– Lógnak a mellei, nem?
– Minden nagy mellű nőnek lógnak a mellei. Én ezért szeretem a kicsit. Amúgy is a fenékre bukom. Az meg szép kerek.
– Igen, szép szív alakú. Istenem, előre hajol…
– Mi a szentséges szűzmáriát művelnek maguk, perverz idióták!
A két, izgalmukban még a lélegzetét is visszafojtó műszakis majd a falnak irányította a drónt ijedtében, ahogy a nyomozó kopogás nélkül lépett be az autóba. Hatalmas ember volt, magas is, széles is, izmos is, valószínűtlenül kicsinek tűnt a civil furgon képernyőkkel, lehallgató berendezésekkel, nyomkövetőkkel és helyzetmeghatározókkal telepakolt belső terében.
– Semmit, uram, csak az egyik drónunk valami gyanúsat észlelt és megálltuk, hogy…
– Tartsa meg a kifogásait a feleségének. S lásson végre munkához.
Mindkét műszakis feszült figyelemmel veselkedett neki a feladatnak. Bár tapasztalt pilóták voltak, az új, drága játékszerek mégiscsak más élményt jelentettek. A drónok, amiket vezettek egy kísérleti fázisban levő, csakis speciális egységek számára hozzáférhető sorozat legújabb modelljei voltak. Hangtalan, fém alkatrészeket nem tartalmazó, mágneses impulzusok ellen árnyékolt és áttetsző. A sötétben szinte lehetetlen észrevenni. Érzékelőik a legkomolyabb optikai nagyításra képes kamerából, infravörös kamerából és hőkamerából álltak. Ha ez nem volna elég, felszerelésük magukba foglalt egy katonai sokkolót és hét altató lövedéket tartalmazó kis légpisztolyt.
– Vigyázzanak a játékszerekkel. Ne feledjék, hogy csak maguk látják, és ha összetörik, életük végéig sem fizetik vissza az adósságuk.
Miközben a két műszakis feszült figyelemmel kormányozta a két repülőszerkezetet a térképen megjelölt helyek felé, Szeles nyomozó elektromos cigarettáját pöfékelte. Módfelett rühellte, de még egy hónapja sincs, hogy a kormány egyöntetűen betiltatta a dohánytermékek forgalmazását és használatát az országban. Hiába csepegtette bele a legmagasabb nikotintartalmú folyadékot, az elvonási tünetek csak kínozták.
– Főnök…
– Nem vagyok a főnöke, mindössze az akció vezetője.
– Akkor most a főnököm. Ha elmondaná, mit keresünk, könnyebb dolgunk volna.
– Maga csak kormányozza a gépet a megadott helyekre, hagyja a szenzorokat az éjjellátó üzemmódban és szóljon nekem, ha bármi szokatlant észlel.
Látszott, hogy nem elégítette ki a válasz, de ez Szelest nem érdekelte. Még az hiányzik, hogy minden kíváncsiskodó mitugrász titkosított információk birtokába jusson. Mert hiányzik a pánik az utcákról. Így sem volt egyszerű érvényt szerezni a kijárási tilalomnak, most tudódjon ki, hogy egy veszedelmes bűnbanda garázdálkodik a környéken? Azt már nem. De valamit mondania kell majd ezeknek is, főleg, ha látnak valamit.
– Ott! – mutatott a képernyőre a fiatalabbik.
Jól szemügyre vették a képernyőn jól kivehetően dülöngélő fiatalembert. Szeles legyintett:
– Egy nyavalyás senkiházi. Figyelmeztesd, hogy álljon meg és küldj rá egy rendőrautót. Ha menekülni próbál, lődd seggbe egy altatóval.
– Biztos? – csillant fel a szeme a parancs hallatán. – Nem kell elszámolnunk minden lövedékkel?
– A papírmunka az én dolgom, a parancs teljesítése a magáé. A rendőrség azonnali hatállyal kijárási tilalmat hirdetett, magára vessen, aki ezt nem tiszteli.
A pilóta örömmel teljesítette a parancsot. Felkapcsolta a drónon található pásztázó reflektort, s hangszóróján megállásra szólította fel a törvényszegőt, míg a rendfenntartó egységek a helyszínre érnek. Amaz megijedt és futni kezdett.
– Reméltem, hogy ezt teszed. – örvendezett a műszakis, célzott és lőtt.
Szeles halkan felnyögött a látványtól. Gyerekkorában látott állatfilmek jutottak eszébe, ahogy az altatóval elkábított vad még szalad néhány másodpercig, aztán megtántorodik, felborul, s egyensúlyérzékét elvesztve kapálózik, míg a szer ki nem fejti a hatását. Megszégyellte magát, hogy egy embert pontosan úgy terített le, mint egy chippelésre váró állatot, de most nem volt ideje az efféle morfondírozásra.
– Tovább. – adta ki a parancsot.
– Hú, az a rendőr drón majdnem nekem jött!
– Mondtam, hogy vigyázzon, maga idióta. A maga gépe nem érzékelhető sem az emberek, sem a szenzorok számára.
Morgott valamit a műszakis, hogy nem is olyan egyszerű egy láthatatlan drón mögül dolgozni. Szeles majdnem szemberöhögte. Mit tudnak ezek? Egyik még egyetemi hallgató, a másik sem több harmincnál. Mit tudnának ezek arról, hogy milyen lehet szemtől szembe állni a törvényszegőkkel, milyen lehet vállalni az arcukat, a hangjukat, milyen lehet valós fizikai veszélyben teljesíteni a feladatot, nem pedig azon rágódni, hogy ki kell-e fizetni egy önhibából tönkretett drónt.
Szeles nyomozó a katonaévei után a katonarendőrségnél vesztegette fiatalkorát, aztán mikor leszerelték nem találta helyét az egyszerű élet bárgyú langymelegében, s a rendőrség kötelékéhez csatlakozott. Tagja volt annak a vén rókákból álló különleges rohamalakulatnak, akiket még test a test ellen vetnek be. Már legalább húsz éve nem képeznek hasonló egységeket. Ha ők kihalnak, akkor csak az efféle töketlenek maradnak az igazságszolgáltatás korcs árnyékaként. Semmi sem igazi már, nemhogy a rendőr, de még a rohadt dohány sem!
– Szeles nyomozó, jelentést kaptunk két meghibásodott térfigyelő kameráról és egy lezuhant drónról. Mindhárom ugyanabban a körzetben.
– Egyik drón repüljön oda, a másik szálljon ötven méterrel fölötte és pásztázzon veszélyforrások után. Az alsó drón legyen folyamatos készültségben.
A két műszakis nem értette ezt a fene nagy elővigyázatosságot, de engedelmesen végrehajtották a parancsot. Nem sejtették, hogy Szeles nyomozó már rég óta az ügyön dolgozik, s bár szellemet üldözött, a szokásait már kiismerte.
Többször eltűnődött azon, hogy független polgárként kinek az oldalára állna. Az elmúlt néhány évtized azért húzós volt. Egy emberöltő alatt a szabadság teljes képe átformálódott. Online anonimitás? Lehetetlen. Már régen csak a személyi azonosítóval lehet csatlakozni a hálóra. Sajtószabadság? Meghalt a nyomtatott sajtóval. Igazából az, hogy minden létező négyzetcentimétert bekameráztak és repülő drónokkal pásztázzák az utcákat, lesnek be sikátorokba, s olykor a lakásokba, vagy az, hogy némely falra, ablakra, poloskákat telepítenek, az már csak a cseresznye a tortán. Bármennyire is hihetetlen, de ez már csak az utolsó simítás volt. Az emberek önmagukra csapták az ajtót, s boldogan éljeneztek, hogy most már biztonságban vannak.
– Főnök, egyik kamera a másik után kapcsol le! A rendőrségi drónok hullanak!
– Azonnal emelje ki onnan ezt a méregdrága kacatot! Foglaljon le egy tucat rendőrségi drónt és repítse be gömb alakzatban a kérdéses zónában. Maga pedig képernyőre az összes meghibásodott kamera felvételét, az utolsó öt percet. Valamelyik csak elkapott valamit, a szentségit!
De nem kapott. Mindenik berendezés a holtszögéből kapta a csapást, pedig a kamerák úgy vannak elhelyezve, hogy mindegyiket megfigyelés alatt tartsa legalább kettő. A felvételek alapján azt mondaná akárki, hogy a hálózaton keresztül kapcsolta le egy hacker. De nem. Mindegyikbe lövedék csapódott. A műszakisok tanácstalanok, mert semmit nem találnak. A lyuk ott van, a lövedék sehol. Ráadásul civilnél nincs fegyver. Egy sem. Ebben az országban amúgy sem volt sok, s még azt a keveset is összeszedték. Eszébe jutottak a tudósítások a zavargásokról, amikor a fegyverőrült paranoiás csürhe megindult. Saját maguk szolgáltatták az okot, amiért bevetették a katonaságot és bírósági végzéssel érkeztek minden házhoz. Sok ártatlan embert meghalt.
A sebtében elirányított tucatnyi rendőrségi drón gömb alakzatban repült körülbelül hét méterrel az utcák felett. Egyként mozogtak, s kamerájuk úgy állt, hogy tökéletesen lefedték a teret. Mindenik szög látható volt egy képernyőn és a központi kijelzős teljes körképet vágott össze a program.
– Bújj elő, akármi is vagy. – motyogta a nyomozó és úgy pöfékelte elektromos cigarettáját, mintha csak azon keresztül tudna levegőt venni.
Feszült figyelemmel bámulták a kijelzőket, kapkodták a fejüket, de semmi. Itt kell lennie valaminek, azok a kamerák nem durranhattak el maguktól!
– Vidd az új drónt ötven méterre a rendőrségi drónok fölé és pásztázd végig a terepet hőkamerával.
A fürge kis szerkezet pillanatok alatt elfoglalta helyzetét és hőkameráját maga alá irányította. Szeles felkiáltott tehetetlen dühében, ahogy meglátott húsz, lángként világító emberi alakot, ahogy az épületek mögött settenkedve készül megtámadni a rendőrségi drónokat.
– Tűnés onnan!
De már késő volt. A kamerákon egyszerre jelent egy-egy, a monokróm képernyőn alig kivehető alak, valamit meglengettek a kezükben és szinte egyszerre megszakadt az adás az összes gépezettel.
– Mi volt ez? – ámult az egyik műszakis.
– Parittyák. – mosolygott önkéntelenül Szeles. – Ez egy csapat huligán kölyök parittyákkal.
– De akkor miért nem találtunk lövedékeket?
Szeles visszajátszatta a hőkamerás felvételeket. Lelassítva jól látszott, ahogy egy fekete folt hagyja el a parittyákat és fúródik a drónokba.
– Jeget használnak lövedéknek. Elképesztő, egy ilyen utcai csürhe így megtáncoltasson!
Az egyik tönkrement drón kamerája még küldte a jelet. Úgy a nyomozó, mint a műszakisok szeme rászegeződött, ahogy megmozdult és egy fiatalember arcára irányult. Vonásai jól kivehetőek voltak a közeli felvételen, még törött orra és hegedt varrása a bal arcán is.
– Üdvözlöm a rendőrség kötelékét és ha van vér a pucájukban közzétenni ezt a felvételt, akkor a város lakóit is. Mi vagyunk a felelősök a rettegett terrorcselekedetekért. Nehéz idők nehéz döntésekhez vezetnek, s mi voltunk azok, kiknek nem volt vesztenivalójuk.
– Gyorsan, futtasd le az arcát az adatbázisban! – suttogta Szeles, mintha félne, nehogy meghallja valaki.
– Már kétszer megtettem. – vonta a vállát a törvényszolga. – Nincs benne a rendszerben. Ez az ember nem létezik.
– … és ezért nem tűrjük ezt tovább. Hallgassanak meg egy apró történetet. Hol volt, hol nem volt, valamikor régen volt Szabadság asszonynak egy kis Biztonsága. Nagyon szerette Biztonságot, mert megnyugtatta és felvidította. Minden nap megetette és megsétáltatta, hadd lássák a szomszédok, s hadd lásson a kedvence is. Aztán egy napon Szabadság asszony rájött, hogy Biztonság bizony nagyra nőtt és igencsak nehéz kordában tartani. De szerette kedvencét, aki immár követelőzővé is vált. Aztán… Biztonság hatalmas fenevaddá torzult és vad éhségében felfalta Szabadság asszonyt. Itt a vége, fuss el véle. Jó éjszakát.
A felvételen nem látszott tisztán, de a huligánok szószólója kezébe vett valamit és az égre célzott. Szeles későn ismerte fel az íjat.
– Vidd onnan azt a gépet… – Elkésett. A méregdrága katonai gép közvetítése megszűnt.
Kabátját lekapva a fogasról, hangosan káromkodva ugrott ki a kocsiból.
– Mert ülni fogok a seggemen, míg ezek kacsavadászt játszanak!
A két műszakis teljesen tanácstalanul bámult utána. A fiatalabbik észbe kapva elkezdte visszakormányozni az egyetlen, megmaradt katonai drónt a járműhöz. Ez húzos egy nap volt, s ha netán nyakába varrják a kárt, akkor egy még húzósabb élet vár rá. Félúton odaszólt a társának.
– Azért az a nő tényleg díszpéldány volt. Talán még otthon van. Gyere, lessük meg.

(Illusztráció: C. Jeltes)

A Nyergestetőn elesett hősök emlékére

A délutántól estig tartó csatározás zajait a fenyvesek már régen felfalták, de a nyergen átívelő utat még mindig hullák szegélyezték. A sereg kemény áldozatok és hősies, önfeláldozó rohamok árán megállásra késztette az oroszok és osztrákok összevont erejét. A derék székely legények alig tértek vissza Moldvából, már harcba kellett bocsátkozniuk. Nem is tűrt volna el efféle ostromot semmilyen sereg, de a magyar legények olyan konok derekassággal állták, hogy az ellenség megtorpant.
Tuzson János őrnagy felhajtotta csapatát a nyeregbe, mely Kászonújfalut választotta el Csíkkozmástól. Szíve nehéz volt a veszteségektől és reménytelenül ütötte el nehéz dobbanásait, de ahogy minden jó vezérnek, neki is helyén volt az esze, még a legsötétebb órákban is. Tudta, hogy Nyergestető egy olyan pont, ahol, ha jól megveti lábát, különb dolga lesz egy várvédő zászlóaljnál. Mert fal volt a két oldalon, Isten kegyes keze által felhúzott fal hegyekből, melyet gondosan emelt Erdélyország határába, hogy a temérdek ellenségnek, mely örök idők óta kínozza, ellent tudjék állni. S ezen a falon egyetlen kapu volt, Nyergestető.
Meg sem szusszanhattak a legények az erőltetett menekülés után, máris parancsok lobogtak. Tuzson őrnagy tudta, hogy bár a lehető legjobb helyen vannak a védelem megszervezéséhez, helyzetük nem sok sikerrel kecsegteti őket. Nyolc gyalogosszázad, egy lovas század és hét hatfontos ágyú. Csonka mind, tán az eredeti létszám kétharmada bevethető. Minden munkára bírható ember dolgozott az éj sötétjében. Fényt nem gyújthattak, hogy ne áruljanak el magukról többet, mint amennyit kénytelenek, de az ég kegyes volt hozzájuk és miriád lámpást gyújtott a számukra.
Csattogtak a fejszék és sisteregtek az ásók, ahogy fedezékek emelkedtek és ágyúk süllyedtek a tökéletes szögbe, ahonnan szórni tudták a felfele vezető utat. Éjfélkor sovány, hideg vacsora volt a díjuk, s csizmában alvás, két órás váltásokban. Egyszerre csak minden harmadik ember hunyhatta le a szemét, a többinek készenlétben kellett állomásoznia.
De János szemére nem jött álom. Nem volt vak. Tudta, a szabadságharc az utolsókat rúgja, s a magyarnak szabadságát csak a mindenható Isten csodatévő keze vívhatja ki. De nem olyan fából faragták, ki megadná magát a halál árnyékában. Ott ült, a tábor szélén a katonaládáján, s pipázott. Aki nem ismerte, újonc közlegénynek nézhette volna, de a kölyökképe mögött komoly tudás, tapasztalat és vasakarat rejtőzött. Bármennyire is elmerült gondolataiban, felismerte a bicegő, de amúgy alig hallható lépteket, mellettük pedig a nagy súly alatt ropogó ágakat és morgó légzés zaját.
– Mondja, Béla bá.
Az öreg székely kopott baka ruhában megkerülte az őrnagyot és úgy, állva, pipáját kezdte tömködni. Nem is szólt addig, míg meg nem gyújtotta nagy szakértelemmel. A láng fényénél a sok zord tél mély barázdáiba szorult árnyék csak még misztikusabb külsőt kölcsönzött az öregnek. Nem is olyan messze tőle két tükröződő szempár figyelte őket türelmesen.
Tuzson végignézett ezen a marcona emberen, ki fajtájával, de amúgy népével is egy letűnt kort őrző kőbálvány benyomását keltették. Mert Vass Béla vadfő volt, egyike annak a maréknyi embernek, kiket kiválasztott az ősi tudás.
– Mi a dolgom? – vakkantotta kurtán az öreg.
– Menjen délnek. Lázárfalva felé. Hátha onnét jönne az ellen. Ha kevés, pusztítsa, ha sok, szóljék, s meglátjuk.
Az öreg bólintott, de nem mozdult. Nyugodtan szívta a pipáját tovább. János elmosolyodott. Csodálta, hogy ez a félnéma nép mennyire érzi az ember lelkét, s tudja hol maradt kimondatlan szó.
– Egy dolog rág engem, Béla bá.
– No.
– Jól teszem, hogy megvetem a lábam? Derék legények a fiaink, kár lenne őket a halálba hajtani. Egy székelyre tucatnyi muszka, meg sógor jut.
Az öreg nagyot szippantott a pipából, s János meg mert volna rá esküdni, hogy a parázs egyenest a szemében lobban fel. Kiverte a kupából a hamut, eltaposta, s csak ennyit mondott búcsúzóul, mielőtt az erdők fele vette volna az irányt.
– Annyi kell es.

Kelemen Gábort társa felköltötte kurta, kétórányi alvásából. Úgy ugrott fel, mint egy keljfeljancsi, azt hitte támadnak a muszkák. Meg is szégyellte magát ijedsége miatt, de a bombász nem törődött vele. Leheveredett a megmelegített helyre és már horkolt is. Az ifjú szekerész kulacsából ivott, majd egy kicsit az arcára is locsolt. Remegett a keze és ki volt hevülve. Igencsak nehéz a katonaélet, kiváltképp, ha tizenhat éves az ember, gondolta, de menten meg is rótta magát nyavalygásáért. A hazaszeretetnek nincs korhatára és eme nehéz időkben mindenkinek ki kell vennie a részét a jövő megmentéséből.
Belső zsebéből leveleket húzott elő, s bár olvasni nem tudta a holdnak fényénél, szövegét hallotta a fejében, hisz kívülről ismerte. Anyjának gyöngysorai voltak a papírra vésve, kinek féltő karjaiból megszökött, de nem állt szándékában kétségek közt hagyni a szegény, megözvegyült asszonyt. Amint feladták rá a katonaruhát, első dolga volt, hogy elküldje neki a levelet, melyben tudatta hol van, sűrű bocsánatkérések közepette.
Azóta a szegény asszony, kitől egy apát és egy férjet már elrabolt a háború, belenyugodott fia döntésében. Szép szavakkal nyugtatta, minden éjjel fohászkodott érette, s várta haza. A nehéz idők kemény asszonyokat szülnek, a kemény asszonyok erős férfiakat, az erős férfiak nyugodt időket, a nyugodt idők gyenge férfiakat, a gyenge férfiak nehéz időket. Ez már csak így volt, s így is lesz, míg a világ és két nap.
Gábor elrakta a leveleket és falatozott egy keveset. Egy szekerész élete nem könnyű a seregben. Sebtében kell elvégezni a derékszaggató rakodást, ők azok, akik az állatok gondját viselik, akiknek minden logisztikai dolgot meg kell oldani. Mert a katonát nem érdekli, hogy a szegény szekerész semmit nem kap a fejesektől, elő kell teremtse. Érdekes beosztás ez. Bár a seregben mindenki tisztában van vele, hogy szükséges és fontos, azért csak lenézik a bombászok is, lovasok is, de még a bakák is. Náluk tán csak a szolga van lennebb. Meg is lehet érteni. Szekerésznek mindig a legfiatalabb, legtapasztalatlanabb, vagy nyavalyásabb, katonának nem való legényeket teszik, mert azok nem csatáznak, hanem az arcvonal mögött várják annak végét. Őt sem vették volna be katonának, ha éppen nem úgy hozza a szerencse, hogy megbokrosodjon az altűzművész lova. Gábor mindig is közel állt a lovakhoz. Amolyan maguk közül valónak gondolhatták, mert körülötte megnyugodtak, s kezes báránnyá lettek. Akkor is az történt, a mén makacsul ficánkolt, s az életéért kapaszkodó altűzművész tehetetlen volt. Két katonát is megrúgott az ebadta, mire Gábor közel férkőzött hozzá, megragadta a kantárszárat és kedves szóval és simogatással lenyugtatta. A tiszt annyira elámult a mutatványon, hogy közbenjárt az érdekében. Hisz sok ló paraszti sorból került a seregbe, azok a jószágok pedig olyan kérgesek, mint a föld, amit művelnek, s olyan nehéz őket betörni, mint a lapátnyelet, amivel verték őket. Kell melléjük egy szakértő kéz.
Gábort a lábai, mint mindig, a lovak fele vitték. A csendes ropogtatás csecsszopó kora óta megnyugtatta, a gömbölyű pocak, a meleg test kedvesebb volt neki mindennél. Mégis, mint kispolgári család sarjának, kinek se földje, se gazdasága, keresete is szegényes, a lótartás sosem adatott meg. Megszámlálni se tudná, hányszor kapott verést a kocsisoktól, amikor elkapták az istállókban lézengeni. De hát a természetet nem lehet kiölni.
A fiú körbejárta az elkerített kis tisztást, s letette a kegyeletét az állatok előtt. Hisz az Istennek is csak két dolog sikerült igazán, a tavasz, meg a ló.

Az éjszaka mintha megrekedt volna, a hajnal nem akart hasadni. Tuzson János őrnagy szemhunyásnyit sem aludt, a tábort járta, ellenőrizte a munkálatokat, bátorította embereit. Tetszett neki, amit talált, nem csalatkozott véreiben.
Az egyik beásott ágyú csövére támaszkodott és pipázgatott. Lefele nézett a dombon, mozgást kémlelt, s amikor úgy ítélte, minden nyugodt, a keleti égboltra ernyedt a szeme. A madarak már csiripeltek, csalogatták a napot, s mintha-mintha valami derengés megszületőben is lett volna, de a hajnal pírja még sehol sem mutatkozott.
Zavarta ez a sötét. Pedig már megannyiszor az ellenség parancsnokának helyébe képzelte magát, mérlegelte, mit tenne, amennyiben ő csücsülne ott lenn, tizenkétezer katonával, töménytelen ágyúval az oldalán, s megannyiszor arra jutott, hogy ismeretlen terepen, az éjszaka sötétjében őrültség lenne támadni. De bármennyire is számolt, egyetlen dolgot kifelejtett a képletből. Neki számított az emberélet.
Mintha egy komisz bolha csípte volna fülön, csak annyit érzett, de hallva a puska dörrenését tudta, hogy épp a Fennvaló jóindulata mentette csak meg az életét. Akkorát bődült, mint egy oroszlán:
– Talpra! Riadó!
Úgy ugrottak a legények, mint a keljfeljancsik. A bombászok betöltött csövekkel várták a parancsot, hogy elsüssék ágyúik, a lövészek fejei gyors egymásutánban bukkantak elő a lőállásokból. Az alvók is egykettőre a helyükön voltak, két percbe sem telt el, már mind harcra készen álltak a helyükön.
– Kartácstüzet a pofájukba! – ordította az őrnagy. – Mindenbe golyót, ami megmozdul! Okosan tüzeljetek, folyamatosan, ne tudjon szuszogni az ebadta németje!
Eldörrentek az ágyuk, egyik a másik után, de olyan pontos ritmusban, hogy mire az utolsó hatfontos löveget pucolni kezdték, az első már lőtt is. Mintha a fény kíváncsiskodva odarohant volna, a sötétség pitymallattá erősödött, s látni lehetett a lebukó, lerogyó, vagy épp menekülő ellenséget.
Tuzson káromkodva rohant hátra, s kirántott kardjával hadonászva osztotta az utasításokat.
– Szekerészek hátra! Hordd a lőszert, te lomha, te pedig adogasd a talyigából! Gyerünk, katonák, az Istenért, a Hazáért, s a Szent Szabadságért! Gyalogosok, az ágyúk mellé, ha felér az ebadta, leszúrjad, levágjad, védd a tüzéreket, védd az ágyút, védd ezt a tetőt, ha megszakadsz is! Huszárok, lóra, irány a bérc, figyeld a kutyát, nehogy oldalba kapjon, ahányat látsz, annyit pusztíts!
Az ellenség megtorpant. Ágyúikat felállították a sötétség leple alatt, de nem találtak jó pozíciót a tüzelésre. A lövedékek vagy a védők fölött suhantak, vagy jóval lennebb a földbe fúródtak. A gyalogosok kezdeti rohama elapadt, a derekasan megsorozott támadók az útszéli fák fedezékében iszkoltak vissza állásaikhoz.
Tuzsonnak ez tetszett is, meg nem is. Igen jólesett a társaság hátát látnia, de ha ennyire szedett-vedett, gyáva brigád lenne az ellenség, a szabadságharc másként alakult volna.
Mintha helyeslően válaszolt volna az ellen, az út két oldalán egy-egy négylovas szekér közeledett, rajta valami csuda szerkezettel. Csupa acél volt az, meg fogaskerék, csörlők és sodronyok, s a földön húztak néhány kötelet maguk után. A lovak sem voltak szabadon, hanem a szekérrúdra egy ék volt szerelve eléjük, a mögött biztonságban voltak a lövedékek elől. Parancsra a csörlők mozgásba léptek, a sodronyokat megrántották és egy hatalmas háló emelkedett fel, három méter magas, húsz méter széles legalább.
Az ágyúk dörögtek, a lövedékek mind célba találtak, de semmi nem történt. A lovak pajzsáról ívesen lepattantak, a háló pedig úgy fogta meg a kartácstüzet, mint a tó a belehajított kavicsot.
A sereg immár, hogy meggyőződött a gépezet működéséről, felsorakoztak mögötte százasával és türelmetlenkedve nógatták a hegyen kifele kaptató, habot túró lovakat.
Tuzson a fogát csikorgatta, efféle ördöngös gépezetet még nem látott, de nem is számít. Meg kell oldania, meg kell védenie állását.
– Golyókat a csőbe! Gyerünk!
“És kezdődött a forgolódás az ágyúk körül. Egyik a túrószacskó forma löveget dugta az ágyutorkába, a másik betolta azt a tömőfával, a harmadik irányzott, a negyedik tartotta az égő kanócot, az ötödik az ágyúagy karikáiba dugott rúddal segített az irányzónak a célba emelni az ágyút. A hatodik lőszert adott ki a lőszerkocsiból, kettő pedig, sőt három is nyakába akasztott bőrtáskában hordta a lőszert az ágyúhoz.”
– Tűz!
A nehéz vasgolyó tökéletes pályát írt le, egyenesen a hálóba csapódott. A csörlők felvisítottak, a kötél engedett, s a golyó úgy pattant vissza, mint egy ittas vendég a gyengéd lökéstől. Tuzson nem hitt a szemének. Dobogott, az állát súrolta, ökleit tördelte, s az ellenség már majdnem a puska lőtávolságán belülre ért. Nagyobb erőre van szüksége, de Gábor Áron rézágyúi nem bírták a nagy terhelést. Még a legjobb minőségű, fúrt csövek sem bírják sokáig a kétszeres adag lőport. Dühösen rácsapott a csőre és kiadta a parancsot.
– Golyóra serétszelencét! Hogy a kartács tovább vigyen, nagyobbat lökjön!
A fő- és altűzművészek egymást túlharsogva adták tovább a parancsot, s a bombászok és tüzérek kérdés nélkül hajtották végre.
– Tűz!
Tuzson egy rövid fohászt intézett Mária boldogasszonyhoz, hogy segítse meg szegény székelyeket. Tudta, hogyha ez nem válik be, a közelharc következik, s legényeik bár erősek és bátrak, hullani fognak, mint fák a döntésnél.
Az ágyúk eldörrentek, istentelen csörömpölés és zaj kíséretében. János látta szeme sarkából, hogy az egyik csövön tízcolos repedés keletkezett. Egy ágyújába került a mutatvány.
A kartácslövedékek úgy röpültek ki a csőből, mint addig soha, a golyó megtolta őket hátulról. A repeszek áthasították a hálót, s mögötte eltalálva az embereket nagy riadalmat keltettek. Tuzson szíve felderült, ahogy meghallotta az egyik lovat fájdalmasan nyeríteni a pajzs mögül. A sörét átvitte a lemezt, mellbe kapta a szegény párát, amaz pedig összerogyott. Társai megrémülve ügetőre fogták a dolgot, s az út belseje fele húztak. A bakon ülő katona elvesztette felettük uralmát, hiába csattogtatta korbácsát. A háló meglazult, s lefeküdt a földre, ahol egy lesben álló csutak alattomosan ketté hasította, mint egy késpenge.
A magyar táborban hatalmas ujjongással dörögtek az ágyuk immár tiszta kartáccsal, s a puskák is csak a parancsra vártak. Az ellenség már előre tört, az ütközet elkerülhetetlen volt.
– Lőj egyet, oszt szuronyokat fel! Védd az ágyút! Ágyúsok, ne pihenjetek, de ügyeljetek a bajtársitokra! Halál rájuk!
Az ágyúk dolgoztak, a puskák eldurrantak, s a kissé megingott, de töretlenül támadó sereget a vitéz katonák kivont kardokkal, szuronyokat feszítve várták. Bár mindenikük várták otthon az asszonyok, gyermekek, szülők, vérük felpezsdült és szívük örömteli ujjongásba kezdett. Katonanép volt ez, s pazarlás kezükbe a puska, mert a kézitusa volt az ő igazi szórakozásuk és szakértelmük. A német már tudta, ideje, hogy az orosz is megtanulja, a székelyt megedzette az élet, a hegyek, a telek, a munka, s megedzette maga az Isten is szent akaratából.

Gábor jó száz lépéssel hátrább várt a szekerész karral. Olykor lőszert pakolt a talyigákba, de amúgy semmi dolga nem akadt. Borzasztóan érezte magát. Hogy ülhetne nyugodtan, míg bajtársai amott halnak tőle néhány lépéssel, küzdenek az ellennel tűzzel és vassal? Mindent hallott, s megértette, hogy az ellenség felért a bércre.
Az oldalán csüngő kardhoz kapott, idegében kikapta, s meglóbálta. A mellette pipázó öreg, ki már igen sok telet élt a katonáskodáshoz, de szíve csak a szabadságharchoz húzta, megszólította:
– Nyughass, legény, mert a háborút nem a kard nyeri.
– Hanem mi, öregapám? – kérdezte meglepetten.
De amaz csak hümmögött és somolygott a bajusza alatt, s nem akart megszólalni, mint akit nagy titok melenget belülről. Miután választ nem kapott, ismét a csata fele nézett. Nagy zaj jött afelől, de sokat nem látott, egy kisebbecske domb eltakarta előle a frontot.
Nem bírta tovább. Övéből kihúzta pisztolyát, melyet még sosem sütött el, s kardját, melyet még sosem szegezett embernek. Lehet, hogy egy háborút nemcsak karddal lehet nyerni, de akkor menjen oda az öreg és magyarázza ezt el a németnek.
Rohanva indult, ügetve haladt, s araszolva érkezett a frontra. Minden lépéssel hűvösebb bizsergés simogatta lábait, s fogta bénító satuba térdét. Olyan erősen szorította össze a fogait, ahogy megtette az utolsó lépéseket, hogy egy fájdalmas pattanással megrepedt az egyik.
Ahogy átbukott a dombon, felsikoltott ijedtében, mikor az egyik rőtszakállú, vadember kinézetű orosz kiszemelte és nekirontott. Bármennyire is szelíd gyerek volt Gábor, az életösztön dolgozott benne. Pisztolyát a támadója mellének szegezte és meghúzta a ravaszt. Semmi. A fegyver, melyet még akkor töltött meg, amikor felvették a seregbe besült, valószínűleg nedves volt a puskapor.
Kétségbeesésében fejbe akarta hajítani az ódon mordállyal a haramiát, de azt is elvétette. Az orosz katona már döfni készült szuronyával, amikor egy bajtársa segítségére sietett és úgy döfte a muszka bordái közé a fegyverét, hogy amaz felborult és meg se nyikkant többet.
– Ne lábatlankodj itt, tacskó! – morogta a katona, miközben kihasználva a pillanatnyi nyugalmat gyorsan megtöltötte pisztolyát, s már rohant is tovább.
Gábor még sosem érzett olyan égető szégyent, mint abban a pillanatban, de mozdulni csak nem mozdult. Ment volna előre, hogy vérrel mossa le, ahogy azt kell, de lábai csak nem vitték. Fogalma sem volt, meddig bámészkodott ott, mint egy mamlasz, de hirtelen egy bő hullám német bukott fel a dombon, s míg az első sor szuronyokkal hadonászva tartotta távol a védőket, a második és harmadik sor töltött fegyverekkel a tömegbe lőtt.
A fiatal szekerész nem értette, miért ordít fel tucatnyi férfi egyszerre. Ő úgy érezte, mintha egy szakadék mart volna a vállába, s meglepetten kóstálta, hogy lábai megfordítják és hordják a testét az egyetlen biztos helyre, hol lelke megnyugszik, a lovakhoz.
Ahogy eltávolodott az ütközettől, s a hangok elhalkultak, saját, sípoló lihegése egyre erősebb lett, s remegése úgy megerősödött, hogy imbolyogva lépett, mint a részeg. A lovak kíváncsian prüszköltek, ahogy térdre roskadt mellettük és öklendezni kezdett. Kezeivel próbált támaszkodni, de jobb vállába ismét beleszúrt valami, s karja megcsuklott. Oldalára esve a nyilallás még erősebb lett. Kitapogatta a nedves foltot, megnézte, megállapította, hogy piros, s így, apránként összerakta, meglőtték. Teste annyira megbolondult ettől, hogy nem is érezte sajátjának, olybá tűnt, mintha madzagokon próbálna rángatni egy madárijesztőt.
Tán meg sem tört volna ez a gonosz tünemény, ha egy szenvtelen nyerítés magához nem téríti. Feltápászkodott, hogy megnézze, melyik haramia röhög rajta.
– Alma, te lókötő, te röhögsz, az én nyomorúságomon?
Válaszképpen ismét szemberöhögte a kis pej, csücsörítette ajkait és mutatta fogait, szemeit pedig lenézően rászegezte. Sosem dühödött még fel egy állatra, de abban a pillanatban, majd szétvetette a méreg. Felugrott, hogy öklével rásózzon egy isteneset a szenvtelen kancájára, de amaz félretáncolt, ő pedig elesett.
– Ha van erőd pörölni, hát jer, pörölj az ellennel! – hallotta, ahogy arccal a fűben feküdt.
Felkapta a fejét és a hang forrását kereste, de nem talált egyetlen árva lelket sem maga körül. Az elméje a bolondját járatja vele bizonyára. Épp feltápászkodni készült, amikor Alma úgy a farába harapott, hogy ismét orra bükött.
– Mit művelsz, anyaszomorító barma? – rikkantotta.
Válasz nem érkezett, de az a lenéző, gunyoros pillantás beszédesebb volt minden szónál.
– Mit akarsz tőlem, Alma? Azóta kötözködsz velem, mióta gazdád meglőtték Moldvában. Tán engem hibáztatsz érette?
A kanca most nem röhögött. Lehajtotta fejét, billegette oldalra, patájával a földet kaparta. Gábor nem értette, mit akar a jószág, de nem is volt ideje gondolkodni rajta. Mögötte az ordítások megszaporodtak, az ágyúk elhallgattak. Ahogy odakapta a fejét meglátta bajtársait, ahogy hátrálnak, próbálnak összetartani a visszavonulásban, ahogy az ellen hullámai legyűrik őket. A szekerész kar ijedten kereste a menedéket.
Gábor is indult volna, de Alma ismét zubbonyába harapott és visszarántotta. Idegesen kaparta a földet, s lehajtott fejét billegette a háta irányába.
– Te azt akarod, hogy megüljelek. – suttogta tágra nyílt szemekkel.
A ló halkan nyerített egyetértése jeléül. A legény sem habozott sokat, felugrott a kancára és kihúzta kardját. Se nyereg, se kantár nem volt rajta, mégis olyan biztosan ült rajta, mintha odaforrasztották volna. Megvillogtatta kardját, megugratta hátasát és nekivágtázott a rögtönzött karámként szolgáló kötélnek, az egész ménes utána. Egyetlen suhintással elmetszette, s mögötte két tucatnyi tüzes jószággal vágtázott a szekerészek fele.
– Gyerünk bajtársak, ne fussatok! Elő a karddal, elő a virtussal! Hát nem vagytok ti is katonák?
A menekülők megtorpantak, s pironkodva a pillanatnyi gyávaság bűnétől kardot rántottak. A lovak, Gábor vezetésével melléjük ügettek, s ki csak tudott felkapott valamelyik hátára. A rögtönzött lovasosztag táncolt, s ugyanaz a tűz szórta a szikrákat ember és állat szeméből egyaránt.
– Roham! – kiáltotta az ifjú szekerész, s az egész kar zengette utána.
A csatározás a hatalmas, mennydörgésszerű kiáltástól megbénult. Úgy az orosz, a német, mint a székely megszeppent, s harcot felejtve a hang irányába fordult. A védők elfehéredve ugrottak félre a dübörgő lovasroham elől. Többen esküdtek a csata után, hogy minden egyes vitéz tűzben égett, s csillagporral volt beszórva, Csaba királyfi ösvényének porával, jeléül, hogy népe megsegítésére leküldte leventéit.
Mint egy szökőár, úgy söpörték el az ellent. A lovak töretlenül vágtáztak a töménytelen szurony között, szügyüket faltörő kosként használva löktek fel mindenkit, aki az útjukban állt, s úgy haraptak, hogy a legveszedelmesebb véreb is elbujdokolt volna szégyenében. A legények, kik közül sokan még kardjukat ki se rántották hüvelyükből eddig a szent napig, úgy kaszaboltak jobbra és balra egyaránt, hogy a veterán huszárok szája is tátva maradt volna.
A gyalogosok sem voltak restek. Hamar magukhoz tértek a pillanatnyi ámulatból, a lovak után eredtek, s lekaszaboltak mindenkit, aki megmenekült az első hullám rohamából. Úgy űzték el az ellent az ágyuktól, ahogy az egereket kergeti el a hazatérő macska a kinnfelejtett elemózsiáról.
Visszafoglalták az állások és az ágyúk ismét zenélni kezdtek. Az ellenség visszaszorult a domb aljára. De az öröm nem tartott soká. Sok volt a mozdulatlan, magyar egyenruha a földön. Túl sok. Marcona nép volt ez a székely, s szívest örömest masírozott a halálba, ha a becsület úgy kívánta, de az elhullottaknak mind volt anyja. Egy anya hulló könnye pedig nagyobbat sújt, mint tojásnyi jég verése.

Béla bá nyugodt ember volt, s ördögien jó mesterlövész. Huzagolt, kamrás puskája, melyet egy osztráktól zsákmányolt, még az ő keze által is átesett néhány átalakításon, s így olyan veszedelmes fegyverré vált, mint a gazdája. Erről a hegyen felfele nyomuló kisebb osztagok is meggyőződhettek.
A szabvány puskák, bár elméletileg majd két nyíllövésre elvittek, fél nyíllövés után a golyó már fabatkát sem ért, pontosan pedig egy kőhajításnyi távolságra lőttek csak. Béla bá puskája ötszáz lépésre is célba talált az ő kezében, s mivel maga öntötte szokatlanul nehéz golyóit, kárt is okozott jócskán.
A hajnalhasadás óta alig pihent az ördöngös fegyver. Nyugodtan, pipázgatva sétáltak az erdőbe, s ha ellen volt a közelben Avar halkan morgott, majd mutatta az irányt. Ha tehették, mögéjük kerültek jó négyszáz lépésre. Onnan már csak kacsalövészet volt. Béla bá lőtt, egy ellenséggel kevesebb. A zavart banda mire kiderítette, honnét jöttek a lövések, négy-öt katonával kurtábban vette üldözőbe. Az öreg nyugodt sétában töltötte újra fegyverét, megfordult, s lőtt. Rezzenéstelenül hagyta figyelmen kívül a durranásokat. Távolról nem találtak, mire utolérték meg úgy remegtek a fáradtságtól, meg a félelemtől, hogy még rosszabbul céloztak, mint azelőtt.
Avar egyik alkalommal igen elkezdett morogni.
– No. – mondta Béla bá.
Pipájából tenyerébe szórta a parazsat, másik kezével belecsapott, eldörzsölte, nehogy felgyúljon az erdő. Ment az öreg medve után, mert bár mindketten úgy ismerték ezeket az erdőket, mint a tenyerüket, azért a lelkes állat szimata, s füle többet ért mindennél. Avar egy beföldesedett sziklára kaptatott fel, s a tetején leült. Béla bá szemügyre vette a hegyen felfele kaptató századot. Nem habozott, úgyis felesleges.
Durr. Riadalom. Durr. Felderítők rajzanak ki. Durr. Fele se tér vissza, de észrevették. Elindult a hosszú hajsza. Béla bá komótosan sétált és töltött, mikor megvolt mindennel hátrafordult és lőtt. Sosem tévedt a golyója, de egyszerűen túl sokan voltak. Mire száz lépés távolságra beérték, az öreg abbahagyta a lövöldözést. Megolvasta az ellent. A kilencvenhárom emberből ötvennégy maradt. Még mindig erőst sok. Csak igaza volt Tibor tatának, az íj előrébbvaló a puskánál, de immár így hozta a sors. Megbújt egy földkupac mögött, s tarsolyából füveket vett elő. Erről is Tibor tata jutott eszébe, ki mindig azt mondta neki, hogy a tarsoly előrébbvaló az erszénynél. A régi, mi bevált, mindig előrevalóbb az újnál.
Kilenc különböző kötegből húzott ki szálakat, leveleket, vékony gyökereket, s a markába gumóvá gyúrta. Bekapta, jól összerágta, a pépet tenyerébe köpte, s ujjával egy borsószemnyit felkent a foghúsára, a maradékot Avar ínyére.
– No, koma, tán ennyi jutott. – morogta társának az öreg, míg várta a füvek hatását. – Már van tán egy tucat golyó a hátamban, most es éreztem vagy négyet. Benned es tán több van, mint egy lőszertáskában. Ej, komám, mi ejsze ma meghalunk, de Isten és a Csíksomlyói Nagyboldogasszony úgy segéljen, viszünk szolgának annyi nyomorultat, hogy csak győzzék őket iktatni a túlvilágon.
A medve már mély, hörgésszerű morgásba kezdett, s szeme bevizenyősödött. Béla bá is kihevült, mintha halálos lázban égne. Szemét vörös köd markolta két oldalról, de a csőlátása olyan éles volt, mint a sasé, a világ pedig olyan lomhává tunyult, mint egy kiadós vasárnapi ebéd után.
Puskáját a kőnek támasztotta, s Avar derekán átvetett nyeregtáskából előszedte a felszerelését. Két kést tűzött övébe, egy kicsit és egy parasztkést, amit még apjától örökölt. Kitudja, az is honnét szerezte ezt a különös fegyvert. Utoljára tizenhárom, másfél arasz hosszú, egy arasz széles, mind a négy csücskén kiélezett lapos vaskeresztet markolt fel, s rákacsintva társára az ellenség fele indult.
– Azért, nem mind, mi régi, veszett el, koma.
Ahogy kifordult a kő mögül jobbik fele hatalmasat bődült. Az összes maradék katona oda nézett és reá szegezte a puskáját. Béla bának tömény ideje maradt gondolkodni. Olyan lassú volt az idő, ő pedig annyira gyors, hogy úgy érezte, elnáspángolhatná az összes nyámnyilát, s két anyámasszony katonája között még egy pipára is lenne ideje. Kiszemelte azokat, kik puskát emeltek, s szemükön látszott, be van töltve a golyó. Tizenkilencen voltak. Ismét kiszűrte a magabiztosabbját, s elvetette a tizenhárom keresztet. Mindenik eldobott kereszt acélpillagóként evezett a levegőben, töretlenül repülve a céljaik fele. Kirántotta paraszkését és rohant az eldobott fegyverei után, a majdhogynem mozdulatlanná dermedt ellenség fele. Annyira közel ért az utolsóhoz, hogy el tudta olvasni, mit rótt bele valamelyik őse a családi özvegycsinálókba. “Az Istennel ne csúfságolj, mert jorgalmas. A székellyel úgyszint, mert elküld hezzá.” Elmosolyodott ezen a góbéságon, hogy az öreg katona hogyan próbált egy kis jómodort oltani azokba, kik a fegyver szerencsétlenebb végére kerültek.
Az összes kereszt talált, de előtte egy puska eldörrent. Béla bá tudta, hogy a bal vállába kapta a golyóbist, s igyekezett megjegyezni, hogy majd ne feledje el kipiszkálni. Beugrott a tömeg közepébe, a szuronyerdő legmélyére, s ha nem tanították volna tiszteletre fiatalkorában, bíz elnevette volna magát az ellenség szerencsétlenségén. Nem tagadta, erősen utálta a sógorokat, muszkákat egyaránt, ezért nem ölt. Csonkított. Ujjak repültek, egész alkarok, szemeket lökött be, inakat vágott el térd mögött, csípőben, karban.
A szuronyok próbálták lekövetni, de vígan kikerülte őket, s egy-egy ördögien pontos és gonosz vágás után már nem kellett aggódnia miattuk.
Mindeközben Avar kegyesebb volt. A külső gyűrűből választott magának ellenfelet, s nem húzta az időt. Vagy hatalmas mancsának suhintásával tört koponyát, tekert ki nyakat, vagy épp hatalmas szájával marcangolt szét ütőereket. Bár néhány szurony bemászott a bőre alá, olyan bravúros ügyességgel bujkált közöttük, vagy épp csapta félre a nekiszegezett fegyvert, hogy komoly sérülést nem szenvedett.
Szerencsétlen németek nem tudhatták mi történik. Belülről ember, kívülről állat pusztította őket, s mindkettő olyan boszorkányos gyorsasággal mozgott, hogy egyikük sem tudta lekövetni szeme mozgásával. A nagy riadalom sem segített, de hát hogyne lett volna? Egyetlen öregember rontott be közéjük, s már legalább húsz bajtársuk fekszik a földön üvöltve a fájdalomtól, a hátukban meg legalább tíz szerencsétlent némított el a fenevad. Aki felfogta, mi történik, az keresztet vetett, néhányan még pöktek is a négy égtáj fele, miközben szuronyukkal piszkálódtak az öreg, vagy épp a medve fele.
Tán másként alakult volna, de a szer a szokásos módon hirtelen és rohamosan vesztette el a hatását. Béla bá még épp füttyentett egyet, megfordult és kiszaladt a tömegből. Egy pisztoly durrant, s érezte, ahogy a derekának csigolyáján megakad a lövedék, s pokoli égési fájdalmat szít. Avar úgyszintén kihátrált a csatából. Mindkettejüknek sípolt a tüdeje, mint egy orgona, s szívük ökördobként döngött. Szemük vérben forgott, szájuk rózsaszín habot túrt. Avar bundája eltakarta, de az öreg ingét foltokban vér itatta át, de nem a kapott sebektől. Saját izmai tépték széjjel magukat a hatalmas megerőltetésben, s koponyájuk is hasonló sorsra jutott, mert kezdődött a hasogató lüktetés.
Avar azonban nem volt akármilyen jószág. Miközben a parancsnok németül ordított, az ő éles füle és orra befogta a halovány jelet. Béla bá már készen kapta a jelentést, mint egy összeszedett levélben, s bármennyire nyugodt ember volt, megfutott a vére. Az ellenség délről kerül hatalmas számokban, Lázárfalva felől, s menten hátba kapja a védőket! De hát nincs ahonnan tudják ezek az efféle apró utakat! Tán csak nem találtak egy teremtett lelket, ki a hazáját elárulja?
Irtózatos haragra gerjedt az öreg, s már rontva a rászegeződő, töltött puskáknak, gondolatban adta a parancsot jobbik felének, hogy rohanjon a táborba és figyelmeztesse a többieket. De válasz nem érkezett, csak Avar hatalmas testével és félrelökte a rohamozó Béla bát. Nyögve gurult a földön, s hallotta a lobbanó puskaport, a dühödt medve üvöltését. Már futva nézett vissza, s küldött végső búcsút társának, ki siheder kora óta vigyázott rá, akár tulajdon bocsára, aki felnevelt egy árva, kóbor székely legényt. Béla bá sokat kapott már életében. Törtek rajta fustélyt, késelték, lőtték, kínozták, csúfságoltak véle, elvették mindenét, többször is, de a kérges szíve meg nem ingott még csecsszopó korában sem. Kegyetlenül égették szemét az első könnycseppek, amit életében ejtett, ahogy a vadul tomboló Avart megtöltik a puskagolyók és felnyársalják a szuronyok.
Futott Béla bá, ahogy vén lábai vitték, de minden egyes sebet érzett, mit barátja kapott, s bármennyire is távol került hallotta, ahogy a hatalmas test egy utolsó, fájdalmas hördüléssel összeesett. Sosem érzett még olyan hideget és csendet magában, mint abban a pillanatban. Megállt a szíve és megfagyott a vére, de lábai még vitték, az utolsó kívánsága szerint.
Nem hallott és nem látott, nem gondolkodott és már nem is élt. Ahogy kibükött az erdőből Tuzson falfehér, ijedt színe előtt találta magát. Megmozdult a szája, s mondott valamit, de nem hallotta. Amint bevégezte, mit megkívánt tőle a kötelesség, úgy csuklott össze, mint egy bábu, minek elvágták köteleit. Sietős volt lelkének dolga, rohant társa után, hogy együtt mehessenek Szent Péter színe elé, hisz úgy egészek.

– Visszavonulás! Mentsétek, ami menthető! Ágyúkat, s mindent, ami nem mozdítható tönkretenni,felgyújtani! Visszavonulunk Tusnádra. – kiáltotta Tuzson.
Katonaember volt, s bár szíven ütötte a vereség, már a következő terven agyalt, hogy mit tehetnek, miután Tusnád mellett egyesülnek Gál Sándor embereivel. De az öreg Béla bá arca nem hagyta nyugodni. Minden férfinek meg kell cselekednie, mit kíván tőle a haza, de ez az öreg székely többet tett, mint ami emberre kiróható. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de ilyen kegyetlenség nem lehet az ő műve. Hívő ember volt, mégsem imádkozott. Most azonban egy hosszú fohászt ajánlott Jézus úr kezeibe, hogy amennyiben teheti, vessen kivételesen puha dunyhát az öreg Béla bának, s ha a baromnak nincs is lelke, eressze melléje a medvéjét is.

(Illusztráció: Jakub Rozalski)

Margit azt hitte, hogy megvakult, mert amikor magához tért semmit sem látott. Mindene fájt, ahogy a kemény kőpadlón feküdt a fennvaló tudja mióta, csontjait átjárta a hideg. Feltápászkodott és tapogatózni kezdett. Ugyanazok a nyers kőfalak fogadták három oldalon, míg a negyediken egy faajtó törte meg az egyhangúságot. Semmi sem volt a kőzárkában, még nedvesség sem. Hideg, száraz börtön.
Igyekezett visszagondolni, mi történt vele. Már össze volt csomagolva és indulni készült, mikor… amikor minden elsötétült. Többre nem emlékezett. Felfogta, hogy valaki elrabolta, s tömlöcbe vetette, de arról fogalma sem volt, ki lehet az. Leült, magához ölelte a térdét és hátát a falnak vetve várt. Mást nem tehetett.
A csend és a magány a bolondját járatta vele. Folyamatosan hangokat vélt hallani, de mire odafigyelt volna, eltűntek. Fénycsóvák röpdöstek, melyek mintha egyenesen a fején suhantak volna át. Bogarakat érzett végigszaladni a bőrén, de ha odakapott, hogy leseperje nem talált semmit. Az éhség és szomjúság azonban valóságos volt, s időérzékét csakis ezeknek súlyosbodásához tudta kötni.
Nem tudta mire vélni a földrengést, azt hitte újabb érzéki csalódás szomorítja sötét létét. Egész addig így hitte, mígnem az ajtó alatt vöröses fénycsóvák nem kezdtek nyúlkálni feléje, mint megannyi lángtengeri szörnyeteg csápja.
Léptek nem hallatszottak, sem szuszogás, csak a fémkulcs kereső hegye a zár fémes lapján. Mennydörgésnek hatott a csattanás, ahogy elfordult a kilincs és kinyílt az ajtó, s Nap volt a három gyertyának mindenik lángja egyenként. Margit hunyorított és eltakarta szemét.
– Jöjjön, felséged, a vacsora tálalva.
Ahogy szeme hozzászokott kissé a fényhez, a férfira nézett. Elképedt. Azt hitte, egy táltost lát. Amikor leánygyermek volt, borzasztó betegség tizedelte a királyi ménest, s apjának kedvenc lovai is nyavalyások voltak már. Se az udvari orvos, se a lovászmester hasonlót sem látott, hát apja elküldött a messze földön híres táltos után. Érkezett is amaz, egy patracos lovon, egy nyűtt bőrátalvetővel, semmi többel. Ahogy a szem reápillantott, még akár tovább is siklódhatott volna, gondolva, csak egy egyszerű parasztember. De aki vette a fáradságot, hogy egy kicsit megpihentesse rajta szeme látását, elernyessze szemének felszínes, kereső természetét az meglátta, micsoda hatalmasság áll előtte. Pontosan úgy beszélt, járt, cselekedett, mint más, de ereje és világossága olyan volt, mint egy napfénnyel színültig megtöltött cseber, mely minden lépésénél kilöttyent és reáloccsant a körülötte állókra.
Egy megfoghatatlan többlet volt az az ember, kinek homlokának bőre alá be volt vésve az isteni küldetés, s aki megnézte, láthatta, hogy dudorodik alóla.
A táltos pedig, kinek neve Venczel volt, ahogy belépett tejet kért, egy fehér kanca tejét. Azt pedig neki megadták. Aztán, megmondta, mielőtt az apja mondhatta volna, hogy beteg a ménes, azt ő meg fogja gyógyítani, de annak ára lesz, mert a betegség démonát nem fogja tudni ott helyben megsemmisíteni. Emberbe kell szálljon előbb, hogy elpusztítsa.
Hát válasszon a szolgák közül, jött a válasz, de a táltos csak a fejét rázta. Reá mutatott, a lányára, mondván, a betegség ördöge őbele fog szállni, mert ártani akar, mennél nagyobbat. Margit nem sokat értett még akkor, karon ülő kislány volt, de emlékezett, hogy aznap éjjel irtózatos láz égette össze, s csontjait szuvak ették, s az a gyönyörű, istenadta ember napfénnyel teli csebrét az utolsó cseppig belé kellett öntse, hogy élete lángja ki ne oltódjék.
Olyan volt ez a hatalmas ember is, mint az a Venczel gyermekkorából. Izmai akár a bikáé, csontjai, mint a kőszikla, haja, bajusza, szakálla hollófekete, s szeme, mint a kökény. Arca is olyan erős, mintha eleven márványból faragta volna egy távoli földről érkezett mesebeli mester, kinek munkája angyalibb volt a Jóisten teremtményeinél. Durva vászonból szőtt inge, bőr gatyája, puhaszárú csizmája és arannyal kivert öve volt. De azon mi csuda lógott! Szablyája, bár küllemre egyszerűnek tűnt, táncolt hüvelyében, mint a zabolátlan mén, kit megülni ábránd. Kése nagy volt és gonosz, az a fajta, ki vágyik, hogy szívbe mártsák, s gyilkost csinál a gyengekezűből. Díszes veretekkel sújtott szíjak lógtak róla, majd egy tucat, mégis legfényesebben a csanak ragyogott. Tán csillagfényből volt, tudni nem lehetett, de semmi földi anyaghoz nem hasonlított.
Igencsak hasonlított Venczelre valóban, de az a cseber, ami a táltosban napfénnyel volt telve, az ebben a férfiban csupa ezüstösen csillogó holdfény volt, hideg és romboló, az a fajta, mi elseper mindent, hogy helyet csináljon a teremtésnek.
Margit, akár a gyermek, ki csodálatosan nagy méltóságot lát, elámult, s egy pillanatra meg is feledkezett, hogy milyen helyzetben van. Hamar összeszedte magát, s leggőgösebb arcát felöltve sziszegte:
– Elrabolsz, tömlöcbe vetsz és most vacsorázni hívsz?
– Bár rendeletemre hozták ide, ki ily méltatlanul bánt felségeddel már meglakolt bűneiért. Jöjjön, kegyelmességed.
Félreállt, hogy kiengedje a lányt. Amaz gyanakodva osont, hátat nem fordítva, szemét le nem véve az igéző tekintetről. A férfi elindult, mutatta az utat. Hasonló kamrák mellett mentek el, néma volt mind, s hosszú kőlépcsőn emelkedtek. Ahogy kinyitotta a kivezető utat, sötéthez és a gyertyalánghoz szokott szeme majd kiégett.
– Ne lépjen ki még, szokja a szeme. – intette a férfi.
Hosszú percekig hunyorított, míg bizonyossággal ki mert lépni a fényre, s bármennyire is türtőztette magát, felsikkantott. Egy fallal körülvett kastély udvarán állt, amely úgy csillogott, mint az arany. Csillogtak a falak, csillogott a kövek közt a habarcs, de még a por a földön is úgy ragyogott, mint egy hatalmas, napsütötte kincseskamra.
– Üdvözlöm az új otthonában, felség, az Aranypalota rendelkezésére áll.
Hagyta még, hogy a lányka gyönyörködjön a látványban, aztán elindult az égig érő tornyokban csúcsosodó épület fele. Vastag falai, lőrései, bástyái, öregtornya sokkal inkább egy erődítmény küllemét kölcsönözték neki, melyet a Napbaöltözött királyfi építtetett egykoron. Ahogy átvágtak az udvaron egy istálló mellett is elhaladtak. Margit nem bírta türtőztetni magát és belesett. A hosszú csarnokban két sorba voltak bekötve a jószágok egymásnak háttal. A jobb oldalon csupa arany-, ezüst-, s lángszín paripa ropogtatta a frissen izzított parazsat, s vályújukban friss harmat várta, hogy vele oltsák szomjuk. Nekik háttal, a bal oldalon szárnyas gyíkok, borzadalmasak álltak. Volt ott szőrös, csupasz, pikkelyes, csontos, tollas, s mindenik előtt tojásnyi jégből rakott kazal, s mellettük ónos esővel teli vályú.
A palota ajtóján belépve pompás tárnák várták, magasak, faragott oszlopokkal, szobrokkal, páncélokkal, faliszőnyegekkel és fegyverekkel ékesítettek, hosszúak és labirintusszerűen bonyolultak. Tán tíz percbe is beletelt, mire az ebédlőbe értek. Margit elég lakomán részt vett már életében, de ilyet még nem látott. A kígyószerűen tekergő, hosszú asztal roskadozott az ételektől. Hal, vad, mi jó falat, s mi szem-szájnak ingere mind ott várta őt és a férfit. Az asztalfő mellett egy vénséges, nyurga lakáj állt, s bár a kor elhaladt feledte, szeme akár a sólyomé, borostyános fénnyel izzó, lába pedig, mint a karvalyé.
A szolga kihúzta a széket Margitnak, s semmibe vette barátságtalan pillantásait. A férfi az asztal másik végére ült és áldást mondott:
– A Teremtő Isten rendelte étel és ital szolgáljon egészségünkre, hogy erőt merítve belőle, szolgálhassuk a Teremtő Istent. Jó étvágyat.
Nekilátott. Csanakjába bort töltött, húst pakolt tányérjába, s késével falatozni kezdett. Halkan evett, mértékletesen harapott és nem nézett fel közben. A lakáj készenlétben az asztal mellett állt. Margit csak nézett maga elé, s borzasztó dühös volt tudatlanságától.
– Elég legyen ebből! – ugrott fel, s lesepert egy tányér sültet az asztalról. – Ki vagy és mit akarsz? Hol vagyok? Miért raboltál el? Mi lesz a sorsom? Válaszolj, te haramia!
A mélységes csendben felindult lihegése betöltötte a termet. Kissé meg is szégyellte magát, hogy ennyire elvesztette hidegvérét, kimutatta indulatát, s ezáltal gyengeségét. A férfi nyugodtan lenyelte a falatot, leöblítette egy kis borral és a lány szemébe nézett. Amaz egyből elgyengült, lelke majdhogynem megjuhászodott a kökényfekete szemektől.
– Nevem Bogod, a Hétfejű, s a királyságomban vagyunk, az Aranyszűrön, annak is a közepében, az Aranypalotában. Azért raboltattam el, felséged, hogy egy szívességet kérjek, keveset az idejéből, egész pontosan három hónapot. Sorsa pedig töretlenül az Ön kezében van.
Margit nem talált szavakat. Nem tudta eldönteni, hogy ő bolondult meg, vagy ez a férfi. A hétfejű? Tán csak nem azt akarja mondani, hogy ő a rettenetes hétfejű sárkány, kivel a gyerekeket jesztegetik, ki megölt számtalan hőst, a borzalmas, a gyilkos? Meg mi ez a szívesség dolog? Hát nem fogoly?
Látva, hogy a lány semmit nem ért, magyarázni kezdett:
– Tudja, felséged, a legendák gyakran becsapósak. Nekünk, sárkányoknak sincs több fejünk, mint bárki másnak, ez csak a rang, a hatalmunk jelképe. Nálunk az uralkodó jog nem öröklött, hanem szerzett, az erősebb jogán. Aranyszűrnek pedig én vagyok az ura menten harminc esztendeje. Ami pedig elrablását illeti, felség, nem volt választásom, mert önnön akaratából nem jött volna. Arra kérem, töltsön el velem három hónapot, utána pedig busás ajándékokkal megrakodva hazaküldöm atyjához díszes kísérettel, egy békeszerződéssel és házasodási szándékommal.
Margit végighallgatta, de a végén leesett az álla. Megrökönyödve nevette el magát, s hahotázása szűnni nem akaró görccsé torzult. Hasát fogta, s vonaglott, de amint könnyes szemmel rápillantott a türelmesen várakozó Bogodra, s a rezzenéstelen lakájra, egyből elmúlt nevethetnéke.
– Komolyan beszélsz…
A sárkány bólintott, csanakjába ismét bort töltött, s a távolba révedőn, mintegy magának mondotta:
– Azt mondják, a Teremtő Isten mindenkinek ád egy feladatot, amit tennie kell. Nektek, embereknek, feladatotok, hogy építsetek, hogy gyarapítsátok az Öregisten javait a földön. Nekünk sárkányoknak a Jóságos Isten pusztító erőt ádott, ez tagadhatatlan. De népem eltévelyedett. Nem érti, hogy a pusztításnak helye és ideje van, szerepe, Istenadta jogosultsága. Mert pusztulással kezdődik és végződik a teremtés. Soká éltem hűen természetemhez, de… – itt megállt és egy pillanatig nagyon öregnek tűnt – elfáradtam. Belefáradtam, hogy én legyek, aki nem jó, a fellegajtó nyitogató, ki teszi a dolgát és mégis, csak a botvége és az ostor szíja a jutalma. Olyan ez, mint a színházban, ha te vagy a gonosztevő. Ha kedvére teszel szerepednek, mindenki gyűlölni fog, ha pedig nem, hát összeomlik az egész darab. Miért nekem kell rossznak lennem? Hogy ti jók lehessetek? Nem vagytok különbek nálunk, hát leszek én a jó, s lép majd más a helyemre.
Margit fehér volt, mint a fal, szája vonallá szűkült, s a sírógörcs kerülgette. Minden erejét össze kellett szedje, hogy türtőztesse magát, de így is csak egy fojtott sziszegést tudott kipréselni magából:
– Undorító fattyú, ami vagy… méreg minden mondatod. Egy szavad sem hiszem!
Bogod ismét csak bólintott. Megköszönte a táplálékot, felállt az asztaltól és ezzel zárta a beszélgetést:
– Későre jár már az induláshoz, felség. Háljon meg itt, s holnap reggel, ha továbbra is hajthatatlan, befogatok négy lovat és díszes kísérettel küldöm haza, egy véka gyöngy kárpótlással az okozott kellemetlenségért. Én visszavonulok kamrámba, kívánok kegyednek nyugodalmas jó éjszakát. Hamu elvezeti lakosztályába.
Minden további magyarázat nélkül megfordult és otthagyta a lányt.

Hamu némán és méltóságteljes lassúsággal vezette Margitot fel a toronyba, hol lakosztályát berendezték. Idegtépő lassúsággal. Kezdte úgy érezni, hogy itt minden úgy van kitalálva, hogy neki az idegeire menjen. A véget nem érő csigalépcső monotóniáját kénytelen volt megtörni.
– Te egy lüdérc vagy, ugye? Hogyhogy egy magadfajta szörnyeteg itt nyal segget, ahelyett, hogy asszonyokat nyomorgatna?
– Ez egy hosszú történet, felség, nem hiszem, hogy örömére szolgálna egy királykisasszonynak.
– Ez a végtelen lépcsősor sincs kedvemre. – morogta. – Beszélj, ha szólnak hozzád, szolga!
– Ahogy óhajtja, felség. – válaszolt rezzenéstelenül Hamu. – Ez az öreg lüdérc sem volt mindig vén. Ahogy kegyed fogalmazott, asszonyokat nyomorgattam, ahogy azt a magamfajtáknak kell. Mindezt addig, míg egy tisztes özvegyasszony képében megismertem a feleségem.
– Ne röhögtess. A fattyak és a szent házasság?
– Mint képzelheti, az egyház nem adta áldását. Nem is kértük. Én az elveszettnek hitt férje képében férkőztem közel hozzá, de Ilona egyből átlátott az álcámon. Ahelyett, hogy segítségért kiabált volna, csak annyit mondott: “A nyomorúság nem válogat. Kend is magányos. Jöjjön, melegedjék a tűz mellett.” S tüze megmelegítette a szívemet is. Két gyönyörű évet töltöttünk együtt. Én, a megkerült férj, visszatértem a faluba és tisztes életet éltem.
Margit hisszegett és elfordult, jelezve, hogy nem kíván többet hallani az ügyről, de Hamu folytatta.
– Gyerekünk is született. Egy gyönyörű leány, Ünő. De aztán egy napon előkerült az igazi férj. A falu rájött a csínyre. Elfogtak bennünket. Ilonát megégették, miután a helybenítélő bíróság boszorkánynak kiáltotta. A lányunkat megitatták. Engem kiheréltek és félholtra verve bedobtak egy gödörbe.
– Megérdemelted. – kiáltotta dühösen Margit. – Megrontottál egy szerencsétlen asszonyt és fattyat nemzettél neki!
– Én is ezt hittem, felség. Mai napig is hiszem. De Bogod úr megmentette az életem, felápolt és segítségem kérte. Én pedig neki ajánlottam, mi nyomorult életemből maradt. Megérkeztünk. A szobája, felség.
Margit félrelökte az öreg lüdércet, s mielőtt arcába csapta volna az ajtót még hozzávágta:
– Elegem van belőletek, hasított nyelvű, csúszómászó fattyakból és az álnok hazugságaitokból! Holnap hajnalban, ha kell az ablakon keresztül szököm meg!
A csukott ajtó mögül még hallotta:
– Nem lesz rá szükség, felség, a lovak várni fogják.

Margit szemügyre sem vette a pompás lakosztályt, hanem egyenesen az ágyhoz rohant, hasra vágta magát, s a párnát az arcára szorítva üvöltött kínjában. Percekig váltakoztak a zokogórohamok és a fájdalmas kiáltások, míg sikerült lenyugodnia annyira, hogy gondolatai fonalát ismét kézbe vegye.
Eme néhány rövid perc alatt mindent átélt a kétségbeeséstől a keserűségen át a fortyogó dühig. Anyjának emlékét hívta segítségül, azt a szelíd árnyat, ami karonülő korából reámaradt. Átkozottul távolinak tűnt és valótlannak, mégis abban a helyzetben ez volt mindene.
Három éves sem volt, mikor egy szörnyeteg elragadta az anyját, s onnantól élete magány volt, ugar és túlélés a néhanapján koncul odavetett törődésfalatokon. Az udvari pompa mögött kevés szeretet lakozik.
Fogalma sem volt honnan tört rá az acélos elhatározás, de megragadta és nem engedte többet. Megteszi. Ha beleszakad is, ha meghasad a szíve, ha a pokol tüze is emészti el közben, de véghez viszi tervét. Ennyivel tartozik magának, az anyjának és a könyörtelen, igazságtalan világnak.

Másnap reggel valóban az udvaron várta az aranyhintó, benne négy tüzes, aranyszőrű paripa, tizenhét felnyergelt, páncélos garabonciás kíséretképpen. Mellettük ott állt Bogod, s Hamu, márványtekintetükkel várva a döntést. Margit összeszorította a száját és kimondta az elmúlt éjjel gyakorolt mondatot:
– Maradok, egyetlen feltétellel. Mikor elraboltatok, éppen utazni készültem. Szobámban maradt az utazóládám, benne személyes holmiimmal. Azt hozzátok el, s maradok.
– Felség, a Vörös király birodalma messze van, egy hét mire visszaér kegyed ládája.
Margittal pördült egyet a világ, de belekapaszkodott abba az acélos elhatározásba, mit tegnap zsákmányolt.
– Hát legyen.
Elrohant és bezárkózott a szobájába.

Se ebédre, se vacsorára nem mutatkozott, s ajtója elé lerakott tálcákat is érintetlenül hagyta. Csak feküdt ágyán és a plafont nézte, időnként sírt, elaludt egy órácskára, majd kezdte elölről. Úgy érezte, lassú mártírhalált hal éppen.
Tán így is maradt volna az idők végezetéig, ha egy mennydörgés halálra nem rémíti. De nem akármilyen mennydörgés volt az. A füle megsajdult, s meg volt győződve, hogy hallotta a palotát megrepedni a remegéstől. Az ablakhoz rohant és elfehéredett attól a gomolygó, a teljes látóhatárt befedő, majd a földig lógó fekete fellegóceántól, ami szökőárként közeledett. Sosem látott még ilyet, s azt hitte, a világ vége közeledik, az a fajta, ami után még nem akad két nap.
Hamu törte be ajtót, azzal az idegesítő, semmitmondó kőarcával.
– Engedelmét kérem, felség.
Azzal felkapta a lányt a karjaiba, s szélsebesen elindult vele lefele a lépcsőn. Amannak ellenkezni se jutott eszébe, csak kapaszkodott félelmében a cingár öregemberbe.
– Mi történik? – nyögte.
– Megtámadtak, felség. Bogod gazdám említette, ha jól emlékszem, hogy a sárkányok birodalmában az erősebb jogán osztják az uradalmat. Valaki úgy érezte, elég erős a feladathoz, hogy megdöntse a királyságot.
– S mi fog történni, ha sikerül?
– Akkor felség, a győztes átveszi a hatalmat, megöli a vesztes házanépét és beköltözteti a sajátját.
– Úristen! – jajdúlt fel Margit. – De Bogod erős, nem? Hétfejű sárkány.
– Így igaz, felség. De az ellen sem kutya. Som, az ifjú Tizenkétfejű.
– Szűzmária, segíts! Akkor mind meghalunk! – sopánkodott.
S akkor Margit olyat látott, ami lelkét nyugtalanító mértékben lecsendesítette és megbátorította. Hamu elmosolyodott.
– Ahhoz még a gazdámnak is lesz egy-két szava.
Kiértek az udvarra. Margit karján egyből felállt a szőr és a haja is az égnek meredezett. Egész teste bizsergett, s úgy érezte, mintha folyamatosan hangyák csipkednék. Faldöntő szél tombolt, s a benne szálló jégkristályok úgy metszették fel a bőrt, mint megannyi apró penge. Bogod már az udvaron állt, biztosan és erősen, mint egy bálvány, tekintetét mereven az égnek szegezte. Rájuk sem pillantott, s mennydörgő hangon beleordított a viharba:
– Hamu, vidd a hercegnőt a tömlöcbe, az van a legmélyebben, ott a legbiztosabb. Az életeddel felelsz érette!
Azzal lánggá változott, ezüstből való, süvítő lánggá és felröppent az egekbe. Margit még sosem látott olyan szépet. Lobogott a hideg fényű tűzzé vált Bogod, s mögötte csillagpernyéből való csóva. Odafent az égen már várta a tintakék orkán, tűzből való, nagyobb, vadabb és ijesztőbb őnála.
Az istállóban a lovak ijedten táncoltak, a szárnyasgyíkok üvöltöttek. A szél letépte az egyik ajtót és úgy csapta neki a palota falának, hogy tűzgyújtó is alig maradt belőle. Mindeközben az égen megkezdődött a csata. Birokra kelt a két erő, kergetőztek, összecsaptak, ölelkeztek, s nyomukban hasadt az ég, lobogott a mennydörgés és szikrákként pattantak a villámok.
Már majdnem elérték a tömlöcök bejáratát, amikor hullócsillagként a toronyba csapódott az ezüst láng. Az omló törmelék agyon is nyomta volna Margitot, ha Hamu nem löki félre, vissza az udvar fele. Őt magát egy kődarab fejbe verte, ki is szökkent a vére, de felugrott és a lány mellé állt, védelmezőn magához ölelve.
Bogod ott feküdt a törmelék között, a láng, mi testét borította már majdnem kialudt. Vér csorgott majd minden testrészéből, s görcsösen markolt szablyájának pengéjéből csak egy arasznyi csonk maradt. Szeme felakadva remegett, fejét forgatta, s motyogott valamit.
Mint, aki lidérces álomból ébred ugrott fel, s üvöltött bele a viharba.
– Erzsébet!
A szél úgy kapta fel a nevet, mint egy rongydarabot, s már messze járt vele, de Margitban meghűlt a vér. Az anyját hívták Erzsébetnek. Milyen asszony nevét ordíthatja ez a szörnyeteg?
Bogod körülnézett és ijedten látta, hogy beomlott a tömlöchöz vezető út. Fogát csikorgatva ugrott fel, eldobta kardjának csonkját és új tűzre kapva visszaugrott a csatába. Birokra kelt a két erő, s borzasztó próba kezdődött. Hol egyik, hol másik kerekedett felül, de összeroppantani nem tudta egyik sem a másikat. Margit fohászkodni kezdett, a szégyen ellenére, amiért az utált szörnyeteg győzedelmét kéri a Szűzmáriától.
Egyszercsak felcsattant Bogod hangja:
– Hamu, gyorsan változz madárrá, vizet merj a csőrödbe, s Som fejére cseppentsd! De nehogy az enyémre, mert menten összeroppant!
A szolga rögtön ugrott, s egy szempillantás alatt ölyv képében küzdött a szélviharral. Az istállóba szállt, a lovak itatójából vizet mert, minden tudományát latba vetve, lélekszakadtából csapdosva igyekezett megközelíteni a küzdelmet, hiába. Egy erős szél felkapta és úgy teremtette földhöz, hogy nem mozdult többet.
Margit már bizonyosra vette a vesztét, amikor az egyik aranyszőrű paripa eltépve kötelét, egy itatóvederrel a szájában felé vágtatott. Már futtában szólott:
– Királylány, vedd a vödröt a számból és kapj a hátamra, ha élni akarsz, s jót cselekedni a világgal.
Teste szinte magától cselekedett, mert gondolkodni nem volt képes. Felkapott a lóra, kezében az itatóvederrel, s kapaszkodott, ahogy csak bírt. Mennél fennebb vágtáztak, a szél annál erősebb lett, s az ostromló lökések többször majdnem letaszították. Az állat is küzdött, ömlött róla a verejték, s habot túrt, de sikerült föléjük kerekedni.
– Öntsd, leány, de óvatosan! Ha Som győz, mindnyájan meghalunk.
Margit pedig öntött, egyenesen Bogodra. Ott helyben született a döntés, egy elmehagyott pillanatban. Pusztuljon minden, de legfőképpen pusztuljon az a szörnyeteg, aki elrabolta, s csalfa színjátékokkal kínozza.
Épp levetni készült magát a paripáról, eltávozni a világból, mielőtt a következő istentelenség reá teszi a kezét, amikor egy erős széllökés Som fejére csapta a vizet. A sistergés, a visítás és Bogod csatakiáltása kavargott a szélben, ahogy az ezüst láng, egy utolsó, nagy lobbanással összeroppantotta a tintakék ellenségét.
A győztes úgy zuhant le, mint egy lapos kő, s többet nem moccant. A vihar egycsapásra alább hagyott, a szél megjuhászodott, a felhők széledni kezdtek. A paripa remegve a fáradságtól ereszkedett le a földre. Margit, amint talajt értek, leugrott a hátáról, s elfehéredve, vádlón reá mutatva rebegte:
– Remélem, boldog vagy, hogy immár én is pokolra jutok, amiért segítettem egy fattyúnak!
Megszédült és térdre esett. Remegett egész testében. Gyomra kavargott és izzott. Hányt és elájult.

Delíriumos álmában hányingere volt. Egy örvényben kavargott, folyamatosan és megállíthatatlanul, mintha Szélanyó vihara kapta volna fel egy véget nem érő keringőre. Borzasztó érzés volt, ahogy egyre erősebb rosszullét kerülgette, de megszabadulni nem tudott sem kellemetlenségtől, sem gyomrának tartalmától, csak az émelygés és a szédülés maradt. Az örvényben Hamu járt ördögi táncot hatalmas, meredező aranymadarával, s biztos volt benne, hogy mikor a szélvihar félrefordította, be is erőszakolta az ő aranyfészkébe. Bogod is ott volt, rettenetes szablyájával és harci üvöltésével, s vagdalkozott egy láthatatlan ellenféllel, s közben minduntalan az anyja nevét kiáltozta. Rosszabbul esett ezt a szent nevet abból az átkozott szájból hallani, mintha minden egyes csapás őreá érkezett volna.
Az anyja is ott volt, fel-felsejlett halovány árnya, de a szokásosnál is hidegebb és távolibb volt, s nem fordította felé arcát, csak a hátát mutatta neki. Ő pedig kiáltotta, sírt, mint csecsemő az emlő után, s minden egyes jajveszékelése távolabb lökte az amúgy is halovány képet.
Mennél jobban küzdött, a fattyak ábrázatai közeledtek, s anyja arca, az egyetlen mibe kapaszkodhatott volna, távolodott.

Víz csorgott a homlokáról az arcára, s valaki egy szomorú dalt dúdolt, olyat, amire kinyílnak a rózsák és illatot bontanak a daloló vigasztalására. Szerette volna azt hinni, hogy az anyja, de még ebben a féléber állapotban is tudta, hogy nem lehet ő. Az anyja neki sosem énekelt.
Ahogy kinyitotta a szemét egy százszorszép asszonyt látott, fiatalt és szelídet, hosszú, galambősz hajjal, lenge fehér ruhában. Homlokán hegszerű vésetek futottak szerte, akár egy virágkoszorú.
– Nyugalom, hercegnő, biztonságban van.
– Ki vagy? – kérdezte gyanakodva Margit.
– Ilona a nevem, felséged. – suttogta selymes hangján, s a vizes keszkenőt a kis tálban nedvesítette.
– Nem érted. – morogta Margit. – Mi vagy?
– Tündér vagyok, felség. – válaszolta szelíd, szomorú mosollyal.
– Tündér, vagy szépasszony? – kérdezte szemöldökét felhúzva.
– Nincs különbség, felség. Mindössze tündérnek nevez minket, ki szeret és szépasszonynak, ki gyűlöl. Olykor ugyanazt a személyt közülünk.
– Elég legyen. – sóhajtott fáradtan Margit. – Amiért kellemesek vagytok a szemnek, még fattyak vagytok mindahányan. Takarodj.
A nő szelíden elmosolyodott, felállt, meghajolt és légies léptekkel távozott. A lány egyedül maradt a maga lelki ürességében. Úgy érezte, a lázálmos örvény kisepert belőle mindent, a kétségbeesést, a szomorúságot, a keserűséget és csak a csupasz magány maradt, az üresség, a nemlétezés nyomora.
Hatalmasat kondult a gyomra, mint a nagyharang a katedrálisban. Abban az ürességben pedig vállat vont, s elindult, hogy megkeresse a konyhát. Üres gyomorral még meghalni sem jó.
Lebaktatott a hosszú lépcsőn, s elindult a labirintusszerű folyosók és termek rendszerén keresztül, hogy találjon egy szolgát, de az egész palota olyan elhagyatott volt, mint egy temető. Már épp felháborodottan kiáltani akart, amikor csoszogó lépteket és hörgést hallott közeledni.
Nem tudta mire vélni, ezért gyorsan elbújt az egyik díszként odaállított páncél mögé. A hang erősödött, s amikor kikukkantott meglátta Bogodot, félholtra verve, inge alól kikandikáló véres kötésekkel, ahogy dülöngélve ment valamerre. Erősen lihegett, olykor megtántorodott, a falba támaszkodott, s mikor erejét kissé visszanyerte tovább haladt.
Margit nem tudta elképzelni, hova mehet ilyen állapotban, s a kíváncsiság győzött az óvatosság rovására. Utánalopakodott. A sárkány félig önkívületi állapotban volt, nem vette észre az őt követő lányt, s csak dülöngélt tovább célja fele.
Bogod motyogott valamit, de annyira halkan és erőtlenül, hogy nem lehetett kivenni a beszédet. Ahogy a folyosó végére ért, két vaskos tölgyfaajtó várta. Nekiveselkedett, hogy belökje, de megtántorodott és beesett a kis helyiségbe. Köhögött, krákogott, nem tudott felállni, de minden erejét összeszedve négykézláb bemászott a terembe. Margit, ahogy utánaleselkedett egy kis kápolnát látott, amiben nem volt oltár, sem padok, csak egy kőkoporsó, amiből egy márványból faragott gyönyörű nőalak emelkedett ki. Büszke volt, de jóságos, olyan, mint az úrnak egy angyala. Bogod térden állt előtte és halk imába kezdett. A szavakat nem lehetett érteni, csak a könyörgő szeretetet, amivel ejtette őket.
Margit már majdnem otthagyta őket, amikor megakadt a szeme egy nyakláncon, ami a szobor nyakába volt akasztva. Elütött tőle, mert vörös volt, virított a fehér márványon. Hunyorított, ahogy megpróbálta kivenni a címert, ami bele volt vésve, s szíve megállt a dobbanásban, mikor felismerte. Valaki megragadta a csuklóját. Hamu volt az. Nem szólt, csak intett, hogy kövesse, s anélkül, hogy elengedte volna, gyors léptekben elrángatta az ajtótól. Sikítani akart, de a szívét markoló kérdések összeszorították a torkát.
Amint visszaértek az egyik főcsarnokba, Hamu megszólalt:
– Megérkezett a ládája, felség. Felvitettem a szo…
– Válaszokat követelek! – rebegte Margit, de hangja elcsuklott. – Mit keres… anyám szobra és… nyaklánca a…
Nem tudta folytatni. Hangosan lihegni kezdett, levegőért kapkodott, s szeme világa kimenekült az ajtókon.
– Jöjjön, felség, töltök egy pohár bort, s ha tudni akarja, hát elmondom, uram akarata ellen is.
Margit nem egyezett bele, de nem tudott ellenkezni. Menni sem tudott, az inas kellett eltámogassa az étkezőasztalig. A tüzes bor kissé helyrehozta, eléggé, hogy felrója az alávaló szolgának, hogy magának is tölt egy pohárral, s úgy ül le melléje, mint egy kapás paraszthoz a kocsmaasztalnál. Bármennyire is sértette az önérzetét, összeszorította a fogát és megfogadta, hogy végighallgatja a lüdérc mondanivalóját. Válaszokat kell kapnia.
– Úgy sejtem, mostanra már kitalálta a történet velejét, de hadd mondjam el az apró, de annál fontosabb részleteket is. Bogod úr nem volt mindig ilyen. Nem hadakozott sorsa ellen, tette, amit vére diktált neki. Így esett, hogy tizenhárom esztendeje betört a Vörös Király palotájába és elrabolta a királynét, kegyed anyját, Erzsébetet.
Margit hallotta, hogyan pattan el az egyik foga, olyan erősen szorította össze állkapcsát. Fájdalom nyilallt a fejébe, látása vörös fátyolt borított, de összeszedte minden akaratát és hallgatott. Hamu, figyelte a leányt, bólintott, s folytatta:
– Arra számítottunk, hogy nehéz lesz megtörni, hogy menekülni fog, hogy őrizni kell. Elvégre kegyednek sem volt túl jó véleménye rólunk. De a pillanatban, ahogy a királyné magához tért és megtudakolta, hol van, elmosolyodott és csak annyit mondott: “Köszönöm.”
Hazugság, hazugság, álnok, szemenszedett hazugság, üvöltötte a fájdalom a szívében, de Margit úgy tűrte a mondatok ostorcsapásait, ahogy egykoron Jézus Urunk a kereszthalált.
– Bogod uram életében először tapasztalt egyebet, mint gyűlöletet és megvetést. Szerelmes lett kegyed anyjába, őfelsége pedig értékelte azt az életet, amit az uramtól kapott. Feltételezem, nem kell elmesélnem, milyen ura volt neki a Vörös Király.
Margit úgy érezte, leolvad az elméje, kifolyik a fülén és az orrán, s ott hagyja romba döntött testét a tébolynak. Minden erejével ellenkezett, úgy köpte ki a bevett szavakat, akár a kígyómérget, de ismerte apját. Bármennyire is kerülte színét, bármennyire is menekült az udvaroncok sekély, tettetett törődésébe, nem menekülhetett apja szeretőinek, fattyainak, tisztességtelen ügyleteinek tudása elől. Látta, hogyan bánik a nőivel és alattvalóival. Látott véresre vert prostituáltakat és megcsonkított szolgákat, kapott ő is tőle tenyérből, jogarból, vasalt csizmából. Ha nem jelent meg fertályóra múltán hívására, alabárdosaival a kutyák óljába vettette, s ott is töltötte volna az éjszakát, ha az egyik lovászfiú nem csempészte volna be hajnalig a meleg istállóba saját fejét kockáztatva.
Mindezek ellenére, nem hitte, nem hihette, hogy anyja otthagyta a királyt, hogy otthagyta őt azzal a vadállat apjával egy ördögfajzatért.
– Erzsébet királyné megváltoztatta Bogod uram, jót csinált vele. Királyságát, udvarát úgy igazgatta, hogy soha nem látott virágzásba kezdett. Boldogok voltak és őszinték. Minden titkuk felajánlották egymásnak. De egyszer minden véget ér, s az utolsó titok is előbukkan. Erzsébet királynénak volt egy lánya, kit otthagyott a Vörös Király karmai közt, kiről egyetlen szót sem szólt uramnak, míg halálos ágyán meg nem szólalt lelkiismerete. Azt kérte Bogod úrtól, hogy mentse meg lányát a Vörös király karmai közül. Hát ennyi, felség. Ez a teljes igazság.
Margit nem szólt, csak mint a holdkóros felállt, rongyként lógó kezeivel leverte a boroskupát, s tántorgó léptekkel a szobája fele indult. Hamu nem ment utána, hogy támogassa. Nem volt szíve.

Bogod borzasztó sebeitől kínozva az ágyán feküdt. Nem csinált semmit, csak bámulta a plafont, olykor nyögött egyet, ha a bordái erősebben kezdtek szúrni. Ajtaján kopogtattak.
– Igen. – nyögte erőtlenül.
Amint meglátta a belépő Margitot felugrott ágyából, de fájdalmában menten vissza is hullott.
– Ne erőltesd magad, uram. – mondta mosolyogva a lány. – Pihenj.
Bogod meglepetten figyelte a lányt, ahogy félreáll a ládáját hozó szolgák elől, s elveszi Hamu kezéből a boroskancsót.
– Mire véljem ezt, hercegnő? – kérdezte Bogod.
– Úgy érzem beszélnivalónk van. Olyan dolgokról, ami csak a kettőnkre tartozik. Örvendenék, ha szolgáidat elküldenéd reggelig a palotából, hogy csak magunk lehessünk.
A sárkány bólintott, s kiadta a parancsot. Másnap reggelig egyetlen szolga se tegye be a lábát a palotába. Hamu maradt a legtovább a szobában, s mindvégig mereven Bogod szemébe nézett, amaz pedig vissza rá. Nem szóltak egymáshoz, az inas pedig behúzta maga mögött az ajtót.
Margit még várt, hogy a léptek elhalkuljanak, aztán a kancsóhoz lépett. Egy kehelybe bort töltött, s lassú léptekkel, ujjai közé fogva a poharat a sárkány fele lépkedett.
– Bocsánatodért esedezem, jóuram. Nem láttam, ki vagy és mit tettél. Hamu elmondott mindent.
Bogod felnyögött.
– Az az alávaló haramia! Feleskettem, hogy ne tegye. Meg akartam kímélni felséged a fájdalomtól.
– Ne bánkódj. Jobb így. Most már elmém tiszta. Igyál.
Átnyújtotta a sárkánynak a bort, amaz pedig ősi szokás szerint kiürítette. Felfogni sem volt ideje mi történik, a látása megkettőződött, s elméje úgy tűnt el a sötétségben, mint egy halálos víznyelő örvényében. Még visszhangoztak Margit szavai: “Aludj, csak aludj. Mert elmém már tiszta.”

Mikor megébredt gyenge volt, de nem a bódítószertől. Erős kötővarázs fogta csuklóit és bokáit, így meg sem próbált mozdulni. Margit ládájában kutakodott, s dúdolt, mintha csak a konyhájában forgolódó friss menyecske lenne.
– Hétesztendős varangy bőréből varrt bilincs fog. Nem szabadulhatsz belőle. S ördöngűző főzet. Halálos a fattyakra, de rád persze, a nagy hétfejű szukafattyára nem elegendő. Készültem ám. Mikor elraboltál, épp útra indultam, hogy megkeressem a fattyat, ki elrabolta anyámat. De hát… te találtál meg engem! Hát nem csodás? A palota firkászai nem írhattak volna ennél szebb deus ex machinát!
Megpördült sarka körül és egyenesen Bogod szemébe nézett. Amaz megijedt a látványtól. Margit szemei vörösek voltak a sírástól, s könnyei kis csermelyként csorogtak le arcán, s állán ismét egyesülve csöpögtek a padlóra. Erek lüktettek homlokán, orrlyukai rebegtek, mintha rettegtek volna az alattuk veszett vicsorba csorbuló mosolytól. Kezében egy fehér agyart szorongatott, olyat, mint a kígyó foga, odvasat.
– Ennyire felemésztette a fajtám iránti gyűlölet? Hát mondja, mi tetszetősebb az Istennek? Jónak születni és szentként élni, vagy legyőzni pusztító természeted keserű verejték árán?
Margit felugrott az ágyra és ráült Bogod hasára. A sárkány szeme szikrázott a fájdalomtól, törött bordái tőrként döfködték belülről. A lány két marokra fogta az agyart, s gondosan a férfi torkára helyezte, az ádámcsutka alá, a kis gödörbe.
– Hát nem érted? Nem érdekel ki vagy, mi vagy. Immár lehetnél az Úr angyala, az sem érdekelne. Elcsaltad tőlem anyám, téged választott, téged, s engem odavetett annak a veszett kutyának, koncul.
– Felség…
– Csitt. Csend van. Nem vagyok felség. Nemesség írmagja sem maradt már ebben az átokverte históriában. Csak egy kurva van, ki elhagyta családját egy ördögfajzatért, egy sárkány, kit az ujja köré csavart, s a szörnyeteg, akit gyermeki oktalanságotokban szültetek. Találkozunk a pokol tüzeiben. Hallod? Már fenik villájukat a királyi pecsenyére és a latorból lett jótevőre.
Kétmarokra fogva az agyart, remegve a beteljesüléstől, a sárkányra borult.

       Makkai Sándor emlékére és tiszteletére

A hetek óta folyó pörlekedés és mellveregetés ellenére a tábor nyugtalan volt és az irdatlan néptömeg italozással, kockázással, kártyázással próbálja nyugtatni az elmúlt idők zűrzavarában megtépázott idegeit. A hold olyan erővel ontotta fényét, hogy a táborban eloltották a gyertyavilágot, mert csak a szemet zavarta. A Sajó zúgása, mely most a tavaszi olvadás mián igencsak megduzzadt, egykedvű, monoton alaphangot adott a vértesek türelmetlenkedő zörgésének és távoli táborból kiszűrődő nevetgélésnek, ordibálásnak. Mert hiába jár közöttük a király, a katona is csak ember, nem állhat talpig vasban pirkadattól pitymallatig, nedvesítenie kell kiszáradt torkát, megmozgatnia elgémberedett tagjait és egy kis szórakozással elűznie az álmosságot és unalmat.
Csak a király sátra környékén volt csend, ahol a legrátermettebb csirkefogó is befogta a száját, s ha netán nem, a fekete páncélos, válogatott legényekből összeállított királyi dandár egy testként, némán gondoskodott az ügyben. Mindössze három ember volt bejáratos a sátorba, s eme három közül már mindegyik megtárgyalta ügyeit a királlyal. Türje nembeli Dénes, a királyi testőrség parancsnoka igazi, vérbeli katonához méltón állt őrt egységével, körbefogva a sátrat, mint egy élő vasemberekből álló sövény. Mindegyik legény arca olyan volt, mint a márványszobor, hideg, kemény, isteni. Még harci macskáik is fegyelmezetten ültek, könnyű páncélban, fülüket figyelmesen minden apró nesz irányába fordítva. Pók nembeli Móric az elmúlt években elsajátított és második természetévé vált óvatos, macskaszerű léptekkel járt-kelt a táborban, dolgai után nézve, melyeket Tomaj nembeli Dénes parancsa és a király iránti szeretete által megkövetelt acélos elszántsággal hajtott végre. Ha bekövetkezik az elképzelhetetlen… ha Isten elhagyja Magyarországot… apró vadmacskája árnyékként követte, s bár sokan kinevették miatta, ő nem törődött vele. Ez a kis jószág, kinek nevet sem adott, többször mentette meg az életét, mint ahányszor kellett volna és a királynak is nagyobb szolgálatot tett, mint sok kevély nemes. Tomaj nembeli Dénes a saját sátrában ült és azt a kardot tisztogatta, amit nemrégiben adományozott neki a király. Magas, szikár termetű, lovas ember lévén ékes harci szablyát kapott hűséges szolgálatáért, melyet még András, Béla apja hozott a Szent Földről, fiának. Ott, a legjobb mesteremberek kovácsolták a létező legkiválóbb anyagokból, végül pedig a birodalom nagyhatalmú mágusai verték bele a rúnákat. Igazán értékes fegyver volt, hisz forgatója nem kellett mágus legyen, hogy használni tudja borzasztó, alattomos, tolvajló erejét. Tomaj már elbúcsúzott fiától. Jól nevelte, derék, értelmes ifjú vált belőle, aki igaz férfi és az is marad holta napjáig.
Az uralkodó sátrában halk zümmögés táncolta körül a céklaszínű derengést, melyet a király előtti diagrammák és rúnák árasztottak. Bár egy pergamenen helyezkedtek el, mégis lebegőnek és túlviláginak ítélhette a szemlélődő, ha lett volna. De nem volt ott senki, csak Acél, a mándruc, kivel Béla az erdélyi tartózkodása során fonódott össze, véletlenül, miközben megpróbálta megölni. A király tudta, mi a dolga. Ő csak Istennél felel, de ott aztán egész népéért. Régen rájött, mi ez a hatodik új, már amikor hírét vette ennek a veszedelmes Sárga Lovasnak, már akkor tudta, hogy eljő ez a nap. S íme, itt ül, meditál eme ócska farkasbőr pergamen előtt, előkészíti az Utolsó Varázst. Sosem volt valami jó bűbájos, de ez, az Árpádok hagyatéka nem is a precíz technikából, varázsigékből, feneketlen mágikus tartalékokból, hanem a tiszta szívből és acélakaratból táplálkozik. Béla király töretlen lelki nyugalommal és gyötört gyönyörrel készült a halálra, a népéért és a jövőért.
Mindeközben Csák nembeli Ugron érsek és Kálmán herceg válogatott vitézeikkel strázsáltak a Sajó mentén, erőiket a környék egyetlen hídjánál összpontosítva. Gyönyörű had volt az övék. Kálmán herceg válogatott vitézeiből hozott háromezret, mindegyik talpig vasban, tüzes méneken, törhetetlen kopjákkal és ruganyos pallosokkal felszerelve. Ugron érsek saját keresztes vitézei és a templomosok élén állott, kik összesen kétezres erőt számláltak. De még milyen erőt! Ezek a legények nem akármilyen vasakba öltöztek! Kivétel nélkül, mindegyik egyházi címereket viselt a pajzsán és ruháján, sisakdísze szikrázva verte vissza a holdfényt és úgy fegyverzetükről, mint páncéljukról rúnák halvány derengése ragyogta túl a csillagokat. Egyeseknek még a lovuk is mágikus pecsétekkel volt besütve.
Ugron érseket sokan Magyarország legerősebb boszorkánymestereként tartották számon. Az efféle tudatlan kijelentésektől mindig felbőszült, s mennydörgő hangján szitkozódott, amiért őt, az Isten szolgáját, őt, Ugron érseket az ördöggel kötik össze. Valóban kevés istenszolgája rendelkezik mágikus erővel, és aki birtokol is effélét, inkább látó, gyógyító, vajákos, esetleg bűbájos. De ő, Ugron, az Úrtól pusztító hatalmat kapott. Nem is tétovázott egy percig sem, a pogány ellen fordította, mikor András királlyal megjárta a Szent Földet, s most is eme gyalázatos, bálványimádó szenny ellen fogja fordítani Isten haragját. Mert ő a pöröly, ő a Mindenható pusztító kardja, ő Mihály arkangyal földi megbízottja! Olyan volt ő is, mint oroszlánja, Mennykő. Büszke, harcias, kifeszített, pattanni vágyó íjhúr. Ezt a gyönyörű, sebhelyekkel tarkított hatalmas hímoroszlánt is a Szent Földről hozta magával, miután valami szégyentelen haramiák ketrecéből kiszabadítva összefonódott vele. Azóta is elválaszthatatlanok.
Zsörtölődött a király óvatossága és borúlátása miatt. Nem bízik a magyarban, nem bízik a saját erejében, inkább rábízta volna az országa sorsát azokra az ördögimádó kunokra? Azt már nem! A megáradt Sajón nem lehet átkelni! A hídfőnél pedig ő áll, lángoszlopként.
Nem is kellett tovább várnia, hogy pezsgő vére még jobban felforrjon. Mennykő érzékeny fülein keresztül ő is hallotta a dobogást, amelyet a kutyafejűek lovai csaptak. Ugron érsek akkorát ordított, hogy beleremegett a híd is és a folyó is csendesebben csordogált tovább. Rúnáktól izzó kardját az égnek tartva sipító lángcsóvát küldött az égbe, jelezve az ellenség közeledését. A híd keskeny volt, nyolc lovas képes legfeljebb begyúrakodni, ha kengyel kengyelt ért, egy sovány csikóval sem több. Az első sort rögtön elfoglalta Ugron érsek, Kálmán herceg, Izsép mester, a herceg pohárnoka, a fia, János, Mátyás esztergomi érsek, Gergely, a győri és Jakab, a nyitrai püspök és Miklós, a szebeni prépost. Ezek az egyházi méltóságok, Isten méltó szolgái voltak mind egy szálig, kik hűséggel borultak véniába, gyóntatták a parasztokat, szolgálták Jézus urunk és a Szent anyát, de tűzbe borultak és gondolkodás nélkül vetették magukat a csata poklába, az Istenért, a királyért és a hazáért.
Mögöttük töretlen, fegyelmezett csatarendben sorakoztak a lovagok és templomosok, mindegyik türelmetlenül várva a maga sorát.
Amint a fehéren csillogó úton megjelentek a némán vágtató, fekete bőrpáncéllal borított ördögök, Ugron nem bírta tovább.
– Álld a sarat, egy tapodtat se hátrálj! – rikoltotta olyan parázsló életkedvvel, hogy minden vitézének borsódzott a háta.
Úgy ugratta vágtába a lovát, mintha szakadna mögötte a föld. És valóban, lova rúnákkal televésett patkói alatt megreccsentek a deszkák. Szállt szélnél is sebesebben, katonáinak buzdító ordítozása másodpercek alatt elhalt, csak Mennykő puha tappancsai és lova, Csipke patái kísérték. Már közeledett a tatár hordához. Megidézte Tűznek és Légnek erejét, s imát mondott a kárhozottak lelkéért. A vele szembe vágtázó sereg minden fegyelme és bátorsága ellenére megtorpant és ijedten fordította a lovait, elgáncsolva a hátulról bele rohanókat. Minden másodperccel égőbb világossággal szemlélhették a rémületet egymás arcán, ahogy az istállónyi tűzgolyó lassan, de elkerülhetetlenül közéjük csapódott, szénné égetve több száz lépésnyi távolságban lovat és lovast egyaránt. Ugron, vért köhögött fel és harákolt, de édes volt ez a kortynyi vér, mert tengernyit kapott cserébe az ellenségtől. Fáradtan ráhanyatlott a lovára és visszafordította a híd irányába. Nem hagyta, hogy elfoglalják helyét, visszaállt az első sorba és kardot rántva lelkesítő szónoklatokat harsogott, míg éles szemeivel az általa gyújtott tüzek fényében közeledő ellenséget figyelte, mint macska várja az egér felbukkanását.
Ahogy összecsaptak, a világ is hármat fordult. A híd erős szerkezet volt, mégis remegett a lovak patáinak dübörgésétől és a hulló testek döngésétől. Ez nem volt csatatér, ez egy húsdaráló volt, melybe kétoldalt öntötték az élő masszát, hogy középen belecsorogjon a folyóba vér és hulla formájában. Így utazott le a vörös habokon Izsép mester. Ha még azt elmondhatta volna, amit üveges szemei odalent láttak… de nem mondhatta.
Míg Ugron érsek és Kálmán herceg csapataikkal hősiesen állták a sarat, szúrva, vágva, csapva az ellenséget, megérkezett a magyar sereg több hátrábbszorult egysége is. A híd mentén, két oldalt, óvatosan kerülgetve az ingoványokat felálltak a számszeríjászok, íjászok és néhány szerény hatalmú, de jelen esetben igen hatásos mágus, kik tüzes nyilakat szórtak, nagy nyomású levegőt tuszkolva le az ellenség tüdején, vagy épp meglágyítva talpuk alatt a földet elnyelették az amúgy is ingoványos talajjal.
Mire a pitymallat első jelei mutatkoztak, a magyarok már ünnepélyesen vonultak vissza a táborba, néhány pihent, a csatában ellenfélhez nem jutott csapatot hagyva védelemül.
– Mi az, hogy nem láthatjuk a királyt?! Épp most nyertük meg a csatát az ő dicsőségére! – veszekedett Ugron az őrt álló Türje Dénessel, ki tartotta magát az esti parancshoz.
– Hagyd, Dénes, itt vagyok. – lépett ki Béla király hullafáradt arccal, kísérteties, halál-lila derengéssel köntöse alatt.
– Uram, Király! Az ellenség úgy tört meg a magyar vitézeken, mint víz a sziklafalon!
– Ugron, nem lehetsz ekkora ökör, hogy azt hidd, ennyivel elintézted őket! – szólal meg az oldalból Tomaj. – Szerinted hogyan igáztak le eddig minden népet, akivel szembe álltak?
– Tomaj, mit tudsz te, ha ott sem voltál a hídnál? Csak én magam odapörköltem vagy száznak! – hördült fel sértődötten az érsek.
– De te sem voltál ott Oroszkapunál, nem láttad a veszedelmet, ami rászakadt az országra. – sziszegett vissza a nádor, akit feldühített, hogy kevélykedéssel töltik az időt, ahelyett, hogy készülnének a veszedelemre.
– Elég legyen. – szólt a király csendesen, de határozottan. – Ugron, meséld el részletesen, mi történt, a jelen levő uraknak, aztán Türjével, Tomajjal és Móriccal lovagoljátok körbe a tábort és tartsátok csatarendben az embereket, bár holnap délig, míg felderítők bizonyost nem mondanak az ellenségről.
Ugron arca undorba rándult eme sértés hallatán, de a király parancsa abszolút. Így hát amennyire bőbeszédűsége engedte, rövidre fogta a mesélést, melyet a király is érdekelődve hallgatott. Mire indult volna a katonáknak vinni a szégyenteljes parancsot, a két Dénes már rég nem volt sehol.
Emezek végigvágtáztak a táboron és szörnyülködve látták, hogy elkéstek. A legtöbb helyen már a földön hevertek a páncélok, s a katonák a tisztekkel együtt, fegyverkabátban ittak, ünnepelték a győzelmet.
– Hadrendbe emberek! Ez parancs!
De csak röhögtek, egyesek már igencsak részegen és invitálták Türjét és Tomajt egy kupára. Mindössze északon, Gutkeled és Rátót Domokos dandárját sikerül újra hadba szedni, őket is csak ímmel-ámmal, fenyegetéssel. Se délen, se keleten nem volt ember fegyverben, de még józanul sem.
Ebben az állapotban kapta a futár a magyar hadsereget, aki magából kikelve ordítozott, hogy ismét támad az ellenség, sokszoros számmal, s ha nem érkezik menten erősítés, ott roppan össze a keleti front.
Eleinte viccnek fogták fel a dolgot, de hamar nagy riadalom támadt, s ebben az összevisszaságban ismét Ugron érsek és Kálmán herceg járt elől az alaposan kiképzett válogatott vitézeikkel. Mennykő megelőzte gazdáját és egy hatalmas ugrással leütött egy mongol katonát a lováról a torkánál fogva. Egyetlen biztos rándítással vége volt a szerencsétlennek, még mielőtt észrevehette volna, hogy mi történik. A lovagok elképedve kóstálták, hogy az ellenség áttört a hídon és már jócskán visszaszorította a védőket a táborba. Hogy is ne, ezek a szilaj lovasok, ahogy földet éreztek a talpuk alatt, megsokszorozták erejüket. De nemcsak az… Ugron egy nojont vett észre a tömegben. Halványkék derengés vette körül őt és minden egyes katonát a jó kétszáz lépésnyi körzetében. A fene is megette, ez valami bűbájjal erősíti a katonáit! Parancsot adott vitézeinek, hogy Kálmán herceg vezetése alatt, hosszan elnyúlva rohamozzák a haramiákat, kerítsék be őket és szorítsák vissza a hídra, a Tüzes Ítélettel. Amikor oroszlánjával tökéletes szinkronban célba vette a mongol hadvezért, tudta, hogy a háta mögött készülő roham őt is összeroppantja, ha nem tűnik el onnan idejében, de ez egy olyan kockázat volt, amit vállalnia kellett.
Ismét megidézte Tűznek erejét, mély lélegzetet vett és lova feje felett precíz célzással köpte a kénköves esőt, utat nyitva maga előtt. Közben az ellenség mellett megjelent a társa is, egy hatalmas bengáli tigris. Miközben így rohantak, ahogy izmaik bírták, a két harcostárs, ember és macska köszönetet váltott. Mindkettejüket elárasztotta ama mély, férfias szeretettel átitatott tisztelet, amelyet egymás iránt éreztek, pecsétes jeleként annak, hogy igazak egymáshoz. A két hatalmas macskatest úgy csattant egymásnak, mint akik tudják, hogy csak egy maradhat életben, az, aki a legrövidebb idő alatt a legnagyobb roncsolást végzi a másikon. Dolgoztak a karmok miközben mindkét állkapocs a másik torkát kereste. Ugron és a nojon kardjai összecsaptak és el is törtek. Olyan fémes csattanással repültek el a pengeszilánkok, mint egy gránát, s körülöttük több katonát el is találtak a sebes lövedékek. Mindketten nagy mesterei voltak erejük mágia segítségével történő növelésében. Az érsek leugrott a lóról, mert nem akarta a szegény párát megölni. Az ellenfele is leugrott, s lova farára csapva elkergette a jószágot. Úgy csattant egymásnak a két mellvért, ahogy birokra keltek, mintha két sziklafal ütközött volna. Ugron bőre parázslott, orrlyukából füst, szája sarkából vér szivárgott, de nem hagyta magát. A nojonról úgy csurgott a víz, mintha a szakadó esőben állna. Ahogy a két megszelídített őselem találkozott a megfeszült, Tűznek és Víznek erejével megacélozott izmaik mentén, gőz csapott fel az egekbe hangos szisszenéssel. Ki tudja meddig húzódott volna ez a tusa, az Erő tartalékok párviadala, hisz akinek hamarabb fogy el a varázslata, az menten összeroppan. De nem került erre sor. Mennykő ugrott neki a mongol nyakának és rágta, mint felbőszült rab az acélrácsot. Természetesen fogai nem fogtak a Víz erejével megedzett testen, de épp eléggé elterelték a figyelmét a vezérnek, hogy Ugron bőszülten Jézust kiáltva és minden erejét összeszedve kitörje a vaskos, kurta nyakat. Vért köhögve nézett hálával és büszkeséggel társára, ki több sebből vérzett, s néhány helyen a felszakadt bőr úgy fityegett róla, mint a málladozó kárpit. Nem kellett ide szó, katonák voltak mindketten.
Mindeközben a lovagok az eddig hősiesen küzdő, otthagyott őrség véráldozatát kihasználva tökéletes gyűrűbe fejlődtek a híd nyugati oldalán. Mindegyik nyakában ott fityegett az az apró kis ajándék, amit az érsek dandárjába tartozó összes lovag megkapott, egy apró, háromszögű kőbe vésett rúna, egy durva madzagra felerősítve. A jel azt jelentette „Összetartás Istenben” és mindegyiket maga az érsek készítette. Ő is világosított fel mindenkit a használatáról. A több ezer katona Kálmán ügyetlen, de sikeresen égbe küldött fényjelére egyszerre roppantotta szét ujjával az amulettet és szabadította fel a benne rejlő erőt. A Tűz jegye égett rá páncéljukra és átmelegedtek belülről. Mindegyik páncél csomópont volt, egy-egy láncszem abban a hosszú, élő sövényben, ami most először lassan, aztán egyre gyorsabban összezáruló lángoló tűzlánccá fejlődött. Megindult a hömpölygő lovas bilincs. Akit az égő összekötő szál két lovag között elért, az tűzbe borult és szénné égett, a maradékot eltiporták a lovak. Itt lelte halálát minden mongol, ki nem menekült elég gyorsan, s az a maroknyi védő, aki még életben volt abból a kétezerből, kik eddig feltartóztatták a második hullámot. Ugron érsek, amikor látta a Tüzes Ítélet közeledtét, a varázslatét melyet ő talált ki és ő készített, büszkén kászálódott fel a lovára és oroszlánjával arra vágtatott, ahol volt esélye a túlélésre: előre, a híd irányába.
Talán el is értek volna a hídig, ha nem zavarja meg őket az északról felharsanó kürtszimfónia. Egy hatalmas mongol sereg rohant a tábor fele, fekete bőrpáncélban mindegyik, maguk előtt íjzáport kergetve. Rátót Domokos és Gutkeled bán rohantak velük szembe, ahogy a becsület megkívánta, de innen messziről tisztán látszott, hogy a túlerő elsöprő. Ahogy a lovagok harci kedve és a győzelembe vetett hite mellé beférkőzött a meglepetés, a félelem és az aggodalom, a tűzlánc repedezve hullott a földre. A tatárok felbuzdulva ezen a pillanatnyi gyengeségen új támadásba kezdtek és biztos araszolgatással szorítottak egyre nagyobb helyet maguknak a híd nyugati oldalán. Ugron érsek hitetlenkedve hadonászott, szórta egyre gyengülő tűzgolyóit, nem hitte, ami épp történik itt. Az egyházi méltóságok és nemesek képezte mag körül egyre fogytak a lovagok és a templomosok, drágán adva életüket, de csak odaadva végül. Nem lesz temetésük, csak összeszabdalt, megtiport húscafatok, melyeket a fehér csontig letisztogatnak majd a hollók.
Néhány önfeláldozó vitéznek köszönhetően, ki élete árán arcvonalat ékelt a nyomuló ellenség és a maradék lovag között, megkezdődött a visszavonulás. Ahogy Ugron menekülésre fordította a lovát, tekintete utoljára találkozott Mennykőével, ki túlbömbölve a csata zaját, búcsút vett társától, mielőtt bevetette volna magát a feléjük nyomuló tatár fergetegbe, küzdve utolsó csepp véréig. A hatalmas, erős szívű érsek zokogva fohászkodott az Úrhoz bocsánatért, amiért kárhozza a nevét jobbik fele halála miatt. Megtörölve nedves szemét számba vette barátait és nem akart hinni a szemének. Az egyházi méltóságokból és vezéreiből csak Jakab püspök, Miklós prépost és Mátyás érsek vágtáztak mellette borzasztó állapotban. Kálmán herceg is ott volt, néhány hűséges emberével. De már érezték a halál lihegését a tarkójukon. A vékony gát, mely feltartoztatta ezt a gyilkos tajtékzó áradatot átszakadt és üldözőik azt tették, amiben a legjobbak. A kantárokat a ló nyakára dobták, elővették íjaikat és biztos kézzel osztották a halált. Jakab püspök némán fordult le a nyeregből, s ahogy lába beakadt a kengyelbe, lova az arcára lépve megbotlott és elesett. Miklós prépost lova a farába kapott vesszőtől megbokrosodott, s a hullafáradt lovasa egy óvatlan pillanatban leesett. Mire felkászálódhatott volna a földről egy kegyelmes nyíl csapódott a kulcscsontja mellé, akadálytalanul téve meg az utat a szívéig. Kálmán herceg bal vállában nyílvesszővel, ráfeküdve a lova nyakára, eszméletlen volt, s ott is hal meg, ha két hűséges vitéze nem fogja közre lovát és vonszolja el a táborig. Ugron maga három vesszőt kapott a hátába, s egyet a bal combjába.
Tán egy tucatnyi ember bukott be a táborba, ahol a király várta őket halálra vált arccal, Tomaj és Türje, meg az ifjú lovagok társaságában, kik bár kivették részüket a harcból, még idejében visszahúzódtak a király védelmére.
– Menekülj… királyom… – ennyi bukott ki Ugron érsek sápadt ajkain.
Fekete vérerekkel telehálózott arcán, mely az Erő felelőtlenül pazarló használatának a halálos következménye, rémült vicsor fagyott. Már nem lehetett tudni, hogy ettől, vagy a hátába fúródó nyílvesszőktől, de kilehelte lelkét.
– Nyugodj békében, Isten derék katonája. – morogta a király rekedten, homlokon csókolta az érseket és lecsukta semmibe meredő szemeit. Méltóságteljesen állt fel. – A sátorba! Türje, menj, rendezd a királyi dandárt. Készüljenek fel vitézeid a dicső halálra. Olyat mutatok ezeknek a tartaroszi ördögöknek, hogy rettegjenek, ha Magyarországra gondolnak! Tomaj, kerítsd elő Móricot, hozza a díszruhát, a koronás sisakot és a címeres láncot! Most!
A tábor egy bolygó méhkas volt. Nem volt már egység, nem voltak dandárok, csakis az életükért küzdő, rohangáló emberek, a bátrabbja a pajzsfalak és szekérvár védelmében, a gyávábbja, pedig menekülőben, vagy meghúzódva valamelyik sátor árnyékában. Batu kán és a Mangudáj félelmet nem ismerő különleges egysége már átkelt a folyón. Sejbán csapatai északról, az ő íjászai keletről tartották sakkban a magyarokat. A kán alá tartozó ostromgépek robbanó cserépbombákkal szórták a tábort, így szempillantás alatt a védők égő sátortáborban, jajveszékelve hullottak a rájuk záporozó nyilaktól. Lett volna még esélyük, ha összeverődnek és emberéletet nem sajnálva kitörnek. De nem volt már vezető közöttük, de katona se, csak a mészáros késére váró, bőgő bárány. Ahogy a kán mondotta a csata elején: „Sokan vannak, de rosszul vezetik őket. Mint a birkák, bezárták magukat az akolba. Mi fog történni? Nem tudjuk. Az Isten tudja csak!”
Pedig Batu kán többször megfontolta a visszavonulást. Nem tetszett neki, hogy hídon megesett darálóba kellett küldenie az embereit, nem tetszett neki, amikor másodjára kellett megtegye.  De hadvezérei, főleg Szubutáj erősködött. Ő is szerette volna igájába hajtani ezt a kevély országot, megmutatni, hogy a Kánnal szembeni engedetlenség halálos bűn. De túl nagy árat fizetett. Hiába érkezett idejében Sejbán, rengeteg embert veszített. A magyaroknak még mindig lenne esélyük. Ekkor tűnt fel délről Szubutáj serege által vert porfelhő és a satu, mely szétzúzza a magyar ellenállást ezennel bezárult. Az öreg tigris hidat vert lennebb a megáradt Sajón és átkelt seregestől. Mellette ügetett karcsú, izmos, vénséges leopárdja, mindkettejük testén ezüstös villámok cikáztak. A leghatalmasabb harci mágus volt a mongol seregben, nem hiába szolgált már suhancként a Nagy Kán mellett.
Reggel nyolc óra körül a halálos karok már három oldalról körbe fogták a magyar tábort és ritkították fáradhatatlanul. De nyugat fele nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy megfogyott erejük következtében volt egy kapu. Ezen át menekítette Ifjú Tomaj Dénes, a nádor fia és Vilmos, a király unokaöccse a sérült Kálmán herceget. Itt menekítette a néhány megmaradt lovag Ugron érsek lóra kötözött holttestét, hogy bár tisztességes temetést kaphasson. S futott még száz meg száz szerencsétlen, mindenét elhajigálva, lóval, gyalog, vagy sérült lábát húzva, négykézláb.
A király a sátrában volt Türje, Móric és Tomaj társaságában. Épp a díszes vérteket készültek ráadni, amikor Dénes előrántotta Bélától kapott, bűbájos szablyáját. Pók nembeli Móric és Türje Dénes lovászmester megfogták uruk két karját és a háta mögé feszítették, teljesen lefogva a vergődő, meglepetésében ordító királyt:
– Mit műveltek?! Mire véljem ezt?! Eresszetek!
Acél, az amúgy nyugodt természetű hiúz rugóként pattant fel és fogait Móric lábszárába mélyesztette. A derék szolga felszisszent, de nem eresztett szorításából, hanem tisztességgel tűrte, mint ellenszegülésének méltó büntetését.
Tomaj egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig nézett talán egyetlen igaz barátja szemébe. Egy szempillantás alatt ezer meg ezer választ, rövid kis beszédet fogalmazott meg magában és törölt el, akár egy apró kis mandalát. Igaz férfi volt és szíve nem ingott meg könnyen, most azonban elhomályosult látása, ahogy remegő hangján búcsút vett urától:
– A királynak élnie kell, Magyarországért, a jövőért. Éljen a király!
A szablya fehéren izzani kezdett, s amikor elérte a kellő állapotot, Tomaj átdöfte vele Bélát. A gyomorszáján hatolt be és a jobb tüdején jött ki az izzó fehér penge, amit vér nem szennyezett. A lila derengés fénylobbanássá erősödött és a sátor majdnem beomlott a vákuumtól, majd a hangrobbanástól. A király eszméletlenül feküdt a földön, halálsápadt arccal. Tomaj szédült, meg is tántorodott. Ahogy társaira nézett, azok megijedtek tőle. Nem kellett mondják, érezte. Arca fekete erekkel volt telehálózva, a halálán van. Az ő egyszerű teste nem bírja el egy királyi mágus hatalmát. De nem is kell, csak egy kicsit. A bűbáj, amit Béla előkészített most már az ő testét ölelte körül töretlenül.
Acél morogva szorította egyre jobban Móric lábszárát. Amint Tomaj letérdelt és a király melléhez nyúlt, egy ugrással az ő alkarjába mélyesztette fogait és nem engedte hozzányúlni urához.
– Ne félj, Acél, nézd. – mondta szelíd hangon és kibontotta a király köntösét. Nem volt se vér, se seb a mellkasán. A hiúz zavartan nézett a nádorra, de nem engedte el alkarját. – Elloptam a király erejét egy kis időre. Béla urunk meghalni készült, de ezt nem engedhetem. Én fogok meghalni helyette. Te légy továbbra is hű szolgája, mert szüksége lesz egy igaz barátra az elkövetkező nehéz időkben.
Acél bizalmatlanul engedte el alkarját. Gazdája mellé telepedett és aggódva kezdte el nyalogatni sápadt arcát érdes nyelvével. A nádor felállt, tudta, hogy nincs veszteni való ideje.
– Móric, a királyi díszeket, gyorsan! Aztán fogjátok a fiatal vitézeket, kiket a jövőnek neveltünk, tíz vitézt a testőrségből és rohanjatok északnak a királlyal! Rajtatok áll, vagy bukik az ország jövője!
A mongolok halálos ölelésüket ellazították. Abbahagyták a nyilazást, a támadást, mindössze élő falként ölelték körbe a tábort az egyetlen menekülési útvonalként nyugatot hagyva a szerencsétlen magyaroknak. Futott is, aki csak bírt, nem tudva még, hogy halálos ítéletükbe rohannak. A kutyafejűek jól tudták, hogy az egyszerű parasztokat bármikor levadásszák a lovasok. Nekik a király kellett és tisztában voltak, hogy sem őfelsége, sem a királyi dandár nem tört még ki a tábor magjából. Dzsingisz és Mangudájokból álló serege a hídfőnél várták, Ónod mellett, az események kibontakozását, míg Szubutáj a déli szárny keleti oldalán, Nagycsécsnél.
– Meddig bujkál ez a gyáva király? – zsörtölődött és köpött.
Válasz sem érkezhetett a csak úgy feltett kérdésére, mert csengő kürtők hátborzongató hangja harsant a tábor közepéből. Az öreg hadvezér, leopárdjával és egységével nem bírt tovább várni, előrenyargalt, hogy lássa, mi történik. Jól tette, mert előtte jó ezer lépésre vágtázott a királyi dandár, elől a fényes díszben, kardját lengető királlyal és egyenesen a Nagyúrnak rohantak. Szubutáj érezte az Erőt a király körül és rosszat sejtett, de nem volt ideje gondolkodni. Belevágta sarkát a lova véknyába, még néhány ősi igét is suttogott a fülébe, hogy szárnyaljon, ahogy csak bír. Egysége bár gyors volt, mint a szél, lemaradt.
Ördögi lóverseny kezdődött a páncélos, de természetellenesen gyors, bűvölt királyi dandár és Szubutáj között. Már kétezer lépés sem lehetett köztük és a Kán között, kit a Mangudáj és testőrsége mindenre elszántan védelmezni készült. Messze többen voltak, mint a királyi dandár, de a Nagyúr életét nem szabad kockáztatni. Az öreg hadvezér talán ezerlépésnyire a hídtól beérte üldözöttjeit. Arca torz vigyorba rándult, ahogy mély kortyokkal itta közel feneketlen Ereje tavát. Ez a varázslat emelte azokba a magaslatokba, ahol most van, ez nyert neki csatát, ahol nem volt esélye. Tengri Haragja.
Viharfelhők gyülekeztek a semmiből és az emberek hátán felállt a szőr a félelemtől és a levegőben nyüzsgő töltéstől. Az egyik királyi testőr hátra nézett, s torkán akadt a szó. Feléje egy ezüstös kék, hatalmas mongol szellemlovas vágtázott, kinek testén villámok cikáztak, behálózva a rétegelt bőrvértet. A jelenés háromszorosa volt, mint megidézője, alatta rejtőzött Szubutáj lovastól. Mielőtt a szerencsétlen testőr ordíthatott volna, villám csapott beléjük, egy az égből, egy pedig az őket üldöző kísértet kopjájából.
Repülve buktak le lovukról a válogatott vitézek, miután a felforrósodott páncél vagy a hatalmas feszültség és áramerősség halálra sütötte őket, hacsak nem állt meg a szívük hamarább tőle. Tomaj tudta, hogy nincs már sok ideje, így még gyorsabb ügetésre sarkallta lovát. Ha a Kán a királyt akarja, megkapja, de az életébe fog kerülni.
– Vitézim! Öljétek meg a vén tigrist! Enyém a Kán! – üvöltötte.
A királyi dandár egyetlen emberként fordult ki jobbra, vette be a szűk kanyart és vérezetlen, rúnákkal kivert kopjáikat a szellemlovasnak szegezték, Jézust, Istent és Éljen a királyt kiáltva, mosollyal üdvözölve a halált, mint egy régi barátot, ahogy apáik tanították, és ahogy fiaiknak hagyják most örökül. Hősként haltak, hullócsillagként, úgy röppenve szét, ahogy a szikrák az izzó kardról, miután rávág a pöröly.
Ez a néhány másodperc melyet a kiváló daliák az életükkel vásároltak pontosan elég volt ahhoz, hogy Tomaj elérje a célját, a Nagyurat őrző, kopját feszítő Mangudájt és mögötte leselkedő testőrséget. Már megkötötte békéjét, úgyhogy gondolkodás nélkül tépte le a rúnabéklyót testéről, felszabadítva az Utolsó Varázst, a Kerecsen Szárnyát.
Tomaj nembeli Dénes szabaddá lett. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szája, ahogy a töménytelen Őserő, mely nem az egy, hanem a sok hatalmára támaszkodik kibontotta szárnyait és éles, méltóságteljes hangon vijjogott. Vállain egy hatalmas, lila tűzben égő kerecsensólyom ült, parázs szemekkel, melyet kölcsönadott solymászának is. Tomaj alig szisszent fel, ahogy a fenséges madár belemélyesztette borotvaéles karmait a vállába, úgy préselve össze a páncélt, mint egy papírzacskót. Minden fájdalma ellenére előkapta kardját és villámgyors piruettekbe fogva kaszabolta a legjobb mongol katonákat. Emezek nyilai, dzsidái, kardjai úgy pattantak le a sólyom oltalmazó szárnyairól, mintha sziklára csaptak volna.
– Alakh! Alakh! – üvöltötték a katonák, de hiába.
Dénes kardja úgy csépelte őket, hogy hullottak a fejek, mint a búzaszemek. Ütemesen haladt előre, ruganyos ugrásokkal. Bár egyetlen katona se hátrált meg előle, látta a szemükben a félelmet, mert tudták, hogy egy való közülük: aki nem fél a haláltól, sőt, már a halál birodalmában vetette meg egyik lábát, s épp kíséretet gyűjt túlvilági útjára. Talán el is jutott volna egész a Kán torkáig, ha nem érkezik meg Szubutáj, üvöltve ugorva rá lováról a Nagyurat veszélyeztető bolondra. A Sólyom ereje fogyott és áldozatot követelt. Tomaj felajánlotta bal karját és a madár elfogadta. Csőrébe fogta a végtagot és egyetlen rántással kitépte, majd három, négy falatból elnyelte. Tomaj üvöltött és szájából véres, fájdalmas cafatok záporoztak az őt támadó jelenésre. Legendás tusa kezdődött, melyről megemlékezett a jövendő, mint Ég és Föld, Sólyom és Tigris harcára. A katonák félreálltak és mély tisztelettel meghajoltak, de nem vezérük, hanem a Puha és a Kemény, Yin és Yang ősi, istentől való legendája előtt, mely előttük bontakozott ki, teljes valójában. Még Batu Kán is nézte a küzdelmet, anélkül, hogy beleavatkozzon. Tudta, hogy az szentségtörés volna, még ha vezére élete is múlik rajta. Háta mögött összekulcsolta a kezét és mély tisztelettel nézett a két hős végzetébe.
Tomaj arca már olyan volt, mint a márványszobor. Tán nem is élt már igazán, csak a nyers akarata, királya és hazája iránt érzett szeretete fűzte lelkét vékony selyemszállal a megtört testhez. Már Szubutáj nyakán is kúsztak felfele a fekete erek. Tudta, hogyha egyetlen csipetnyit is ereszt a varázslat erejéből, összeroppantja az Égi Madár. A villámból való test ontotta a mennykövet, agyoncsapva egyet-egyet a némán ácsorgó mongolok közül.
A madár újabb áldozatot követelt és az isteni megnyilvánulás porhüvelye felajánlotta a jobb lábát. A varázslat új erőre kapott, s bár gazdája talán nem is élt már, elrugaszkodva az összeroppantott vállakról, karmaival és csőrével a villámból való mongol harcosnak esett. Tépte az Őserőből való testet, cafatonként fosztva meg a vezért védelmező burkától. Tomaj úgy állt ott, mint egy akasztott, vadak által szétszaggatott hulla, élettelenül fityegett a nyers akaraton. Nem volt elég. Az égi jelenést a megszaggatott szellemharcos szárnyát törve dobta vissza megidézője fele. Szubutáj legalább olyan falfehéren és fekete vérerekkel hálózva, mint ellenfele, lihegett és ordított hirdetve győzelmét. Idejekorán. A nádorban volt még egy utolsó morzsányi abból a vasakaratból, mely fájdalmat és áldozatot nem sajnálva tologatta a halál bűzös torka fele. Nem tudni honnan, de Batu megesküdött volna, hogy a fellegek közül szelíd, mégis acélos csengésű hang szólalt meg:
– A királyért és… Magyarországért.
A Kerecsen fülsiketítőt vijjogott. Éles csőrét Tomaj mellébe vágta és kitépte a még dobogó szívét átszakítva a szegycsontot, mintha gyönge ágacska volna.
– Futás! – üvöltötte a halálra vált Szubutáj és villámgyorsan átugorva ellenfelét a Kán elé állt élő pajzsként.
Megérzése helyesnek bizonyult. Éles, rekedt vijjogás közepette, két hatalmas szárny sepert végig a harcmezőn, borotvaéles tollaival feldarabolva mindenkit, aki százlépésnyi távolságra volt az összeeső Tomajtól. A Kán sem látta volna a lemenő napot egyetlen darabban, ha a vén tigris, Szubutáj varázslata, Tengri Haragja nem markolja meg, két hatalmas kezével a gyilkos szárnyat és nekifeszülve minden erejével nem állítja meg. De megtette.
Miután a jelenés elvégezte, mire fizetségét megkapta egy utolsót vijjogva felröppent a magasba otthagyva a megcsonkított Tomaj holttestét, fehér arcával, fekete ereivel és büszke mosolyával. A Kán és Szubutáj egyedül állt egy hullákkal borított, véráztatta kör közepén, ahol legjobb vitézeik százai hullottak el egyetlen pillanat alatt. A hadvezér vért hányva esett térdre, abban a pillanatban, ahogy szétbomlott körülötte a szellemharcos. Belső szerveinek darabkái vegyültek a hányadékába. Mielőtt arccal leborult volna bajtársai mellé, hogy együtt köszönthessék teremtőjüket, még eljutott elszálló szelleméig a Kán búcsúja.
– Derék katonám voltál mindhalálig. De hiba volt idejönnünk, hiba volt hallgatnom rád. A tömérdek lekaszabolt vitézemért te felelsz Tengri színe előtt.

Pók Móric az eszméletlen királyt gyorsan kopott katonaköpenybe öltöztette és Türje Dénes segítségével lóra ültették. Nem tudta tartani magát, így lábait bedugták a kengyelbe és lovát közrefogták, ők, tíz vitéz a testőrségből és a fiatal lovagok, nemesek derék sarjai, kik a királyi udvarban nőttek fel, a jövőnek nevelve erényben, hitbe, hűségben.
A megbomlott, összezsúfolt táborban lassan haladtak, s az ideges ügetéstől, amit két paripa között összepréselt lova produkált a király is magához tért. Ereje nem volt, s elméjét is tejszerű köd árnyékolta, de megismerte az embereket, a hangokat. Balján Móric, jobbján Türje ügetett, s körülöttük védelmezőn az izgatott, küldetéstudattól kipirult ifjak. Mahalfia Detre, Ákos Ernye, a Forgács fivérek, a Rugacsfiak, a Humpázmánok, Balogh Miklós, s bizonyára az összes többi ifjú, kik nem félnek a pokol szájáig sem követni urukat.
Bármennyire is jól fegyverzett, derék kíséret övezte a királyt, lassú, fátyolos gondolatai nem távolodtak el elkerülhetetlen sorsának képétől. Neki meg kell halni, ez a sorsa! Felajánlotta magát Istennek, magát és az átkozott hatodik ujját, ami pogány kisistenek hatalmának csatornája, amely szentségtelen, ördögtől való romlás forrása csak! Az a bolond Tomaj pedig ilyen felelőtlenül odavetette életét egy halott emberért, kinek kötelessége feláldoznia magát és hatodik ujját az országáért, ezért a végzetes sebet kapott maroknyi földért!
A menekülők irama gyorsult. Acél, a mándruc egy ruganyos ugrással a nyereg hátsó részén kialakított öblös kosárban termett, feszesen ülve, készen az ugrásra ura védelmében. Összenézett Móric nyeregtáskájában üldögélő vadmacskával, s váltottak néhány gondolatot, amiket csak ők érthettek.
Közeledtek a gyilkosan ölelő karok fele. A testőrség tagjai parancs nélkül is tudták a dolguk, s a társaság előtt éket formáltak. Remek, rúnákkal kivert lándzsájuk csak úgy feszült, harci macskáik baljós, csattogó hörgés közepette kapaszkodtak fel vállaikra, hogy a megfelelő pillanatban az ellenség torkának vethessék magukat. Mindazok, kiknek jobbik felük nagytermetű jószág volt előre vágtáztak, hogy a lehető legnagyobb rést törjék a király, s kísérete számára.
– Most, Uram! – suttogta Móric áhítatos hangon. – Kapaszkodj a ló nyakába, szorítsd az oldalát, s ne tekints, ne tétovázz, csak előre, Uram, előre!
A bátor hősök nyílhegyként csapódtak a mongol falba, s ha sebet is kaptak veszett farkasként kapaszkodtak lovukba, hogy minél tovább élő pajzsként szolgálhassanak a királynak. Az ék kettévált és úgy feszítette szét az elvékonyodott lovassövényt, ahogy Sámson kezei tolták el a roppant oszlopokat.
De még ez sem volt elég. A tatár harcosok sem tétováztak, pillanatok alatt újak léptek a lekaszaboltak helyére és egyik kopját hajított a király lovának. Mahalfia Detre sarkantyúját tőrként döfte lova oldalába, amaz pedig rémült ugrással vetette előre magát. A hegy úgy hasította keresztül a ló nyakát, mintha szalmazsák lett volna, s a derék pára szinte azonnal összeesett. A bátor legény őrült hadonászásba kezdett kopjájával és pallosával egyaránt, s olyan hévvel harcolt, hogy tíz lovas kellett körbeállja, hogy apránként sebezve a hátát hol egy ütéssel, hol egy nyílvesszővel leterítsék. Gondatlanok voltak, s nem fejezték be a munkát. A menekülők után akarták vetni maguk, ahogy térdre kényszerítették az ifjút, de amaz még két lovast is elakasztott hosszú kopjájával ördögként ordítva, mire egy pontos nyíl végleg el nem csendesítette.
A király szeme előtt kard villant, s bár Móric hősiesen eléje vetette magát a penge továbbra is felé tartott. Fegyvertelen bal kezét lökte ellen. Fájdalmat érzett, s forró zsibbadást, s látta, hogy a piros vércseppek apró szilánkokként robbannak támadója arcába és szemébe. A vérvonal védi hordozóját, ősei vigyáznak reá. Móric kihasználva a figyelemelterelést pallosát a kutyaképű koponyájába vágta olyan erővel, hogy kiszedni se tudta, ahogy tovább nyargaltak.
A király fényárban úszott és nem értette mi történt vele. Meglepetten, isteni jelt látva kapta magához megcsonkított balját és kendőjébe tekerte. S ha ez nem lett volna elég, Móric véres, de áhítatos arccal, imát rikoltva mosolygott rá, s szeme reménnyel izzott. Kijutottak!
– Ne hagyd magad, Uram, szorítsd jobban a lovat, s hajolj előre. – Magyarázta neki, miközben ínjuk szakadtából vágtáztak. – Lovagolj könnyebben, ne nehezedj reá!
Mindenki éljenezve, hálát rebegve az Istennek vágtázott, de minduntalan fékezniük kellett lovaikat. A király erőtlenül lötyögött a nyeregbe, hol a nyakára borulva kapaszkodott, hol felült, de nem kapta el lova ritmusát. Türje Dénes és Pók Móric szorosan mellette vágtáztak, figyelőn rajta tartva a szemüket, ha netán oldalra esne, elkaphassák. De a lova nem bírta. Hiába bájolta mindenféle igével, aki csak értett ehhez, a szegény pára remegve térdre rogyott, s habzó szájjal az utolsókat rúgta.
Mielőtt bárki is leugorhatott volna, hogy felsegítse a királyt, vagy lovat adjon alá, Ákos Ernye ott termett és leszállva a nyeregből egy erőteljes rántással felsegítette urát a lóra. Béla egy szelíd, fáradt mosollyal jutalmazta az ifjú önfeláldozását és már tovább is nyargaltak, otthagyva őt a dőlt ló mellett.
Az üldözők pillanatok alatt ott teremtek. Látták, hogy egyetlen ember áll az úton, fegyvertelenül. Még csak nem is lassítottak, át akartak zúgni felette, mint a fergeteg. Az ifjú lovag azonban egyike volt annak a titkos szövetségnek, akik a csatába vonulás előtt felesküdtek Jézusnak a kereszten, hogy egy életük, egy haláluk, a királyt megvédelmezik. Ugron érsek meghallotta ezt a nagylelkű felajánlást és átadott neki egy ajándékot. „Ne használd, ha szemernyi esélyed is van a menekülésre. De ha felülkerekednek a pokolfajzatok és hamarosan megtérsz Krisztus urunk ölébe, akkor hát, fiam, vígy magaddal annyit, amennyit csak bírsz.” Ezek voltak a szavai, egész pontosan. Így, a halál torkában tisztán csengettek.
Bevárta, míg a lovascsapat egész közel ért hozzá, amíg megfeszültek a húrok és csapásra emelkedtek a szablyák, fiatal mellének szegeződtek a kopják. Oroszlánhoz illő üvöltéssel vert a vértjén csüngő apró vörös kőből készült amulettre. Suhogó ostorként csapódtak ki a tüzes indák és legalább húsz tatár lovas nyakát kapták el, rátekeredve és szorítva, fojtva őket, keresztény dühvel. Azok, kik elkerülték a perzselő halálhurkot visszafordultak, hogy társaik segítségére siessenek. Leugrottak a lovakról és kerülgetve a feszes szálakat egész közelről kopjáikra öklelték a fiút.
Ernye nem tudott védekezni. Kezeivel a kebléből kiinduló szálakat húzta, ahogy fiatal testének utolsó ereje engedte, nem lazítva szorításán még akkor sem, ahogy egyik lándzsa a másik után nyársalta fel, mígnem már lába se érte a földet. Érezte, hogy a vashegyek lassan csúsznak egyre bennebb testének súlyától és közelednek a szívéhez. Bármennyire fájt, csak vigyorgott, mert érezte, hogy mi fog következni.
Amint a mocskos fémpengék átlyukasztották vergődő szívét és egy utolsó, erőtlen nyögéssel kilehelte lelkét, mindenik mongol lovas, kinek nyakát szorongatta egy fájdalmas rikoltással szolgájának szegült a túlvilágon.
Az életben maradottak szörnyülködve a magyaroknak eme ördögtől való találékonyságán, ha a gyilkolásra alkalmas mágiára került a szó, továbbmentek, otthagyva a kopjákkal kitámasztott Ernye holttestét, körülötte vitézséginek számtalan meredt szemű tanújával együtt.
Eme hősies áldozatnak köszönhetően a királyt menekítők szép előnyre tettek szert, de az erőtlen, félájult Béla borzasztóan lassította őket. Az amúgy is fáradtan alá került ló nem bírta a holtsúlyt az erőltetett vágtába és összerogyott. A Forgácsok voltak most a leggyorsabbak. Tamás ajánlotta fel a lovát és testvérével, Andrással rohantak is szembe az ellenséggel.
Az idősebbik Forgács páratlanul tüzes csődörén úgy csapódott a szembejövők hullámába, akár a nyílvessző és roppant pallosával kaszabolt. Vértje és szerencséje kitartott, átjutott a teljes csapaton, már épp fordult volna utánuk, hogy vaddá tegye a vadászt, amikor egy kegyetlenül pontos vessző a tarkójába fúródott. A gyanútlan lova még sokáig vágtázott, nem sejtve, hogy nyakára hanyatló lovasa halott. Tamás gyalogosan inkább bevárta az ördögfattyakat és két kopját is nekik feszített. Még alkalma sem volt bevérezni őket, a nyílzápor még azelőtt végzett vele, hogy büszkén kiálthatott volna.
Az alkonyat és a sűrűsödő erdő, amin éppen keresztülvágtak reménnyel kecsegtetett, s bár derekas távolság választotta el az üldözőt és üldözöttet, a lovak fáradtak voltak és a király alól kidőlt a harmadik hátas is. Rugacsfia Dón ad paripát a királynak, akit immár két derék szolgája támogat két oldalról, hogy ne forduljon le a lóról.
A királyt védők továbbügetnek a sűrűben, a két fivér pedig felkészül a védekezésre. Barnabás bűbájt csiholt és lovára csalárd látomást ültetett. A derék hátasnak fülébe suttogta akaratát és a két vitéz a bozótosba bújva várta az ellenséget.
A fáradt és megfogyatkozott üldözők láttára a csalinak szánt ló vágtázni kezdett, de a tatárok nem követték. Tanácskoztak. Dón kirontani készült, de Barnabás visszafogja. Érezte, hogy készülnek valamire. Az egyik tatár rongyból egy levágott ujjat vett elő, míg egy másik egy fehér lovat hurcolt a vezérhez. Bonyolult rítus kezdődött, s amikor a fehér ló vérét vették a fivérek támadásba lendültek. Bár meglepték a tatár hordát, hamar magukhoz tértek és minden erejükkel védték az éppen idéző boszorkánymestert.
Mindkét derék ifjú vérbe hanyatlott, mire a poklok fenekéről előmászott a Farkas. Perzselt bundájából borzasztó bűz áradt, s ló méretű roppant teste kíntól vonaglott. Többször vad őrjöngésbe kezdett, de a mágus minden erejét összeszedve megszelídítette és az uralma alá hajtotta. Rettegve saját teremtménye kiszámíthatatlanságától az orrá alá dugott egy levágott ujjat. A pokolkutya megszimatolta, vonított és a sűrűbe vetette magát, kisebb fákat döntve ki az útjából.

Ákos Ernye szíve már elütötte az utolsót, s örök álmába készült merülni, egyre gyorsabban távolodva az utolsó fénysugártól. Úgy halt meg, hogy azt hitte megkötötte békéjét, de minél lennebb süllyedt annál rémesebb képek gyötörték, jövőképek, amelyeket hajszál választott el a jelentől. Eszeveszett kapálózásba kezdett, a fény felé úszott, de csak nem került közelebb. Az Istent és Jézust hívta segítségül, de egyik sem válaszolt, s lassan felemésztette a sötétség.
– Kölyök. – szólt hozzá egy dörmögő, reszelős hang.
Körbenézett, de nem látott semmit. A hang irányát sem tudta meg, úgy kongott a tér körülötte, mint egy hordó.
– Gyűlölöd-e ellenséged? – kérdezte ugyanaz a hang.
– Igen. – válaszolta őszintén, ha maga az ördög is kérdezi.
– Lekaszabolnád őket mind egy szálig? Az utolsó gyermekig?
Ernye tudta, hogy nem keresztény emberhez való a válasz, ami kibuggyant a torkán, s hogy a gyermekek Isten választott népe. De látta a temérdek vért, amit kiontottak, guruló gyerekfejek és meggyalázott asszonytestek kupacát és bosszút akart állni ezen az pokolnembéli nemzeten, ki akarta irtani az írmagjukat is.
– Igen. – válaszolta felhasított szíve mélyéből.
– Öleld át haragod és akaszd a nyakadba, fesd az arcodra és hagyd, hogy uraljon. Mert én megáldalak hatalommal, hogy ráereszthesd dühöd ellenségeidre.
Egy villanás erejéig látni vélt valamit, ami előtt amaz ráugrott, felhasította mellkasát és beette magát a szívébe. Meg mert volna rá esküdni, hogy egy hatalmas rőtszőrű torkosborz szólott hozzá.
Egy dobbanás és felüvöltött a kíntól, ahogy a hideg vashegyek a szívében megmozdultak a rándulásra. Kinyitotta a szemét, lyuggadt tüdejébe levegőt szívott és égő gyűlöletében rángatózott a kopjákon, amikre feltűzték. Érezte a fájdalmat teljes egészében, ahogy a hegy megakadt vállcsontjában, a másik pedig minden dobbanásra belehasít a szívébe. Üvöltött, mint a sakál, rángott, vergődött, s úgy hitte, Jézus sem szenvedett így a kereszten. Addig rúgkapált, míg csizmájával szét nem tört, két nyelet, s ő a maradékkal előrebukott. Beleordította fájdalmát a porba, s fogaival kimart a földből, ahogy kezével kitépte a dárdákat.
Egy pillanatra a hátára feküdt, hogy fellélegezzen, de nem tudott. Kínja nem szűnt, szíve nyilallt, tüdeje szúrt, minden belsősége hasogatott. S dühös volt, fortyogott a méregtől és meg akarta büntetni azokat, akik ezt tették vele, de ennél is jobban meg akarta menteni a királyát. A halál árnyékában megérezte, hogy veszedelem közeledik felé, hogy sorsára hamarosan ráverik a pecsétet. Felugrott és lovat keresett. Talált is a megölt mongolok paripái közül. Nyeregbe vetette magát és tűrve a szenvedést, mely ára annak, hogy megtörve a halál szentségét, megszegve az isteni törvényt tiltott mágiához fordult, a cél érdekében, mely számára szentebb: királya és hazája jövője. S a ló, mely megérezte lovasának akaratát szintén beengedte testébe a Haragot, s vágtázott, hasadt szívvel, nyerítve a kíntól, alázatosan cipelve lovasát akár a pokol kapujába is.

A király és kísérete kiért az erdőből és Ákos Ernye diósgyőri udvara fele tartottak. Immár csak lépésben, mert se ember, se állat nem bírta az iramot. Pók Móric remélve, hogy elhagyták az üldözőket. A király delíriumban volt, vonaglott és forrón tüzelt a láztól. Nyomban eldőlt volna, ha két hű szolgálja, a fáradhatatlan katona és a megtért pohárnokmester nem tartották volna sajgó karjaikkal a nyeregben.
Némán baktattak, mert senkinek sem volt ereje megszólalni. A fáradság ködén keresztül is felderengett a veszteség monumentális alakja. Még nem is tudatosult bennük igazán, hogy mi veszett Muhinál. Ötvenezer ember vonult diadalittasan, még mielőtt az első kardcsapás megesett volna, s most az egész lemészárolt barom módjára fekszik ott, a vértengerben, amit a föld maga sem volt képes meginni.
Még Pók Móric, az ember, ki kikémlelte az ellenséget ezer veszélyen át, kinek szeme akár a sasé, füle, mint a rókáé, ki egyszer elhitette egy mongol asszonnyal, hogy ő a férje, még ő sem vette észre a közeledő fenevadat. Macskája azonban, kinek még nevet sem adott mérgesen a hátába körmölt, s hangos sziszegéssel jelezte a baj közeledtét. A lovas felkapta a fejét fáradt bódultságából és figyelni kezdett. Hangosan szitkozódott, majd parancsokat osztogatott.
– Kinek van még szufla a lovában, három ember fogja a királyt és vigye jól védett falak mögé. Bár ha mi, akik itt maradunk nem járunk sikerrel, úgyis hiába. Menjetek! Meneküljetek, ha kell a világ végéig!
Hát itt következik a vége, gondolta Móric méregetve maradék erejét és a megfogyatkozott védők sorát. Próbált tervet kieszelni, de semmi sem jutott eszébe. Mindenki félholt a sebektől és a fáradságtól. Ő az egyetlen mágus és ezen a szörnyetegen acél aligha fog. De hát a Jóisten megengedte neki, hogy kitartson a legvégsőkig és hogy védelmezze a király őfelségét, kit elárult. Szolgált ő sok évet azóta, megtett ezer jót és elszenvedett ezer rosszat, de azt az egy bűnét le nem moshatja, még vérrel sem, ahogy Júdás sem tehette. Felkészült a teremtő ítéletére, még a mondandója is körvonalazódott a fejében. Mindössze megköszöni a végtelen kegyelmét, hogy halálos bűne után esélyt adott ennek jóvátételére.
Így elmélkedett, amikor az első farkasvonítás felhangzott. A strázsát álló katonák megrettentek, s Móric sem mondhatott semmit. Ő is félt. Egy perc sem telt el, a bozótosból egy megtermett bika méretű farkas rohant elő csattogó fogakkal. Többen térdre ereszkedtek és kopját feszítettek, eléjük álltak a pajzsvivők, kardforgatók.
Türje valami dicsőt akart mondani, bátorításképpen katonáinak, de a fenevad egy hatalmas ugrással a hátuk mögött termett és az egyik lovagot páncélostól összeroppantotta a szájával. Nem állt meg, csak egy rántással messze vetette és máris kereste a következő áldozatát. Erdőtűzben pusztult ordasra emlékeztető kinézete, bűzös lehelete és bundája, borzasztó méretei a földbe döngölték a védők harci kedvét.
Móric látva, hogy ennek fele sem tréfa, lovastól előre ugratott. Jobb karjában egy jégfokost forgatott, mely az imént keletkezett inas tenyerében. Már meg is tervezte fejében az ütközetet. Volt egy bűbája, ami elzárja ezt a bestiát, s az ára csak az élete, de ahhoz, hogy működjön előbb vérét kell vennie a teremtménynek. Ezt viszont nem tudta, hogyan érheti el, s bármennyire szorította az idő, még ha emberei a vérükkel fizetnek minden egyes másodpercért, amit gondolkodással tölt, nem forgott az agya. A fáradság túl erősen szorította. Meg is tört. Megsarkantyúzta a lovát és fokosát lengetve a farkasnak ugratott, azzal a tiszta szándékkal, hogy életét adja a királyért. Nem érdekelte, hogy hasznosan, vagy hiába veti oda, csak legyen vége, pihenhessen meg végre.
A farkas kiszemelte a felé vágtázó boszorkánymestert és feléje indult. Fegyverek csapták az oldalát, szemét, lábát, de nem fogott rajta az acél, bűbáj védte. Móric ezt látta és nem is reménykedett sikerében, ennek ellenére meglengette fokosát, hogy a csákány felével a fenevad szeme közé csapjon, amikor közel ért. Szelíd lökést érzett a vállán, ahogy közeledett a folyamatosan növekvő fenevad, mely immár a lovas fölé magasodott. Először nem tudta, mit érzett, aztán meglátta apró vadmacskáját, ahogy ruganyosan repül a hatalmas tátongó állkapcsok közé. A derék ember szíve azonnal görcsbe rándult és fohászkodott a mindenható Istenhez, hogy bármekkora is a bűne, vegyen el tőle mindent, de ne a jobbik felét.
A macska egyenesen a hosszúkás nyelven landolt és körmeivel néhány mozdulattal cafatokra tépte. A Farkas vad őrjöngésbe kezdett, jobbra-balra csapkodta a fejét, s csattogó állkapoccsal igyekezett összeroppantani, kiköpni, vagy lenyelni a macskát, sikertelenül. A szenvtelen apró teremtés úgy kapaszkodott az indázó koncba, mint a sudár a csapószíjba.
Móricra záporozott a bestia vére, jutott az arcára, a kezére, a fegyverére. Tudta, miért tette ezt társa, de nem tudott cselekedni. Ha elkezdi a varázst, s elzárja a bestiát, a kis vadmacska, egyetlen igaz barátja is a jégbörtönbe ragad az idők végezetéig, s ha igazak a tekercsen írottak, nem hal meg, hanem elméjének rabja lesz, míg a téboly megkönnyíti, vagy éppen még elviselhetetlenebbé teszi a múlni nem akaró életét. A varázs, melyet azoknak tartogatják, kik nem érdemlik a halált.
Túl sokáig habozott. A macska elveszítette a fogását és hangos nyávogással lecsúszott a gégecsövön. Móric felüvöltött dühében és nekirontott a farkasnak, megpörgetve feje fölött a jégfokost és az ördögfattya szeme közé vágta. Szilánkosra törött, s a hatalmas állkapocs már zárult is vészesen közeledve felé. Ösztönösen vetette oda bal karját, s a fenevad, mint egy ágat roppantotta el a ló fejével együtt.
A pórul járt hátas összerogyott, mint egy colostok, s a lovas, küzdve a megmaradásért legurult róla. Hosszú évek viszontagságai megedzették az embert és mégha esze el is ment, a lelke küzdött. Jobb kezével megfagyasztotta a csonkot, ami karjából maradt. Bár elállította a vérzést, szédült és a fájdalomtól még a szeme világa is elment. Négykézláb mászott a földön, míg a megmaradt lovagok minden erejükkel püfölték az immár echós szekér méretű pokolkutyát, hiába.
Móric még sosem látott ilyen hatalmú őrdögöt, ha a teremtény éppen nem felfalni készült volna őket, el lett volna ragadtatva az idéző mágus tudásával. De így nem volt, átkozta a bestiát, az idézőjét és egész népét, mert tudta, nincs esélye ellene sem neki, sem a királynak, se az országban bárkinek. Nem is tudta igazán, de valami eltörött benne, a szál közte és Isten között. Egész életében hitt az isteni igazságban, de nem tudta, most mit higgyen. Bűnös az ország, ez az egykoron gyönyörű anyaföld, de kiérdemelte ezt? Kiérdemelte, hogy elpusztuljon az utolsó gyermekig?
Nem is vette volna észre a közeledőt a halálba készülődő monológja közepette, ha a farkas abba nem hagyja a morgást és nem hegyezi fülét az erdő fele. Ez a fékezhetetlen fenevad még levegőt sem vett, csak nézett és figyelt, ügyet sem vetve a kardokra, lándzsákra, amikkel böködték. Mielőtt bárki is megszólalhatott volna, egy magányos lovas vágtázott elő az erdő sűrűjéből fájdalommal teliüvöltve, szitkozódva, átkozva a tatárt és a poklokat.
– Ernye! – kiáltott az életben maradt Humpázmány. – Jézus urunk segíts, ez Ákos Ernye!
Kivont karddal érkezett, s egyenesen a fenevadnak rontott, tiporva az előtte fekvő halottakat önkívületében prüszkölő lovával. A Farkas szembefordult vele és csattogón felüvöltött, mintha régi számlát készülne egyenlíteni, de a félelem visszatartja.
Ernye elvágtázott mellette és szablyáját a fenevadba vágta. A fegyver pengve törött szilánkosra a hatalmas erő, s a sebezhetetlen bűbáj találkozásakor. Már fordította lovát, s rontott neki újra, elvakultan a dühtől.
Móric nem értette, mi történik. A fiú arca olyan volt, mint a haldoklóé, ki azért könyörög a Jóistenhez, hogy megszabadítsa kínjaitól, lova pedig kifordult szemmel rángatja fejét, mintha egy bábmester irányítaná. Halál és lila gőz áramlott belőlük, ocsmány pusztítani vágyás, valami nem evilági hatalmasság lehelete.
A Farkas és a fiatal lovas egymásnak rohantak, mint két kos. A hatalmas állkapocs kinyílt és összecsapódott, eltüntetve a lovast és lovának felét. Móric elsírta magát, felzokogott, a hiú ábránd szülte remény elillanása úgy szíven ütötte. Épp átkozni kezdte a csapást, mely sújtotta őket, amikor felfigyelt a Farkas különös viselkedésére. Rázta magát, földhöz csapta irdatlan testét, mint egy kólikás ló, s vonított fájdalmában. Vér csorgott a szájából, s hangja bugyborékoló hörgésbe csapott át. A holdfény ezüstösen megcsillant a bestia oldalán előbukkanó kardcsonkon, s egy erőteljes rántással méretes lyuk hasadt a kerek bendőn.
Hullák sokasága hullott ki, ahogy a fenevad nagyot döngve elterült a földön. Móric nyögve odakúszott, rettegve, amit ott fog találni. Szemével kereste az apró testet, s nem törődve semmivel gördítette odébb a végtagokat, fél testeket. Utólag lelkiismeretfurdalással emlékezett arra, ahogy félrelökte a fájdalmában ordító Ernyét, jobbik felének keresése közben. Megtalálta. Az apró jószág egyben volt, de nem lélegzett. Nem is gondolkodott a következő lépésen. Igéket mormogott és saját vérébe mártott ujjával jelet rótt a nedvektől csimbókos bundára. Tejfehér ködöt lehelt, ujjai között szálat sodort belőle és a rovásra kötötte. Nem törődve mértékkel öntötte át saját életének világát az apróságba, ügyet sem vetve a nyakán felfutó fekete erekre.
Felkacagott, amikor jobbik fele prüszkölt és halk dorombolásba kezdett. Elharapta a szálat és hálát adott Istennek és Ernyének. Ernye! Magához szorítva az erőtlen macskát a fiú testéhez kúszott. Már nem ordított, csak meredt a semmibe üveges tekintettel, a felismerhetetlenségig megcsonkítva. Móric zokogott szégyenében, örömében, kínjában, hálájában, dühében, megkönnyebbülésében és a jövő súlyától terhesen. Mindez egyszerre öntötte el és imában keresett menedéket, s az ígéretében, hogy míg a Pók nem él, addig minden vasárnap égni fog egy gyertya az Ákos nemért és Ernyéjért.

(Illusztráció: ruiam)

Mire Kukcsin befejezte a tanulást, s a bába kiengedte az asszonysátorból, a vőlegénye már hetedhét határon túl volt. Senki sem tudta mikor ment el egész pontosan, de ejsze már egy hete is megvolt. Ez elszomorította a lányt. Az ő képébe kapaszkodva vészelte túl az elmúlt, zord napokat, szerette volna meglátogatni és beszélni vele, látni, érinteni. Bár ezt nem merte volna kimondani, úgy gondolta, mindezt érette viselte el, hogy jó ágyasa lehessen. Megcsalva érezte magát.
Jobb híján a mátkái között keresett menedéket. A leányok nagy izgalommal fogadták, kérdezősködtek, követelőztek, de Kukcsinnak nem volt kedve az ilyesmihez. Hátat fordított és eljött, s a lába nyomán keletkezett puffogás sem érdekelte.
A Duna partjához ment, leült és szomorúan bámulta a vizet. Nem találta a helyét. Azt sem tudta, min pihentesse a szemét, a bárkákon, vagy az odébb játszadozó lurkókon, esetleg az égen bolyongó felhőkön, úgyhogy becsukta. Az a biztos.
Valahol vízileány dúdolt. Azt mondják, aki eléggé figyelmes, annak kiéneklik a jövendőt. Ej, ha ez így van, akkor szomorú az ő sorsa, mert a dal olyan szomorú és bánatos volt, hogy még a hatalmas Duna is csendesebben hömpölygött lefele.
S ott, abban a pillanatban, minden ok nélkül elengedett. Minden gondját és aggodalmát felfektette a folyam lassú hullámaira, s hetek óta nem látott mosolyt húzott elő valahonnan. S nem volt ebben semmi különleges, mert ilyen az ember. Ezért pedig hálát adott Tengrinek, a Napisteneknek, Földanyának, Szélanyónak, s annak az új istencsaládnak, akiknek olyan sok hívük van. Ott a folyó mellett ülve, még mindig érezve húzódó sebeit, ismét megértette, hogy az ember tökéletes, csak az aggodalom feledteti vele ezt. De az istenek nem felednek, s örök emlékeztetőül az égre biggyesztettek egy arany és egy rézlabdát, hogy mi sem feledjünk.
Kukcsin közelnek érezte magát.

Két férfi épp, mikor a két nap delelő táncába kezdett, hálóikat merítették. Ez volt az utolsó, mielőtt a partra eveztek volna, hogy árnyékot keresve átvészeljék a hőséget és perzselő sugarakat.
Az egyikük, izzadva, mint egy ló, arra gondolt, hogy mennyire rosszul van ez megoldva. Két nap van a égen és mindkettő egyszerre járja végig az útját. Így nappal igen-igen meleg van, éjszaka meg hideg. Mennyivel jobb volna, ha az egyik mondjuk nappal kerülné a fellegeket, a másik pedig éjszaka. Vagy ha annyira elválaszthatatlanok, nem lehetne bár egy kis fodrocskát eléjük rendelni déltől egy jó három órára?
Épp megosztani készült gondolatait társával, mikor amaz az égre bámulva, megdermedten, elkerekedett szemekkel makogni kezdett. Nem értette, úgyhogy megfordult és az égre nézett. Ijedtében beejtette a hálót a vízbe.
Hatalmas feketeség közeledett a napok fele, talán ötször akkora, mint az Aranynap. Hosszú volt és hasított az elején, mint egy tátongó kutyafej, s bár mozgott és fények villództak rajta, hangot nem adott ki.
Nem kellett sok idő, a törzs is összeszaladt. Sikoltozva, veszekedve rohangáltak, kiabálták a világ végét. Senki sem tudta mi az, volt aki sárkánynak hitte, más egy hatalmas farkasnak, kutyának, vagy épp Khajár kardjának vélte.
– Nézzétek! Valami vésve van az oldalára! – kiáltotta valaki.
S valóban, az ördöngösség úgy fordult, hogy oldala láthatóvá lett. Betűk sora rajzolódott ki titánfehérben, de nem az ő rovásaik és mintáik, hanem valami teljesen más jelrendszer.
– Én ismerem ezt a rovást. A barát szentképén van ilyen! – rikkantott az egyik asszony.
Melléből előcibálta az apró festett kis szentképet, ami alatt ott állt: “Ave Maria”. Ezt megtanulta olvasni, ezt az egyetlen sort, úgyhogy a szentképet az égnek tartotta és igyekezett megtalálni a hasonló betűket. M..ma…mar… csak eddig jutott. A többi nem volt ismerős. Volt még egy a… de…
– Hát mire vártok, ha tudjátok milyen rovás az? Véssétek egy botra, s iramodjék is egy legény Kőmonostorára a fekete barátokhoz, fejtsék meg az értelmét!
Egy tucatnyi ember is ugrott, hogy botot kerítsen, amire felvéshetik a látott betűket. Az egyik ügyes suhanc néhány perc alatt is készen volt, ott díszelgett a fán a feketeségen látható írás tökéletes mása: “Marko Labs”. A vén bólintott, s a fiú már lóra is kapott, vágtázott inaszakadtából a kolostorba.
Feszült várakozás kezdődött. Figyelték az égen vánszorgó feketeséget, de nem tudták mi tévők legyenek, vagy mit higgyenek vele kapcsolatban. A kám rettegett, mert felismerte a látomása sárkányát és tudta, mi következik. Mégis, hallgatott, mint a sír, nem mert szólni, csak figyelt árgus szemekkel.
A fehércselédek felsikoltottak, ahogy a bestia eltakarta a napokat hatalmas testével. Eléjük állt és nem mozdult többé. Alkonyat borult a világra. A néma rettegés mindannyiuk szívébe beette magát, s csendet parancsolt. Órák teltek hangtalan. Az öregek leültek és várták az Öregisten ítéletét, a fiatalok magukban fohászkodtak, míg a gyerekek megérezve a gond súlyát engedelmesen lapultak anyjukhoz. Még az állatok is csendben várták az elkövetkezőket.
Kukcsin acélos arccal nézte az eget. Anyja ölelgette és halkan, pityeregve jajgatott, apja elfehéredett arccal szablyát és fokost szorongatott. Öreg katona volt, szeretett volna fegyverrel a kezében meghalni, mégha nem is lesz alkalma használni efféle borzadály ellen. De a lány nem engedett. Félt és érezte a vesztét, mégis bátran nézett szembe vele. A Duna megsúgta neki már az életet.
Senki sem tudta, mi történhet. A monstrum lassan, szinte észrevehetetlenül követte a Napok pályáját, folyamatos takarásba tartva mindkét égitestet. Mégis, akármennyire ijesztő is volt ez, a rettegés sem tarthat örökké. Egyesek étel után néztek, mások szaporán emelgették a kumiszos tömlőket és az indulatok hamar elharapóztak. Az összeszólalkozások verekedésekbe torkollottak, a részeg férfiak lányokat és asszonyokat rángattak magukkal egy-egy eldugott sarokba. Az állatokra senki sem ügyelt már, a csikósok, gulyások, pásztorok mind otthagyták jószágaik, amazok pedig lassan sodródni kezdtek a szélrózsa minden irányába.
Kukcsin és családja a Duna felé menekültek a megvadult törzs elől. Aidua és lánya rohantak a víz melletti sásos fele, míg Vezteg a fokosával és szablyájával hadakozott egy részegen bőgő suhanccal, aki kivont fegyverrel esküdözött, hogy ő mindig is Kukcsint szerette és nem halhat meg úgy, hogy egyszer az övé nem lesz. Az öregnek sikerült a fokos lapjával kupán teremtenie, hogy azon nyomban hanyatt esett az erőszakos udvarló.
Az apa úgy terelgette asszonyát és lányát a sásba, ahogy a borzolt kakas, ha veszélyt érez. Megparancsolta nekik, hogy lapuljanak a magas gazban és egy szót ne szóljanak. Ő maga strázsát állt, de a lassan múló percek monotóniáját a távoli jurták közül szűrődő ordibálás törte csak meg, s Vezteg elaludt. Nem sokkal később Aidua is álomba sírta magát.
Kukcsin beletörődve az elrendeltbe nézte a hatalmas farkasfejet az égen, ahogy ott áll és hang nélkül tesz valami borzasztót. Az utolsó néhány hét megedzette ezt a lányt, mint a heves tűz a fémet, s immár jöhetett bármi, megbirkózik vele. Így gondolta, s így is érezte abban a pillanatban. Hisz mivel rosszabb a világ vége, mint a világunk vége?

A nemzettség tagjai rikkantva mutogattak az égre, amint az Aranynap sugarai előbújtak az ördög árnyékából. Okkánt dicsérték, hálát rebegtek, amiért megkímélte őket és örömujjongásban törtek ki. A fekete árny, mint aki jól végezte dolgát, szépen lassan tovább állt, beleveszve az ég kékjébe.
Soká tartott, míg a riadalom ismét teret hódított magának. Az emberek sorra mutogattak felfele, jajongtak és értetlenül kérdezték egymástól: “Hová tűnt a Réznap?”. Mindössze egyetlen aranysárga korong  vándorolt immár az égbolton, nyoma sem volt kisebbik testvérének. Mintha sohasem lett volna.
“Megette.”, suttogta mindenki kitágult pupillákkal, remegve a hidegtől, s minél többször ejtették ki ezt a szót, annál sötétebbnek és hűvösebbnek tűnt az új világ. A kám úgy érezte, most illene szólnia valamit, bátorítania kell a népét, de nem tudta, mit mondjon. Vakaródzott, nagyokat nyelt és fújtatott, mint egy kohó, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Mire körvonalazódott volna bármi is, a suhanc érkezett meg lélekveszejtő vágtában, s lihegve ugrott le a lóról.
– A kőmonostori barátok izenik, hogy a Markolábsz a keresztény isten büntetése, mert pogányul élünk. Jön az ar..arem.. arme…a világnak vége. Jönnek is már a barátok gyóntatni, hogy üdvösséget nyerhessünk. – hadarta a bemagolt szöveget a suhanc.
A napfaló Markolábsz, motyogta magának a kám. Keresztény betűkkel az oldalán. Gyanús szemekkel méregette a suhancot, aztán legyintett. Nem tud ez semmit. De ő utána fog kérdezni a hatalmas szellemeknél, mert ez úgy tűnik, mint valami keresztény varázs, hogy rákényszerítsék maguk a szabad népekre. De azt el kell ismernie, ha a keresztény isten képes eltüntetni egy napot az égről, valóban rettenetes nagy úr lehet. Talán ideje volna beszerezni egy bálványt a megfeszített fiúról az áldozósátorba…
A dermedt tanakodásba a kám rekedt rikácsolása csapott bele. Parancsokat osztogatott az esti teendőket illetően. Szert kell ülni, megbékíteni a szellemeket és útmutatást kérni, mert a Napfaló Markolábsz, a borzasztó szörny visszatérhet.
Mint egy lomha sárfolyam lódult meg a tömeg, magukhoz térve a világvége hangulatából, s eleinte félve, aztán keserűen, de beletörődve kerülgetve az égből hulló fehér, jeges pihéket, a dolguk után néztek.

Mindeközben Kukcsin remegő ajkakkal figyelte az eseményeket a sás közül. Látta, ahogy szörnyeteg eloldalog és vele együtt eltűnik a Vörösnap. Nem érzett sem kétségbeesést, sem félelmet, csak magányt, végtelen magányt. Nézte az eget és nem a napot siratta, hanem önmagát. Olybá tűnt, hogy ő egy acélpenge, amit túledzettek és eltörött az első csapást követően. Nem olyan rég még le akarta vakarni magáról a belévésett jeleket. Nemrég még várta, hogy asszony lehessen. Tegnap a világ még normális volt. Néhány perce még erősnek érezte magát. Könnyek csorogtak az arcáról, ahogy szemével követte a megjelenő hópelyheket. Gyönyörűnek találta, mégsem tudott örvendeni neki.
Ló prüszkölése térítette magához. Kidugta a fejét a sásból, hogy szemügyre vegye. Szög volt az, ahogy remegő lábakkal, hátán vérfoltos nyereggel ereszkedett le a vízhez inni. Kukcsin  sosem látott ennél szebb táltos paripát. Arany volt a szőre és fonott holdvilág a sörénye, szikrát hányt a patája és virágillat áradt az orrlyukából. Megbabonázva bújt elő a sásból. Légies mozdulatokkal lépett ki csizmájából, s dobott le magáról minden ruhát, minden díszt. Haját kibontotta, felkapaszkodott a nyeregbe, s belehajtotta a lovat a Dunába.
Árral lefele úsztatott, s Kukcsin ismét közelnek érezte magát.

(Illusztráció: w)

Kukcsin az asszonysátorban táncolt két rableány muzsikájára. Az egyik tamburát pengetett, a másik énekelt mellé rekedtes, mély hangon. A hajadon teste úgy ringott, mint a nádszál a szélben, s úgy tekergett a kusza torokhangú hajlításokra, mint egy kígyó. Szokatlan leány volt a maga nemében. Magas, akár egy férfi, vékony tagú, de dús keblű és széles csípőjű. Bolondultak érte a férfiak, mióta csak eladósorba került. Élvezte is a kacér pillantásokat, a rengeteg ajándékot, az érette verekedő legényeket.
Erősen elkeseredett, amikor anyja közölte vele, hogy odaadják Tepremez fiához. Féltette szép leányéletét, a felhőtlen játékokat, szabad estéket. Tetszett neki Tarcal, szép fiú volt, jól táncolt és jó harcos hírében állt, de csak nem akaródzott feláldoznia hajadonságát. Aztán mikor megtörtént az eset, s anyja elküldte, hogy kenje meg a sebét és istápolja szükség szerint, már másképp látta a dolgokat. Az erős karok, a kemény szemek, s a törzs elismerése megbabonázták, s leendő hitvesét mesebeli vitézzé varázsolták. Most is reá gondolt, ahogy táncolt és teste jobban kihevült, mint ahogy szokott.
Anyja, Aidua lépett be az asszonysátorba. Nem kellett szólnia, a pillantása elég volt, hogy a szolgák lesütött szemekkel magukra hagyják őket. Kukcsin széles mosollyal borult a nyakába.
– Ó, asszonyanyám, mi hír? Hogy alakul a lakodalom?
Aidua szelíd, bölcs mosollyal csitította a lányt, s szemében saját, fiatalkori izgalmának fénye csillogott.
– Odébb van az, lyányom, s rengeteg a teendőnk még addig. Tán nyű van a seggedben, hogy nem bírod kivárni a sorod?
A lány elpirult. Ismét táncra perdült, csak úgy, zene nélkül, s szerelmesdalt dúdolt válasz helyett. Anyja szakértő szemekkel figyelte, komoly arccal bólogatott, s ahányszor hibázott, kemény hangon kijavította.
– Jó, jó! Ügyes vagy, lyányom, nincs az a férfi a világon, kinek ne forrna fel a vére, ha szemét rád veti. De jer, megyünk a bábához. Itt az ideje, hogy nővé légy.
Kukcsin izgatottan bólintott, s követte anyját. Sokat hallott a beavatásról, s gyermeki izgalommal vegyes félelemmel gondolt rá. A lányokat néhány héttel a menyegző előtt elvitték a bábához és ott felnőtté avatták. Miután ez megtörtént, már nem jártak többet ki játszani, mulatozni, de még az asszonysátrat sem hagyták el. A bába látogatta őket, tanította, készítette a nászéjszakára. Ez volt a nagy szakadás, ami a régi és az új életét elválasztotta mindörökre.
A bába sátra félreesett a többitől. Ő maga előtte ült, már várta őket. Vénséges arca barátságtalan vigyorba meredt, aszott testén csak úgy lógott a ruha. Nem köszönt, csak felugrott, küllemét meghazudtoló ruganyossággal és belépett a sátorba. Anya és lánya követték.
A jurta büdös volt és rendezetlen. Zsírok és füvek szaga terjengett, s valami kétségtelenül megrohadt odabent, Kukcsint a tímárok sátrára emlékeztette. A közepén tűz parázslott, benne sütővasak izzottak.
Aidua egy medvebőrrel letakart favázhoz vezette lányát és levetkőztette. Meztelenül felfektette az asztalra, kezét-lábát hurkokba dugta, s gyomorszája alatt vastag bőrszíjjal megkötötte. Látta a lány szemében a rémületet, de szólni nem szólt, csak szelíd mosollyal csendre intette, s megcirógatta a fejét.
A bába megkerülte az asztalt és Kukcsin szeméremtestét kezdte vizsgálni.
– Erre semmi szükség. – bosszankodott sértődötten Aidua. – Szűz a lány.
– Semmi szükség. – motyogta a vénasszony. – Semmi szükség. Még hogy semmi szükség!
De ennél többet nem mondott. Kukcsin pirulva tűrt mindent, amit leműveltek vele. Nagyon kellemetlenül érezte magát, s egyre idegesebb lett. A büdösséget sem szokta meg az orra, egyre inkább beitta magát a tüdejébe és félt, hogy élete végéig kísérteni fogja.
Mikor már épp szólni akart, a vénasszony elment és egy vastag bőrszíjjal tért vissza. Büdös volt és fognyomokkal tele. A lány szájába nyomta, s szütyőjéből hatalmas csonttűt, meg kis bőrerszényt vett elő.
Kukcsin halkan nyögdécselve tűrte, ahogy a tűvel mágikus mintákat, ősi rovásokat vésett a mellei alá. Fülében csengettek anyja magyarázatai, ahogy még gyerekkorában elmagyarázta neki, hogy a nők hamarabb öregednek, mint a férfiak. Elkerülhetetlen, hogy a harcban és életben megkérgesedett ura megunja egyszer, s házhoz hozza az első rablányt. Majd a másodikat, a harmadikat és így tovább. A nőnek az a dolga, hogy minél tovább megtartsa a férfit, s ezért minden áldozatot meg kell hozni.
A vésett sebekbe a bába beleöntötte az erszény tartalmát. A por nagyon csípte, s a fájdalom egyre mélyebbre hatolt. Kicsordultak a könnyei, de nem adott ki hangot, csak jó erősen ráharapott a bőrre. A vénasszony motyogni kezdett, titkos varázsigék sorát morzsolta el a szenvedő lány felett. Végül, az egyre erősödő és darabosodó szavak közepette tűzszerszámot vett elő erszényéből és szikrát vetett a sebbe ivódó porra.
Kukcsin majd kettéharapta a szíjat. Visított, ahogy a kék láng felcsapott, s beleégette húsába a tekergő indákat és rovásokat. A forróság szétterjedt belsejében, szíven markolta. Úgy érezte minden belsősége ropogósra sül. Amint a fájdalom engedett, zokogva nyitotta ki a szemét, s ki akarta köpni a bőrt, de anyja nem engedte. Könnybe lábadt szemével nem látott tisztán, így váratlanul érte az ágyékára nyomott tüzes vas. Az égett hús bűze beitta magát az orrába, s úgy érezte soha nem is fogja elhagyni. Hálát adott mindkét Napistennek, amikor levették róla a sütőt. De már jött is a második vas. És a harmadik. Elájult.
A saját jurtájában ébredt. Anyja épp faggyúval borogatta a sebeit. Amikor észrevette, hogy magához tért, szelíd mosollyal simogatta meg az arcát.
– Nagyon büszke vagyok rád. Igazán bátor voltál.
Kukcsin szerette volna büszkének és bátornak érezni magát. De abban a pillanatban nem látta magát többnek, mint egy besütött marhának. Mosolyt erőltetett az arcára és alvást színlelt. Nem így képzelte a felnőtté avatást.

A kám dühösen seperte félre a csontokat. Akárhányszor vetette őket, folyamatosan értelmetlen zagyvaságokat izentek. Nagy a baj, tudta, a végére kell járnia a dolognak. Egy épp arra járó suhancot elszalajtott a nyájhoz, hogy hozzon neki egy fehér kecskebakot. Türelmetlenül várta, míg visszatért a rémült állattal. A szarvánál fogva megragadta a jószágot, s a bámészkodó legényt elkergette.
Az áldozójurtába ment. A bálványok közül elé volt állítva az, melyre most éppen szükség volt. Az ijedt kecskét a vértől megfeketedett áldozóbakhoz kötözte, s bár a rémült állat vergődött és mekegett, az erős kezek szorításától nem tudott szabadulni. A kharkász nekifogott a rítusnak. Parazsat hozott, s szárított ganét vetett rá. Előkészítette a tálakat, üstöket, s kitekerte a puha bőrben tartott kőkést.
A tűz lángra lobbant. A kám füveket szórt rá, amik zöldes lánggal szenesedtek el. Mélyen belélegezte a füstöt. Erszényéből ócska kutyabőr tekercseket vett elő és morgó hangon olvasni kezdte a megkopott írást. A rovások megelevenedtek, lilás derengéssel letáncoltak a lapról és lassú köröket róttak a levegőben. Ahogy a kántálás egyre erősebbé vált, úgy gyorsultak a jelek is, egyesek a földbe ásták maguk, mások a bölénybőr vértre telepedtek. A kám, amikor az előkészületeket befejezte, lábait maga alá szedte és a bálvány előtt bősz imádkozásba kezdett.
– Ó, Aboska, jer, világosítsd meg az elmém, ó, Aboska, hívom szellemed, hogy vezesd népem, ó Aboska, áldozatunk fogadd!
Így kántált, egyre hevesebben. A jurtában szél támadt. Először csak enyhe fuvallatok seperték végig a padlót, majd az egyre erősebb lökések sanyargatták a tüzet. A kám felugrott. Bal kezével összefogta a kecske száját, s jobbjával beleverte a kést a mellkasába. Egy erős rántással elhasította a szegycsontot, s a seb alá bronzedényt tartott, hogy felfogja a vért. A kecske gyereksírásra emlékeztető hangon bőgött, remegett, próbált szabadulni, hiába. A kám a kést az övébe dugta, kitépte a még dobogó szívet, s egy bronzedénybe dobta. Mészárosokat megszégyenítő gyorsasággal nyúzta és darabolta az állatot. A bőrt, a fejjel együtt a bálványra terítette, arcát vérrel kente be, a lábánál kifaragott tálba a néha még megránduló szívet rakta. A húst üstbe pakolta és a tűz fölé akasztotta, hogy főjön.
Egyre mélyülő révületben folytatta az imádkozást. Hajlongott, íves köröket lengett és fohászkodott a kisistenhez útmutatásért. De valami gallyra ment. Odakint mennykő csapott le, s a fellegek rázendítettek. A kám ijedten ordított fel.
– Ó, Khajár! Nem neked szól az áldozat! Távozz, Khajár, békével!
De a kisisten nem tágított. A tárgyak a jurtában táncolni kezdtek. Először csak remegtek, zakatoltak, aztán felemelkedtek és a kharkásznak röpültek. Az öregember jajgatva védekezett. Ütések záporoztak rá és láthatatlan támadások. A rovások egyenként repedeztek meg és porlottak el.
Kegyetlen csatározás folyt. A kám nem értette mi történt, ő nem Khajárt hívta, de az ártó lélek rettenetes haraggal támadt neki. Nem, nem haraggal, kétségbeeséssel. Izenni akart valamit, de nem volt tiszta, hogy mit. Az áldozóbak is szárnyra kapott, s hátulról tarkón találta a szellemekkel viaskodó kharkászt. Az öreg bódultan esett össze, de nem vesztette el az eszméletét. Mély révületbe zuhant, mélyebbe, mint valaha. S látomása támadt.
Hatalmas szárnyasgyík takarta el az eget. Egyik szárnya sötétségbe borította egész északot, a másik szárnya egész delet. Hosszú, tüskés farka végtelen árnyékot vetett keletre és ocsmány, borzasztó feje felfalhatta volna nyugatot. De nem szállt alá, az égen maradt és üldözőbe vette a Nap testvéreket. Menekültek is előle szegények, de hiába, a Vörösnap lemaradt. Úgy tűnt el a szörnyeteg torkában, mint egy falat köleskása, s alkonyat borult a világra.
A kám összetörten kelt fel. Négykézláb kúszott el a kumiszos tömlőig, s kínlódva kortyolt belőle. Kegyetlenül megviselte a szellemekkel vívott küzdelem, de még nem nyughatott. Az üstből főtt húst vett elő, a bálvány lába elé fektette és nekifogott kiengesztelni az isteneket. Gondterhelt volt. Hiába ereszkedett le a pokolba, válasz nélkül tért vissza, s még egy csokor kérdést is a nyakába akasztottak. Akármi is közeleg, úgy emberfia, mint a szellemek tehetetlenek ellene. Túl kell vészeljék, ahogy az öreg tölgy is átvészeli a vihart.

– Nem jó! – visított a bába, s egy hatalmas pofont kevert le Kukcsinnak. – Újra!
A lány földre zuhant. Vér serkent összeszorított ajkaiból, de hangot nem adott ki, a büszkeség nem engedte, hogy szóljon. Meztelen testét ütésnyomok tarkították, s a beléégetett és tetovált, még gyógyulófélben levő sebek felszakadtak. Teste fáradt volt a rengeteg gyakorlástól, égtek a belsőségei és évődtek csontjai, de zokszó nélkül feltápászkodott. Szívből utálta a banyát, s dühös volt anyjára, amiért kitette ennek. Hiába tudta, hogy ezen minden lánynak át kell esnie, fájt a bánásmód, jobban, mint a teste.
A bába elé állt, s újra megpróbálta a gyakorlatsort. Gondolatban elskandálta az ősi igéket, átvezette testén az Anyaisten és a Hold erejét és erősen koncentrált. A két csípőcsontjára sütött jel felizzott és megtámasztották a szeméremcsontján levőt. Vörösen felderengtek a vonalak és olyan forrón lüktettek, mintha tüzes üszköt nyomtak volna reá. Kukcsin ajkába harapott kínjában, ágyékán és arcán egyszerre indult el egy újabb vércsepp.
Az öregasszony árgus szemekkel figyelte. Látszott a szemén, alig várja a hibát, hogy lecsaphasson rá, mint egy vérszemet kapott héja. Mikor nem talált semmit, amibe beleköthetne, dühösen felcsattant:
– Ennyi? Mihaszna fruska! Hogyan leszel urad kedvére, ha csak ennyit tudsz?
Kukcsint elöntötte a szégyen. Nem az elégtelen képességei miatt, hanem mert ő úgy gondolta, másként is kedvére lehetne urának. Összeszorította a fogát és tette, amit mondtak neki. Majd az idő megmondja, kinek lesz igaza.

Tarcal sebe szépen gyógyult. Még mindig fájt, főleg lovaglásnál, de a gennyezés alábbhagyott és bevarasodott az összes fognyom. Épp a tímártól jött, vállán büszkén hordva az új, emberfarkas bundájából készült kacagányát. Rendhagyó szabás volt, úgy rendelte, hogy a farkas koponyája és felső fogsora a bőrben maradjon. Nem is volt rossz ötlet, mert így jobb vállát tökéletesen eltakarta, mint egy becsületes vállvért. Az alsó fogsorból nyakláncot fűzött magának, ezt is ruhája fölött hordta, hadd lássa az egész világ, micsoda derék harcossal van dolga.
A rúnakovácshoz tartott. Ez az emberfarkaskacagány egy olyan ereklye, amit örökül fog hagyni elsőszülött fiának, így nem sajnálta rá a pénzt. Eldöntötte, hogy a lehető legerősebb rovásokkal bűvölteti meg a bőrt. A mesterember előkelő helyen verte fel jurtáját, közel az kendéhez. Foglalkozásából adódóan nagy tiszteletnek örvendett, sok barommal és nagy vagyonnal bírt.
Mikor Tarcal megérkezett az öregember a jurta előtt üldögélt egy lókoponyán. Kaftánja finom selyemből készült, öve, s szablyája arannyal kiverve. Hosszú szakállában drágaköves gyűrűk, fülében aranykarikák, de még az öve is mesterien megmunkált veretekkel terhes volt.
– Hogy a családod, meg a lovad? – kérdezte Tarcal, s mélyen meghajolva homlokához emelte kezét.
Az öreg tátott szájjal bólintott, s összehúzott szemekkel vizsgálta látogatóját. Amaz leoldotta válláról a kacagányt és a földre terítette. Erre ürítette ki az erszénye tartalmát, amibe minden értékes, zsákmányolt kincsét tartotta. Arany- és ezüstpénzek, gyűrűk, karperecek és fülöncsüngők csilingeltek.
– Ha kegyelmed róna rá… – mutatott a bundára és a rajta heverő kincsekre.
Az öreg a holmikra nézett, majd Tarcalra, s vakarózni kezdett. Szakállát piszkálta, homlokát dörzsölte, látszott rajta, hogy igen gondolkodik valamin.
– Ha nem elegendő… – kezdte volna az ifjú, de félbeszakították.
– Fiam, ennyi kincsért én még a te bőrödet is telerovom. De azt mondd el nekem, mit akarsz kezdeni evvel a bundával?
Tarcal meghökkent. Nem értette a kérdést. Hát mit lehet kezdeni egy kacagánnyal?
– Hát… viselni. – bökte ki végül.
– Én azt értem, fiam, de hát nem látod, hogy ezen a bundán rontás ül?
Látván, hogy nem érti, az öreg nagyot sóhajtott és a sátorból kumiszt hozott. Mindketten ittak. Összeszedte a gondolatait és magyarázni kezdett hosszasan. Tarcal nem sokat értett belőle, mindössze abban volt biztos, hogy az emberfarkas egy átkozott ördög, ezért a bundája is átkozott.
– Akkor, öregapám, ebből jó bunda már nem lesz? – siratta keservesen a szerzeményét.
– Bíz, fiam, még válhat belőle, ha kicsit kacifántosak vagyunk. Adj egy holdtöltényi időt, s valamit kieszelek. Oszt, mit akarsz, mit ádjon a bunda? Oltalmat? Erőt? Hozzon szerencsét?
– Én azt kendre bízom. – vonta meg a vállát Tarcal. Elment a kedve az egésztől. – Én egy jó kacagányt akartam a fiamnak örökül, hadd emlékezzen az apjára, mint egy erős harcosra. De immár nem is tudom.
Az öreg megint vakarózni kezdett, s nagyokat kortyolt a kumiszból. Végül a térdére csapott, s azt mondta:
– No, ide figyelj, fiam. Temérdek kincset hoztál, kapj is valamit érette. Megbűvölöm én neked ezt a bundát úgy, hogy csak na! A fogakból, amit a nyakadban hordasz, készítek nyílhegyet, s verek a fokosodra is valamit. Ez így jó lesz-e?
Tarcal nem tudta titkolni elégedettségét. Már nem is bántotta annyira a dolog a bundával. Letépte nyakáról a láncot, s övéből kihúzta a fokost. Megköszönte szépen az öreg rúnakovács jóságát és vidáman fütyörészve ment dolgára. Az Aranynap már lement, s a Vörösnap is éppen követni készült. Kukcsinra gondolt. Rég nem látta, s hiányoztak azok az ügyes kezei, amivel olyan jól megkente, szépséges külleme, amivel gyönyörködtette, s vidám hangja, mivel feledtette baját. Ej, erre nem is gondolt. Hát mit ád arájának és családjának? Épp most verte el minden vagyonát a rúnakovácsnál, semmi nem maradt, amiből kalimot adhatna. Vissza már nem kérheti…
Nem emésztette magát túl sokáig. El kell mennie barantálni. Van még az esküvőig, valamit csak rendel Tengri, hogy szégyenbe ne maradjon.
Még aznap este összeszedett néhány tűzrőlpattant ifjút és mielőtt a fürge kis Vörösnap felkelhetett volna, már messze jártak.

Folytatása következik…

(Illusztráció: ru)