Épp olvasom,

az orientalista Paul Deussen majd hideglelést kapott, mikor időrendbe óhajtotta állítani az általa tanulmányozott szanszkrit szerzőket. Sikertelenül.

Hiszen arrafelé (amint az talán ma már sokak számára nyilvánvaló) a nyugati (feltételes) beidegződéssel szemben nem történetileg közelítik meg a vallást, a művészeteket. Hanem mintha megannyi, időben különböző történeti pillanat egyszerre, s egymással párbeszédre (!) nyitottan lépne kapcsolatba egymással.

Mindez pedig a következő (játékos és szükségszerűen elnagyolt) gondolatmenetre késztet.

 

Vegyünk két, egymással szembenálló, végtelenül sarkító, leegyszerűsített (így önnönmagában életképtelen, életszerűtlen) modellt. Nevezhetnénk őket keletinek és nyugatinak, de ez  egy nyilvánvalóan tévutakra vezető árnyalatlanság, slendriánság lenne. Talán kevésbé problémás a regresszív és progresszív megjelölés. Induljanak ki bár a történeti szempontból alig köpésnyi utóbbi pár ezer évből is.

Előbbiben a történelem mintegy visszafejlődési, értékcsökkenési folyamat pereg előttünk, utóbbi a számunkra olyannyira ismerős, kisdedcipőben tipegő civilizációs fejlődésbe vetett hiten alapul.

Az elsőt egy forrás-képpel ábrázolhatnánk leginkább, amelyben a forrástól távolodva, esők, egyéb források, na meg különféle szennyvizek (stb.) által folyvást dagadva egyre zavarosabbá, tisztátalanabbá válik a víz.

A második az eddigi történéseket meghaladottnak tekinti, amelyet felülír a tökéletesebb új.

E féloldalas modellek vizsgálatakor a következő ellentmondásokkal szembesülünk.

Az a víz, amely elhagyta a forrásnyílást a hegyen, vajon nem ugyanúgy víz, mint az, ami a síkság folyómedrében folyik? Nem egymásban, egyszerre nyeri el egyre gazdagabb, életképes érvényét, egyszerre örök, egyszerre pillanatnyi aktuális eleven értelmét mint vízfolyás, „vízút”? Mindenképpen szennyezettnek kell lennie a víznek az alsóbb szakaszokon? Hogyha nem dobálnak bele (még időben feldolgozható mennyiségű) civilizációs hulladékot, aligha. Ami a természetes „szennyezéseket”, feldolgozandó szerves anyagok növekvő mennyiségét illeti, arra a természet növekvő számú, fajú feldolgozó élőlényekkel megkapó, mintegy paradicsomi produktivitással válaszol.

A progresszív modell farral áll a múltnak. Visszafele fujjog, előre felajzott vakhittel csápol. Infantilis mód lelkesedik mindenért, ami szokatlan, ami még nem volt (?). Gyakran reflektálatlanul, az újdonság mint pusztán önérték van jelen. S válik oly gyorsan a közel(!)múlt unt hulladékává, ahogy izgatott „gyermekmérnöke” érte-/rákapott.

Vajon ez a múltra-fujjogás általános érvényű-e? Vajon az „újat” meg-/feltaláló „aranykori” előzmények nélkül való? Valóban „meghalad” vagy gyakran csak ismétel? Huncutul mismásol? „Fény-másol”? Tartalmilag mintegy vissza-él egy másik, múltbéli hozzáállással, artikulációval, amely számára szimpatikus és igazoló?

 

S a jószándékokkal kibogozhatatlanul elkeveredve:

 vajon miféle tisztázatlanságok, sértettségek, belső nyavalyák, ösztönök, önösségből fakadó érdekek, számítások(!): szükségszerűen fogyatékos világnézetek e két, külön-külön csonka modell emberi szenvedélyeket/lelkességeket felhasználó, különféle temperamentumokon élősködő mozgatóerői?

Erre mindenkinek magában kell keresnie a válaszokat. Amit feltétlen ki kell mondanunk: semelyik sem áll meg, vagy az Öregisten, vagy mint egy perpetuum mobile önnönmagában.

Bizonyos modernista törekvések mögül bizony kikacsintgat az idejétmúlt (?), zizegésnyi 1900-as századelő, a konzumtársadalom mitizált cigarettafüstös lámpafénykora, vagy mondjuk például a szituácionista nosztalgia.

Sok múltrajongó művész mögül meg a szándék, hogy fene nagy patinaőrület ide vagy oda, valami olyat akar létrehozni, ami új, ami „progresszív”: az ő nevéhez fűződik. Janus arcú életberendezkedéséről már jobb, ha szót sem ejtünk.

Szigorúan véve, elszeparált magukban: életképtelenek. Érvénytelenek. És röghözkötöttek, kiszolgáltatottak, deformáltak: atavisztikus, halott múltért vagy még feldolgozatlan „jelenből” kérődző, fantazmagorikus jövőért ömlengő időfetisizmusuk miatt.

Vajon Horatius Lydiája meghaladott vagy időtállóbb Petrarca Laurájához képest? Vajon a Kr. e. V. századi paziriki gyapjúszőnyeg hitványabb/értékesebb-e William Morris valamely jelesebb kárpitjánál? Herakleitosz vagy Nietzsche tüze az igazibb tűz? Ugyan már.

A fene megette az összes rossz szándékú, olcsó háborús propagandát, célozza bár a Férfi és Nő, Kelet és Nyugat, Régi és Új, bárminemű, valójában egymást mozgásba hozó, csakis együtt létező, egymást megtermékenyítő külön-féleséget.

Jómagam részéről csak érvényességük érdekel. Amely állja az idő próbáját. Egyformán a múlásét s a most születő pillanatét is. A kellemes felidézésen túl mindig új értelmet villant föl. Aktuális. Él. Megszólít, megszólítható. Eredeti, ahogy minden kezdet, újra s újra mozgásba hoz – s ekként, nomen est omen: minden kezdettel vérszerinti rokonságban van.

 

Na, de félre ezekkel az elnyűtt, unalmas, bicebóca gondolatokkal! Magam szintúgy hamiskás, színjátszó okfejtésével is! Wittgenstein korhadt létrája mind. Ideje visszatérni a Deussenes könyvecskéhez.

„Die Rose ist ohne warum; sie blühet weil sie blühet”. („A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik.”)

Ó, a régi, kedves Silesius sorok!

Most pontosan úgy világítanak, ahogy a pinceablak nyílásán épp arcomba vágódó délelőtti váratlan napsugár.

Elmosolyodom. S velem mosolyog Vei Apollója, Buddha, na meg a Mona Lisa is:

hát ez van.

Egyedül, ez a pillanat.

A jó öreg „idő mint lehetőség”.

Szinte semmi. S mindig kevesebb.

Egyre több.