Egy alig hallható,
fémes nyikorgással kezdődött.
Egy ezüstszürke, apró kalitkával.
Ahogy rákattintották ajtaját.
Minden idegen volt.
Az olajos magvak, a furcsa ízű víz.
Az élettelen farudacskák.
De ahogy teltek-múltak a napok,
az elsőre riasztó meghitté vált.
S legcsodálatosabb hellyé
a legmagasabban fekvő ág.
Onnan kezdett el gurgulázni, sikongatni.
Először óvatosan, majd egyre bátrabban.

Egy reggel aztán megszólították.
„Ne így, ne így. Mondd azt,
Pityuka vagyok. Szeretlek titeket.
Pityuka vagyok. Szeretlek titeket.”
És rá következő reggel.
És azután. És azután is.
Mígnem aztán, egyik nap,
hogy újra elébe álltak,
már ő reszelte:
„Pityuka vagyok. Szeretlek titeket.”
És ekkor tapsolni és ujjongani
kezdtek. A nagyok és a kisebbek.
Áthívták a szomszédot is.
És mindenki nagyon-nagyon örült.

Később, ahogy már szokásuk,
teltek-múltak a napok, a hónapok.
Az évek. A kalitkát egyre ritkábban
tisztították, cserélték a vizet,
s maradtak el a reggeli nyalánkságok is.
Többnyire a puha, sötét odúban gubbasztott,
s már csak hajnalonként, ahogy
a függöny narancsszínben parázslott fel,
gurgulázott és sikongott a kedvenc ágon.

Váratlanul csapott le az a kéz.
Tépte fel a kalitka ajtaját.
Aztán a földhöz vágta.
Cérnavékony lába kettőt még rándult.
„Most üvölts, te kurva madár!”

Csöndesen telt a nap,
az ablakon túl levél se rezzent.
És lett este, és lett reggel.
De amilyet még senki se látott,
olyan csodaszép.
Merthogy azon a hajnalon
a csöndes Istenapó első sugara
apró, színes madárrá változott.
Leszállt a házra, megrázta tollát,
s még gyönyörűbb hangon
mint a világ kezdetén, gurgulázott, fütyült:
„Pityuka vagyok. Szeretlek titeket.”

(Illusztráció: Sunbird)