venném kezembe az egész regényt is. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: „Visszaadtad a hitemet az irodalomba” (Bárány Tibor, Gács Anna, Milbacher Róbert, Sári B. László és Margócsy István beszélgetése) [2000/4]

 

Pár hónappal ezelőtt Milbacher Róbert megjelentetett egy sok vitát kiváltó esszét, amelyben a kortárs irodalom „ellektűrösödéséről” panaszkodott. A 2000 folyóirat legfrissebb számában összeült öt kitűnő irodalmár, kritikus (köztük maga az ominózus cikk szerzője), hogy megvitassa Milbacher állításait. A beszélgetés során a résztvevők igyekeztek a maguk számára is körülírni, mi voltaképp a „magas irodalom”; összefügg-e ez egy könyv népszerűségével, és ha nem, akkor mégis mivel függ össze. Nemcsak igen tanulságos esztétikaelméleti álláspontokról olvashatunk, de a kortárs magyar irodalom olvasásszociológiai mélyrétegeibe, a kiadói világba, a kortárs médiakörnyezet állapotába is bepillantást nyerhetünk, nem kerülve meg sem a történeti, sem a gazdasági aspektusokat. A végső tanulság talán az, hogy a „magas irodalmat” elhamarkodott dolog volna temetni; ez utóbbi ugyanis, ha lényege szerint valamilyen tőlünk merőben idegen léttapasztalattal képes szembesíteni, akkor definíció szerint éppen akkor a legnehezebben fölfedezhető, amikor a legmagasabb szinten működik. [B. Cs.]

A HETEDIK: Boda Edit: Visszamese (vers) [Látó]

Van néha, hogy versolvasás közben hirtelen megragad egy-egy sor bámulatos szépsége, és mielőtt tovább haladnék, újra és újra megismétlem magamban a talált részletet. Így jártam Boda Edit Visszameséjével is:

amikor a bagdadi kalifa lányaként finom kezével
reggelente kitárta palotája ablakát,
a fák lombjai közül előkócolódó szél pedig
meg-meglebbentette aranylevélszerű fülönfüggőit

 

Ez itt bizony a „szép szavak kegyelme”, ahogyan egy helyt Tandori Dezső fogalmazott. Ez a csodálatos mesebeli lány az „aranylevélszerű fülönfüggőivel” azonban valójában nem más, mint egy erdei sikló! Ám amíg a mesékben a lány változik át hüllővé, addig a „visszamesében” a hüllőből lesz egy csodaszerű látomásban a bagdadi kalifa lánya – megmutatva, hogy a költészet a legmindennapibb léttapasztalatainkba is bebújhat, hogy kifordítsa sarkaiból a világot. [B. Cs.]

A HATODIK: Panoptikum, szoros olvasás és a jó cukor (kerekasztal-beszélgetés a figyelemről) [Alföld]

 

A legújabb Alföld külön blokkot szentel a figyelem témájának. Tófavy Tamás és Molnár Gábor Tamás tanulmánya is (más-más szempontból, de) ezt a témát járja körül, kettőjük, valamint Fodor Péter és Simon Attila kerekasztal-beszélgetése pedig nagyon sok rétegét igyekszik föltárni e kérdéskörnek. A beszélgetésnek vannak töményen filozófiai részletei, ezeket inkább csak a téma iránt különösen fogékony ínyenceknek ajánlom; ám amikor arról esik szó, hogy miért olyan népszerűek ma a Netflix-sorozatok, és hogy ez a fajta médiafogyasztás hogyan viszonyul az olvasás nevű médiafogyasztáshoz, akkor azt hiszem, nagyon-nagyon sokan megszólítva érezhetik magukat. Vajon miért nevezzük sorozatfüggőnek, aki sok sorozatot néz, és nem „könyvfüggőnek”, aki sokat olvas? Vajon valami másféle figyelem működik egy könyv olvasásakor – és ha igen, hogyan írható le esztétikailag, sőt akár szociológiailag ez a másféleség? [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Guillaume Métayer: A4 (prózavers) [Tiszatáj]

 

Métayer francia költő, klasszika-filológus, irodalomtörténész és filozófiatörténész, aki Petőfi, József Attila, Kemény István és Lackfi János verseit is fordította franciára. Az ő Tiszatájban megjelent prózaverseit pedig Szeder H. Réka ültette magyar nyelvre. Nem volt egyszerű dolgom, ugyanis hét remek prózavers között kellett döntenem. Végül az „A4” lett nálam a „győztes”, indokom pusztán szubjektív: ez érintett meg a leginkább. A Mestre partján felcsapó hullámoktól jutunk el az életben rejlő jelentésességig. Az óriási hullámok által meghódított territórium elvezet a házak közé, sőt a lakások belsejébe is, egy régi, elmúlt szerelem falra írt történetéig visznek. A lassított felvételként szemlélt hullámokat a lassítás, úgy tűnik, meg is hosszabbítja. Ami a térben előrenyúlás, az az időben visszanyúlást jelent, a „halott szerelem” szavaihoz térünk vissza, melyek a fejünkben „kollázst” alkotnak. Végül minden egyet jelent majd, ugyanaz lesz szeretni és nem szeretni. Az élet hullámzó sodródásában, a hullámok meghosszabbításában talán mindannyiunk története ráfér egy A4-es papírra. [E. D.]

A NEGYEDIK: Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele (vers) [Székelyföld]

 

Mindig is hittem Anyegin elrejtett, vagy félbehagyott, vagy összegyűrt, vagy éppen elkallódott levelében. Hiszek benne, mert úgy vélem, egy kicsit mindannyian Anyeginek vagyunk — a magunk módján. Bennünk rekednek szavak, érzések, talán túl sokszor, talán többször, mint kéne, talán egy egész (egészen más) élet összeállhatna a kimondatlan dolgaink láncolatából. Anyegin — Fecske Csaba tollából származó — levele Tatjana levelének panaszosságát és kihúnyóban lévő reményét visszhangozza. Úgyszintén közös elem a szerelem önmeghatározásban betöltött szerepe, a magány, amelyet csak a vágyott kedves csillapíthat. A verset belengi az éltető, de mégis halálosnak tetsző halhatatlan szerelem. Az idősíkok egybefonódnak, csak a halovány remény jelent árnyalatbeli különbséget a múlt és a jövő között. Csak a képzelet és a múlhatatlan szerelembe vetett hit segíti a jelenbe átkúszó múlt tompa fájdalmait. [E. D.]

A HARMADIK: Czeglédi András: Ukronikus keresztkapcsolódások (tanulmány) [2000/3]

Az ukrónia témaköre azok számára is érdekes lehet, akik nem éreznek magukban mély érdeklődést filozófiai témák iránt. A kifejezés Charles Renouvier francia neokantiánus gondolkodó nevéhez fűződik, s az „utópia” kifejezéssel analóg módon képződött a jelentése, csak épp az időre vonatkoztatva: semmikor-időként aposztrofálhatjuk. Az ukróniában rejlő kontrafaktuális elem ellenpólusát a történelmi valóságra (pl. személyekre) építkezés képezi, s ez teszi hihetővé is, ezáltal nem merőben fiktív. Az ukrónia filmekben, színdarabokban is megjelenhet, s mint ilyet, narratív módként határozza meg Czeglédi. Czeglédi tanulmánya Bloch, Lukács és Mannheim gondolkodására fókuszál, az utópia, az aszinkronitás és a generáció problémáinak vonalán haladva, kiemelve Marx gondolatainak hatását. Különösen izgalmas az egyidejűség-koncepció vizsgálata – a három gondolkodóra és a 19-20. századi elgondolásokra tekintettel. Az ukrónia végső soron „találkozási idő”, amelyben a jövőre való nyitottság a hangúlyos, s a múlt hamvaiból felemeli a reményt. [E. D.]

A MÁSODIK: Halmai Tamás: Szókratész kakasa (vers) [PRAE]

A vers címe Platón Phaidón című dialógusának záró sorait idézi fel. A Parmenidész című dialógusból ismert egy és sok problémája is felsejlik a vers elején, amely rögtön ki is egészül a „tekintet” fenomenológiai fogalmával. Egész-igényt sejtetnek ezek a sorok, a tekintetünk egységbe fogó törekvésén keresztül. Heideggerre is reflektál, a világ létmódját és „világlását” középpontba állítva. A versben az ellentétek nem feszülnek egymásnak, inkább összekapcsolódnak, mint Hegel gondolkodásában, így a történelembe folyton beleavatkozó háborúk képe sem színezi fájdalmasra a további sorokat. Az élet diadalát olvassuk ki a sorokból, vagy csak azt reméljük kiolvasni: még Aszklépiosznak is le kell mondania a kakasról, hisz nem érdemel halált. De egyáltalán megszületett már a világ? Talán csak „[e]mbrió szervecskéi” vannak meg, a világegyetem kisebb és nagyobb részleteiben, s talán fel sem éri mindezt a beszédben kifejezhető gondolkodás. A „végső némaság” egyesíti az igen és nem ellentétét. Vajon mit hoz a felhők alászállása és a bennük lévő „törékeny angyalok”? [E. D.]

AZ ELSŐ: Nádasdy Ádám: Általános témák (vers) [Alföld]

 

Már az első sorból kiderül, hogy itt létösszegzésről lesz szó: közeledik a nagy lovas, nyilván a halálé. A többes szám első személyű igealakok mintha önbiztatásként működnének: „szembesüljünk”, „mozduljunk el”, „lássuk be” – mivel a halál tapasztalata minden embert eléri egyszer („általános”), ebből a közös nagy tudásból meríthet az egyén biztatást, hogy a „kínosan privát ügyekről” (vagyis saját meghalásáról) beszéljen. A versszöveg e lökés után már „bátran” vált át egyes szám első személybe, még ha dadogósan indul is a vallomás. A dadogás vége azonban döbbenetes (egyszerűségükben is döbbenetes) léttapasztalatok kimondása. Minden megtörtént, amiről azt hittem: soha; a verszárás mintha már a túlvilágról (egy sírkő alól?) küldené játékosságában is megrendítő, katartikus üzenetét:

Előbújnak a bogarak maguktól,
nem muszáj siettetni, nem muszáj
fölemelni a nagy, lapos követ.

 

[B. Cs.]

 

Közelítések Carlos Williamshez

 

 

Szabolcsi Alexander fordításai:

 Danse Russe

Ha feleségem alszik
és a gyerek és Kathleen
alszik
és a Nap tűzkorong fehéren,
selyemködbe burkolózva
úszik fénylő fák felett –
Ha az északi szobámban
meztelen táncolok, esetlen,
tükröm előtt,
ingemet fejem körül pörgetve,
és magamnak dúdolom:
„Magányos vagyok, magányos,
magányosnak születtem,
és nekem a legjobb”
Ha megszeretem kezeim, arcom
vállaim, lágyékom, seggem
a függöny sárga fényében –

Ki mondja meg, hogy
nem én vagyok a legboldogabb ember itthon?

 

Elpusztulás (Complete Destruction)

Egy fagyos nap volt.
A macskát temettük,
majd az ágyát is kivittük
a hátsó kertbe
meggyújtani.
A bolhák akik túléltek
nyomást és hőt,
megfagytak a hidegben.

 

Tengervirág (Flowers by the Sea)

A virágos, szirtél alatt
látatlan, a sós tenger

emeli testét – cikória és százszorszép
kifordult gyökerei között, egyedül már csak

árnyak és áramlat – vagy talán
a forma – örök mozgása, ahogy

a tenger körülöleli és simogatja
a növényszerű szárakat.

 

Fazekas Gyöngyvér fordítása:

A ház (The House)

A ház tiéd,
kedvedre bejárhatod.
Reggelid megvár majd,
amíg csak nem akarsz

felkelni ágyadból!
Ez itt a nappali,
hol fillértelen álltunk
a ládányi csetreszünkkel.

Ez itt a konyha.
Új bojlerünk
van, és új a gázsütő
a te kedvedért.

És itt a lépcsősor
nemrégen lett lefestve
a foka hófehér
s a járólap mahagóni.
Gyere fel
a hálóba –
vár ágyad –
és komódod –

az egész ház
várakozik, rád vár
hogy kedved szerint járj benne:
a tiéd.

 

Csütörtök (Thursday)

Megálmodtam az álmom – mint mások is –
és semmivé vált, így aztán
nemtörődöm maradok
a lábam földbe gyökerezve
és én az égre meredve.
Érzem, ahogy ruháim körbeölelnek,
testem súlyát mindkét cipőmben,
kalapom szélét is, és a levegőt ki-be
járni orromban. És elhatározom, hogy nem álmodom többé.

 

Az Úriember (The Gentleman)

Érzem, ahogy az ujjbegyem
meginti nyakamat, amint begombolom a gallérom
és sajnálkozva gondolok
a kedves nőkre, akiket ismertem.

Csak azért mondom (This is Just to Say)

Megettem
a szilvát
ami ott volt
a hűtőben

és amit
lehet, hogy te
a reggelihez
tettél félre

Bocsánat, de
olyan finom volt,
olyan édes
és olyan jó hűs

 

Krasznai Kármen fordítása: 

Totális pusztulás (Complete Destruction)

Hideg nap volt.
Eltemettük a macskát
és a koporsót felgyújtottuk
a hátsó kertben.
A megszökött bolhák
földben és tűzben
fagytak meg.

 

Weisz Balázs átirata:

 Danse Russe

ha végre nőm alszik
s zabigyerek vele
füléből az earpod,
mint fogkefe nyele

stadion reflektora
kivakítja szemem
lakásom fekvése
sem segít ezen

nyúlnék a cigiért
előbb talpam talál üveget
groteszk táncot járok
a szilánkjai felett

magányos sokáig
nem-igen lehetek
rekedt-kappanhangom
felveri a telepet

csodálhatják testem
sörhasamat, seggemet
teliholdként világlik:
avantgárd csendélet

ki mondhatná, hogy nem a magyar valóságot élem?!

(Fazekas Gyöngyvér összeállítása)

A Szófa januári lapajánlója ( Enesey Diána, Bodrogi Csongor)

Enesey Diána (Látó, Székelyföld, Tiszatáj) és Bodrogi Csongor (Alföld, Eső, Kalligram) válogattak ki tíz “ezt muszáj elolvasni” írást a legújabb lapszámokból.

A TIZEDIK: Sztaskó Richard: Mindig hozzád érkezem (novella) [Látó]

Sztaskó Richard novellája gyönyörű képekkel teletűzdelt szembenézés a múlandósággal. Az egyéni veszteségek és a saját élet majdani lezárulásának gondolatán túl megjelenik egy átfogó perspektíva is. A kezdőkép az elbeszélőt ábrázolja, amint a busz csuklójának dől, s Virginia Woolf halálát idézi fel, próbálva összekötni egy útmenti fára helyezett, nőt ábrázoló képpel. Aztán ismét visszatérünk a személyes nézőponthoz, a szorongásokhoz, az emlékekhez, a vágyakozáshoz. A vágyakozás Istenre irányul, arra, hogy az elbeszélő békére lelhessen nála. Az utolsó bekezdésben a központozás hiánya erősíti a gondolati áramlását. A zárókép ismét egy buszút, s úgy tűnik, ez a végső, amely a vágyott békés ,,helyre” visz. [E.D.]

 

A KILENCEDIK: Erdősi Martin Zsolt: *Nekem szánt napjaid* (vers) [Tiszatáj]

Erdősi Martin Zsolt Tiszatájban megjelent verseiben elevenen rezonál a hiány, sejtjük, hogy mi vagy ki hiányzik. Vagy mégsem? A hiány mindig valamivel több, mint ami kimondható. A kiemelt versben a gyermekkor kápolnája, ez a szép napoknak szánt szent hely visszataszítónak tűnik, az enyészeté lett. A csodavárásé és Istenre várakozásé volt az a kápolna, de az Isten nem jött el, a várakozó is egyedül maradt, és felnőtt ,,inkább”. Pedig mennyivel jobb várakozni, csodát várni, hinni. Talán — ha csak az álmokban is — vissza kell oda térni.

Ha már versek, muszáj megemlítenem, hogy a Szófa szempontjából is különleges a Tiszatáj januári száma, ugyanis az olvasókat Bodrogi Csongor kollégánk A bogár című verse is várja. A vers, amely egy álomból ébredésről szóló novella foglalata, meg az alkotási folyamaté, a gondolati áramlásoké és a pontos leírásoké. [E.D.]

 A NYOLCADIK: Cseh Katalin: Idő (vers) [Székelyföld]

Az Idő című vers beszélője farkasszemet néz a végességgel a tükörben. Számot kell vetnie az öregedés apróbb és nagyobb, több testtájat érintő jeleivel. Ám van a tükörben egy-egy pont, amely tudati szinten összeköti a kislányt az érett nővel, a gyermeki önfeledtséget a szégyennel, a régmúltat a jelennel. De meddig tart a fiatalság, s hol kezdődik az öregség, ha a ,,lélek az idő ülőalkalmatossága”? Talán nem is kellene a tükörben figyelni a múló idő testbeszédét. [E.D.]

 A HETEDIK: Ayhan Gökhan: Távozásod tizenhat sora (vers) [Alföld]

Sokféleképpen föl lehet fogni egy szakítást, egy különköltözést. Ayhan Gökhan ebben a versben libikókának, ingának, kétkarú mérlegnek fogja föl. A lakásból kiköltöző másik a távozásával fölbillenti az otthon egyensúlyát. A már-már képzavar határát súroló metaforák (de hát nem minden igazán merész metafora tűnik képzavarnak, amíg meg nem szokjuk?) a szakítás világot földúló energiájának sajátos mechanikájába engednek bepillantást.

mióta elhagytad, kileng a lakás, mint az inga,
mióta kiléptél az ajtón, befelé fordultam, mint egy ajtó,
mióta a karod alkotta völgy ajtaja bezárt, mint a karod,
mióta elhagytad, a lakás nehézsége növekedésnek indult. 
[B. Cs.]

 A HATODIK: Halász Hajnalka: A bocsánat esélyei (tanulmány) [Alföld]

Ez a tanulmány, mely József Attila három, bűnről szóló versével foglalkozik, aligha való mindenkinek. Aki mégis veszi a fáradságot, hogy belemerüljön a rendkívül alaposan és pontosan olvasó tanulmányíró gondolatmenetébe, nemcsak sok tanulságos összefüggésre bukkanhat rá, de minden bizonnyal kissé másképpen is fogja látni, olvasni, érteni ezt az egyébként közismertnek is tekinthető három költeményt (Kész a leltár, A bűn, Tudod, hogy nincs bocsánat). Miről is van szó? Halász Hajnalka – mindenekelőtt Nietzsche és Derrida nyomán – ráeszméltet bűn és bűnösség fogalmainak gazdasági összefüggéseire. A bűnösség azért „eredendő”, mert az adósságok mindig végtelen láncolatot alkotnak, sohasem „egyenlíthetők ki” teljes mértékben – ez az aszimmetrikus viszony megképez azonban egy „többletet” is, egy „fölösleget”, mely megteremti a bűn „feltétlen bocsánatának” is az esélyét egy olyan nyelv által, amely kiszabadít az ökonómiai körforgás logikájából. [B. Cs.]

 AZ ÖTÖDIK: Demény Péter: A tenger akárhonnan (próza) [Látó]

Ez az írás őszinte, nyílt vallomás arról, hogy milyen nehéz is hinni. A szeretet hiánya vezérlő motívumként ível át a teljes szövegen. Az Istent kereső ember útját rajzolja elénk Demény Péter, mind a szellemi térképen, mind konkrét helyek formájában. A szövegben szereplő különféle zeneszerzők, költők, festőművészek és gondolkodók hatásaiban ott mozog a vallási élmény — Rudolf Otto által is kimutatott — kettőssége: a vonzás és a taszítás, a magával ragadó és félelmetes pólusa. Az elbeszélő az örvénylő hitre vágyik, az igazi örvénylés pedig a kettősségek élmény-örvényeiből nő ki. Végül pedig Isten csak ,,elmosolyodék” az ifjúkori vétkeken. Igen, mégis haza lehet találni a szeretetbe, a hitbe. [E.D.]

 

A NEGYEDIK: Bánki Éva: Nyelvek (novella) [Kalligram]

Alapelvünk, hogy nem ajánljuk a folyóiratokban megjelenő „saját” írásainkat, vagyis nem csinálunk külön reklámot nekik (ezért hagyjuk most említetlenül főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád nagyszerű vadonatúj Camoes-fordításait is ugyanezen lapszámból). Kivételt most szubjektív okokból teszek; ez a novella különböző okokból érintett meg mélyen. Nyelvtanárként nagyon is jól ismerem azt a helyzetet, amikor valakinek nem megy, avagy legalábbis sokkal nehezebben megy a beszélés és beszédértés, mint más szerencsésebbeknek. Bánki Éva novellájának főhőse egy ilyen fiú, aki azonban mégis Berlinbe kénytelen utazni egy munka miatt. És itt a másik mélyen szubjektív mozzanat: Berlinben magam is megtapasztaltam – ha persze nem is nyelvi okokból – egy város, egy közeg furcsa, kissé taszító idegenségét; a hidegséget, ami éppen olyan, mintha nem lenne mellettünk a kutyánk, vagy mintha nem fűtenének a lakásunkban, és legigazibb barátunknak (Nietzsche figyel a háttérben!) egy károgó varjú tűnne föl. [B. Cs.]

A HARMADIK: Vörös István: Közöttek között (esszé) [Eső]

Lenyűgöző Nemes Nagy Ágnes-blokkal „támad” a téli Eső. Az éppen száz esztendővel ezelőtt született kiváló költőnőnek a talán leghíresebb, legkanonikusabb verséhez, a Közötthöz írt több kortárs költő is egy-egy tisztelgő (de a helyét önmagában is megálló) költeményt. Hogy mégsem közülük választottam, hanem Vörös István bevezető tanulmányát (inkább esszéjét) ajánlom, annak főleg az az oka, hogy csodaszerűnek tartom Vörös írását. Lehetséges-e még valami egészen újat mondani erről a versről; van-e még egyáltalán valami, amit mások nem mondtak el sokkal részletesebben is? Nos, igen, ha egy kissé hátrébb lépünk; és Vörös éppen ezt teszi: tanulmánya nemcsak a Közöttről szól, hanem arról is, vagy mindenekelőtt arról, hogyan alakul bennünk, egyes olvasókban és olvasói közösségekben egy-egy vers megértése; hogyan lesz egy vers „először botrány, aztán klasszikus, majd tananyag, azután unalmas szavalások áldozata”, s hogyan esik ki aztán lassan az olvasott versek közül… – parádés indítása ez az esszé az induló „Nemes Nagy-évnek”. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Fekete Anna: Harmonia Mundi (vers) [Kalligram]

Egy ősrégi párbeszédet kezd újra Fekete Anna verse; visszamegyünk egészen Szókratészig, és az ő daimónjáig. Erről a fogalomról nagyon régóta vitatkoznak nagyon sokat a filozófusok. Fekete Anna szövegében az állam, a mindenkori (politikai, gazdasági, informális) hatalom szemszögéből tekinthetünk a daimónra: ez az a része énünknek, amellyel e hatalom nem tud mit kezdeni. Merthogy nem fizet adót. És így össze is kapcsolódik a történet Jézussal, a jézusi „a császárnak, ami a császáré” mondással, melyről azonban „a legmegbízhatóbb káderek” mit sem látszanak tudni, beteljesítve autonóm lét és ökonómiai lét örök ellentétét. [B. Cs.]

 

AZ ELSŐ: Pénzes Tímea: Összeolvadni és elválni (kispróza/ prózavers?) [Tiszatáj]

Pénzes Tímea írása kontúrelmosódások története, az emberi kapcsolatokban elvesztett vagy épp megtalált önmagunk feltárása. Valami van belőlünk a másikban, valami van a másikból bennünk. Különösen intim képekben jelenik ez meg a szülő-gyermek és a szerelmi viszonyok terén. Ám mégis kell a saját tér, szükségszerű az elválás. De hogyan tanulható ez, tanulható egyáltalán? Milyen az újbóli találkozás, pótolja az elválás veszteségeit, melyik oldal győz: az összeolvadás vagy az elválás? [E.D.]