Egészen rendhagyók és megrendítőek Pál Dániel Levente a polgári életérzés és létezés kudarcát bemutató balladái.
A közismert nép- és műballadák többnyire egyszeri katasztrófákat, drámai élethelyzeteket jelenítenek meg, ám Pál Dániel Levente balladáiban (melyek nem ritkán drámai monológok) mintha még a drámai gyúanyag és a személyesség lehetősége is elillanna. Az igazi balladáknak többnyire nem budai /sárközi vagy épp mezőségi “anyák” a hősei, hanem Marik, Sárák, Ágnesek. Miért névtelenek Pál Dániel Levente hősnői – akik a személytelen és elidegenítő narráció miatt nem is hős(n)ők, hanem amolyan “esetek”. Számunkra, befogadók számára nem a polgári életvilág, a budai lakóparkok körülményei, díszletei “homályosak” (hisz ezeket az unalomig ismerjük), hanem maga az egyén, a tulajdonnévvel is hangsúlyozott egyéni egzisztencia. Ez az, ami lassan és fokozatosan, de a végzet könyörtelenségével hullik ki a világból. A balladabeli hosszú haj persze nemcsak a személyes szabadságot, hanem a természetet, az életerőt, az egyén mitikus, népmesei vagy éppen “sámsoni” dimenzióit is jelenthetné – már ha a természet nem lenne ebben a költészetben oly sokszor komikumba fulladó menekülés, tévút, bizarr, álságos nosztalgia (“egy másik a kertbe ment ki, fennhangon olvasta a növényeknek/ Szent Ágoston, Rousseau és Greta Thunberg / legszebb mondatait” olvassuk a költő “menekülő apákról” szóló balladájában).
Az alkoholizmus és a kapcsolati erőszak tényleg balladába illő téma Fel is bukkan a költő más balladáiban, a Családon belüli erőben és a Budaligeti lakóparkban. De az alábbi költeményben semmi “drámai” nem történik: a névtelen beszélő haja egyre rövidebb lesz, és maga, a beszélő sem jut el semmilyen, az élete értelmét érintő felismeréshez. “Így még jobban is áll”, hajtogatja megadón minden alkalommal.
Ellenkezés nélkül törlődik ki a saját világából. Egy “hajszálnyira” van a drámától, de mégsem igazi dráma, hanem valami annál is sötétebb katasztrófa. (B. É.)
PÁL DÁNIEL LEVENTE:
BALLADA A HOSSZÚ HAJÚ LÁNYRÓL
Egy hajszálnyira volt attól, hogy.
Szép dús hajkoronát örökölt,
a régi fotókon csodálta felmenői
földig-derékig-vállig-csipőig
érő tengerárnyi hajzuhatagát –
egyik fölé védelmező
ernyőként borult,
másik gyönge szívét
köpenyként takarta,
egyik szégyenét
copfjaiba fonta,
másik szerelme fölött
volt a titkot őrző sátor,
egyik könnyeinek lett
a fogolytábor –
mikor mit adott
a történelem vagy a ház,
mikor mit vett el
a politika vagy a gyász.
Az ő hajába is,
ahogy belekapott a szél,
szállt a magasba,
mint a szőlőből
felijesztett seregélyek.
Egy hajszálnyira volt attól, hogy.
Ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint egy gyermek,
ki anyja ölébe
visszakívánkozik –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.
És szerelmük virágba borult.
És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
tekintete volt a simogatás,
meglágyult az ellenérv,
felgyorsult a szívdobogás –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.
Egy hajszálnyira volt attól, hogy.
Szenvedélyük,
mint nyári viharban
a gyümölcsfák lombja,
úgy lobogott.
És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint szarvas figyeli
árnyas folyóparton
mit sem sejtő nősténye
fodrozódó tükörképét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.
De a gyümölcsfákat alámosta
az egyre többször megáradó
hirtelen harag és indulat,
a féltékenységben nincs
semmi természetfeletti,
hiába érezzük néha azt.
És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint éhes vércse lesi
az udvaron bukdácsoló csibét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.
Ha gyanakodott, vagy
csak úgy rosszkedve volt,
a pohár után nyúlt, vagy
a pohár nyúlt őutána –
nagy hangulatot, dúsan
burjánzó természetet örökölt,
a családi fotókon valahogy
mindig feltűnt egy üveg,
a földön, derékmagasságban,
áldomásra tartva,
vagy épp csak a szájhoz
emelve, az alja –
mikor hogyan hagyták, amit
a politika vagy a gyász,
mikor hogy fogadták, amit
a történelem vagy a ház.
És az ő kedve is, ahogy
felkapta vagy épp leejtette a szél,
keringett a szőlőtőkék között,
mint kereplő éneke
a seregélyek után.
Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
öledbe hajtom fejem –
Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
simogat a szemem –
Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
űz tekintetem –
Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
csillapítsd a kedvem –
És ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán,
és ő is jobban szereti.
és ő is jobban szeret,
ha kedvére teszek.
És ha így szeret, akkor így szeret.
Első megjelenés: https://pannontukor.hu/pal-daniel-levente-ballada-a-hosszu-haju-lanyrol/
Kötetben: A budai anyák kelet felé indultak el. Prae Kiadó. 2024. 21-26. old.
Illusztráció: G. Klimt: Danae
