Kodolányi János tiszteletére

A Csertán nem fehércselédeinek keze alatt csak úgy égett a munka. Az egyik asszonysátor előtt hatalmas tömlőkbe töltötték a frissen felfőzött kancatejet, hogy kumiszt erjesszenek belőle. A másodikban sajtot készítettek, a harmadikban bőringet, bőrnadrágot varrtak. Egy, a többitől távolabb felhúzott jurtában bundát vakartak, cserzettek, gyúrtak. Mégiscsak, tán a legszívmelengetőbb látványt azok nyújtották, kik nemezt kallottak. Hatalmas tekenőkbe táncolva gyúrták apró lábaikkal a gyapjút, míg megint mások dalolva locsolták.
A gyerekek, akár a rókakölykök játszottak naphosszat. Volt, aki ostort font, s nagyokat rittyegtetve csikósnak tettette magát, mások karikát csaptak, kardoztak, vagy fogócskáztak. Kisebb csoportokban kövekkel, vagy libucütővel leereszkedtek a Dunához és megpróbáltak madarat ütni, s ha sikerült, nagy ricsajjal rohantak vele haza anyjukhoz, büszkén lobogtatva a zsákmányt. Egy-egy nagyobbacska kölök már egy csikót szoktatott magához, türelmesen tanítgatta, simogatta, s ha netán hátán ülve a ló ijedten ugrott, ágaskodott, úgy ült rajta, mintha odateremtették volna.
A férfiak nagy része távol volt. Kisebb bandákba portyázni mentek idegen földekre, mert a magyarok királya megtiltotta nekik, hogy az ország népét sanyargassák. Kénytelen kelletlen, de nyakukba szedték a világot és a szomszédos földeken garázdálkodtak, bár meg kell vallani, néha rajtacsaptak egy-egy karavánon, legfőképp, ha szerecsen volt, vagy zsidó. Erőst haragudtak reájuk, mert Béla király odaadta nekik a sópénzt, s amazok rögtön meg is drágították. Akik itthonjában maradtak, azok a méneseket, gulyákat, nyájakat őrözték, hálót, varsát merítettek, vagy éppen az árnyékba heveredve pihenték ki a tegnapi mulatozás fáradalmait.
Tarcal a jurtája előtt pihent. Behunyt szemmel élvezte a két nap melegét, s hálát adott Tengrinek, Okkánnak, az összes kis és nagy istennek, s ha már itt tartott, üsse kő, a keresztény istennek, meg fiának is. Vidám volt, mert igen nagy tisztelet övezte a legutolsó újhold óta.
Egy küldött farkas támadta meg őket és a barmokat, amikor leendő apósával kimentek a méneshez hozományt választani. Hatalmas nagy bestia volt, mint egy ágaskodó csődör, s úgy járt, két lábon, mint az ember, pedig pofája hosszú volt és szőr szedte. Az öregbojtár, ki világlátott ember volt, s hosszú esztendőket töltött a bogumilok között, elfehéredve ordította:
– Vurkolák! Emberfarkas!
Bíz csak a becsület tartotta helyükön a legényeket. Mindenik vállán ott csüngött a farkasbőr, a medvebőr, azzal a fejszével, fokossal, csákánnyal ejtették, améket éppen szorongattak, de a hatalmas, dühödt szörny ellen nem mert megindulni egy sem. Tarcal és apósa, Vezteg átkozva könnyelműségük, hogy nem hozták íjaikat vágtáztak neki a bestiának. A bojtárok is összeszedték magukat és nagyokat káromkodva, kurjongatva követték őket.
– Hun vannak az ebek, az anyjuk keservit? – szitkozódott az egyik ifjú.
Még füttyenteni sem volt idejük a kutyákért, a farkas két hatalmas ugrással előttük termett. Belemart a legszélső bojtár ágaskodó lovába, s a nyakánál fogva döntötte a földre. Könnyed mozdulattal szakította ki a még vergődő állatból a gégét, s mielőtt lovasa megemelhette volna a fejszét, már csattogtak a fogak és hasítottak az életlen karmok. Vezteg suhintott egyet baltájával, de elvétette a célt. Mire az öregbojtár rákényszerítette akaratát a halálravált lovára, a szörnyeteg már le is kapta a nyeregből, fogával szétroppantotta a szerencsétlen ember bal karját.
Tarcal kihajolt a nyeregből, felkapta a szétmarcangolt fiú ostorát, s egy ügyes csapással az állat nyaka köré tekerte. Még megrántani sem volt ideje, a vurkolák, mintha ember volna, első mancsával kibújtatta fejét a hurokból.
A férfiak ordítottak és dolgoztak a fegyverek, de a farkas gyors volt, s olyan ügyesen bújt ki az ütések alól, mintha bűbáj védte volna. Tarcal dühe egyre csak fortyogott, s felülkerekedett félelmén. Sarkát tiszta erejéből a lova véknyába verte, így a szegény jószág egyenesen nekiugrott a szőrös ördögnek. Tarcalnak sem kellett több, szökött is ki a nyeregből, egyenesen a szukafattyára, fokosa róvott nyelével szorítva el annak a torkát. Az emberfarkas hörögve csapta hátra magát, egyenesen a vele tusakodó férfira. Tarcal hatalmasat ordított fájdalmában, de nem engedte el, hanem még erősebben szorította a fenevad nyakát.
– Ontsátok ki a belit! – ordított torkaszakadtából Vezteg.
Ahány emberfia még járni tudott, még a törött kezű öregbojtár is fegyvert ragadt, s a kapálózó hátsó lábakat kerülgetve ütlegelni kezdte a farkas hasát, combját. Irtózatosan megvadította az emberállatot a fájdalom, utolsó erejével kifordult a fokosnyél szorításából, s belekapott Tarcal vállába. Már kezdte volna marcangolni, mikor Vezteg mellékerült, s tiszta erejéből tarkón verte baltájával.
A bojtárok ujjongva próbálták lerántagni a hatalmas ördögöt Tarcalról, mert azt hitték a súly alatt szenved, azért ordít.
– Hó, te! Nem enged az álkapcája, ne cibáljátok! – ordította Vezteg.
Már elő is kapta kését, s azzal próbálta szétfeszíteni a halálban is görcsösen szorító álkapcsokat, hiába. Végül három erős férfikéz minden erejét kellett latba vetni, hogy megszabadítsák Tarcalt a szorításból. Nagyot köpve megkönnyebbülésében felugrott, s a már messze járó, hatalmas ménes után nézett.
– A lovak! Jöjjék, ki még nem hót meg! Vezteg atyám, maga nézzen a rokkantak után!
Füttyentett, s kicsi, borzos lova, Szög, máris ott termett. Sérült kezét övébe dugta, hogy keveset mozogjon, s egy földről felkapott ostorral a kezében már vágtázott is a ménes után, nagyokat kurjongatva. Meg is szégyellték maguk a bojtárok, lóra kaptak ők is, s kibontott karikásaikat lobogtatva fogtak neki, hogy a megrémült lovakat nekiszorítsák az erdő szélének.
Az eset óta Tarcal igen nagy becsben volt tartva. A fiatal leányok összesúgtak a háta mögött, a legények fejet hajtottak neki, érdeklődtek a családja, meg a lova egészsége felől, ajánlkoztak, hogy segítenek bármiben, csak szóljon, ne erőltesse azt a csúnya sebet. Fel is sikkantott jegyese, Kukcsin, amikor meglátta a hatalmas, ovális, fognyomokból kirajzolódó kört, ami a vállon kezdődött, s egész a gyomorszájig lekanyarodott. Pedig az asszonynak keménynek kell lennie, ezt ő is tudta, ezért összeszorította a fogát és kente gyógyító füvekkel és írrel, amit az orosember ádott. Sírt a szerencsétlenségen, de ugyanakkor ő volt a legboldogabb hajadon az egész törzsben, hogy az ő leendő ura ilyen erős és bátor, s egycsapásra a legtiszteltebb harcossá vált. Hogyisne vált volna, hisz kinek van ilyen erős csontja? Ki nem roppant volna össze egy ilyen erős harapástól? Hát az ő jegyese nem!
Így esett, hogy Tarcal a jurta előtt pihent. Cudarul fájt a sebe, ezért a kám sok harmadnapos kumiszt rendelt neki a füvek és zsírok mellé. Kellemesen bódult volt, s mezítelen felsőtesttel fürdött az Aranynap és a Vörösnap fényében. Titkon résnyire nyitotta a szemét, ahányszor lépteket hallott, s élvezettel figyelte, hogyan bámulják a sebét, hogyan adóznak neki mélységes tisztelettel.
Többször elnyomta az álom, vagy a révület, nem tudta. Ilyenkor beszélt az Atyákkal. Okkán színe elől járultak hozzá, de nem dicsérni jöttek, hanem baljóslatú üzenetet hoztak. Tarcal nem értette szavaik, csak egy-egy foszlány hangzott ismerősnek, mint a „nap”, „sárkány”, meg a „világvége”. Látomás is jött, de abban sem látott több értelmet. Szürke fellegek jöttek, amik szikráztak a villámoktól, de mennydörgés nem hallatszott. Lassan közeledtek, de a Napok megijedtek tőle, s menekülni próbáltak, hiába. A Vörösnap lemaradt, a hatalmas felhő szája megnyílt s elnyelte. Alkonyat borult a világra.
Felriadt. Fájt a feje, folyt róla a verejték, s izzottak a csontjai. Köpött és a melléje fektetett tömlőből kumiszt ivott. Elfintorodott a felforrt italtól.
– Hé! – kiáltott az egyik arra ólálkodó gyerekre. – Eridj az öreg kámhoz, mond, hogy Tarcal hívatja! De úgy, mintha a szemedet vették vón!
A kölyök ijedten rohant is, de előtte azért nem mulasztotta el jól megbámulni a hatalmas sebet. Nem telt bele egy fertály órába, már érkezett is az öreg orosember. Sovány, görnyedt alakját a szakadt, foltos kámruha, melynek hátán öt sorban vascsengettyűk csüngtek nem tudta eltakarni, s alóla kikandikált a bölénybőrből varrt mellvért, a gonosz, ártó lelkek támadása ellen. Fején csúcsos, sárga süveget viselt, nyakában táltosdob csüngött, s bal kezében a szarvascsont verőket hozta. Hamuszürke arcából guvadó szemeit Tarcalra meresztette és várt.
– Hogy a családod, meg a lovad? – próbálkozott amaz illendőséggel.
Nem használt. A kám csak állt, meresztette a szemét és szuszogott erősen, mintha folyamatosan furulyálna. Tarcal nagyot sóhajtott, s válaszra sem várva elmesélte álmát, s nyugtalanító látomását.
Az öreg hallgatta, fújtatott és meresztette a guvadt szemeit, de szólni nem szólt. Miután a férfi befejezte elbeszélését néhány másodpercet várt, aztán se szó, se beszéd hátat fordított és lengő léptekkel, csengettyűszót hallatva odébb állt.
Tarcal legyintett, vén és bolond a kám, de hát, nem asszonynak kell. Érti a mesterségét, tudja, mit kell tennie ezzel az álommal. A távolba meredt, s tekintete ismét az asszonyok dolgos kezeire, a gyerekek játékára, az állatok mozgására ernyedt. De elaludni nem mert.

Folytatása következik…

(Illusztráció: Casey Neal)

Bíbor lélekszakadtából rohant. Sajgó tüdeje fújtatott, mint egy kohó, mégsem lassított az iramból. Szervezete a végsőkig feszülve hajtott, az életösztön dolgozott benne, mégis, az erdő csak egyre sűrűbben és sűrűbben fogta közre.
Egy gyökér megfogta a lábát és hasra esett. Rémülten fordult meg, hogy hadonászva eltávolítsa magától a kérges ujjakat, de már nyoma sem volt a tettesnek. Saját légzésének ritmustalan zajára kapkodta körbe a fejét, de semmit nem látott. Fülelt. Hallani sem vélt semmit. Feltápászkodott és az irányt sem nézve rohant tovább. Immár, hogy a közvetlen életveszély érzése elmúlt, bátorkodott előbújni az értelem és heves káromkodásba kezdett, szidta az Istent, az életet, a bojárt, aki megbízta, szidta ezt az átkozott erdőt és legvégül magát, amiért idedugta az orrát.
Lassított. Ösztönösen végigtapogatta a derekára szorított erszényt és a mereven oldalára erősített, harci kését. Süvegét elhagyta, háncsbocskora szanaszét hasadt, s ruháit cafatokra tépték az ágak és tövisek. De a lényeg, az erszény megvan. Önkéntelenül elmosolyodott és irdatlan jókedvre derült. Még rá is gyújtott egy nótára, aztán korholva magát abbahagyta. Mégis most, hogy kikerült a kelepcéből, cudar vígan sétált, örvendett életének és csodás szerencséjének.
Hátranézett. Olyan csend volt, mint a veremben, még egy levél se rezzent. Kezdett megnyugodni. Ismét hátra nyúlt és végigtapogatta erszényét. A három kemény dudor jól kivehetően domborodott a puha bőr mögött. Gyönyörködve piszkálta a rézcsatokat. Megnézheti, nem? Alig tudott egy pillantást vetni rájuk. Most már megnézheti.
Lekuporodott egy fa tövébe és óvatosan körbenézett. Se egy rezzenés, se egy neszelés, csak a Hold derengő fénye szűrődött be a mozdulatlan lombok között. Kinyitotta az erszényt és kivette az egyik kerek golyóbist, egy aranyos fényű, fémes tapintású vackort. Végigsimította ujjaival, mintha kedvese arca lenne, s elgondolkodott azon, hogy hány falut érhet meg. Talán egy egész megyét! Mit is ígért érte az a dölyfös bojár? Tíz aranyat? Röhejes. Többet ér ez száznál is! Viszi egyenest a királyhoz, ád az majd marhát érte, elegendőt. Ha a bojár meg követelné jussát a térképért, hát lesz miből zsoldost fogadjon!
Hideg verejték öntötte el, ahogy egy kellemes szellő söpörte végig az avart, amelybe egy kóbor hegedűszó vegyült. Gyorsan visszadugta a vadkörtét az erszényébe és máris kivont késsel rohant a szeme világának. Bíbor a halál szelét érezte a sarkában, de nem olyat, amely az Öregisten ölébe végződik, hanem valami borzasztó, ördögi, kegyetlen életben. Mintegy számba vette az összes borzalmat, amit ismert. Sztriga, vârcolac, kereszteletlen gyermek, szépasszony, meg ezernyi más borzalom mind ott loholt a nyomában és az ő lelkére pályázott.
A zeneszó erősödött, s minden egyes hangszerrel újabb idege pattant el, újabb verejtékmirigye fakadt véres izzadságot és újabb ízülete dagadt meg. Kezdetben csak egy halk hegedűszó kenegette a hátát, finoman, mint a fűzfavessző. Aztán újabb és újabb hangszerek szólaltak meg, sok közülük olyan, amit Bíbor nem ismert. Nagyrészük vonósnak tetszett, de volt valami cimbalomhoz, illetve egy citerához hasonlatos. Ritmus is kapcsolódott az ördögi zenebonához, de nem olyan kellemes a fülnek, mint a gordony, hanem olyan, mint amikor cserepek törnek és óriások serege jár harci táncot.
Egy gyors szólam megragadta a bokáját és elbotlasztotta. Vakon hátracsapott késével, felpattant és rohant tovább. Befogta a fülét és úgy rohant, hatalmasakat hasalva a sötétben rejtőző gyökerektől. De nem segített. A zene a garatjából szólt, s erősítőként szolgált minden fa, mint egy torz, monumentális hangvilla. El is engedte a fülét és minden erejével rohant az orra után, olyannyira hajszolva magát, hogy látása elvörösödött a szemében elpattant erektől.
Aztán hirtelen megszűnt. Nemcsak a zene, hanem minden. A testetlen sötétben ácsorgott, s levegőért kapkodva nézett körül. Előtte egy tűz pattogott, meleg, narancssárga, mellette két tönk, melyből egyik foglalt. Egy görnyedt hátú baksa üldögélt ott, köleskását főzött, s közben tamburáját pengette halkan. Bíbor tudta, hogy a tűz szűk védkörén túl semmi sincs, csak az létezik, amit megérint a meleg fény. És ő távol volt tőle, hátát mardosta a véghideg űr.
– Térülj fiam, mert felemészt az éhínség. – morogta az öreg kortól terhes hangon.
– Miről beszél, öregapám? – értetlenkedett Bíbor, de azért közel húzódott a fényhez és leült a tönkre.
Ámulva nézett végig a koszos rongyokba burkolózott baksán, akinek az arca olyan volt a rengeteg ránctól, mint az ezeréves tölgy kérge. El is képzelte, hogy minden egyes múló évvel újabb barázda jelenik meg ezen a meleg, atyai arcon, mint a fák évgyűrűi.
– Az éhínségről, ami körülvesz. Immár felfalt mindent, csak ezt a kis lángocskát nem. No, meg ezt az öreg baksát!
Hörögve röhögött, erőtlenül, köhögő rohamba fúlva. Bíbor ámulva nézte az öreget. Szerette volna megölelni, mint nagyapját, kezet csókolni, mint anyjának, leborulni előtte, ahogy a pópa előtt szokás, de mindenekelőtt elbújni akart az ölén, megnyugodni és pihenni.
– Fiam, nincs idő, csak egy falatnyi, az is kölcsönbe. Kerüld a szépet, a tökéletest, vesd el magadtól, te csak szedd a földről a férgessit, az való nekünk, s lásd, édes, leves az es. Menj, Isten hírivel.
Mielőtt bármit is mondhatott volna forgószél rontott elő a baksa nevető szájából, s felkapta Bíbort, hányta, vetette keresztül, kasul a világban. Kegyetlen volt és kérlelhetetlen, olyan, mint a töretlen csikó, nem fogott rajta egy nyavalyás ember könyörgése. Bíbor ebben a szélben sokat látott és még többet hallott. Más emberek szemének látásával és fülének hallásával volt tele minden fuvallat, történetekkel és bölcsességekkel, múltnak és jövőnek tudásával. Mégis, hiába kutatta őket, kereste értelmüket, idegen dolgokról beszéltek, sosem hallott szavakat használtak, s ha egy-egy bölcselethez közel is tudott férkőzni, úgy csúszott ki a kezéből, mint egy sikló.
Úgy teremtette földhöz a szélvihar, ahogy felkapta, hirtelen és minden előjel nélkül. Jajgatva dörzsölte a hátát, ahogy ijedten körbenézett. Ugyancsak az erdőben volt, talán egy másik pontján. Ismét csend volt. Most a fejében is. A forgószél mintha kirázta volna a félelmet, a kétségbeesést, a bénultságot. Tudott gondolkodni, ennek eredményeképpen kinézett egy magas, sudár fát és felmászott a tetejébe, hogy tájékozódjon.
Elszomorodott a szíve, amint felült a legmagasabb ágak egyikére. Tenger volt alatta ezüst fényben úszó, zöld tenger, melynek pillanatképpé fagyott hullámai a végtelenségig kavarogtak a szélrózsa minden irányába. Bármerre erőltette a szemét, nem látta már se a Rézhegyeket, se az Ónhegyeket, s abban nem is reménykedett, hogy megpillanthatja az Ezüst-, vagy Aranyhegyeket. Tenyerébe temette arcát és ríni kezdett, meglett férfi létére, mert úgy eluralkodott rajta a reménytelenség. Hiába mentette meg őt az apó, itt fog veszni ebben az erdőben, mindenféle ördögfattya martalékaként, s még csak egy kötele sincs, hogy megkönnyítse az útját.
Bánatosan nyúlt hátra erszényébe, s vette ki az aranyvackort, minden bajának okozóját. Ahogy megbabonázva nézte a csillagporból született, napfényen érlelt gyümölcsöt, eszébe jutott a baksa intelme. Vesse el? Ezt? Hát azért szenvedett ennyit érette, hogy most elvesse magától? Dühösen harapott bele a kezétől felmelegedett gyümölcsbe, három falásból le is nyelte. Ha már veszni kell, hát tele hassal, gondolta. Nyúlt is volna a következőért, de kacajt hallott a közelből. Meglepetten mászott lennebb. Szeme egyből rátalált a smaragd derengésre, ahonnan hajadonok kacér hangjai szűrődtek ki. Lemászott, tátott szájjal, megbabonázva a gyomrából áradó meleg borzongástól, s szemének új látásától. Minden megmozdult, sugárzott, rezgett és zizegett, mint megannyi lomha bogár, s ebben az éjszakai sötétségben is olyan szivárványos volt minden, akár egy rózsabogár páncélja a napfényben.
Egy tisztásról lüktetett a fény, mely olyan gyönyörű zöld fényben játszott, mint az Üveghegyek, ha visszatükrözik a végtelen dombok zöld füvét. Ennek a tisztásnak a közepén volt egy tó, annak a tónak partján pedig számtalan tündér, fehér, gabonasárga, aranybarna és ébenfekete ruhákban, keblük alatt aranycsatos övvel megkötve. Mindnek lobogó hosszú haja volt, széles csípője és gyűrűbehúzott dereka, tejfehér bőre és kecses bokája. Egymás kezét fogva táncoltak, mezítlábasan, könnyeden, s közben harsányan nevettek, énekeltek, csujogattak.
Bíbor nem rejtőzött el. Tudta, mi a dolga. Már menet közben vetkőzött. Letépte magáról az inge maradványait, megoldotta bocskora szíjait. Kivette erszényéből a maradék két vackort és mint egy mérleg, két tenyerén vízszintesen egyensúlyozva lépkedett a körtáncot járó tündérekhez. A mulatság megállt közeledtére és egy másik kezdődött, aminek ő volt a középpontja. Kivetkőztették maradék ruhájából, s elvették tőle a két aranygyümölcsöt. Így, mezítelenül, üres kézzel merült alá a fényt sugárzó, azúr vízbe. Mély levegőt vett és lebukott, ereszkedett lefele, mint egy kútban. Tisztán látta a fenekét, onnan sugárzott Napnak fénye, mely épp delelőre járt. Erőseket rúgott, húzott kezével, mert egyre nehezebbé vált a haladás. Evezett, mint aki tengeri kígyó elől menekül.
Úgy törte át a felszínt, mint aki most szabadul háromnapos fogságából a bálna gyomrában. Sötétséghez szokott szeme majd kisült a nagy fényességtől, pedig szemhéjait összeszorította. Már hallotta is fegyverek csörgését. Erős kezek ragadták meg és se szó, se beszéd, vitték, mint egy kóbor ebet. Hisz az volt.
Márvány padlóra térdepeltették, de hátrakötött kezeit nem engedték el a karok. Szemei fájtak a lecsukott szemhéjain keresztül is átsugárzó bíborhajnaltól.
– Ki ne nyisd a szemed, mert menten megvakulsz. – suttogta az egyik dalia, aki őrt állt mellette.
Bíbornak esze ágában sem volt ilyet tenni, tudta ő ezt anélkül, hogy mondották volna neki. Érezte, hogy egy hatalmas teremben van, s ebben a teremben rengeteg ember figyeli kíváncsian minden mozdulatát. Ezek az emberek között pedig van valaki, egy hatalmas nagy úr, akinek méltósága akkora, hogy akár lábmosóvizet is készíthetne a Teremtő Istennek.
– Ember, válaszolj. – Bíbor érezte, hogy kardból van a nyelve a beszélőnek és lángnyelvek csapnak ki szájából minden szavánál és villámokat szór a szeme minden pillantása. – Miért jövél a Napbaöltözött Király birodalmába?
– Felséges királyom, egy életem, egy halálom, türelmes kegyelmed kérem.
Ezzel elbeszélte, hogyan került ide, a pillanattól, ahogy a bojár nagy jutalmat ígérve útnak eresztette, egész addig, hogyan bukott alá a fényességes tóba. Senki egy pisszenéssel meg nem zavarta mondandóját, még egy légy sem mozdította szárnyát.
– Különös a történeted, de szavad nem csalfa. Megkíméllek, mi több, nem eresztelek üres kézzel.
Forró lehelet és fuvallat közeledett feléje. Erős kezek felruházták, derekára övet csatoltak és kezébe egy kerek érmét nyomtak.
– Menj, Isten hírével.
Immár nem vitték, csak vezették zárt és nyitott tereken, folyosókon, udvarokon. Istállók mellé értek. Bíbor nem értette, mit hall, mert süvítő parázs és jóízűen ropogtató lovak hangjai jöttek ugyanarról a helyről. Mint egy rongybabát rakták fel egy tüzes ménre, ujjait a sörényre szorították és kíváncsi csodálattal szólottak:
– Kapaszkodj, s ha sikerrel jársz, jer vissza.
Nem volt ideje gondolkodni, így csak cselekedett. Felágaskodott a mén és táncos vágtába indult szélnél és gondolatnál sebesebben, s egy idő után már patadobogás sem hallatszott. Múlt a fényesség és a hő, mígnem Bíbor egy hangot hallott.
– Nyisd ki a szemed, kedves gazdám.
Így tett. Felsikított és görcsösen a hollófekete sörénybe kapaszkodott, térdeivel szorított, mintha az élete múlt volna rajta. Mert alattuk ködös tájak voltak, felhők és erecskének tűnő folyók vidám kanyargása. A hegyek apró vakondtúrások csupán, a szántóföldek zsebkendőnyi foltok, az erdők kis kóbor, zöld báránykák. Fölötte az ég tintakék óceán, benne megannyi gyöngy, s az mind fényes és tiszta, nem mind a földről.
– Ne félj, mert míg a hátamon ülsz, hajad szála sem görbülhet. De most jól figyelj, mert mindjárt leszállunk, és onnan egyedül kell szembenézz a veszedelemmel. A dicsőséges Napbaöltözött Király felvértezett sugárból szőtt sodronyinggel, s öveden fénynek pisztolya.
Bíbor végignézett magán. Ahogy hátasa mondta sugárból szőtt, bő ruhát viselt, s bár nem zörgött, súlya sem volt, bizonyosságot érzett annak ereje felől. Derekán valóban sárgaréz öv, azon csüngött két színaranynál fényességesebb hatlövetű pisztoly. Kezében pedig ott szorongatta még mindig az aranypénzt, amit a markába nyomtak. Rápillantott. Nem volt azon írás, csak egy koronás fej, de annak szeme mozgott és mindig ugyanabba az irányba nézett.
– Egyetlen feladatod van, s ez mindenek felett. Tizenkét fejű sárkány ellen vonulsz hadba, erre forgótáradban van tizenkét golyó. Mindenik fejnek egy. Kezedben van egy aranypénz. Ez mutatja az utat, s mikor elvégezted dolgod, ez lesz díja a koporsókészítőnek. Vigyázz, mert küldetésed pengeélen táncol, kóborolj egy hajszálnyit és elbuksz.
Míg mindezt elmondta, már patája a rézszűrön koppant. De Bíbor nem akart leszállni.
– Kedves lovam, ne rakj le, én nem akarok itt lenni. Balszerencse vezetett ide, nem vagyok én sem királyfi, sem lovag, hogy sárkányokkal mérkőzzek. Vigyél vissza.
A mén irdatlan dühre gerjedt. Egyetlen erőteljes rántással levetette magáról és mielőtt felröppent volna, még csípősen odavágta:
– Nem a te dolgod, hogy ítélkezz sorsod felől. Menj, teljesítsd feladatod, vagy halj meg férfiként.
Bíbor pedig ottmaradt, sajgó derékkal és határtalan szomorúsággal. Dühösen toporzékolt, káromkodott, szidott mindent és mindenkit, de hamar lecsillapodott. Igaza volt ennek a lónak. Nincs más választása, mint mennie, és felkínálnia életét a sorsnak. Elővette az érmét és követte a koronás fej pillantását.
A rézszűr hatalmas volt. Rézből valók voltak mind a fák, a füvek, a vizek, az állatok, s ezek erőt adó táplálékául szolgáltak a számára. Megpróbálta felidézni szájában az aranyvackor ízét, de az már olyan távolinak tűnt, mint egy elfeledett álom utolsó kapaszkodó részlete. Rengetegeken vágott át, dombokat, hegyeket mászott meg, völgyeket szelt át, mígnem egy napon visításra lett figyelmes. Hamar megtalálta a forrását.
Egy asszony jajveszékelt segítségért, ahogy egy katona lenyomta és boros nevetéssel csókolta a nyakát. Mellette nem messze egy csecsszopó gyermek nyöszörgött pólyájában, mert sírni nem mert. Bíbor meghökkent és elbújt egy kő mögé. Segíthetne, mert nem vették őt észre, de tizenkét golyója van, ha egyet is ellő, neki vége. Kipillantott a kő mögül. A nő zokogott és ordított, ahogy a támadója megeresztette övét és ügyetlen, részeg mozdulatokkal próbálta letolni nadrágját. A gyerek bömbölni kezdett, mintha éppen őt kínoznák. Bíbor nem bírta tovább.
Kiugrott a kő mögül, előhúzta fegyverét és egy golyót eresztett a katona tarkójába. Odarohant és lecibálta a hullát a nőről és egy félénk mosollyal kezét nyújtotta. Az asszony halálfélelemmel vegyes undorral tolta el magától. Rézport kavarva ugrott fel, kapta ölébe csecsszopóját és menekült, amerre látott, kígyót-békát kiáltva.
Bíbor keserű szájízzel kutatta ki a halott katonát, de egy kevés elemózsián kívül semmi használhatót nem talált. Milyen katona az, akinél még egy kés sincs? Megadóan, beletörődve végzetes hibájába folytatta útját, a koronás fej pillantásának irányába.
Az egyik éjszaka átlépte a határt és az ezüstszűrön találta magát. Itt ezüst volt minden, még a folyók vize és a benne úszó halak is. Kezdetben gyönyörködtette szemét és kellemes boldogsággal töltötte el a gyönyörű táj, de hamar ráunt és reménytelen küldetésének súlya ráült a nyakára, mint a tüzes nyomóember. Sokat káromkodott, énekelt, átkozódott, de ennek ellenére töretlenül ment.
Egy útszéli feszülethez ért. Ennek tövébe egy hatalmas rongycsomó hevert. Bíbor megállt egy pillanatra, háromszor keresztet vetett s gyors imát mormolt. Még ki se mondta az áment, a kupac megmozdult és egy öreg anyó buggyant ki belőlük. A vándort majd megütötte a guta ijedtében.
– Áldjon meg a Teremtő, édes fiam, szánjál meg egy szegény özvegyasszonyt.
Bíbor keserűen vette elő az aranypénzt, tenyerére fektette és az asszony elé tárta:
– Nézze meg, öreganyám, ez minden vagyonom. Én magának adom, pedig lelkemre kötötték, hogy el ne veszejtsem, mert a fejem bántja. Ez mutatja utam, s ez lesz fizetsége a koporsókészítőnek, ha legyőzőm a tizenkét fejű fenevadat. De egy golyót már elveszejtettem, s lássa, most ezt az aranyat is elveszejtem.
Tenyerét lefele fordította, az aranypénz pengve hullott a földre.
– Ej, fiam, de semmirekellő vagy. – csóválta a fejét. – Ily nagy ügyben jársz és egy szerencsétlen asszony, vagy anyó könyörgését meghallgatni nem röstellsz. Legyen hát fiam, elfogadom a pénzed, de adok cserébe egyebet. Nesze. – Bíbor elvette a rongyok közül kiemelkedő ezüstfustélyt. – Vesd az égnek és bunkójával célod fele esik le mindég. Ha majd a koporsókészítő meg kéri a bérét, hát… – huncut röhögésbe fogott, büszkén villantva fel egyetlen megmaradt fogát. – Menj, fiam, Isten hírivel.
Bíbor megköszönte az ajándékot és folytatta útját. Vezette a bot keresztül erdőn, mezőn, patakon és hegyen, mígnem egyszer újabb határt lépett át. Itt pedig fekete volt minden, mint a legszebb ónixkő, csak imitt-amott kandikált ki a felszín alól az eredeti aranyos szín. Érezte, hogy közel az úr, aki megfertőzte ezt a földet, talán már ki is szagolta az idegent a birodalmában. Fáradt volt és keserű. Nem akart továbbmenni, nem akart küzdeni. Lefeküdt.
– Kelj fel, te kutya! – dörögte egy dühös hang.
Bíbor bágyadtan magához tért. Fényesség volt körülötte. A helyen, ahol nyugovóra hajtotta fejét visszahúzódott a fekete szenny és egy jó kőhajításnyi távolságban minden aranyos fényben úszott. Ennek határán pedig ott állt a hatalmas, fekete, tizenkét fejű fenevad. Szeme csak úgy szórta a szikrákat borzasztó haragjában.
Bíbor fáradt volt a lelkében. Nem érdekelte, mi lesz vele. Előhúzta a két pisztolyt és a halálra várók hűvös merevségével négyszer meghúzta a ravaszt. Négy fej hanyatlott le és sorvadt el szemlátomást. A sárkány gyors cikázásba indult, kerülgette a szabályos, aranyos kört, de a határt nem lépte át. Az aranyos sodronying sugarai ontották a tisztító fényt, s védték viselőjüket. A fegyverek pedig maguktól tették a dolguk. Bíbor keze, mintha csak egy támasz lenne, a két pisztoly folyamatosan a célkeresztben tartotta a fejeket. Neki csak meg kellett húznia a ravaszt. A sárkány dühösen köpte a fekete mérget, de ezeket Bíbor könnyen kikerülte ilyen nagy távolságról. És lőtt és lőtt és lőtt, mígnem üres kattogás válaszolt a ravaszra.
A fenevad, immár egyetlen fejjel rogyott össze. Vergődött, mint a kígyó, minek kapával rávertek a nyakára, s el is nyesték a gerincet, de még valami hús és bőr összetartja a két véget. Bíbor, mint a béres, ki a mezőre megy kullogott el bűvköre széléig, a vergődő sárkány mellé. Megfogta a pisztoly csövét és se szó, se beszéd az aggyal elkezdte szétverni a haldokló fejét, mintha csak egy partra vetett hal lenne, semmi több.
Felelőtlen volt. A bestia utolsó erejével vakon odakapott. Könyökből letépte Bíbor kezét. Lenyelni már nem volt ideje, kilehelte a lelkét, ott feküdt a vérző, rángatózó csonkkal a szájában, üveges szemekkel.
Bíbort a fájdalom magához térítette harci transzából, melybe a halálraítélt nyugalmával lépett be, s egy megcsonkított dezertőr kétségbeesésével mászott ki. Üvöltött és kétségbeesetten tépte szét sodronyingét, ezzel pólyálta be a sebét. Összeesett és elájult.
Hidegrázás és tüzes gyulladás hullámai ébresztették és egy kajánul vigyorgó, halálszagú, csontsovány öregember tenyérdörzsölése.
– Szüksége van egy koporsókészítőre? – kérdezte minden hájjal megkent kupec módjára.
Bíbor csak bólintott. Szédült, de ezüst botjára támaszkodva felkelt. Amint az öreg csontos tenyerét kinyújtotta, várva az aranypénzt, a fustély lecsapott. Szédültében elvétette a fejet és a vállát kapta el. A koporsókészítő arcáról lefagyott a mosoly. Kinézetét meghazudtoló sebességgel hátraugrott, bal keze úgy fityegett, mint egy darab rongy. A bot eltörte a vállát, de ez nem akadályozta meg a menekülésben. Hátat fordított és nyurga lábain el is iszkolt, épp egy undok megjegyzést köpött hátra:
– Hát akkor rohadjatok meg, mind!
Bíbornak nem volt ereje gondolkodni. Ismét elájult.
Mikor felébredt teste borzasztó lázban égett. Mellette a sárkány oszló teteme lassan cseppfolyósodott és beivódott a földbe. Felkelt, ezüstfustélyára támaszkodva és elindult a fekete világnak. Nem tudta merre, nem is érdekelte. Már olyan rég óta ment, hogy ez tűnt a természetes állapotnak. Tudta, hogy meg fog halni. Fekete erek futottak végig meztelen felsőtestén a sebből indulva. Fújtatott és lődörgött, de apró lépések ezreivel ellenkezett az elkerülhetetlennel. Gondolatai még lassabban vánszorogtak, mint teste, de csendesek voltak, tiszták és egyre erősebbek. Az életére nézett vissza, s annak is csak arra a rövid részére, mióta útra kelt. Ebből is mi maradt meg? A zöld erdő, ahol zöld a hegy is. Az izzó forróság, amelyet érzett, de nem láthatott, csak bíbor derengést szemhéjain keresztül. S most? Most minden fekete. Rossz ez? Nem. Igazából olyan ez a három, mint a zászló, csak egymás mellett van értelmük. S az ő élete a zöld, a bíbor, meg a fekete.

(Illusztráció: Eyvind Earle)