Mire Kukcsin befejezte a tanulást, s a bába kiengedte az asszonysátorból, a vőlegénye már hetedhét határon túl volt. Senki sem tudta mikor ment el egész pontosan, de ejsze már egy hete is megvolt. Ez elszomorította a lányt. Az ő képébe kapaszkodva vészelte túl az elmúlt, zord napokat, szerette volna meglátogatni és beszélni vele, látni, érinteni. Bár ezt nem merte volna kimondani, úgy gondolta, mindezt érette viselte el, hogy jó ágyasa lehessen. Megcsalva érezte magát.
Jobb híján a mátkái között keresett menedéket. A leányok nagy izgalommal fogadták, kérdezősködtek, követelőztek, de Kukcsinnak nem volt kedve az ilyesmihez. Hátat fordított és eljött, s a lába nyomán keletkezett puffogás sem érdekelte.
A Duna partjához ment, leült és szomorúan bámulta a vizet. Nem találta a helyét. Azt sem tudta, min pihentesse a szemét, a bárkákon, vagy az odébb játszadozó lurkókon, esetleg az égen bolyongó felhőkön, úgyhogy becsukta. Az a biztos.
Valahol vízileány dúdolt. Azt mondják, aki eléggé figyelmes, annak kiéneklik a jövendőt. Ej, ha ez így van, akkor szomorú az ő sorsa, mert a dal olyan szomorú és bánatos volt, hogy még a hatalmas Duna is csendesebben hömpölygött lefele.
S ott, abban a pillanatban, minden ok nélkül elengedett. Minden gondját és aggodalmát felfektette a folyam lassú hullámaira, s hetek óta nem látott mosolyt húzott elő valahonnan. S nem volt ebben semmi különleges, mert ilyen az ember. Ezért pedig hálát adott Tengrinek, a Napisteneknek, Földanyának, Szélanyónak, s annak az új istencsaládnak, akiknek olyan sok hívük van. Ott a folyó mellett ülve, még mindig érezve húzódó sebeit, ismét megértette, hogy az ember tökéletes, csak az aggodalom feledteti vele ezt. De az istenek nem felednek, s örök emlékeztetőül az égre biggyesztettek egy arany és egy rézlabdát, hogy mi sem feledjünk.
Kukcsin közelnek érezte magát.

Két férfi épp, mikor a két nap delelő táncába kezdett, hálóikat merítették. Ez volt az utolsó, mielőtt a partra eveztek volna, hogy árnyékot keresve átvészeljék a hőséget és perzselő sugarakat.
Az egyikük, izzadva, mint egy ló, arra gondolt, hogy mennyire rosszul van ez megoldva. Két nap van a égen és mindkettő egyszerre járja végig az útját. Így nappal igen-igen meleg van, éjszaka meg hideg. Mennyivel jobb volna, ha az egyik mondjuk nappal kerülné a fellegeket, a másik pedig éjszaka. Vagy ha annyira elválaszthatatlanok, nem lehetne bár egy kis fodrocskát eléjük rendelni déltől egy jó három órára?
Épp megosztani készült gondolatait társával, mikor amaz az égre bámulva, megdermedten, elkerekedett szemekkel makogni kezdett. Nem értette, úgyhogy megfordult és az égre nézett. Ijedtében beejtette a hálót a vízbe.
Hatalmas feketeség közeledett a napok fele, talán ötször akkora, mint az Aranynap. Hosszú volt és hasított az elején, mint egy tátongó kutyafej, s bár mozgott és fények villództak rajta, hangot nem adott ki.
Nem kellett sok idő, a törzs is összeszaladt. Sikoltozva, veszekedve rohangáltak, kiabálták a világ végét. Senki sem tudta mi az, volt aki sárkánynak hitte, más egy hatalmas farkasnak, kutyának, vagy épp Khajár kardjának vélte.
– Nézzétek! Valami vésve van az oldalára! – kiáltotta valaki.
S valóban, az ördöngösség úgy fordult, hogy oldala láthatóvá lett. Betűk sora rajzolódott ki titánfehérben, de nem az ő rovásaik és mintáik, hanem valami teljesen más jelrendszer.
– Én ismerem ezt a rovást. A barát szentképén van ilyen! – rikkantott az egyik asszony.
Melléből előcibálta az apró festett kis szentképet, ami alatt ott állt: “Ave Maria”. Ezt megtanulta olvasni, ezt az egyetlen sort, úgyhogy a szentképet az égnek tartotta és igyekezett megtalálni a hasonló betűket. M..ma…mar… csak eddig jutott. A többi nem volt ismerős. Volt még egy a… de…
– Hát mire vártok, ha tudjátok milyen rovás az? Véssétek egy botra, s iramodjék is egy legény Kőmonostorára a fekete barátokhoz, fejtsék meg az értelmét!
Egy tucatnyi ember is ugrott, hogy botot kerítsen, amire felvéshetik a látott betűket. Az egyik ügyes suhanc néhány perc alatt is készen volt, ott díszelgett a fán a feketeségen látható írás tökéletes mása: “Marko Labs”. A vén bólintott, s a fiú már lóra is kapott, vágtázott inaszakadtából a kolostorba.
Feszült várakozás kezdődött. Figyelték az égen vánszorgó feketeséget, de nem tudták mi tévők legyenek, vagy mit higgyenek vele kapcsolatban. A kám rettegett, mert felismerte a látomása sárkányát és tudta, mi következik. Mégis, hallgatott, mint a sír, nem mert szólni, csak figyelt árgus szemekkel.
A fehércselédek felsikoltottak, ahogy a bestia eltakarta a napokat hatalmas testével. Eléjük állt és nem mozdult többé. Alkonyat borult a világra. A néma rettegés mindannyiuk szívébe beette magát, s csendet parancsolt. Órák teltek hangtalan. Az öregek leültek és várták az Öregisten ítéletét, a fiatalok magukban fohászkodtak, míg a gyerekek megérezve a gond súlyát engedelmesen lapultak anyjukhoz. Még az állatok is csendben várták az elkövetkezőket.
Kukcsin acélos arccal nézte az eget. Anyja ölelgette és halkan, pityeregve jajgatott, apja elfehéredett arccal szablyát és fokost szorongatott. Öreg katona volt, szeretett volna fegyverrel a kezében meghalni, mégha nem is lesz alkalma használni efféle borzadály ellen. De a lány nem engedett. Félt és érezte a vesztét, mégis bátran nézett szembe vele. A Duna megsúgta neki már az életet.
Senki sem tudta, mi történhet. A monstrum lassan, szinte észrevehetetlenül követte a Napok pályáját, folyamatos takarásba tartva mindkét égitestet. Mégis, akármennyire ijesztő is volt ez, a rettegés sem tarthat örökké. Egyesek étel után néztek, mások szaporán emelgették a kumiszos tömlőket és az indulatok hamar elharapóztak. Az összeszólalkozások verekedésekbe torkollottak, a részeg férfiak lányokat és asszonyokat rángattak magukkal egy-egy eldugott sarokba. Az állatokra senki sem ügyelt már, a csikósok, gulyások, pásztorok mind otthagyták jószágaik, amazok pedig lassan sodródni kezdtek a szélrózsa minden irányába.
Kukcsin és családja a Duna felé menekültek a megvadult törzs elől. Aidua és lánya rohantak a víz melletti sásos fele, míg Vezteg a fokosával és szablyájával hadakozott egy részegen bőgő suhanccal, aki kivont fegyverrel esküdözött, hogy ő mindig is Kukcsint szerette és nem halhat meg úgy, hogy egyszer az övé nem lesz. Az öregnek sikerült a fokos lapjával kupán teremtenie, hogy azon nyomban hanyatt esett az erőszakos udvarló.
Az apa úgy terelgette asszonyát és lányát a sásba, ahogy a borzolt kakas, ha veszélyt érez. Megparancsolta nekik, hogy lapuljanak a magas gazban és egy szót ne szóljanak. Ő maga strázsát állt, de a lassan múló percek monotóniáját a távoli jurták közül szűrődő ordibálás törte csak meg, s Vezteg elaludt. Nem sokkal később Aidua is álomba sírta magát.
Kukcsin beletörődve az elrendeltbe nézte a hatalmas farkasfejet az égen, ahogy ott áll és hang nélkül tesz valami borzasztót. Az utolsó néhány hét megedzette ezt a lányt, mint a heves tűz a fémet, s immár jöhetett bármi, megbirkózik vele. Így gondolta, s így is érezte abban a pillanatban. Hisz mivel rosszabb a világ vége, mint a világunk vége?

A nemzettség tagjai rikkantva mutogattak az égre, amint az Aranynap sugarai előbújtak az ördög árnyékából. Okkánt dicsérték, hálát rebegtek, amiért megkímélte őket és örömujjongásban törtek ki. A fekete árny, mint aki jól végezte dolgát, szépen lassan tovább állt, beleveszve az ég kékjébe.
Soká tartott, míg a riadalom ismét teret hódított magának. Az emberek sorra mutogattak felfele, jajongtak és értetlenül kérdezték egymástól: “Hová tűnt a Réznap?”. Mindössze egyetlen aranysárga korong  vándorolt immár az égbolton, nyoma sem volt kisebbik testvérének. Mintha sohasem lett volna.
“Megette.”, suttogta mindenki kitágult pupillákkal, remegve a hidegtől, s minél többször ejtették ki ezt a szót, annál sötétebbnek és hűvösebbnek tűnt az új világ. A kám úgy érezte, most illene szólnia valamit, bátorítania kell a népét, de nem tudta, mit mondjon. Vakaródzott, nagyokat nyelt és fújtatott, mint egy kohó, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Mire körvonalazódott volna bármi is, a suhanc érkezett meg lélekveszejtő vágtában, s lihegve ugrott le a lóról.
– A kőmonostori barátok izenik, hogy a Markolábsz a keresztény isten büntetése, mert pogányul élünk. Jön az ar..arem.. arme…a világnak vége. Jönnek is már a barátok gyóntatni, hogy üdvösséget nyerhessünk. – hadarta a bemagolt szöveget a suhanc.
A napfaló Markolábsz, motyogta magának a kám. Keresztény betűkkel az oldalán. Gyanús szemekkel méregette a suhancot, aztán legyintett. Nem tud ez semmit. De ő utána fog kérdezni a hatalmas szellemeknél, mert ez úgy tűnik, mint valami keresztény varázs, hogy rákényszerítsék maguk a szabad népekre. De azt el kell ismernie, ha a keresztény isten képes eltüntetni egy napot az égről, valóban rettenetes nagy úr lehet. Talán ideje volna beszerezni egy bálványt a megfeszített fiúról az áldozósátorba…
A dermedt tanakodásba a kám rekedt rikácsolása csapott bele. Parancsokat osztogatott az esti teendőket illetően. Szert kell ülni, megbékíteni a szellemeket és útmutatást kérni, mert a Napfaló Markolábsz, a borzasztó szörny visszatérhet.
Mint egy lomha sárfolyam lódult meg a tömeg, magukhoz térve a világvége hangulatából, s eleinte félve, aztán keserűen, de beletörődve kerülgetve az égből hulló fehér, jeges pihéket, a dolguk után néztek.

Mindeközben Kukcsin remegő ajkakkal figyelte az eseményeket a sás közül. Látta, ahogy szörnyeteg eloldalog és vele együtt eltűnik a Vörösnap. Nem érzett sem kétségbeesést, sem félelmet, csak magányt, végtelen magányt. Nézte az eget és nem a napot siratta, hanem önmagát. Olybá tűnt, hogy ő egy acélpenge, amit túledzettek és eltörött az első csapást követően. Nem olyan rég még le akarta vakarni magáról a belévésett jeleket. Nemrég még várta, hogy asszony lehessen. Tegnap a világ még normális volt. Néhány perce még erősnek érezte magát. Könnyek csorogtak az arcáról, ahogy szemével követte a megjelenő hópelyheket. Gyönyörűnek találta, mégsem tudott örvendeni neki.
Ló prüszkölése térítette magához. Kidugta a fejét a sásból, hogy szemügyre vegye. Szög volt az, ahogy remegő lábakkal, hátán vérfoltos nyereggel ereszkedett le a vízhez inni. Kukcsin  sosem látott ennél szebb táltos paripát. Arany volt a szőre és fonott holdvilág a sörénye, szikrát hányt a patája és virágillat áradt az orrlyukából. Megbabonázva bújt elő a sásból. Légies mozdulatokkal lépett ki csizmájából, s dobott le magáról minden ruhát, minden díszt. Haját kibontotta, felkapaszkodott a nyeregbe, s belehajtotta a lovat a Dunába.
Árral lefele úsztatott, s Kukcsin ismét közelnek érezte magát.

(Illusztráció: w)