Hegyi Botos Attila összes bejegyzése

A TEREMTÉS KÖNYVEI (orfikus fragmentumok)

 

Vannak idők és helyek,
mikor Ég és Föld leányát
életre már csak egy könyv
halott rajzai és betűi kelthetik.

Vannak idők és helyek,
melyekben az élet: élet.
Írásjeleket egyedül
sírkamrák falára ró.

Vannak idők és helyek,
ahonnan menekül.
Élettől az élet,
könyvtől a könyv.
Van, hogy egymáshoz,
van, hogy egymástól.
Van a nem megy. Az el innen.
A semmikor, a semmilyen.
Van a Görbe. A sehogy.

És vannak idők és helyek,
melyektől egyetlen könyvbe
zsugorodik össze
a méltósággal élhető való.
Van, hogy könyv az élet
és élet a könyv.

Vannak sorok,
egyszerre színekkel nyűgözők és
áttetszőségükben felfoghatatlanok.
És vannak kötések, pántok,
amint az univerzum tengelye,
mozdíthatatlanok.
Súlyosak, akár kiforgó
ólomüveg-ablakaik.

Van, ahol összeér.
A szólító és a szólított,
hívó fuvallat, hívó csengő,
tett és a szó.

Van a kinyílás.

Van a kitekintő, az elmozduló,
a lélegző. Van a szabadság.
Van az üveghegyen innen és túl.
Vannak a visszanéző kerti fák
és van a távolodva érkező út.
Van, ahol Isten sétál.
Annyira isten,
amennyire sétál.
Annyira lélek,
amennyire vándorol.
Időz. Helyesel. Oszt.

Van, aki.
Se nem gyermek, se nem öreg,
se nem férfi, se nem nő.
Tekintete Keraunosz tekintete,
teste Próteuszé.
És vannak a mérgező indák,
örök erek,
melyekkel angyaltrombitát fúj,
héricsszirmot pattant,
halikrát, delfin szemhéját,
medúza tekintetét.
Gyermekkor csillagmilliárd arcát.
Mégsem mozdul.

Vannak idők és helyek,
ahonnan elölről kezdődnek a könyvek.
Ég és föld, tenger és nád, sárkány és láng.
Tűzszakáll fiú.

A csodán kívül nincs valóság.
Csak újabb hazugságok, ahol

vannak, akik élnek,
noha holtnak hiszik őket.
És vannak, akik élnek,
bár mind halott.

 

(Illusztráció: Derveni papyrus)

In illo tempore

Jöttem, honnan annyi
költői nevére
egyedül a nyíló ég emlékezik.
Reménytelen szerelem
naphasadtával,
örökkön érkezem.
Bölcsők dalain tűnődöm.
Dúdoló halhatatlanjait
hűs hajnalálmában őrzi
e percen is a feledő
gyermeki történelem.
Messzi hangokat csendítek
oly láthatatlanul,
ahogy a lombok lélegzete,
éltető, érinthetetlen levegő.
Illatos igéim,
ahogy születnek,
illannak a széllel,
honnan s hová
az álmodó, névtelen idő.
Piruló szirmokkal nézlek.
Élek. Lélegzek. Emlékezem.

Megjelent itt: Hegyi Botos Attila, In illo tempore, Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2018.

Odaát

Dúdoljak bár
a kútból föltekintő csillagok,
a nyári kerten remegő levegő,
a lassulva forgó vízcseppek,
élők és holtak, földiek s égiek nyelvein,
hogy meghallgass, aligha kérhetem:
hullámzó fényeimbe feledkezetten
feled a folyvást születő idő,
amiképpen imbolygó magad is,
hogy magatudatlan, kimondatlan folytatódj,
emelkedj bennem,  ahogy a tenger, a kövek, a fák,
egy, a földből újra és újra kizuhanó hold,
vagy épp a kráterre felsétáló nap,
az a szemközti, az az örökkön elérhetetlen ház,
feledhetetlen, idilli együttállásunk,
egy mindig egyetlen pillanatra
összeálló csillagmiriád,
mielőtt meghasadnék benned
az angyaltrombiták mérgező illatával,
mielőtt bíborszárnyú reggeleddel
énekelni nem kezded még ismeretlen,
halálosan gyönyörű dallamunk.

(Illusztráció: A Hattyú és a Lant csillagkép)

Hangjegyek a fényességek énekeiből

1.

Párálló ég

Ahogyan ritkuló
tájaiba feledkezik,
visszahúzódik
beszakadó karsztjaiból,
a repedésből zuhogó
kapriágból.
Ahogyan eltűnődik,
a macskakövekre
gyantakönnyet ejt,
borzongó combja
lombjain felvilágol.
Ahogyan vetkőzik.
Kifekszik a roppanó
kagylóhordalékra,
tengeri fülek, fésűk
gyöngyházára:
halvány derengés
szája szegletében,
szemhéján alig
kivehető remegés.
Egyetlen párafelhő.
Darabig ott lebeg
romok és mirtuszok
meredélye felett,
mielőtt nyílt vízre
sodorná a hegyekből
lecsurgó szél.

 

2.

 Köztes idő

Egy illír homokpad,
hol legfinomabb
szemcséivel játszik
az ülepedő idő.
A titkos lagúna,
hol épp egy kölyök úszkál,
ezüst ivadékrajokat perget,
vibrál a levegő bögölyein.
A meztelen part
jövőre suttogó füzet hajt,
leveleiből ólmos cseppek
zuhognak, napcsőrű kócsagok
emelkednek a magasba,
a folyó tovább áramlik
az ártéri gyökereken,
fel-felvillanó testek
remegő oldalvonalain.
Mozdulatlan itt szitál.
Törik még újabb zátonyára,
villóz csurgó átereszein
a köztes idő.

 

3.

A visszatérő

Mikor újra ébredek
a hullámok morajával,
villámló hegytetők
mennydörgéseivel
füleimben,
s a parti üreg
mennyezetéről lezúduló
cseppek, hallgatag ásványok
szívverései mérik
egy másik életem napjait,
ugyanúgy kiismerhetetlenül,
ugyanúgy mérhetetlenül
lefogottan,
ahogy ez a hangnem,
ez a sosem érintett,
mégis öröktől ismerős
akkord is:
ideje versnyi,
szaggatott tücsökszó:
nem múló, balzsamos,
nyáresti csönd.

 

(Illusztráció: Eptánisza, Kefalonia, Mirtusz-öböl)

A paradicsommadár

 

Láthattam időknek múlását.
Az elvesző emlékezést,
hogy lesz egyre törődöttebb,
szomorkásabb, vigasztalanabb.
Pár egybenyíló pillanatot,
ígéretét egyedül megélt,
sosem látott örömöknek:
kikezdhetetlen hajnalok ragyogását,
újszülött szemek,

Madonnák tündöklő kékjét,
a nyári mólón tollászkodó

jégmadarat.
Hogy ujj s a húr
csak érintésért sajdul,

határa nincsen

a teremtésnek,
az érzékelésnek, a mámornak,
a fájdalomnak.
S hogy valahányszor érintlek,
megcsendülsz,
virágba borul az egyetlen határ,
ereid rózsája felzokog a fényben.
Paradicsommadarat röppent
minden költői mozdulat.

A trubadúr

Csillámló homlokkal
felhőről felhőre.
Ágról ágra, kőről kőre
szökkenek.
Kovát, mézgát,
rügyet pattintok,
kibontom a legillóbb
álmokat.
Iramlok mélyi éren,
fakadok kiszáradt
vízmosáson,
borzolom nyújtózó
hegyek gerincét,
tavak mozdulatlan tükrét.
Lüktetek hajnalok lehunyt
szemhéjai alatt.
Lengedezem a völgybe
táncoló lankákkal,
spórát pergetek
sziklák olvasatlan
rovásaiba.
Aranyat szitálok
az égre, a hegyek
között tekergő,
távolba vesző
utakra. Integetek
rezzenő levelekkel,
párálló üvegekkel,
percek, lepkék, ablakok
szárnyaival.
Csókot lopok
fül, száj, szív
kihűlt küszöbére.
Gyereklármára virradó
piros tetőcserepekre,
zuzmós kerti szobrok
kibomló márványaira.