Acélpillangó

A Nyergestetőn elesett hősök emlékére

 

 

A délutántól estig tartó csatározás zajait a fenyvesek már régen felfalták, de a nyergen átívelő utat még mindig hullák szegélyezték. A sereg kemény áldozatok és hősies, önfeláldozó rohamok árán megállásra késztette az oroszok és osztrákok összevont erejét. A derék székely legények alig tértek vissza Moldvából, már harcba kellett bocsátkozniuk. Nem is tűrt volna el efféle ostromot semmilyen sereg, de a magyar legények olyan konok derekassággal állták, hogy az ellenség megtorpant.
Tuzson János őrnagy felhajtotta csapatát a nyeregbe, mely Kászonújfalut választotta el Csíkkozmástól. Szíve nehéz volt a veszteségektől és reménytelenül ütötte el nehéz dobbanásait, de ahogy minden jó vezérnek, neki is helyén volt az esze, még a legsötétebb órákban is. Tudta, hogy Nyergestető egy olyan pont, ahol, ha jól megveti lábát, különb dolga lesz egy várvédő zászlóaljnál. Mert fal volt a két oldalon, Isten kegyes keze által felhúzott fal hegyekből, melyet gondosan emelt Erdélyország határába, hogy a temérdek ellenségnek, mely örök idők óta kínozza, ellent tudjék állni. S ezen a falon egyetlen kapu volt, Nyergestető.
Meg sem szusszanhattak a legények az erőltetett menekülés után, máris parancsok lobogtak. Tuzson őrnagy tudta, hogy bár a lehető legjobb helyen vannak a védelem megszervezéséhez, helyzetük nem sok sikerrel kecsegteti őket. Nyolc gyalogosszázad, egy lovas század és hét hatfontos ágyú. Csonka mind, tán az eredeti létszám kétharmada bevethető. Minden munkára bírható ember dolgozott az éj sötétjében. Fényt nem gyújthattak, hogy ne áruljanak el magukról többet, mint amennyit kénytelenek, de az ég kegyes volt hozzájuk és miriád lámpást gyújtott a számukra.
Csattogtak a fejszék és sisteregtek az ásók, ahogy fedezékek emelkedtek és ágyúk süllyedtek a tökéletes szögbe, ahonnan szórni tudták a felfele vezető utat. Éjfélkor sovány, hideg vacsora volt a díjuk, s csizmában alvás, két órás váltásokban. Egyszerre csak minden harmadik ember hunyhatta le a szemét, a többinek készenlétben kellett állomásoznia.
De János szemére nem jött álom. Nem volt vak. Tudta, a szabadságharc az utolsókat rúgja, s a magyarnak szabadságát csak a mindenható Isten csodatévő keze vívhatja ki. De nem olyan fából faragták, ki megadná magát a halál árnyékában. Ott ült, a tábor szélén a katonaládáján, s pipázott. Aki nem ismerte, újonc közlegénynek nézhette volna, de a kölyökképe mögött komoly tudás, tapasztalat és vasakarat rejtőzött. Bármennyire is elmerült gondolataiban, felismerte a bicegő, de amúgy alig hallható lépteket, mellettük pedig a nagy súly alatt ropogó ágakat és morgó légzés zaját.
– Mondja, Béla bá.
Az öreg székely kopott baka ruhában megkerülte az őrnagyot és úgy, állva, pipáját kezdte tömködni. Nem is szólt addig, míg meg nem gyújtotta nagy szakértelemmel. A láng fényénél a sok zord tél mély barázdáiba szorult árnyék csak még misztikusabb külsőt kölcsönzött az öregnek. Nem is olyan messze tőle két tükröződő szempár figyelte őket türelmesen.
Tuzson végignézett ezen a marcona emberen, ki fajtájával, de amúgy népével is egy letűnt kort őrző kőbálvány benyomását keltették. Mert Vass Béla vadfő volt, egyike annak a maréknyi embernek, kiket kiválasztott az ősi tudás.
– Mi a dolgom? – vakkantotta kurtán az öreg.
– Menjen délnek. Lázárfalva felé. Hátha onnét jönne az ellen. Ha kevés, pusztítsa, ha sok, szóljék, s meglátjuk.
Az öreg bólintott, de nem mozdult. Nyugodtan szívta a pipáját tovább. János elmosolyodott. Csodálta, hogy ez a félnéma nép mennyire érzi az ember lelkét, s tudja hol maradt kimondatlan szó.
– Egy dolog rág engem, Béla bá.
– No.
– Jól teszem, hogy megvetem a lábam? Derék legények a fiaink, kár lenne őket a halálba hajtani. Egy székelyre tucatnyi muszka, meg sógor jut.
Az öreg nagyot szippantott a pipából, s János meg mert volna rá esküdni, hogy a parázs egyenest a szemében lobban fel. Kiverte a kupából a hamut, eltaposta, s csak ennyit mondott búcsúzóul, mielőtt az erdők fele vette volna az irányt.
– Annyi kell es.

Kelemen Gábort társa felköltötte kurta, kétórányi alvásából. Úgy ugrott fel, mint egy keljfeljancsi, azt hitte támadnak a muszkák. Meg is szégyellte magát ijedsége miatt, de a bombász nem törődött vele. Leheveredett a megmelegített helyre és már horkolt is. Az ifjú szekerész kulacsából ivott, majd egy kicsit az arcára is locsolt. Remegett a keze és ki volt hevülve. Igencsak nehéz a katonaélet, kiváltképp, ha tizenhat éves az ember, gondolta, de menten meg is rótta magát nyavalygásáért. A hazaszeretetnek nincs korhatára és eme nehéz időkben mindenkinek ki kell vennie a részét a jövő megmentéséből.
Belső zsebéből leveleket húzott elő, s bár olvasni nem tudta a holdnak fényénél, szövegét hallotta a fejében, hisz kívülről ismerte. Anyjának gyöngysorai voltak a papírra vésve, kinek féltő karjaiból megszökött, de nem állt szándékában kétségek közt hagyni a szegény, megözvegyült asszonyt. Amint feladták rá a katonaruhát, első dolga volt, hogy elküldje neki a levelet, melyben tudatta hol van, sűrű bocsánatkérések közepette.
Azóta a szegény asszony, kitől egy apát és egy férjet már elrabolt a háború, belenyugodott fia döntésében. Szép szavakkal nyugtatta, minden éjjel fohászkodott érette, s várta haza. A nehéz idők kemény asszonyokat szülnek, a kemény asszonyok erős férfiakat, az erős férfiak nyugodt időket, a nyugodt idők gyenge férfiakat, a gyenge férfiak nehéz időket. Ez már csak így volt, s így is lesz, míg a világ és két nap.
Gábor elrakta a leveleket és falatozott egy keveset. Egy szekerész élete nem könnyű a seregben. Sebtében kell elvégezni a derékszaggató rakodást, ők azok, akik az állatok gondját viselik, akiknek minden logisztikai dolgot meg kell oldani. Mert a katonát nem érdekli, hogy a szegény szekerész semmit nem kap a fejesektől, elő kell teremtse. Érdekes beosztás ez. Bár a seregben mindenki tisztában van vele, hogy szükséges és fontos, azért csak lenézik a bombászok is, lovasok is, de még a bakák is. Náluk tán csak a szolga van lennebb. Meg is lehet érteni. Szekerésznek mindig a legfiatalabb, legtapasztalatlanabb, vagy nyavalyásabb, katonának nem való legényeket teszik, mert azok nem csatáznak, hanem az arcvonal mögött várják annak végét. Őt sem vették volna be katonának, ha éppen nem úgy hozza a szerencse, hogy megbokrosodjon az altűzművész lova. Gábor mindig is közel állt a lovakhoz. Amolyan maguk közül valónak gondolhatták, mert körülötte megnyugodtak, s kezes báránnyá lettek. Akkor is az történt, a mén makacsul ficánkolt, s az életéért kapaszkodó altűzművész tehetetlen volt. Két katonát is megrúgott az ebadta, mire Gábor közel férkőzött hozzá, megragadta a kantárszárat és kedves szóval és simogatással lenyugtatta. A tiszt annyira elámult a mutatványon, hogy közbenjárt az érdekében. Hisz sok ló paraszti sorból került a seregbe, azok a jószágok pedig olyan kérgesek, mint a föld, amit művelnek, s olyan nehéz őket betörni, mint a lapátnyelet, amivel verték őket. Kell melléjük egy szakértő kéz.
Gábort a lábai, mint mindig, a lovak fele vitték. A csendes ropogtatás csecsszopó kora óta megnyugtatta, a gömbölyű pocak, a meleg test kedvesebb volt neki mindennél. Mégis, mint kispolgári család sarjának, kinek se földje, se gazdasága, keresete is szegényes, a lótartás sosem adatott meg. Megszámlálni se tudná, hányszor kapott verést a kocsisoktól, amikor elkapták az istállókban lézengeni. De hát a természetet nem lehet kiölni.
A fiú körbejárta az elkerített kis tisztást, s letette a kegyeletét az állatok előtt. Hisz az Istennek is csak két dolog sikerült igazán, a tavasz, meg a ló.

Az éjszaka mintha megrekedt volna, a hajnal nem akart hasadni. Tuzson János őrnagy szemhunyásnyit sem aludt, a tábort járta, ellenőrizte a munkálatokat, bátorította embereit. Tetszett neki, amit talált, nem csalatkozott véreiben.
Az egyik beásott ágyú csövére támaszkodott és pipázgatott. Lefele nézett a dombon, mozgást kémlelt, s amikor úgy ítélte, minden nyugodt, a keleti égboltra ernyedt a szeme. A madarak már csiripeltek, csalogatták a napot, s mintha-mintha valami derengés megszületőben is lett volna, de a hajnal pírja még sehol sem mutatkozott.
Zavarta ez a sötét. Pedig már megannyiszor az ellenség parancsnokának helyébe képzelte magát, mérlegelte, mit tenne, amennyiben ő csücsülne ott lenn, tizenkétezer katonával, töménytelen ágyúval az oldalán, s megannyiszor arra jutott, hogy ismeretlen terepen, az éjszaka sötétjében őrültség lenne támadni. De bármennyire is számolt, egyetlen dolgot kifelejtett a képletből. Neki számított az emberélet.
Mintha egy komisz bolha csípte volna fülön, csak annyit érzett, de hallva a puska dörrenését tudta, hogy épp a Fennvaló jóindulata mentette csak meg az életét. Akkorát bődült, mint egy oroszlán:
– Talpra! Riadó!
Úgy ugrottak a legények, mint a keljfeljancsik. A bombászok betöltött csövekkel várták a parancsot, hogy elsüssék ágyúik, a lövészek fejei gyors egymásutánban bukkantak elő a lőállásokból. Az alvók is egykettőre a helyükön voltak, két percbe sem telt el, már mind harcra készen álltak a helyükön.
– Kartácstüzet a pofájukba! – ordította az őrnagy. – Mindenbe golyót, ami megmozdul! Okosan tüzeljetek, folyamatosan, ne tudjon szuszogni az ebadta németje!
Eldörrentek az ágyuk, egyik a másik után, de olyan pontos ritmusban, hogy mire az utolsó hatfontos löveget pucolni kezdték, az első már lőtt is. Mintha a fény kíváncsiskodva odarohant volna, a sötétség pitymallattá erősödött, s látni lehetett a lebukó, lerogyó, vagy épp menekülő ellenséget.
Tuzson káromkodva rohant hátra, s kirántott kardjával hadonászva osztotta az utasításokat.
– Szekerészek hátra! Hordd a lőszert, te lomha, te pedig adogasd a talyigából! Gyerünk, katonák, az Istenért, a Hazáért, s a Szent Szabadságért! Gyalogosok, az ágyúk mellé, ha felér az ebadta, leszúrjad, levágjad, védd a tüzéreket, védd az ágyút, védd ezt a tetőt, ha megszakadsz is! Huszárok, lóra, irány a bérc, figyeld a kutyát, nehogy oldalba kapjon, ahányat látsz, annyit pusztíts!
Az ellenség megtorpant. Ágyúikat felállították a sötétség leple alatt, de nem találtak jó pozíciót a tüzelésre. A lövedékek vagy a védők fölött suhantak, vagy jóval lennebb a földbe fúródtak. A gyalogosok kezdeti rohama elapadt, a derekasan megsorozott támadók az útszéli fák fedezékében iszkoltak vissza állásaikhoz.
Tuzsonnak ez tetszett is, meg nem is. Igen jólesett a társaság hátát látnia, de ha ennyire szedett-vedett, gyáva brigád lenne az ellenség, a szabadságharc másként alakult volna.
Mintha helyeslően válaszolt volna az ellen, az út két oldalán egy-egy négylovas szekér közeledett, rajta valami csuda szerkezettel. Csupa acél volt az, meg fogaskerék, csörlők és sodronyok, s a földön húztak néhány kötelet maguk után. A lovak sem voltak szabadon, hanem a szekérrúdra egy ék volt szerelve eléjük, a mögött biztonságban voltak a lövedékek elől. Parancsra a csörlők mozgásba léptek, a sodronyokat megrántották és egy hatalmas háló emelkedett fel, három méter magas, húsz méter széles legalább.
Az ágyúk dörögtek, a lövedékek mind célba találtak, de semmi nem történt. A lovak pajzsáról ívesen lepattantak, a háló pedig úgy fogta meg a kartácstüzet, mint a tó a belehajított kavicsot.
A sereg immár, hogy meggyőződött a gépezet működéséről, felsorakoztak mögötte százasával és türelmetlenkedve nógatták a hegyen kifele kaptató, habot túró lovakat.
Tuzson a fogát csikorgatta, efféle ördöngös gépezetet még nem látott, de nem is számít. Meg kell oldania, meg kell védenie állását.
– Golyókat a csőbe! Gyerünk!
“És kezdődött a forgolódás az ágyúk körül. Egyik a túrószacskó forma löveget dugta az ágyutorkába, a másik betolta azt a tömőfával, a harmadik irányzott, a negyedik tartotta az égő kanócot, az ötödik az ágyúagy karikáiba dugott rúddal segített az irányzónak a célba emelni az ágyút. A hatodik lőszert adott ki a lőszerkocsiból, kettő pedig, sőt három is nyakába akasztott bőrtáskában hordta a lőszert az ágyúhoz.”
– Tűz!
A nehéz vasgolyó tökéletes pályát írt le, egyenesen a hálóba csapódott. A csörlők felvisítottak, a kötél engedett, s a golyó úgy pattant vissza, mint egy ittas vendég a gyengéd lökéstől. Tuzson nem hitt a szemének. Dobogott, az állát súrolta, ökleit tördelte, s az ellenség már majdnem a puska lőtávolságán belülre ért. Nagyobb erőre van szüksége, de Gábor Áron rézágyúi nem bírták a nagy terhelést. Még a legjobb minőségű, fúrt csövek sem bírják sokáig a kétszeres adag lőport. Dühösen rácsapott a csőre és kiadta a parancsot.
– Golyóra serétszelencét! Hogy a kartács tovább vigyen, nagyobbat lökjön!
A fő- és altűzművészek egymást túlharsogva adták tovább a parancsot, s a bombászok és tüzérek kérdés nélkül hajtották végre.
– Tűz!
Tuzson egy rövid fohászt intézett Mária boldogasszonyhoz, hogy segítse meg szegény székelyeket. Tudta, hogyha ez nem válik be, a közelharc következik, s legényeik bár erősek és bátrak, hullani fognak, mint fák a döntésnél.
Az ágyúk eldörrentek, istentelen csörömpölés és zaj kíséretében. János látta szeme sarkából, hogy az egyik csövön tízcolos repedés keletkezett. Egy ágyújába került a mutatvány.
A kartácslövedékek úgy röpültek ki a csőből, mint addig soha, a golyó megtolta őket hátulról. A repeszek áthasították a hálót, s mögötte eltalálva az embereket nagy riadalmat keltettek. Tuzson szíve felderült, ahogy meghallotta az egyik lovat fájdalmasan nyeríteni a pajzs mögül. A sörét átvitte a lemezt, mellbe kapta a szegény párát, amaz pedig összerogyott. Társai megrémülve ügetőre fogták a dolgot, s az út belseje fele húztak. A bakon ülő katona elvesztette felettük uralmát, hiába csattogtatta korbácsát. A háló meglazult, s lefeküdt a földre, ahol egy lesben álló csutak alattomosan ketté hasította, mint egy késpenge.
A magyar táborban hatalmas ujjongással dörögtek az ágyuk immár tiszta kartáccsal, s a puskák is csak a parancsra vártak. Az ellenség már előre tört, az ütközet elkerülhetetlen volt.
– Lőj egyet, oszt szuronyokat fel! Védd az ágyút! Ágyúsok, ne pihenjetek, de ügyeljetek a bajtársitokra! Halál rájuk!
Az ágyúk dolgoztak, a puskák eldurrantak, s a kissé megingott, de töretlenül támadó sereget a vitéz katonák kivont kardokkal, szuronyokat feszítve várták. Bár mindenikük várták otthon az asszonyok, gyermekek, szülők, vérük felpezsdült és szívük örömteli ujjongásba kezdett. Katonanép volt ez, s pazarlás kezükbe a puska, mert a kézitusa volt az ő igazi szórakozásuk és szakértelmük. A német már tudta, ideje, hogy az orosz is megtanulja, a székelyt megedzette az élet, a hegyek, a telek, a munka, s megedzette maga az Isten is szent akaratából.

Gábor jó száz lépéssel hátrább várt a szekerész karral. Olykor lőszert pakolt a talyigákba, de amúgy semmi dolga nem akadt. Borzasztóan érezte magát. Hogy ülhetne nyugodtan, míg bajtársai amott halnak tőle néhány lépéssel, küzdenek az ellennel tűzzel és vassal? Mindent hallott, s megértette, hogy az ellenség felért a bércre.
Az oldalán csüngő kardhoz kapott, idegében kikapta, s meglóbálta. A mellette pipázó öreg, ki már igen sok telet élt a katonáskodáshoz, de szíve csak a szabadságharchoz húzta, megszólította:
– Nyughass, legény, mert a háborút nem a kard nyeri.
– Hanem mi, öregapám? – kérdezte meglepetten.
De amaz csak hümmögött és somolygott a bajusza alatt, s nem akart megszólalni, mint akit nagy titok melenget belülről. Miután választ nem kapott, ismét a csata fele nézett. Nagy zaj jött afelől, de sokat nem látott, egy kisebbecske domb eltakarta előle a frontot.
Nem bírta tovább. Övéből kihúzta pisztolyát, melyet még sosem sütött el, s kardját, melyet még sosem szegezett embernek. Lehet, hogy egy háborút nemcsak karddal lehet nyerni, de akkor menjen oda az öreg és magyarázza ezt el a németnek.
Rohanva indult, ügetve haladt, s araszolva érkezett a frontra. Minden lépéssel hűvösebb bizsergés simogatta lábait, s fogta bénító satuba térdét. Olyan erősen szorította össze a fogait, ahogy megtette az utolsó lépéseket, hogy egy fájdalmas pattanással megrepedt az egyik.
Ahogy átbukott a dombon, felsikoltott ijedtében, mikor az egyik rőtszakállú, vadember kinézetű orosz kiszemelte és nekirontott. Bármennyire is szelíd gyerek volt Gábor, az életösztön dolgozott benne. Pisztolyát a támadója mellének szegezte és meghúzta a ravaszt. Semmi. A fegyver, melyet még akkor töltött meg, amikor felvették a seregbe besült, valószínűleg nedves volt a puskapor.
Kétségbeesésében fejbe akarta hajítani az ódon mordállyal a haramiát, de azt is elvétette. Az orosz katona már döfni készült szuronyával, amikor egy bajtársa segítségére sietett és úgy döfte a muszka bordái közé a fegyverét, hogy amaz felborult és meg se nyikkant többet.
– Ne lábatlankodj itt, tacskó! – morogta a katona, miközben kihasználva a pillanatnyi nyugalmat gyorsan megtöltötte pisztolyát, s már rohant is tovább.
Gábor még sosem érzett olyan égető szégyent, mint abban a pillanatban, de mozdulni csak nem mozdult. Ment volna előre, hogy vérrel mossa le, ahogy azt kell, de lábai csak nem vitték. Fogalma sem volt, meddig bámészkodott ott, mint egy mamlasz, de hirtelen egy bő hullám német bukott fel a dombon, s míg az első sor szuronyokkal hadonászva tartotta távol a védőket, a második és harmadik sor töltött fegyverekkel a tömegbe lőtt.
A fiatal szekerész nem értette, miért ordít fel tucatnyi férfi egyszerre. Ő úgy érezte, mintha egy szakadék mart volna a vállába, s meglepetten kóstálta, hogy lábai megfordítják és hordják a testét az egyetlen biztos helyre, hol lelke megnyugszik, a lovakhoz.
Ahogy eltávolodott az ütközettől, s a hangok elhalkultak, saját, sípoló lihegése egyre erősebb lett, s remegése úgy megerősödött, hogy imbolyogva lépett, mint a részeg. A lovak kíváncsian prüszköltek, ahogy térdre roskadt mellettük és öklendezni kezdett. Kezeivel próbált támaszkodni, de jobb vállába ismét beleszúrt valami, s karja megcsuklott. Oldalára esve a nyilallás még erősebb lett. Kitapogatta a nedves foltot, megnézte, megállapította, hogy piros, s így, apránként összerakta, meglőtték. Teste annyira megbolondult ettől, hogy nem is érezte sajátjának, olybá tűnt, mintha madzagokon próbálna rángatni egy madárijesztőt.
Tán meg sem tört volna ez a gonosz tünemény, ha egy szenvtelen nyerítés magához nem téríti. Feltápászkodott, hogy megnézze, melyik haramia röhög rajta.
– Alma, te lókötő, te röhögsz, az én nyomorúságomon?
Válaszképpen ismét szemberöhögte a kis pej, csücsörítette ajkait és mutatta fogait, szemeit pedig lenézően rászegezte. Sosem dühödött még fel egy állatra, de abban a pillanatban, majd szétvetette a méreg. Felugrott, hogy öklével rásózzon egy isteneset a szenvtelen kancájára, de amaz félretáncolt, ő pedig elesett.
– Ha van erőd pörölni, hát jer, pörölj az ellennel! – hallotta, ahogy arccal a fűben feküdt.
Felkapta a fejét és a hang forrását kereste, de nem talált egyetlen árva lelket sem maga körül. Az elméje a bolondját járatja vele bizonyára. Épp feltápászkodni készült, amikor Alma úgy a farába harapott, hogy ismét orra bükött.
– Mit művelsz, anyaszomorító barma? – rikkantotta.
Válasz nem érkezett, de az a lenéző, gunyoros pillantás beszédesebb volt minden szónál.
– Mit akarsz tőlem, Alma? Azóta kötözködsz velem, mióta gazdád meglőtték Moldvában. Tán engem hibáztatsz érette?
A kanca most nem röhögött. Lehajtotta fejét, billegette oldalra, patájával a földet kaparta. Gábor nem értette, mit akar a jószág, de nem is volt ideje gondolkodni rajta. Mögötte az ordítások megszaporodtak, az ágyúk elhallgattak. Ahogy odakapta a fejét meglátta bajtársait, ahogy hátrálnak, próbálnak összetartani a visszavonulásban, ahogy az ellen hullámai legyűrik őket. A szekerész kar ijedten kereste a menedéket.
Gábor is indult volna, de Alma ismét zubbonyába harapott és visszarántotta. Idegesen kaparta a földet, s lehajtott fejét billegette a háta irányába.
– Te azt akarod, hogy megüljelek. – suttogta tágra nyílt szemekkel.
A ló halkan nyerített egyetértése jeléül. A legény sem habozott sokat, felugrott a kancára és kihúzta kardját. Se nyereg, se kantár nem volt rajta, mégis olyan biztosan ült rajta, mintha odaforrasztották volna. Megvillogtatta kardját, megugratta hátasát és nekivágtázott a rögtönzött karámként szolgáló kötélnek, az egész ménes utána. Egyetlen suhintással elmetszette, s mögötte két tucatnyi tüzes jószággal vágtázott a szekerészek fele.
– Gyerünk bajtársak, ne fussatok! Elő a karddal, elő a virtussal! Hát nem vagytok ti is katonák?
A menekülők megtorpantak, s pironkodva a pillanatnyi gyávaság bűnétől kardot rántottak. A lovak, Gábor vezetésével melléjük ügettek, s ki csak tudott felkapott valamelyik hátára. A rögtönzött lovasosztag táncolt, s ugyanaz a tűz szórta a szikrákat ember és állat szeméből egyaránt.
– Roham! – kiáltotta az ifjú szekerész, s az egész kar zengette utána.
A csatározás a hatalmas, mennydörgésszerű kiáltástól megbénult. Úgy az orosz, a német, mint a székely megszeppent, s harcot felejtve a hang irányába fordult. A védők elfehéredve ugrottak félre a dübörgő lovasroham elől. Többen esküdtek a csata után, hogy minden egyes vitéz tűzben égett, s csillagporral volt beszórva, Csaba királyfi ösvényének porával, jeléül, hogy népe megsegítésére leküldte leventéit.
Mint egy szökőár, úgy söpörték el az ellent. A lovak töretlenül vágtáztak a töménytelen szurony között, szügyüket faltörő kosként használva löktek fel mindenkit, aki az útjukban állt, s úgy haraptak, hogy a legveszedelmesebb véreb is elbujdokolt volna szégyenében. A legények, kik közül sokan még kardjukat ki se rántották hüvelyükből eddig a szent napig, úgy kaszaboltak jobbra és balra egyaránt, hogy a veterán huszárok szája is tátva maradt volna.
A gyalogosok sem voltak restek. Hamar magukhoz tértek a pillanatnyi ámulatból, a lovak után eredtek, s lekaszaboltak mindenkit, aki megmenekült az első hullám rohamából. Úgy űzték el az ellent az ágyuktól, ahogy az egereket kergeti el a hazatérő macska a kinnfelejtett elemózsiáról.
Visszafoglalták az állások és az ágyúk ismét zenélni kezdtek. Az ellenség visszaszorult a domb aljára. De az öröm nem tartott soká. Sok volt a mozdulatlan, magyar egyenruha a földön. Túl sok. Marcona nép volt ez a székely, s szívest örömest masírozott a halálba, ha a becsület úgy kívánta, de az elhullottaknak mind volt anyja. Egy anya hulló könnye pedig nagyobbat sújt, mint tojásnyi jég verése.

Béla bá nyugodt ember volt, s ördögien jó mesterlövész. Huzagolt, kamrás puskája, melyet egy osztráktól zsákmányolt, még az ő keze által is átesett néhány átalakításon, s így olyan veszedelmes fegyverré vált, mint a gazdája. Erről a hegyen felfele nyomuló kisebb osztagok is meggyőződhettek.
A szabvány puskák, bár elméletileg majd két nyíllövésre elvittek, fél nyíllövés után a golyó már fabatkát sem ért, pontosan pedig egy kőhajításnyi távolságra lőttek csak. Béla bá puskája ötszáz lépésre is célba talált az ő kezében, s mivel maga öntötte szokatlanul nehéz golyóit, kárt is okozott jócskán.
A hajnalhasadás óta alig pihent az ördöngös fegyver. Nyugodtan, pipázgatva sétáltak az erdőbe, s ha ellen volt a közelben Avar halkan morgott, majd mutatta az irányt. Ha tehették, mögéjük kerültek jó négyszáz lépésre. Onnan már csak kacsalövészet volt. Béla bá lőtt, egy ellenséggel kevesebb. A zavart banda mire kiderítette, honnét jöttek a lövések, négy-öt katonával kurtábban vette üldözőbe. Az öreg nyugodt sétában töltötte újra fegyverét, megfordult, s lőtt. Rezzenéstelenül hagyta figyelmen kívül a durranásokat. Távolról nem találtak, mire utolérték meg úgy remegtek a fáradtságtól, meg a félelemtől, hogy még rosszabbul céloztak, mint azelőtt.
Avar egyik alkalommal igen elkezdett morogni.
– No. – mondta Béla bá.
Pipájából tenyerébe szórta a parazsat, másik kezével belecsapott, eldörzsölte, nehogy felgyúljon az erdő. Ment az öreg medve után, mert bár mindketten úgy ismerték ezeket az erdőket, mint a tenyerüket, azért a lelkes állat szimata, s füle többet ért mindennél. Avar egy beföldesedett sziklára kaptatott fel, s a tetején leült. Béla bá szemügyre vette a hegyen felfele kaptató századot. Nem habozott, úgyis felesleges.
Durr. Riadalom. Durr. Felderítők rajzanak ki. Durr. Fele se tér vissza, de észrevették. Elindult a hosszú hajsza. Béla bá komótosan sétált és töltött, mikor megvolt mindennel hátrafordult és lőtt. Sosem tévedt a golyója, de egyszerűen túl sokan voltak. Mire száz lépés távolságra beérték, az öreg abbahagyta a lövöldözést. Megolvasta az ellent. A kilencvenhárom emberből ötvennégy maradt. Még mindig erőst sok. Csak igaza volt Tibor tatának, az íj előrébbvaló a puskánál, de immár így hozta a sors. Megbújt egy földkupac mögött, s tarsolyából füveket vett elő. Erről is Tibor tata jutott eszébe, ki mindig azt mondta neki, hogy a tarsoly előrébbvaló az erszénynél. A régi, mi bevált, mindig előrevalóbb az újnál.
Kilenc különböző kötegből húzott ki szálakat, leveleket, vékony gyökereket, s a markába gumóvá gyúrta. Bekapta, jól összerágta, a pépet tenyerébe köpte, s ujjával egy borsószemnyit felkent a foghúsára, a maradékot Avar ínyére.
– No, koma, tán ennyi jutott. – morogta társának az öreg, míg várta a füvek hatását. – Már van tán egy tucat golyó a hátamban, most es éreztem vagy négyet. Benned es tán több van, mint egy lőszertáskában. Ej, komám, mi ejsze ma meghalunk, de Isten és a Csíksomlyói Nagyboldogasszony úgy segéljen, viszünk szolgának annyi nyomorultat, hogy csak győzzék őket iktatni a túlvilágon.
A medve már mély, hörgésszerű morgásba kezdett, s szeme bevizenyősödött. Béla bá is kihevült, mintha halálos lázban égne. Szemét vörös köd markolta két oldalról, de a csőlátása olyan éles volt, mint a sasé, a világ pedig olyan lomhává tunyult, mint egy kiadós vasárnapi ebéd után.
Puskáját a kőnek támasztotta, s Avar derekán átvetett nyeregtáskából előszedte a felszerelését. Két kést tűzött övébe, egy kicsit és egy parasztkést, amit még apjától örökölt. Kitudja, az is honnét szerezte ezt a különös fegyvert. Utoljára tizenhárom, másfél arasz hosszú, egy arasz széles, mind a négy csücskén kiélezett lapos vaskeresztet markolt fel, s rákacsintva társára az ellenség fele indult.
– Azért, nem mind, mi régi, veszett el, koma.
Ahogy kifordult a kő mögül jobbik fele hatalmasat bődült. Az összes maradék katona oda nézett és reá szegezte a puskáját. Béla bának tömény ideje maradt gondolkodni. Olyan lassú volt az idő, ő pedig annyira gyors, hogy úgy érezte, elnáspángolhatná az összes nyámnyilát, s két anyámasszony katonája között még egy pipára is lenne ideje. Kiszemelte azokat, kik puskát emeltek, s szemükön látszott, be van töltve a golyó. Tizenkilencen voltak. Ismét kiszűrte a magabiztosabbját, s elvetette a tizenhárom keresztet. Mindenik eldobott kereszt acélpillagóként evezett a levegőben, töretlenül repülve a céljaik fele. Kirántotta paraszkését és rohant az eldobott fegyverei után, a majdhogynem mozdulatlanná dermedt ellenség fele. Annyira közel ért az utolsóhoz, hogy el tudta olvasni, mit rótt bele valamelyik őse a családi özvegycsinálókba. “Az Istennel ne csúfságolj, mert jorgalmas. A székellyel úgyszint, mert elküld hezzá.” Elmosolyodott ezen a góbéságon, hogy az öreg katona hogyan próbált egy kis jómodort oltani azokba, kik a fegyver szerencsétlenebb végére kerültek.
Az összes kereszt talált, de előtte egy puska eldörrent. Béla bá tudta, hogy a bal vállába kapta a golyóbist, s igyekezett megjegyezni, hogy majd ne feledje el kipiszkálni. Beugrott a tömeg közepébe, a szuronyerdő legmélyére, s ha nem tanították volna tiszteletre fiatalkorában, bíz elnevette volna magát az ellenség szerencsétlenségén. Nem tagadta, erősen utálta a sógorokat, muszkákat egyaránt, ezért nem ölt. Csonkított. Ujjak repültek, egész alkarok, szemeket lökött be, inakat vágott el térd mögött, csípőben, karban.
A szuronyok próbálták lekövetni, de vígan kikerülte őket, s egy-egy ördögien pontos és gonosz vágás után már nem kellett aggódnia miattuk.
Mindeközben Avar kegyesebb volt. A külső gyűrűből választott magának ellenfelet, s nem húzta az időt. Vagy hatalmas mancsának suhintásával tört koponyát, tekert ki nyakat, vagy épp hatalmas szájával marcangolt szét ütőereket. Bár néhány szurony bemászott a bőre alá, olyan bravúros ügyességgel bujkált közöttük, vagy épp csapta félre a nekiszegezett fegyvert, hogy komoly sérülést nem szenvedett.
Szerencsétlen németek nem tudhatták mi történik. Belülről ember, kívülről állat pusztította őket, s mindkettő olyan boszorkányos gyorsasággal mozgott, hogy egyikük sem tudta lekövetni szeme mozgásával. A nagy riadalom sem segített, de hát hogyne lett volna? Egyetlen öregember rontott be közéjük, s már legalább húsz bajtársuk fekszik a földön üvöltve a fájdalomtól, a hátukban meg legalább tíz szerencsétlent némított el a fenevad. Aki felfogta, mi történik, az keresztet vetett, néhányan még pöktek is a négy égtáj fele, miközben szuronyukkal piszkálódtak az öreg, vagy épp a medve fele.
Tán másként alakult volna, de a szer a szokásos módon hirtelen és rohamosan vesztette el a hatását. Béla bá még épp füttyentett egyet, megfordult és kiszaladt a tömegből. Egy pisztoly durrant, s érezte, ahogy a derekának csigolyáján megakad a lövedék, s pokoli égési fájdalmat szít. Avar úgyszintén kihátrált a csatából. Mindkettejüknek sípolt a tüdeje, mint egy orgona, s szívük ökördobként döngött. Szemük vérben forgott, szájuk rózsaszín habot túrt. Avar bundája eltakarta, de az öreg ingét foltokban vér itatta át, de nem a kapott sebektől. Saját izmai tépték széjjel magukat a hatalmas megerőltetésben, s koponyájuk is hasonló sorsra jutott, mert kezdődött a hasogató lüktetés.
Avar azonban nem volt akármilyen jószág. Miközben a parancsnok németül ordított, az ő éles füle és orra befogta a halovány jelet. Béla bá már készen kapta a jelentést, mint egy összeszedett levélben, s bármennyire nyugodt ember volt, megfutott a vére. Az ellenség délről kerül hatalmas számokban, Lázárfalva felől, s menten hátba kapja a védőket! De hát nincs ahonnan tudják ezek az efféle apró utakat! Tán csak nem találtak egy teremtett lelket, ki a hazáját elárulja?
Irtózatos haragra gerjedt az öreg, s már rontva a rászegeződő, töltött puskáknak, gondolatban adta a parancsot jobbik felének, hogy rohanjon a táborba és figyelmeztesse a többieket. De válasz nem érkezett, csak Avar hatalmas testével és félrelökte a rohamozó Béla bát. Nyögve gurult a földön, s hallotta a lobbanó puskaport, a dühödt medve üvöltését. Már futva nézett vissza, s küldött végső búcsút társának, ki siheder kora óta vigyázott rá, akár tulajdon bocsára, aki felnevelt egy árva, kóbor székely legényt. Béla bá sokat kapott már életében. Törtek rajta fustélyt, késelték, lőtték, kínozták, csúfságoltak véle, elvették mindenét, többször is, de a kérges szíve meg nem ingott még csecsszopó korában sem. Kegyetlenül égették szemét az első könnycseppek, amit életében ejtett, ahogy a vadul tomboló Avart megtöltik a puskagolyók és felnyársalják a szuronyok.
Futott Béla bá, ahogy vén lábai vitték, de minden egyes sebet érzett, mit barátja kapott, s bármennyire is távol került hallotta, ahogy a hatalmas test egy utolsó, fájdalmas hördüléssel összeesett. Sosem érzett még olyan hideget és csendet magában, mint abban a pillanatban. Megállt a szíve és megfagyott a vére, de lábai még vitték, az utolsó kívánsága szerint.
Nem hallott és nem látott, nem gondolkodott és már nem is élt. Ahogy kibükött az erdőből Tuzson falfehér, ijedt színe előtt találta magát. Megmozdult a szája, s mondott valamit, de nem hallotta. Amint bevégezte, mit megkívánt tőle a kötelesség, úgy csuklott össze, mint egy bábu, minek elvágták köteleit. Sietős volt lelkének dolga, rohant társa után, hogy együtt mehessenek Szent Péter színe elé, hisz úgy egészek.

– Visszavonulás! Mentsétek, ami menthető! Ágyúkat, s mindent, ami nem mozdítható tönkretenni,felgyújtani! Visszavonulunk Tusnádra. – kiáltotta Tuzson.
Katonaember volt, s bár szíven ütötte a vereség, már a következő terven agyalt, hogy mit tehetnek, miután Tusnád mellett egyesülnek Gál Sándor embereivel. De az öreg Béla bá arca nem hagyta nyugodni. Minden férfinek meg kell cselekednie, mit kíván tőle a haza, de ez az öreg székely többet tett, mint ami emberre kiróható. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de ilyen kegyetlenség nem lehet az ő műve. Hívő ember volt, mégsem imádkozott. Most azonban egy hosszú fohászt ajánlott Jézus úr kezeibe, hogy amennyiben teheti, vessen kivételesen puha dunyhát az öreg Béla bának, s ha a baromnak nincs is lelke, eressze melléje a medvéjét is.

 

 

(Illusztráció: Jakub Rozalski)

Vélemény, hozzászólás?