Albához

(Nihilum album)

Fehér peónia alatt
a megálló idő.
Pirkadat platóján
úgy álltál,
platánsudarú,
horganyfehér
derékkal. Fátylak
csipkéspoloskáján,
hamvak pontifex-
tábláján kirajzó
költői színek.
Édes semmiségek –
víztükrön villózó képek
légyottok albumából.
Mennyek úszó gyapjai,
felszálló vizek
hajnaltört gyöngyháza.
Vagyunk a semmikor,
egyszersmind mindenütt.
Én Albám, szívem.

Ikernap

Felfelé egyre
növekvőbb
az ellenállás.
Sebesb a láb,
lángolóbb a lélek:
csöndje mind
szaporább
szárnyverés.
Őrizve haladják
magukat a formák –
az áradó idő
medréből kilép.
Mint tetőzik ormain,
fordultán gyermekfütty
szalad déli lejtőjén
az égnek.
Légy üdvöz, Tramuntán!
– fel így ragyog lagúnád.
Te Szerelem Fia! Térj
tengered kertjébe,
szellők enyhelyébe,
hol könnybe gyúlt
szélcsendünk
kék ikernapja ég.

(Illusztráció: A szerző alkotása)

S akkor feltűntél, kedves –
keleti égen, olajággal.
Váltak szaporábbra
köveken a léptek,
emelkedőn a szívverés.
Ártatlan boldogság!
Hány percét zengtem már
ágboga fádnak –
légyottunk olívaligetének?
Fordultam roppanó murván,
lejtődön olajággal –
kipirultan, illatozva
kelet felől?

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Olive Grove, Saint-Rémy (1889))

A Szembe Úszó Mécsek Útja

Húzz haza, herceg,
fel csillagok folyóján.
Vágj fel meredélyen ott,
hol mosolyok mosnak alá
éji partokat. Tekints körül
percre sziklák trónusán,
szeretett kőköreidben.
Felizzó mohák,
messzi tetsző idők
palástolják méltóságodat.
Csendüljön dalod,
édesvizű csermely
liget legmélyéről.
Csillanjon kriptán,
kúton, vízmosásban.
Kövesd mély-erek útját,
libbentsd permetük függönyét,
gyöngyöző vízesésed!
Térj hajlékodba,
titkok padmalyába:
már csak, hol szíved
kacaja lakik.

Bizánci mozaik, V. sz. (Isztambuli Mozaik Múzeum)

(Illusztráció: fh. Sir Joseph Noel Paton: A Dream of Latmos)

Μάρμαρος*

Látod, szerelmem,
a csontig mart gerincet?
Ammoniták kristályvázát,
rózsák közt a házhoz
felfutó grádicsét?
Koptatott fokait,
hogy válok siető
lépted alatt mind
semmibben ragyogóbbá?
Ez a fény csillant fel
szentélyek szobrain.
Csiszolt formákon,
ajkak árnyas szegletén.
Túl remények, imák
kőre lehelt csókjain.
Ez az átszüremlő mosoly –
és ez a hallgatás.
Hegyeké. Csillagoké.
Fordíts ki, mélybe
döntött oltárt.
Tiporj rám, kedves,
hallgatok, akár a sír.
Virággal már koszorúztál,
ma ugyancsak ünneped leszek.
Illendő tükre, pillére
e röpke kis napnak:
csillogó arcomon
átfutó lábadé.

* mármárosz → márvány → “fénylőkő”

(Illusztráció: Apolló-töredék)

(az ébredő Eurüdikéhez)

Lassuló
lélegzettel visszahúzódtak –
elvermeltek aranyhalai
a nyárnak. Déli tűzfal alatt
a padon, szüreti kosárban
napkeleti lombok kámeája,
télelő hamvas datolyaszilvája,
koreai gámok duzzadt
aranyalmája ragyog.
Földre hajló gímpáfrányok között,
dérezüst csípőin ringva közeleg
a narancsködű reggel. Jön, jön
kert alatt az égen. Jön, jön,
mint a gyöngy, törtfehéren.
Homlokán arák tiarája,
mélyzöld levéltenyerek,
árnyak aráliája –
téli hajnallal pattant
mézvirágfürtjei.

(Illusztráció: Auguste Rodin)

És csak állnak
egymással szemben.
Bő szavakkal a kimagyarázás,
egyre szótlanabbul a csoda.
S ahogy mozgásba hozza a kar,
az arc, a nyelv megannyi színezetét,
mint elhaló fügefalevelet,
ejti, pergeti sorra
verdeső szemérméről a szél.
Körül a kert, a vad s szelíd
a földig ereszti vajúdó lombjait.
Lopózó pírján égő gyümölcsök,
felgyúló esti, hideg szikrák
a láthatár pallosai.
Emeld föl fejed.
Ideje megnéznünk a termést.
Sétálnunk egyet, fiam.

(Illusztráció: Domenico Ghirlandaio: Ritratto di vecchio con nipote)