A határvidék erdejében, az épülő monostorról nevezetes Réniens-ben a harangszó nem tétovázva oszlott szét a levegőben. Hanem maga alá gyűrte a gomba módra növő várost, a folyó szalagját, a végtelen erdőt, és talán egész Normandiát.Csak éppenséggel a környéken élők soha nem tudták, kiért-miért harangoznak.
Nem mintha az erdő új urai titkolni akarták volna, volna, hogy melyik szentnek van nevenapja, vagy milyen ünnep közeleg. Csak épp zavarba jöttek, ha el kellett magyarázniuk, hogy húsvétkor a hatalmas Isten fia is meghal, pünkösdkor viszont egy titokzatos, harmadik Isten is eljön a földre, aki varázshatalommal ruházza fel a híveket.
Miféle harmadik isten?, álmélkodtak az emberek.
Hát nem a fellegek fölött, egymagában él a Mindenható?
És ha a keresztényeknek van második, harmadik, negyedik istene, akkor miért üldözik a papok a tündéreket vagy jövendőmondó szellemeket? Mi bajuk van a hollóval, a rókával, a farkassal, akikbe a hősök lelke beleköltözik, hogy velünk éljenek időtlen időkig? Hiszen ha van kettő-három-négy-öt isten, akkor talán az is igaz lehet, hogy egy tekergőző óriáskígyó teremtette a földet.
De a papok legjobban nem is az óriáskígyós kérdéseken háborodtak fel, hanem azon a hiedelmen, hogy pünkösdkor egy titokzatos, csodálatos fényt árasztó kehely is érkezik a földre, mely étellel-itallal, mi több, bátorsággal, kiapadhatatlan derűvel ruházza fel a szűkölködőket.
Még hogy Szent kehely? Miféle pogányság ez?

Márpedig Réniens-ben a folyóparton gyülekező, naponta misét hallgató tömeg nagyszabású és lenyűgöző csodát várt. Látomást, csodafegyvert, ételt-italt, régen halott gyerekeket. A szűkös és unalmas tél után a lovagok és a hercegek csodás világával való találkozást.
Ezért készültek lélegzetvisszafojtva Hildi hercegnő látogatására.

Néma áhítattal figyelték a kocsijából kikászálódó, előbb Rioldába, majd papokba kapaszkodó hercegnőt – a három mesebeli módon eltűnt gyermek édesanyját, a szeretett Vilmos herceg özvegyét, Normandia rettegett hercegasszonyát.
A szentlélek messze van, a Grál, ama titokzatos kehely és a szerzetesek láthatatlan istene nemkülönben, ám a normann hercegek szörnyű titkairól nap mint nap beszéltek. Gyűlölték és szerették őket. Hát nem sokkal izgalmasabbak, mint az apostolok, akik mezítláb gyalogoltak Jézus nyomában? Vagy a szentek, akiket távoli városokban megfőztek, karóba húztak vagy felnégyeltek?
De hiába volt ragyogó az idő, az anyahercegnő-őszentségéből most nem sokat láttak. Ahogy Hildi lassan, csoszogva odaért a tömeghez, a szerzetesek, mint rózsa szirmai a fáradt méhet, óvón körülzárták. De miért őrzik ilyen szorosan, töprengett Riolda, aki lemaradva követte a vánszorgó hercegnőt, a jámbor Udo püspököt, a bazilika öreg szerzeteseit.
Talán hogy ne felejtsen el térdre hullni.
Riolda akárhogy nyújtogatta a nyakát, nem látta se a rettegett Odillon apátot, se görögöket, akik először megmutatták neki a templomot.
Igaz volna a hír, hogy a lovagból lett apát haldoklik?
Az előkelőségek közben lassan, szertartásosan vonultak befelé. De a napok óta tartó várakozás, az éhség, szomjúság, álmatlanság, a többi testből áradó izgatottság felkorbácsolta a tömeget. Mert vágyakozni nemcsak egyes emberek tudnak, gondolta Riolda, ezért is olyan veszélyes kijátszani a tömegeket. Okos dolog lett volna talán a hercegnő látogatása előtt kenyeret és vizet osztogatni az embereknek.
De Riolda csak egy apró sziget királynője volt, túlságosan jelentéktelen személy, hogy papoknak tanácsokat osztogasson. Ám Hildi után nyomakodva, a felhevült könyökök-vállak-csípők között lökdösődve elcsípett néhány mondatot. A normannok hercegnője addig nem lelhet nyugalmat,– addig nem gyógyul be a kezén / a szívén / a véknyán/ a combján a seb, míg meg nem tudja, mi lett a gyermekeivel. Ahogy egymás után sorolták a hercegnő testrészeit, mintha maguk is részesülhettek volna a hatalomból, vagy legalább anyahercegnő-őszentségét körüllebegő titkokból.
A templom előcsarnokában feltűnt egy szerzetes, aki dörgő latinsággal magyarázni kezdte, hogy nem a halottak visszatérése, nem a csodatevő kelyhek, hanem a szentlélek érkezése a pünkösd igazi értelme. Az erősek a bátrak sisakját és vértjét kapják pünkösdkor, a szegények és a gyengék pedig a könnyek keresztvizét, a sírás adományát. Vagy a nyelveken szólás, a megértés adományát. Miképp az apostolok, akik minden nyelven tudtak, mikor elindultak szent küldetésükre. De a szóképek és a túl későn jött magyarázat nem megfegyelmezték, hanem felkorbácsolták a tömeget. Varázsfegyverekre vágyó kezek lendültek a magasba, az asszonyok pedig úgy zokogtak, mintha bele akarnának halni a „sírás adományába”.
És a megértés adománya, a „nyelveken szólás” Rioldát is felkavarta. Hát az apostolok tényleg az összes nyelven egyformán jól beszéltek? Riolda el sem tudott képzelni ennél bámulatosabbat vagy csodálatosabbat. Oda akart furakodni a szónokló szerzeteshez, de a tömeg, mint egy megáradt folyó, egyre csak a monostor belseje felé hömpölygött. Elsodorta Rioldát, elsodorta a Hildit védő szerzeteseket, a latinul magyarázó papot, és csak zúdult befelé, mintha az oltár előtt az a titokzatos, harmadik isten az oltár előtt már boldog-boldogtalannak osztogatná a csodatevő kardokat.
De a következő pillanatban minden szem az oldalfal elé érő Hildire szegeződött.
Rajta volt a sor – az ő áhítatára, megrendülésére várt napok óta a tömeg. Napok óta erre a csodára, földöntúli találkozásra szomjazott és éhezett. Hogy saját szemükkel lássák, ahogy a mozaikot megpillantva „megszakad a hercegnő szíve”. Hogy a papok kijelentsék, a halál többé nem érvényes, minden alattvalónak jár az örök élet.
Ám a mozaikokra lassan rápillantó Hildin nem látszott semmi látványos megrendülés. Nem vetette földre magát, nem sikoltozott, nem verte a mellét, nem rúgkapált. Lecövekelt mozaik, a Jézus mögött vonuló három testvér előtt, és összeszorított ajakkal motyogott valamit. A tömeg ennél szívszaggatóbb csodát várt, zokogást, eszméletvesztést, vagy legalább a „könnyek adományát”, hogy legalább a szeretteikre gondolva ők is kisírják magukat.
De a makacs Hildi nem adta meg magát. Csak megsimogatta a mozaikokat, és unottan keresztet vetett a papok felé, mintha a Jóisten is csak egy közöttük ácsorgó éhenkórász volna.
Hildi – és ezt Riolda nagyon jól tudta – képtelen volt idegenek előtt összeroskadni.
Ám a napok óta étlen-szomjan várakozó, mezítlábas emberek nem elégedtek meg egy kis motyogással. Ők a mindent és mindenkit felszabadító csodára vártak. Riolda fülét megütötte a kehely és a feltámadás szavak, egy hátulról jött kiáltás, menjünk, találkozzunk a halottakkal, aztán egy gonosz, hátulról támadó sziszegés, gyerünk, üssük agyon a pogányokat.
A tömeg egyre dühösebb, egyre féktelenebb lett. Ne hagyjuk magunkat!, sikoltotta egy félőrült hang. Ne hagyjuk, ne hagyjuk! Üsd, ahol éred!
Udo püspök válla tehetetlenül megrázkódott, és jeges verejtékcsöppök jelentek meg a kísérői nyakán, Riolda pedig az orrlyukaiban érezte a pánik és a rettegés szagát.
Ha most agyonvernek vagy eltaposnak, soha nem jutok haza, gondolta, és a bambán ácsorgó papokat félretolva a tömeg közepébe furakodott. Kinek a vállát, kinek a kezét simítva végig, bátorítóan mosolygott, és közben nyugodtan felemelt és a karjába vett egy elsodort kisgyereket.
Megvárta, hogy a dühös morgás-dongás lecsillapodjék, aztán a tömeggel és a Szűzanya Görögországból jött ikonjával szembefordulva nyugodtan kijelentette:
– Igen, a csoda megtörtént: Istennek hála, a hercegnő ráismert a három mesebeli módon eltűnt gyerekére. De a mi legkegyelmesebb hercegnőnk már nem fiatal. Engedjétek, testvéreim, a kocsijához! Most nyugalomra van szüksége.
– Micsoda dolog! Még csak sem csókolta a gyerekeit! – prüszkölt hátul egy csalódott hang.
Riolda a papok kezébe nyomta a kisgyereket, aztán lassan, áhítatosan letérdelt. Ahogy a morgás elcsendesült, ajkát a három kicsi figura arcához érintette.
Mint a dagály, úgy hullámzott végig a megkönnyebbülés a tömegen.
Riolda felemelkedett és szembefordult a tömeggel.
– Most már mennünk kell. A kegyelmes hercegnő nagyon beteg, ezért hazatér a kastélyába. Engedjétek, testvéreim, a kocsijához! – mondta hangosan, mire a tömeg tiszteletteljesen utat nyitott.
És nem törődve az istentiszteletre szólító haranggal, Udo püspök grimaszaival, a szerzetesek méltatlankodásával, a mereven mozgó, bambán kifejezéstelen arcú Hildit odatuszkolta a hintójához.
Hildi furcsán merev volt, Rioldának lökdösni-taszigálni kellett, mint egy óriási, magatehetetlen bábut.
És csak mikor a hintóban meglazította a ruháit, akkor vette észre, hogy a hercegnő a drága ruhaderék és köpeny nélkül aligha tudná a testét tartani. Talán szélütés érte?, gondolta Riolda kétségbeesve. Hildi feje előrecsuklott, a szája habzott, egyetlen kérdésre nem felelt értelmesen, és mintha nem tudná, hol van, harcias, germán keresztnevek buktak elő az ajkáról.
Ellenségek vagy szeretők.
Talán meghalni készül, gondolta Riolda.
– Nem kellett volna ennyit várni, drágám – suttogta Hildi egy könyörtelen, de láthatatlan harmadiknak.
Riolda letörölte a nyálat a hercegnő ajkáról, és átadta magát a kimerültségnek.
Az erdő közönyösen zúgott körülöttük.
A hercegnő megint felnyögött, de már nem lehetett érteni egy szavát sem.
Mind egyedül vagyunk, gondolta Riolda.

(“Csoda Réniens-ben” c. fejezetből)