Hegyi Botos Attila összes bejegyzése

A paradicsommadár

 

Láthattam időknek múlását.
Az elvesző emlékezést,
hogy lesz egyre törődöttebb,
szomorkásabb, vigasztalanabb.
Pár egybenyíló pillanatot,
ígéretét egyedül megélt,
sosem látott örömöknek:
kikezdhetetlen hajnalok ragyogását,
újszülött szemek,

Madonnák tündöklő kékjét,
a nyári mólón tollászkodó

jégmadarat.
Hogy ujj s a húr
csak érintésért sajdul,

határa nincsen

a teremtésnek,
az érzékelésnek, a mámornak,
a fájdalomnak.
S hogy valahányszor érintlek,
megcsendülsz,
virágba borul az egyetlen határ,
ereid rózsája felzokog a fényben.
Paradicsommadarat röppent
minden költői mozdulat.

A trubadúr

Csillámló homlokkal
felhőről felhőre.
Ágról ágra, kőről kőre
szökkenek.
Kovát, mézgát,
rügyet pattintok,
kibontom a legillóbb
álmokat.
Iramlok mélyi éren,
fakadok kiszáradt
vízmosáson,
borzolom nyújtózó
hegyek gerincét,
tavak mozdulatlan tükrét.
Lüktetek hajnalok lehunyt
szemhéjai alatt.
Lengedezem a völgybe
táncoló lankákkal,
spórát pergetek
sziklák olvasatlan
rovásaiba.
Aranyat szitálok
az égre, a hegyek
között tekergő,
távolba vesző
utakra. Integetek
rezzenő levelekkel,
párálló üvegekkel,
percek, lepkék, ablakok
szárnyaival.
Csókot lopok
fül, száj, szív
kihűlt küszöbére.
Gyereklármára virradó
piros tetőcserepekre,
zuzmós kerti szobrok
kibomló márványaira.

Socotra suttogó sárkányfái

Fura kis driád
villózott nevesincs pillámról
nevesincs pilládra az éjjel.
Suttogott: ég a föld,
nap a hold, tűz a víz!
Azzal huss – vitt téged,
csillámló légáramlatot
ősidők soktükrű légcsarnokán
egész a délkeleti óceánig.
Hát már végképp nem
tudom, hova te, merre én.
Hisz még most is itt őrzöm
várakozó árnyad,
s te az enyém
saját álmomban,
perzselő sziklatetőmön,
távoli horizontra hullt
gyökérernyőd alatt?
Vagy valójában én is ott állok,
azúrra feszítettség időtlen fája,
s te tűzlombom bágyasztó árnyán
pihenteted égbogas szárnyaid?
De a legkedvesebb
ez az imént született fényszilánk,
ez az aprócska megmaradt driád.
Hogy ebben az egyre mélyülő,
zuhanó éjben ugyanaz
a titkos fénytörés álma őriz
téged és engem,
letűnt s épp születő égboltok,
halpikkelyfényű kontinensek
sárkányvér nászéjszakáit,
gyöngyházban villózó,
messzi-messzi hajnalok
magára hunyt tekintetét,
Socotra suttogó sárkányfáit.

Egy hang négy szólamra

(Mezopotámia, Egyiptom, Fönícia, Bizánc)

ALDEBARAN

Lávakövet ettem,
tenger eget ittam.
Babilonkék legelőm
felett egybefolytak
éjszakák, nappalok.
Ám a Sivatag Leánya
szarvamra holdkoszorút,
nyakamba napkantárt vetett.
Azóta lehunyt szemekkel,
pillák, pálmák alatt
ezüst törzseken,
gyöngyház tollakon
pengetve citerázlak.
Éj Fehér Bikája,
aranyszőr napsugára,
ében tó tükrében
táncoló csillagom.

A KISDED

Spirálkarok zsombékjai
ringatták e bölcsőt.
Papiruszzuhatag
dédelgette, óvta délverőtől,
szélhinták, párafák
lengedeztek arca
szélrózsája felett.
S már köldöklótuszában
lazúrkővel,
szájszögletén
mirhagyönggyel
viszi a dajkahátú ár,
röpíti a hűs,
a lantajkú légég.
S Ő csak szendereg
cédruspillák alatt
kék bolygó szemekkel.
Sötét égitestek
örvénylő spirálkarmai,
jéghártyás pupillák felett.

KORONA

Súlytalan mancsokkal lépdelek
sötét csillagok ékszerboltján.
Lobbantom galaxisokra
éjtestek üvegvitrinjeit.
Enyém a krisztustövis
korallága, mellbordák tűzhala,
homlokcsont homokkobrája.
S a legkisebb hattyúlánynak
adom mennyei királyságom
legdrágább ékszerét,
szemérmek csillagdiadémját.
Úgy pilledek gyöngyházölében
süllyedő főnixevezőkkel,
hűs kezek s napcsóvák
mézes pálmái alatt.

AZ ARANYSZARVÚ

Bíborban születtél,
bíborban temetnek.
Te titkon legszelídebb.
Csonttorony éjtollú csalogánya,
estkanálisba vetett test;
csillagtorkú, világtalan ének.
Vakítottál, vakíttattál.
Szakítottál, szakíttattál,
karók, korok virágkoronája.
Alkonyfátylunk bíborcsigája.
Derengő porfírpor
márványok hajnalhasadásán,
napsörényű érc,
aranyszarvú hold
sötéten remegő vízen.

NEMZETI ÜNNEPÜNK, AVAGY AKASZTJÁK A HÓHÉRT, METSZIK A BOTANIKUST

Abban a pillanatban teljességgel magától értetődőnek tűnt. Mármint beleharapni abba a harsan roppanó, hófehér húsú, lédús gyökérbe. Végül is együttlétünk húsz évét vágtam le róla abbéli szándékomban, megifjítsam a tövet. Az első másodpercek nyelven szétrobbanó ízei – mondhatnók – „beteljesítették a várakozást”. A következő másodpercek kevéssé – egy váratlan, égető szúrás. Jel. Majd még egy szúrás, s lángoló fájdalommal a többi – mint kit darázsraj lepett, ámokfutás a fürdőszoba felé. Öblíteni, öblíteni, csak a garatig ne érjen! Előbb víz, majd – hirtelen analízist követőn – tej: tempó, tempó, tempó! Megfulladok. Élni kell. Körülöttem persze egyre többen,

mi történt, mit csináltál, hogy viselkedsz – mondanám, mondanám persze, ezzel a roncsoló vegyülettel a számban ( no ezek a jól értesült keletiek is fenemód tudták, mi a legalkalmasabb toxin a nemkívánatos tanúk elhallgattatására), további paradox grimasz, ahogy ebben az őrjítő, lángoló, öblítő galoppban magam is egyre inkább jól értesült vagyok, kész mindenható, az agyi szinapszisok is nekilódultak, hűvös és forró, sziporkázó lélekjelenlét, csúfos állapotom elemezendő (igen, ez a növény és amikor és ott és abban a kultúrában etc.): ám magamra eszmélő, fenemód szárba szökkenő tudásom még ideig másokkal osztatlan marad, csak a torok, a szájüreg, a nyelv duzzad, lángol, hasad, újabb kristályszikék, pengék légiója, raja, széteső szövetek, nyálam ömlik, szakad, szakad megállíthatatlanul. Némi – a többieket tájékoztató – vonagló rámutogatást követően lassan egy-két szó, minden rendben, elmúlik, igen, hülye vagyok, hogy nyersen ez nem kóser, hovatovább fejes a Phlegethónba, kiment a fejemből. Sajnálom, igaz, igaz, félrevonulva várakozom, szám előtt csöbörrel, veszettül nyáladzva, feldagadva csurog, telik a nap. Majd csak el. Öt óra múltán a nyelőcső már erős vészriadókat küld. Rohadt Schatzki-gyűrű. Nincs mit tenni – s még sosem jött értem mentő. Orvost életemben csak elvétve láttam. Ezek itt végtelenül jó fejek. Vélhetőn elég nagy a baj, ha vész van, ennyit csak akkor kacagok, kacagtatok. Minden készségem csúcsfokozaton. Az eset amúgy is eléggé rendhagyó, „egzóta”, csudabogár; profikat, s nem érintetteket egyaránt izgalomba hozó. Nem hagyok időt a nagy szakmai feltárásokra, annál elviselhetetlenebb a fájdalom, lépni kell, mondom a növény latin nevét, s a doctusom, natusom egyaránt pofára ejtő, piszkosul égető kristályos toxinét – közben a dokival botanikailag bájcsevegünk: baráti, meleg, kötetlen, feszes csevej, impulzív szemfény párbeszéd, pupilla-kontaktok: félszavakból is; ampullát szippant, vizsgáztat, tudom-e az antidotját a savnak, ne legyek túl okos, miután beadta, közlöm vele. Még sosem utaztam szirénázva át a fővároson. Még sosem csevegtem ennyit ennyi emberrel ugyanarról, nővérek, orvosok, ápolók. Tiszteletünk kölcsönös. Infúzió ide-oda, miatta és tőle független nagyon kerek, hovatovább életszerű (időszerű?) ez az egész. A kórterem spártai (ennek előtte zárt osztály volt), hát semmi szokatlan, és nagyon szívbemarkoló, ahogy kedvesem órákig ágyam mellett ül. Aztán lassan elcsendesül minden, a sziréna a 20-i tűzijáték pattogásaira vált. A fényspricc és az István, a király részemről elmarad. Éjjel olykor behoznak egy lúgnyelőt, egy drogost, alkoholtól öntudatlan tiniket (innen aligha látható, milyen jókat dumcsizunk másnap: mi ez a nagy vigasság, szólnak be majd kintről – no de igencsak kedvemre valók a valóban életbevágó határhelyzetek). Hajnalban már csak a felettébb szimpatikus, sokat látott ápolónő hangját hallom, amint az egyik beteghez hajolva odasúgja: „majd a fejesek, én csak egy fedettpályás szarhordó vagyok”.

(Illusztráció: Vladimir Kusch)

A mezsgye

Nem embernek való vidék.
Már ha vidéknek nevezhetnénk e mindentől érintetlenséget, e mindenben érintettséget. A határt, amelynek se időben, se térben élhető kiterjedése, se saját történelme, otthona nincs.
E senkiföldjének egyedül jelzése van.

Hogy milyen birodalmakat választ el egymástól, voltaképp mindegy. Istenek földjét az emberekétől,  nappalt az éjtől, nőt a férfitól, eget a földtől. Paradicsomot a Pokoltól, szomszédos országokat, két embert akár. Mindegyiknek megrajzolja ábrázatát, körvonalait, mintegy meghatározza mibenlétét – láttat, mutat, érzékelhető, különálló individuummá tesz: egyszerre teremt bensőséget s körvonalat, mutat rá egy lény lényegiségére:
mégse tartozik sehová.

Egy őrbódé, egy sorompó, egy nyomsáv.
Első lenne az őr otthona, amely persze nemigen otthon, benne aligha férne el bármi otthont teremtő tűzhely; ebédlőasztal, kényelmes karosszék, pihe-puha ágy. Csupán egy kicsi, kényelmetlen lóca, egy keskeny íróasztal. Egy szög a falban.
Falaival, tetejével, nyílásaival akárha egy felkiáltójel, egy meztelen tengely lenne;
egyedül vertikalitása a lényeges, mintha fel s lefelé mutatna csupán.
E tengelyre épp merőlegesen áll a sorompó; akár egy kert kerítése s kapuja.
Rúdja többnyire leengedve áll, s fel csak akkor engedik, ha érvényes passzussal érkező utas érkezik. Az útonjáró, az átlépő természetesen megfizeti az árát a határátlépésnek. E röpke intenzív, teljesen kiszolgáltatott, egyúttal tértől, időtől szabad pillanatra, az átlépés, az átmenet pillanatára megadja a határnak, ami jár. Elfogadja a senkiföldje létezését, amely saját s a megközelítendő másik létezőségét adja. A határt, amely sosem a határból önmagából, de a határon innen és onnan lévő felől értelmezhető.
A határt, ami az elválasztottakban önmagukban létezik.

Ha a sorompó a kerítéskapu, a nyomsáv a határ meztelen kertje, pomeriuma, vetetlen anyaföld.
Tiszta, szeplőtelen, akár a sivatag, de azzal szemben nem lepusztultsága, kiéltsége miatt az: tisztán tartása mindennapi ápolást kíván. A tiltott határátlépések ellenőrzését követő hajnali gondozás után belé újabb barázdákat gereblyéznek.
A legkülönfélébb népek hagyományai sokat tudnak erről. Hogy ebből a mindennap újra szűzzé váló anyaföldből, annak rovott hasadékaiból miként születnek az istenek. A hinduknál Szítá istennő, az etruszkoknál Tarchies, a vénarcú kisded akár.
De ezekről a barázdákról, jelekről, ábrákról az arcok történései, mintázatai, az eleven ábrázatok is sokat árulkodnak. Egy éltes homlok redői, egy szemsarok nevető szarkalábai, egy jegesen összepréselt, szélein enyhén felhajló ajak titokzatos mosolya. Egy gyermek első felsírása, egy távozó lélegzet hangtalan illanása. Megnyíló szeméremajkak. Egy születő költemény, a szerelmesek első csókja. Kőzetlemezek összeütközéséből magasodó hegységek, homályba vesző eredetű magaskultúrák.
A formába zárt kinyílás ünnepéről. A pillanatra virágba lobbanó örökké új örökkévalóságról.
S a határban mindig minden ebben az egyszerre érkezésben-távozásban,
újra- s újraszületésben, elmúlásban van.

Nem embernek való vidék. Lakhatatlan, élhetetlen, szinte elviselhetetlen.
Egyszerre állandó feszültség, kitettség, egyszerre végtelen szabadság, félreeső, elhagyatott, lángoló nyugalom: s noha érintetlensége tőlük oly távol áll,
mégis a legtöbbet tudja az életekről, formákról, istenekről, emberekről, terekről, időkről.
S nem embernek való a határőr élete sem, időre legyen bár határon innen vagy túl átmeneti háza, népe, otthona.

Ámde így vagy úgy – eppur si muove (!):
jönnek-mennek
határőrök, istenek, emberek, mennyek, földek, népek és országok,
színek, formák, dallamok –
feledik, majd egyszer csak újra emlékeznek rájuk.
S örökkön újra- s újrahúzzák a határokat.

allamhatar