Kodolányi János tiszteletére

A Csertán nem fehércselédeinek keze alatt csak úgy égett a munka. Az egyik asszonysátor előtt hatalmas tömlőkbe töltötték a frissen felfőzött kancatejet, hogy kumiszt erjesszenek belőle. A másodikban sajtot készítettek, a harmadikban bőringet, bőrnadrágot varrtak. Egy, a többitől távolabb felhúzott jurtában bundát vakartak, cserzettek, gyúrtak. Mégiscsak, tán a legszívmelengetőbb látványt azok nyújtották, kik nemezt kallottak. Hatalmas tekenőkbe táncolva gyúrták apró lábaikkal a gyapjút, míg megint mások dalolva locsolták.
A gyerekek, akár a rókakölykök játszottak naphosszat. Volt, aki ostort font, s nagyokat rittyegtetve csikósnak tettette magát, mások karikát csaptak, kardoztak, vagy fogócskáztak. Kisebb csoportokban kövekkel, vagy libucütővel leereszkedtek a Dunához és megpróbáltak madarat ütni, s ha sikerült, nagy ricsajjal rohantak vele haza anyjukhoz, büszkén lobogtatva a zsákmányt. Egy-egy nagyobbacska kölök már egy csikót szoktatott magához, türelmesen tanítgatta, simogatta, s ha netán hátán ülve a ló ijedten ugrott, ágaskodott, úgy ült rajta, mintha odateremtették volna.
A férfiak nagy része távol volt. Kisebb bandákba portyázni mentek idegen földekre, mert a magyarok királya megtiltotta nekik, hogy az ország népét sanyargassák. Kénytelen kelletlen, de nyakukba szedték a világot és a szomszédos földeken garázdálkodtak, bár meg kell vallani, néha rajtacsaptak egy-egy karavánon, legfőképp, ha szerecsen volt, vagy zsidó. Erőst haragudtak reájuk, mert Béla király odaadta nekik a sópénzt, s amazok rögtön meg is drágították. Akik itthonjában maradtak, azok a méneseket, gulyákat, nyájakat őrözték, hálót, varsát merítettek, vagy éppen az árnyékba heveredve pihenték ki a tegnapi mulatozás fáradalmait.
Tarcal a jurtája előtt pihent. Behunyt szemmel élvezte a két nap melegét, s hálát adott Tengrinek, Okkánnak, az összes kis és nagy istennek, s ha már itt tartott, üsse kő, a keresztény istennek, meg fiának is. Vidám volt, mert igen nagy tisztelet övezte a legutolsó újhold óta.
Egy küldött farkas támadta meg őket és a barmokat, amikor leendő apósával kimentek a méneshez hozományt választani. Hatalmas nagy bestia volt, mint egy ágaskodó csődör, s úgy járt, két lábon, mint az ember, pedig pofája hosszú volt és szőr szedte. Az öregbojtár, ki világlátott ember volt, s hosszú esztendőket töltött a bogumilok között, elfehéredve ordította:
– Vurkolák! Emberfarkas!
Bíz csak a becsület tartotta helyükön a legényeket. Mindenik vállán ott csüngött a farkasbőr, a medvebőr, azzal a fejszével, fokossal, csákánnyal ejtették, améket éppen szorongattak, de a hatalmas, dühödt szörny ellen nem mert megindulni egy sem. Tarcal és apósa, Vezteg átkozva könnyelműségük, hogy nem hozták íjaikat vágtáztak neki a bestiának. A bojtárok is összeszedték magukat és nagyokat káromkodva, kurjongatva követték őket.
– Hun vannak az ebek, az anyjuk keservit? – szitkozódott az egyik ifjú.
Még füttyenteni sem volt idejük a kutyákért, a farkas két hatalmas ugrással előttük termett. Belemart a legszélső bojtár ágaskodó lovába, s a nyakánál fogva döntötte a földre. Könnyed mozdulattal szakította ki a még vergődő állatból a gégét, s mielőtt lovasa megemelhette volna a fejszét, már csattogtak a fogak és hasítottak az életlen karmok. Vezteg suhintott egyet baltájával, de elvétette a célt. Mire az öregbojtár rákényszerítette akaratát a halálravált lovára, a szörnyeteg már le is kapta a nyeregből, fogával szétroppantotta a szerencsétlen ember bal karját.
Tarcal kihajolt a nyeregből, felkapta a szétmarcangolt fiú ostorát, s egy ügyes csapással az állat nyaka köré tekerte. Még megrántani sem volt ideje, a vurkolák, mintha ember volna, első mancsával kibújtatta fejét a hurokból.
A férfiak ordítottak és dolgoztak a fegyverek, de a farkas gyors volt, s olyan ügyesen bújt ki az ütések alól, mintha bűbáj védte volna. Tarcal dühe egyre csak fortyogott, s felülkerekedett félelmén. Sarkát tiszta erejéből a lova véknyába verte, így a szegény jószág egyenesen nekiugrott a szőrös ördögnek. Tarcalnak sem kellett több, szökött is ki a nyeregből, egyenesen a szukafattyára, fokosa róvott nyelével szorítva el annak a torkát. Az emberfarkas hörögve csapta hátra magát, egyenesen a vele tusakodó férfira. Tarcal hatalmasat ordított fájdalmában, de nem engedte el, hanem még erősebben szorította a fenevad nyakát.
– Ontsátok ki a belit! – ordított torkaszakadtából Vezteg.
Ahány emberfia még járni tudott, még a törött kezű öregbojtár is fegyvert ragadt, s a kapálózó hátsó lábakat kerülgetve ütlegelni kezdte a farkas hasát, combját. Irtózatosan megvadította az emberállatot a fájdalom, utolsó erejével kifordult a fokosnyél szorításából, s belekapott Tarcal vállába. Már kezdte volna marcangolni, mikor Vezteg mellékerült, s tiszta erejéből tarkón verte baltájával.
A bojtárok ujjongva próbálták lerántagni a hatalmas ördögöt Tarcalról, mert azt hitték a súly alatt szenved, azért ordít.
– Hó, te! Nem enged az álkapcája, ne cibáljátok! – ordította Vezteg.
Már elő is kapta kését, s azzal próbálta szétfeszíteni a halálban is görcsösen szorító álkapcsokat, hiába. Végül három erős férfikéz minden erejét kellett latba vetni, hogy megszabadítsák Tarcalt a szorításból. Nagyot köpve megkönnyebbülésében felugrott, s a már messze járó, hatalmas ménes után nézett.
– A lovak! Jöjjék, ki még nem hót meg! Vezteg atyám, maga nézzen a rokkantak után!
Füttyentett, s kicsi, borzos lova, Szög, máris ott termett. Sérült kezét övébe dugta, hogy keveset mozogjon, s egy földről felkapott ostorral a kezében már vágtázott is a ménes után, nagyokat kurjongatva. Meg is szégyellték maguk a bojtárok, lóra kaptak ők is, s kibontott karikásaikat lobogtatva fogtak neki, hogy a megrémült lovakat nekiszorítsák az erdő szélének.
Az eset óta Tarcal igen nagy becsben volt tartva. A fiatal leányok összesúgtak a háta mögött, a legények fejet hajtottak neki, érdeklődtek a családja, meg a lova egészsége felől, ajánlkoztak, hogy segítenek bármiben, csak szóljon, ne erőltesse azt a csúnya sebet. Fel is sikkantott jegyese, Kukcsin, amikor meglátta a hatalmas, ovális, fognyomokból kirajzolódó kört, ami a vállon kezdődött, s egész a gyomorszájig lekanyarodott. Pedig az asszonynak keménynek kell lennie, ezt ő is tudta, ezért összeszorította a fogát és kente gyógyító füvekkel és írrel, amit az orosember ádott. Sírt a szerencsétlenségen, de ugyanakkor ő volt a legboldogabb hajadon az egész törzsben, hogy az ő leendő ura ilyen erős és bátor, s egycsapásra a legtiszteltebb harcossá vált. Hogyisne vált volna, hisz kinek van ilyen erős csontja? Ki nem roppant volna össze egy ilyen erős harapástól? Hát az ő jegyese nem!
Így esett, hogy Tarcal a jurta előtt pihent. Cudarul fájt a sebe, ezért a kám sok harmadnapos kumiszt rendelt neki a füvek és zsírok mellé. Kellemesen bódult volt, s mezítelen felsőtesttel fürdött az Aranynap és a Vörösnap fényében. Titkon résnyire nyitotta a szemét, ahányszor lépteket hallott, s élvezettel figyelte, hogyan bámulják a sebét, hogyan adóznak neki mélységes tisztelettel.
Többször elnyomta az álom, vagy a révület, nem tudta. Ilyenkor beszélt az Atyákkal. Okkán színe elől járultak hozzá, de nem dicsérni jöttek, hanem baljóslatú üzenetet hoztak. Tarcal nem értette szavaik, csak egy-egy foszlány hangzott ismerősnek, mint a „nap”, „sárkány”, meg a „világvége”. Látomás is jött, de abban sem látott több értelmet. Szürke fellegek jöttek, amik szikráztak a villámoktól, de mennydörgés nem hallatszott. Lassan közeledtek, de a Napok megijedtek tőle, s menekülni próbáltak, hiába. A Vörösnap lemaradt, a hatalmas felhő szája megnyílt s elnyelte. Alkonyat borult a világra.
Felriadt. Fájt a feje, folyt róla a verejték, s izzottak a csontjai. Köpött és a melléje fektetett tömlőből kumiszt ivott. Elfintorodott a felforrt italtól.
– Hé! – kiáltott az egyik arra ólálkodó gyerekre. – Eridj az öreg kámhoz, mond, hogy Tarcal hívatja! De úgy, mintha a szemedet vették vón!
A kölyök ijedten rohant is, de előtte azért nem mulasztotta el jól megbámulni a hatalmas sebet. Nem telt bele egy fertály órába, már érkezett is az öreg orosember. Sovány, görnyedt alakját a szakadt, foltos kámruha, melynek hátán öt sorban vascsengettyűk csüngtek nem tudta eltakarni, s alóla kikandikált a bölénybőrből varrt mellvért, a gonosz, ártó lelkek támadása ellen. Fején csúcsos, sárga süveget viselt, nyakában táltosdob csüngött, s bal kezében a szarvascsont verőket hozta. Hamuszürke arcából guvadó szemeit Tarcalra meresztette és várt.
– Hogy a családod, meg a lovad? – próbálkozott amaz illendőséggel.
Nem használt. A kám csak állt, meresztette a szemét és szuszogott erősen, mintha folyamatosan furulyálna. Tarcal nagyot sóhajtott, s válaszra sem várva elmesélte álmát, s nyugtalanító látomását.
Az öreg hallgatta, fújtatott és meresztette a guvadt szemeit, de szólni nem szólt. Miután a férfi befejezte elbeszélését néhány másodpercet várt, aztán se szó, se beszéd hátat fordított és lengő léptekkel, csengettyűszót hallatva odébb állt.
Tarcal legyintett, vén és bolond a kám, de hát, nem asszonynak kell. Érti a mesterségét, tudja, mit kell tennie ezzel az álommal. A távolba meredt, s tekintete ismét az asszonyok dolgos kezeire, a gyerekek játékára, az állatok mozgására ernyedt. De elaludni nem mert.

Folytatása következik…

(Illusztráció: Casey Neal)