El-elnézegetve megannyi életutat, a szem folyvást a gyermekkor falába ütközik.
Legmellbevágóbban persze az alkotóknál hallani, ahogy a megannyi figyelemreméltó életmű mögötti titkos, félreeső sarokban a régesrégi ismerős: egy elárvult gyermeklélek szipog.
Az egyhangú ismétlődésbe (a fiú mögött még egy másik fiú és így tovább a végtelenségig) újra meg újra beleborzong a szív.
Így aligha csoda, maga a végtelen redukció, parttalan ismétlődés, egyáltalán a beláthatatlan, uralhatatlan „végtelenség-probléma” mennyire hűségesen kíséri az emberiség általunk ismert történetét: mondhatni, fundamentálisan emberi, közös ügyünk.
A nyugati filozófia történetében legintenzívebben talán Nietzschénél, legemberibben pedig (gyermekkorától öregkoráig görgetett sziklányi mellsúlyként) Borgesnél vetődik föl. Utóbbi számtalan esszéjében boncolgatja a kérdéskört, s próbál rá lelni adott gondolkodók felől megnyugtató, kézzelfogható válaszokat – olykor úgy tűnik, némi sikerrel.
Ám bármiféle megmarkolni szánt bizonyosság, racionális megoldottság eleve gyanús (s amúgy is, jó szokása szerint mindet átdolgozza, korszaki tudósítássá, időszerű jelenlétté formálja az idő). Amint az is felettébb elgondolkodtató, hogy ami spekulatíve részint megoldottnak látszik, Borgesnél egzisztenciálisan szintúgy megoldatlan (feloldatlan, eloldatlan stb.) marad. S ezért nagy-nagy hála. A Nagy Megoldatlanságnak. Ízléses, megengedő, szívborzolóan finom hangú – egyszóval gyönyörű műalkotásokat köszönhetünk neki.

Nem tudom, jómagam miért kívánok e problémakörről szólni. Bizonyos kétségek mindig is elkerültek, egyúttal semmi hajlandóságom feltételezni, mások annyi okos gondolata után mindehhez hozzá tudnék fűzni valami ún. eredetit. Bár – közbevetőleg jegyzem meg – hozzáállásom az eredetiséghez materiális értelemben véve korántsem megnyugtató. Példának okáért a kerékben, az atombombában vagy a számítógépben, vagy akár egy táblára felhordott festékrétegekben önmagukban nézve nem látok semmi eredetit: lázba nemigen hoznak.
Annál inkább a szem szögében, a – képességekből fakadó – egyedi kép létrehozásának módjában, esztétikus (kalokagathia) kidolgozásában, így a hozzávezető módban, útban, kevéssé a miben, inkább a mikéntben – voltaképp az aktív személyes emberi módban látom, élem meg, hat rám. Hat meg újra és újra. Így ha remélek, lehetőleg semmi megoldhatót, csupán egy lehetőséget: a témához fűződő soraim személyességét, s annak emberi oszthatóságát.

Egy szó, mint száz, s elnézést kérve e terjengős bevezetésért: itt görnyed előttünk élete magányos sarkában a fiú: szemében a végtelen többivel. Ahogy – különféle mértékben, amúgy alkatra szabva – így-úgy mindenkiében. Ezért is osztható.
Magam fiúja például most fedezi föl első barátját az óvodában. A liget délkeleti sarkában, kicsit távolabb a többitől: egy öreg hársfát. A mandulák virágait már kicsalogatta a februárvégi nap, ahogy ennek a vén fának kérgére az első meggypiros bodobácsokat is. Ott áll a magányos fa a rábámuló magányos gyermek tekintetében. Valami – mások által nem látott – intim egybekelés, menyegző: Világ születik. A fatörzset és a gyermekarcot egyként átsugárzó korai napsugárban.
Kérdés: innen nézve sajnálhatjuk-e ezt a gyereket? Vagy inkább a liget túlfeléről nézve, ahol a többiek: egyesek a cölöpváron, mások a kiszuperált traktoron játszanak? S egyáltalán: nyomasztja-e a kisfiút magányossága? Vádol-e másokat elszigeteltségéért?
Ahogy én emlékezem, csupán nagyon-nagyon lelkes volt. Meg kívánta osztani magányos felfedezései örömeit. Csupa-csupa öröm érte hát. Még pontosabban: csak azokra volt nyitott.

Azt, hogy másokat (felnőtteket, gyerekeket) mindezek (egy kavics, egy gyantadarab, a megszelídített vadállatok, akármi más, akár egy érzés fölött szitáló gondolat, picurka gyermekvarázslatok) csöppet sem érdekel, egyszerűen elfogadta. Annál teljesebb volt az öröme, ha olykor-olykor valakit igen. Nem voltak sötét érzései, vádjai. Persze az ominózus kamaszkorig, amikor a vérbe belevágódnak Poszeidón nyilai.
Ez tehát egy egyedi fiú a sok egyedi közül. Van, ami belőle részint rokon egyesekkel, másokkal meg nem (legtöbbjükben a vád is ott örvénylik, s teljesen érthetőn).
Ám e végtelen fiúsor mögött azért a távolban fölsejlik valami más.
Egy vágy.
A tökéletes otthon iránt. Amelynek mintha megannyi széthullott darabkája lenne az a sok gyűjtögetett, felfedezett gyermekcsecsebecse. Hogy lelkes pillanatokra összeálljanak, majd lelketlenül ismét szerteperegjenek.
Cölöpvár, hársfa, bármi. Így vagy úgy: mindenki magányos.

Vajon hol áll, hol van ez a gyerek valójában? Hol fedi egymást maradéktalanul ez a végtelen mennyiségű arc? Mondhatnánk, otthon a házban, vagy a kertben. Vagy abból kirekesztve, ezért a vágy. De akárhogy vesszük, az emberéletben egyszerre létezik a hiány és az otthonosság érzete is.
Mikor a gyermeket keressük, olyan, mintha az igazságot keresnénk. Egy bölcselő lírikus barátom például gyakran mondogatja, sokáig azt hitte, az igazság középen van. Aztán, hogy később rájött, nem egészen: adott helyzethez mérten ide-oda csúszkál. Ebben nagy bölcsesség van. A határozatlanság, a mindig picit másként megélt, átélt, újonnan felfedezett határlét:
a teremtés bölcsessége.
Ehhez csak annyit fűznék, olyan ez, akár a játék a hegedűn. Ha nem akarunk hamisan játszani, a nyakon mindig másutt fogjuk le ugyanazt a hangot:
lejátszani kívánt dallamívhez igazítva (a temperált hangszerekből, uniformizált hangokból fakadó további töprengéseket az olvasóra bíznám).
Vajon mi csúszkálhat (mindig közel a középhez) az otthon gyümölcskertje és a kirekesztettség sivataga között? Mi az, ami egyszerre védekezik, egyszerre enged be, mi ez a kétség, ez a kettősség, ez a kétarcúság? Ez a mindig bizonytalan, ez a mindig újrakeresendő, ez a végtelen, ami egyszerre szüli a hiábavalóság, a kizártság falát, egyszerre a hazatérés lehetőségét?

Lám, ez a sok sor végül csak kilukadt a címben szereplő kerítésnél.
Persze nem egy hétköznapi, fix, dögunalmas kerítésnél. Az Édenhez csúszkáló kerítés dukál.
Kert mint kerítés. Keresés, keresetlenség. Szép dolog a nyelv.
Csiki-csuki lengőajtó, két, ellentétes irányba néző oldal, két kilincs.
De egy zárnyelv.
Valami ilyesfélének képzelem én a hamisság nélküli költészetet, a Költő nyelvét.
Vagy a határ kétfelől odaállított kerubjait. Mindig picit csúszkálnak, inognak a lángnyelvek. Sosem hamisak. Minthogy kifele is néznek, minthogy minden irányban érintettek, van bennük valami egészen emberi. Rájuk osztott vigyázó-magányukban is.
S e magány hasonlatos az istenek magányához, mikor magukra hagyják őket az emberek.
A fiúk magányához is.
És hasonlatos a kerítésen daloló jelentéktelen színű csalogány csalogató hangjához. Ahogy két égi dallamsor között elcsöndesülve, szemében az éjszakával, félrebiccentett fejjel a kert felé kacskaringózó hallgatag utat figyeli.

(Illusztráció: Nicolas Poussin)