Genezis
(Kozmosz aiodosz:
Orpheusz születése)

Mikor megszülettél, sötét volt.
Végeláthatatlan sötét.
És csöndek csöndje lebegett feletted:
fekete kökörcsin ég.
Képek nyaldostak, fojtogató hangok:
nem hall. Nem lát. Nem ért.
Korszakok teltek el, még mindig
sötét van. Talán meg sem születtél.
Félrebiccenő fejjel hallgat,
énekel téged az Éj.

Ez a kék
(Mnémoszüné)

Ez a kék
még mit se tud
Goethe, Maeterlinck, Mallarmé
nem ismeri
a befagyott értelem
arktiszi kristályfényét,
sem az elsüllyedt tünde álmokét.
Egyetlen leányod szeme kékje,
s születésekor minden gyermeké.
Ez a kék leginkább
egy hajdanvolt pillanatra emlékeztet,
amelyben először vált el egymástól
föld és az ég –
noha e percben
múlandóbbnak tetszhet
e gyönge áprilisi nefelejcsnél,
újra s újra szólítod:
MNÉMOSZÜNÉ!

Kert a hegyen
(Phoibosz elhívása)

Bár sűrű volt az éj,
és nem csillapult,
imént állt el a szél:
csak felépült.
A hegyfokról szelíden ereszkedő
lankák, a sziklagyep, a gyümölcsös.
A hegyormok izgatottan
suttogó pinea-csoportjai.
A sugárzó istenek,
a márványba öntött hajnalképek.
A kövek közt kacskaringózó,
hullámzó utak.
S a rózsalabirintus!
Illatok, fények, fuvallatok
olyannyi találkahelye,
a könyvereklyékkel telihintett,
szőlővel futtatott filagóriák.
Az érkezés. A kőkapuk tövében
sötéten csillogó tükrök.
Az emlékezés melegvizű,
magasban fakadó forrásai.
És kristálypartjukon és mindig csak onnan.
A kilátás. Lelkek teraszai.
Az egymásba nézők horizontjai.
Már dereng az ég alja,
lassan felszáradnak a rétek.
Hamarosan felébred a drága,
s nekivágtok a hegynek.
Mennyire gyönyörű.
Még így is, félhomályban,
vibráló szemhéjkupolák alatt.
Hát még amikor kinyílik,
ahogy telicsordul fénnyel.
Ahogy a szemedbe néz,
ahogy fölismer.
Ahogy megelevenednek,
ahogy életté lesznek holtnak hitt szavak.
Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia!
Jöjj és láss. Ím, az Ország.
Gnóthi szeauton.
Ismerd meg önmagad!

(borítókép: Dino Buzzati: Képes poéma – részlet)