Hegyi Botos Attila összes bejegyzése

A szerzőre vonatkozó leglényegesebb információk bármelyik könyvéből, énekéből, alkotásából közvetlenül elérhetők.

A KIVÁLÓ

 

(Egy mészkavicshoz)

Szeretettel:
oltva is olthatatlanul.

 

Szerelem, Te láttad.
Vakító partod,
hegyek születését;
aljból nyiladozó arcodon
pigmentek polipkertjeit.
Piramidionodon,
mint elsőként von
aranyba a nap:
pattanni lenn,
folyó párakígyóján
az ég vízililiomait.
Hogy válik, úgy gyűlik
veled ide minden.
Te vízből született,
amint tűzbe vettettél,
az oltott por:
kifehérült holtak,
szülőházak vakító
vakolatai. Delphoi
omphalosza,
Pompei ahány
kavicsmécse,
csillagzó járdák
macskaszemei.
Kezek, lábak,
szitkok és imák:
megannyi rajz –
alap s a sír,
küszöb, szeglet,
oltárszobor; kátrányba
fojtott murvák.
Te arcba vetett,
te tiszteletül helyezett.
S magad, aki nem voltál,
csak csepp kövecs,
kimeríthetetlen tár,
ásványi trigonálisa
a születő fénynek.
Érák ékessége,
freskók kristályváza.
Csengő magasság,
nyiladékán vacoknyi
muraria-fészek.
Hegymélynyi cseppkő,
csönddel mért idő.

Csendülj, Gyönyörűm,
kacagó fogadon!

 

Zenei melléklet: Hegyi Botos Attila: Viola’s Dance (posztszimfonikus költemény, 1999, felvétel: 2005)

(Illusztráció: Hegyi Botos Attila: Le Tichodrome échelette, un oiseau mythique)

LEHAJTOTT FEJJEL

 

(születésnapi ajándékkosár fölvezető sorokkal, 5 színben)

 

Bevezetés

Nincs, ki elhinné, mennyire kapkodva írom e sorokat (fránya idő!) – előre is elnézést sodraikért.

 

1. Szín Tengersziget

Hány ezer év! S tenger mennyi álma!
Az őszi esők már elérték a nyári partokat. Két felhőhullámzat között – hullámvölgyek szóra bírhatatlanul kisimult, szeretett lebegő csöndje – ma szellőkönnyűn szikráz, érclik az ég, virradatán virágba szökkentek az első megduzzadt, sárarany buroklevelű hagymák.
Makulátlan pillanat – dombon kucorgó házikóktól indulva libben, sziklás magasban Lelkeknek Leánya.
Mina: így szólítom. Így szólítalak.
Kötött versformáknál még talajba kötöttebben, fellélegző földek frissében húzva mintegy párálló intonacoját, nekilódult szépszerével e minányi, minutányi hangütésben, ujjpercek zsendülő kithara-játékában. „Aranyos” fuvallat… Pollenek nemesfém-tánca égkék szabadon: Itthon = Szabadban. S gyűjtögetőjük, amintha ábrándos szemű időknek: e csepp kirajzolódó leányka, elálló lélegzet ünő-ina – szív zsenge-zönge papnő-melisszája.

Minához
A sáfránygyűjtő leánykához,
ujjpercek aranyához

Nappali égbolton
víz első újholdja!
Szirtfalak párkányán,
sugarak sáfrányán
hajladozol, Théra
leánya, bimbózó
kishúgom. Ajkad
krétéi pirkadat,
csepp lant, ível
szemed mandolája –
míg szellőkönnyű
ujjad porzót azúrba:
perc aranyat, mind!
Kasitájába hint.

A sáfránygyűjtő leányka (Kr. e. 1600-1500, Akrotiri, forrás: Wikipedia)

 

2. Szín Akasztófa-dűlő

Aznap, hogy odaér? Majdhogynem kora tél. A hegy zúzmaracsípett felhőlábainál. A szem – szemernyi szárnyszegett túlzással – orr hegyéig se lát, farkasvak szürkeség: a hazahúzó, mind lelkesebben szaporázó láb magától húz utat. Mögötte, valamelyest enyhülő feljebb: ágvégi csepp, ha hull, nyeli köd, hangtompult némaság.
Ámde odafönn, szőlejében: derült égboltja csillagzataival „talján”-pirreg a langy testű nyár. Jóllehet, benn az ágy fagyos. Csontig szikéznek jeges leheletű falak, ereszkedő mennyezet. Itthon! Könnyű, édes álom, kinn gyümölcsöskert gyepre pottyanó, ruta-illatfelhőző vadcitromjai, „fény-éj”: villózó pálmatornyok, csillagfényben fürdőző levélkoronák. Már csak itt legközelebb az ég. Nappalán lángnyelvű nap, most hullámzó égbéli legelők fénytest-miriádjai. S e pár meleg égövi, ily-oly kontinensi pompa, amint lejtőterasza mind délverőbb sivatagjában gyümölcsre fakadó otthonát leli! Mennyi szerelem, szeretett kedves! Csepp vacok, állig húzott dunna. Kettecskén újra! Szülőföld álmodó gyermeke s az őszre hűlt présház.
Lassúdan beszívott, kiengedett levegő, mind távolabbról visszakúszó, alattom’-hidegség: vénséges házikó, belehelt kisszobánk.

Októberi nap

Hűltek a házfalak,
húznak az éjjelek.
Holtak napja közeleg
dűlőn, alant. S ha lant
zefírje zizzen citruson,
pálmák pendelyén:
azúrom, mustodon
remegő levegő.
Feledném, áldozó nap,
gyepelő lépted
százszorszépeit?
Gyepűd krizantémjait,
kacajod villózó gyíkját?
De halld: csillagot pirreg
az est! Hűlt ágyában
izzik a test. Tűnt
farkaspókszemek: már
harmatok gyémántlanak
a fűben. Mosolyom,
gyermekem: álmodó nyár!
Ma nyúlj édesen
fagylehű fal alatt.

Akasztófa-dűlői, októberi bőségkosár perzsa imafüzérrel (forrás: szerző)

 

3. Szín Zugliget

Tisztesség, tett, tudás? Számonkérni „művészlelkeken” illetlenség volna. Volt az Platóntól is. Megy, ami megy. Ami nem, arra ízetlen lenne szót vesztegetni. Kivált örülni annak, ha mindez egy az egyben, kézre készségesen áll – nincs becsbeni elcsúszás élő szó, bármely tevékenység: malterozás, főzés, tudományos felfedezések, művészet stb. között. Meglátni a kedvest, őt, a megismételhetetlent, bármely ruhát öltsön is – ezer közt elárulja járása.
Elültetni, gondozni pillanat-adta Édent, megtenni a lehetetlennek tűnőt, kiülni kőgrádicsára, s ha közben új dalra fakad a szív, tegye. Na ilyen se volt évek óta már – de majd csak. Ha nem, hát nem. Így is csordultig már énekek csillagbatyuja.
Huszonegy év? Tán azóta épül e csipetnyit szubalpin zugolyú, kurta napvilágú kert, zugligeti fagyzug – drámai kontraszt: ideálmodott szubtropikus s félsivatagi flórájával.
S pont százegy éves ez a napszín-vakolatú, „antikvitásos” kiskastély, vizek csudaháza faltő melletti forrásbarlangjával (mikor alapjait ásták, két forrást leltek – múlt év felhőszakadásainál melléjük még egy csurgó társult, míg a völgy többi felszíni csermelye réges-rég illant már).
Ó, kirajzó architektúrák! Mily pontosságok! Ősi kerteké, házaké, utaké, csillagoké! S mind, szárnyas, lábas vad, kit e dzsungel mágnese idehúz! S te, aki itt vagy, sarkadtól fejed búbjáig, bárhol járj, itt-ott, akárhol, mindenütt: valóban, ugyanúgy itt!

Királyi udvar
Délkeleti pászma

Nyárközép zenitjén,
égi séta ormán,
amint e nyílegyenes járda
kivilugas vad fényrajzába fut:
el ugyanúgy halad
jukka-dárdák sorfalánál,
át glochidák szigonykertjén,
vág magyaltölgy koronáján
Cygnus csillagzatába az út.
Szentjánostól izzik,
rajzik az est.
Forrásbarlangja
felett illatoz,
álmodik a ház:
a kannelúrás oszlopsor,
a loncajkú tűzfal.
S míg nadírja szendere
nektárról nektárra rebben:
fenn, homlok ablakszemén
meg-megcsillan –
kéken tűz
a Lant Vegája.

Királyi udvar (Délkeleti nyárközép csillagrajz Vegával, kannelúrás tengellyel, forrás: a szerző)

 

4. Szín A mélyben

Rekkenő delek, átható fényár szerelmese – űzve sötétbe. Amint szótlan szolgálatból, úgy örömmel is: alagsori munkahely, karsztbarlangok akár: életek szokásos paradoxitása. És Az A Csönd! Itt salétromos cellák, ott üde csarnokok. Fülben szív szerzetes verése – előbbiben araszoló póklábak, utóbbiban sztalaktitok cseppjei.  Mint percegnek aiónokká időt.

Eppur si muove
A halhatatlanság szobrai,
avagy a Hegymély tündérmeséiből

Előbb apróbb remegések
futottak végig a falon.
Majd – az alig kivehető
hajszálér mentén –
csak szakadt az egész.
Így esett, kövecsem,
alighogy tört bölcsőddel
mélybe zúgtál: mérhetetlen
várakozás, emlékezés.
Tegnappal bontottalak
évezredek iszapjából:
itatott szemcsék
cementjével temetett a föld.
Magamhoz szorítottalak,
úgy araszoltam föl veled
a páfránytorkú kürtőn
ingó pontnyi fénybe.
Miriád színnel,
víztisztán lobbantál;
akár a briliánsra csiszolt üveg.
Már történhet bármi – ragyogtad –
e perctől mindegy. Én csak néztelek,
majd felvágódó karral tartottalak
a magasba: így álltunk buggyanó
sziklakibúvások között a tetőn;
égőn, akár a kő,
árvalányhajakon szikrázó szélben.

CaSO4·2H2O (forrás: a szerző)

 

5. Szín Hordozva szív alatt

Pironkodom, eleget fecsegtem. Beszéljenek tettek és művek – bennük minden, amit egyrészt aligha szolgáltathat, csontozhat ki prózai szó, másrészt tudásuk, odaadásuk egyedül ily módon adható, vehető át. Mennyi kristálylap! Figyelemmel annyi mindenre!  Tenyérben cseppnyi brill, frissen gyűjtött gyantacsöpp, illatozón, egyszerűn. Sosem le-egyszerűsítve.
Amúgy is dolog van, mind sebesb rohanás többes járgányos malmai, még földekre is morzsányit, művészetekre: leheletnyit, vagy egyáltalán nem futja idő. Ámde idebenn, amint mindig, éppen pirkad. Látom, mint csobbanunk hajnalában. Már csak így őrizlek, sugárzó szépségedben, ebben a tisztaságban. Történjen bármi. S ha úgy adódna, szólni már nem lenne kedvem, majd pecsételem ajkam, felsőt alsóra feszítve.
„Tégy engem mintegy pecsétet” (…) „mert erős a szeretet”. Így, bizony így – mindig és valóban. Ennél többet ugyan mit mondani. Szerelmem, szívem.

Fürdőző égitest

S szívelnének
gyengítő
kényeztetést?!
Szívre tett kéz:
Művészet,
Te mondd!
Illetlen érintést,
aláhangolt időt?
Hisz jelenlétük itt
csepp hangtest,
kulcsán szakadtáig
feszített ideg – meztelen,
rezzenetlen víztükör.
Tündérrózsáik pattanása,
ujjaik futó árama
épp elég. Ne zúzzanak,
de mozgásba hozzanak
tökéletességet:
part csüngő lombját,
ég rajzát kristályos vízen.
Épp csak kirajzzák
darvak égiszlépteit,
molnárkák higanytáncát.
Így fakasztunk:
villózunk, csillagom,
illó köreinkben.
Felfeslő hajnalpír,
fürdőző égitest.

A POR

 

(A festői kéz alkímiája)*

Béke porainkra.

Hegyek járatlan járatait járja.
Okkert ülepít, azúrt hasít.
Amint a szerelem magasművészetébe!
Merül alá a megértés finomszerkezetébe.

 

1. eikón: Lepkeház
(egy későgótikus festékfolthoz)

Mind közül
messziről tündököl:
Üdeséged! Hunyt korok
képtárában eleven pille,
rebbensz. S míg mélységed
finomvázába csobbanok,
új s még újabb lazúrról
azúrra, csillanva ahány
pigmentszemcséden,
fenyvgyantán, olajon;
villózok alabástrom
alapzatok harántrétegein:
ujjonglak, szívem!
Röptetlek átsejlő világok,
köszöntlek légyottunk
gyöngyházában!

 

2. eikón: Giornata
(fresco buono, égei töredék)

Egy régbe tűnt holnap
mészvizet csorgat
kolorit-poraidba.
Villanat alatt
örökít örömöt,
gyönyörünk fuvalló
lazúrkő madarát.
Láthatáron így terül,
márványmosolyú tükör.
Ó, fénnyé olvadó föld pora!
Kicsapódó kalcit-éderek,
hamvak gyümölcse.
Kincsem! A Te tested
ébredő színei.

*Sic est ingressa ARS.

 

Utójáték (lebegő stukatúr A POR-hoz)

ELMERÜLT ARCOD
Illuminationes

Leheletnyin húzott ecset alatt az intonaco:
korallzúzalék nedves szemcséje sercen.
Friss áramlat éledő virágállatát: bontogatja arcod viaszrózsáját,
nyiladozó csalánfátylaid.
Pirkad. Aragonitok sarjadzó katedrálisán gyullad a reggel:
medren villózó lagúnák, húsrózsán fitoplanktonok pigmentkertjei.

Szemben, a part fejtésfaláról a magasba szirti galamb csattog.
Kő miriád írisze meredten követi. Hasadozó tekintet,
hegymély szivárványa. Hűlt lávatengeren buggyanó üledékek:
csigázó idők ammolitjai.

Közvetlen ágyadnál, palkák paravánjára húzom föl e képet.
Édenre gyúlt arcod korallkertjeit. Ha álmodba merülsz, így,
világról világra libbenj. Vakolatán odaátról édesen suttognak
egy tengeren túli föld, álomszűrt, kora délután:
gyermekkorod papiruszai.

 

(Illusztráció: Ochra et lapis lazuli (HBA))

Albához; Ikernap

 

Albához

(Nihilum album)

Fehér peónia alatt
a megálló idő.
Pirkadat platóján
úgy álltál,
platánsudarú,
horganyfehér
derékkal. Fátylak
csipkéspoloskáján,
hamvak pontifex-
tábláján kirajzó
költői színek.
Édes semmiségek –
víztükrön villózó képek
légyottok albumából.
Mennyek úszó gyapjai,
felszálló vizek
hajnaltört gyöngyháza.
Vagyunk a semmikor,
egyszersmind mindenütt.
Én Albám, szívem.

 

Ikernap

Felfelé egyre
növekvőbb
az ellenállás.
Sebesb a láb,
lángolóbb a lélek:
csöndje mind
szaporább
szárnyverés.
Őrizve haladják
magukat a formák –
az áradó idő
medréből kilép.
Mint tetőzik ormain,
fordultán gyermekfütty
szalad déli lejtőjén
az égnek.
Légy üdvöz, Tramuntán!
– fel így ragyog lagúnád.
Te Szerelem Fia! Térj
tengered kertjébe,
szellők enyhelyébe,
hol könnybe gyúlt
szélcsendünk
kék ikernapja ég.

 

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Tündérliget. Arcanea

 

A Szembe Úszó Mécsek Útja

Húzz haza, herceg,
fel csillagok folyóján.
Vágj fel meredélyen ott,
hol mosolyok mosnak alá
éji partokat. Tekints körül
percre sziklák trónusán,
szeretett kőköreidben.
Felizzó mohák,
messzi tetsző idők
palástolják méltóságodat.
Csendüljön dalod,
édesvizű csermely
liget legmélyéről.
Csillanjon kriptán,
kúton, vízmosásban.
Kövesd mély-erek útját,
libbentsd permetük függönyét,
gyöngyöző vízesésed!
Térj hajlékodba,
titkok padmalyába:
már csak, hol szíved
kacaja lakik.

 

Bizánci mozaik, V. sz. (Isztambuli Mozaik Múzeum)

 

(Illusztráció: fh. Sir Joseph Noel Paton: A Dream of Latmos)