Hegyi Botos Attila összes bejegyzése

In illo tempore

Jöttem, honnan annyi
költői nevére
egyedül a nyíló ég emlékezik.
Reménytelen szerelem
naphasadtával,
örökkön érkezem.
Bölcsők dalain tűnődöm.
Dúdoló halhatatlanjait
hűs hajnalálmában őrzi
e percen is a feledő
gyermeki történelem.
Messzi hangokat csendítek
oly láthatatlanul,
ahogy a lombok lélegzete,
éltető, érinthetetlen levegő.
Illatos igéim,
ahogy születnek,
illannak a széllel,
honnan s hová
az álmodó, névtelen idő.
Piruló szirmokkal nézlek.
Élek. Lélegzek. Emlékezem.

Megjelent itt: Hegyi Botos Attila, In illo tempore, Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2018.

Odaát

Dúdoljak bár
a kútból föltekintő csillagok,
a nyári kerten remegő levegő,
a lassulva forgó vízcseppek,
élők és holtak, földiek s égiek nyelvein,
hogy meghallgass, aligha kérhetem:
hullámzó fényeimbe feledkezetten
feled a folyvást születő idő,
amiképpen imbolygó magad is,
hogy magatudatlan, kimondatlan folytatódj,
emelkedj bennem,  ahogy a tenger, a kövek, a fák,
egy, a földből újra és újra kizuhanó hold,
vagy épp a kráterre felsétáló nap,
az a szemközti, az az örökkön elérhetetlen ház,
feledhetetlen, idilli együttállásunk,
egy mindig egyetlen pillanatra
összeálló csillagmiriád,
mielőtt meghasadnék benned
az angyaltrombiták mérgező illatával,
mielőtt bíborszárnyú reggeleddel
énekelni nem kezded még ismeretlen,
halálosan gyönyörű dallamunk.

(Illusztráció: A Hattyú és a Lant csillagkép)

Hangjegyek a fényességek énekeiből

1.

Párálló ég

Ahogyan ritkuló
tájaiba feledkezik,
visszahúzódik
beszakadó karsztjaiból,
a repedésből zuhogó
kapriágból.
Ahogyan eltűnődik,
a macskakövekre
gyantakönnyet ejt,
borzongó combja
lombjain felvilágol.
Ahogyan vetkőzik.
Kifekszik a roppanó
kagylóhordalékra,
tengeri fülek, fésűk
gyöngyházára:
halvány derengés
szája szegletében,
szemhéján alig
kivehető remegés.
Egyetlen párafelhő.
Darabig ott lebeg
romok és mirtuszok
meredélye felett,
mielőtt nyílt vízre
sodorná a hegyekből
lecsurgó szél.

 

2.

 Köztes idő

Egy illír homokpad,
hol legfinomabb
szemcséivel játszik
az ülepedő idő.
A titkos lagúna,
hol épp egy kölyök úszkál,
ezüst ivadékrajokat perget,
vibrál a levegő bögölyein.
A meztelen part
jövőre suttogó füzet hajt,
leveleiből ólmos cseppek
zuhognak, napcsőrű kócsagok
emelkednek a magasba,
a folyó tovább áramlik
az ártéri gyökereken,
fel-felvillanó testek
remegő oldalvonalain.
Mozdulatlan itt szitál.
Törik még újabb zátonyára,
villóz csurgó átereszein
a köztes idő.

 

3.

A visszatérő

Mikor újra ébredek
a hullámok morajával,
villámló hegytetők
mennydörgéseivel
füleimben,
s a parti üreg
mennyezetéről lezúduló
cseppek, hallgatag ásványok
szívverései mérik
egy másik életem napjait,
ugyanúgy kiismerhetetlenül,
ugyanúgy mérhetetlenül
lefogottan,
ahogy ez a hangnem,
ez a sosem érintett,
mégis öröktől ismerős
akkord is:
ideje versnyi,
szaggatott tücsökszó:
nem múló, balzsamos,
nyáresti csönd.

 

(Illusztráció: Eptánisza, Kefalonia, Mirtusz-öböl)

A paradicsommadár

 

Láthattam időknek múlását.
Az elvesző emlékezést,
hogy lesz egyre törődöttebb,
szomorkásabb, vigasztalanabb.
Pár egybenyíló pillanatot,
ígéretét egyedül megélt,
sosem látott örömöknek:
kikezdhetetlen hajnalok ragyogását,
újszülött szemek,

Madonnák tündöklő kékjét,
a nyári mólón tollászkodó

jégmadarat.
Hogy ujj s a húr
csak érintésért sajdul,

határa nincsen

a teremtésnek,
az érzékelésnek, a mámornak,
a fájdalomnak.
S hogy valahányszor érintlek,
megcsendülsz,
virágba borul az egyetlen határ,
ereid rózsája felzokog a fényben.
Paradicsommadarat röppent
minden költői mozdulat.

A trubadúr

Csillámló homlokkal
felhőről felhőre.
Ágról ágra, kőről kőre
szökkenek.
Kovát, mézgát,
rügyet pattintok,
kibontom a legillóbb
álmokat.
Iramlok mélyi éren,
fakadok kiszáradt
vízmosáson,
borzolom nyújtózó
hegyek gerincét,
tavak mozdulatlan tükrét.
Lüktetek hajnalok lehunyt
szemhéjai alatt.
Lengedezem a völgybe
táncoló lankákkal,
spórát pergetek
sziklák olvasatlan
rovásaiba.
Aranyat szitálok
az égre, a hegyek
között tekergő,
távolba vesző
utakra. Integetek
rezzenő levelekkel,
párálló üvegekkel,
percek, lepkék, ablakok
szárnyaival.
Csókot lopok
fül, száj, szív
kihűlt küszöbére.
Gyereklármára virradó
piros tetőcserepekre,
zuzmós kerti szobrok
kibomló márványaira.

Socotra suttogó sárkányfái

Fura kis driád
villózott nevesincs pillámról
nevesincs pilládra az éjjel.
Suttogott: ég a föld,
nap a hold, tűz a víz!
Azzal huss – vitt téged,
csillámló légáramlatot
ősidők soktükrű légcsarnokán
egész a délkeleti óceánig.
Hát már végképp nem
tudom, hova te, merre én.
Hisz még most is itt őrzöm
várakozó árnyad,
s te az enyém
saját álmomban,
perzselő sziklatetőmön,
távoli horizontra hullt
gyökérernyőd alatt?
Vagy valójában én is ott állok,
azúrra feszítettség időtlen fája,
s te tűzlombom bágyasztó árnyán
pihenteted égbogas szárnyaid?
De a legkedvesebb
ez az imént született fényszilánk,
ez az aprócska megmaradt driád.
Hogy ebben az egyre mélyülő,
zuhanó éjben ugyanaz
a titkos fénytörés álma őriz
téged és engem,
letűnt s épp születő égboltok,
halpikkelyfényű kontinensek
sárkányvér nászéjszakáit,
gyöngyházban villózó,
messzi-messzi hajnalok
magára hunyt tekintetét,
Socotra suttogó sárkányfáit.