(Egy mészkavicshoz)

Szeretettel:
oltva is olthatatlanul.

 

Szerelem, Te láttad.
Vakító partod,
hegyek születését;
aljból nyiladozó arcodon
pigmentek polipkertjeit.
Piramidionodon,
mint elsőként von
aranyba a nap:
pattanni lenn,
folyó párakígyóján
az ég vízililiomait.
Hogy válik, úgy gyűlik
veled ide minden.
Te vízből született,
amint tűzbe vettettél,
az oltott por:
kifehérült holtak,
szülőházak vakító
vakolatai. Delphoi
omphalosza,
Pompei ahány
kavicsmécse,
csillagzó járdák
macskaszemei.
Kezek, lábak,
szitkok és imák:
megannyi rajz –
alap s a sír,
küszöb, szeglet,
oltárszobor; kátrányba
fojtott murvák.
Te arcba vetett,
te tiszteletül helyezett.
S magad, aki nem voltál,
csak csepp kövecs,
kimeríthetetlen tár,
ásványi trigonálisa
a születő fénynek.
Érák ékessége,
freskók kristályváza.
Csengő magasság,
nyiladékán vacoknyi
muraria-fészek.
Hegymélynyi cseppkő,
csönddel mért idő.

Csendülj, Gyönyörűm,
kacagó fogadon!

 

Zenei melléklet: Hegyi Botos Attila: Viola’s Dance (posztszimfonikus költemény, 1999, felvétel: 2005)

(Illusztráció: „Le Tichodrome échelette, un oiseau mythique”)