A trubadúr

Csillámló homlokkal
felhőről felhőre.
Ágról ágra, kőről kőre
szökkenek.
Kovát, mézgát,
rügyet pattintok,
kibontom a legillóbb
álmokat.
Iramlok mélyi éren,
fakadok kiszáradt
vízmosáson,
borzolom nyújtózó
hegyek gerincét,
tavak mozdulatlan tükrét.
Lüktetek hajnalok lehunyt
szemhéjai alatt.
Lengedezem a völgybe
táncoló lankákkal,
spórát pergetek
sziklák olvasatlan
rovásaiba.
Aranyat szitálok
az égre, a hegyek
között tekergő,
távolba vesző
utakra. Integetek
rezzenő levelekkel,
párálló üvegekkel,
percek, lepkék, ablakok
szárnyaival.
Csókot lopok
fül, száj, szív
kihűlt küszöbére.
Gyereklármára virradó
piros tetőcserepekre,
zuzmós kerti szobrok
kibomló márványaira.

Vélemény, hozzászólás?