Hegyi Botos Attila összes bejegyzése

A szerzőre vonatkozó leglényegesebb információk bármelyik könyvéből, énekéből, alkotásából közvetlenül elérhetők.

Tengerég szentenciák 2.

A SZIGET

Így vagy úgy,
de ugyanaz
a föld és
ugyanaz a forrás,
ugyanaz az ágy és
ugyanaz a kerengő.
Hol itt, hol ott
feltűnő-eltűnő titkos liget,
váratlan, nevezhetetlen,
magasban derengő.
Meridiánján sétáló zenitje,
zümmögő égiteste,
keringő szívkörök,
szitáló naptollak,
csobbanó holdevezők.
Árboc narválszarvú táncosa,
hajladozó elefántcsont leányok,
vibráló tajték, gyöngyház bozótos.
Rejtett hajlatra kiülő párlat,
mézesedő tenger.
Egy csillagkosárban ringó lélek
babaillatú, tropikus éghajlatai.

A TAJTÉK LÁNYA

A Szépség
nem időszerű,
nem fejlődőképes.
Nem vágyakozik,
nem üresedik.
Nem játszik rá,
nem adja el magát.
Nem szépeleg és
nem fontoskodik.
Sosem fél, de
mindig egész.
Nem kétkedik,
természete teremtő maga.
Nem ésszerű,
de egyedül értelmes.
Ragyog – mert ragyog.

Rocio-Montoya_Collage_07

képek: Rocío Montoya

Tengerég szentenciák

mottó:
Túl a Holdon,
túl a Végán
fordul Párkák
görbe tűje;
kalapál Hamvas zongorája,
csendül Hölderlin hegedűje.

SZEXTÁNS

Te,
aki meglelted az Éden geometriáját,
s egy higanyos tükörkép felezőjén
rám találtál.
TE,
aki útnak eredtél az első széllel,
lelked úgy dagadt,
ahogy az arafehér vitorlák.
ÉN
egyetlen boldogságom,
akiről sosem tudhatom,
merre kezdődsz,
merre végződöm
én.

AZ ÉN FÖLDEM

Az én földemen ének a szó,
s tánc minden mozdulat.
Se hamis hang,
se elvétett lépés.
Csak hullámfény tengerég.
Illat, ritmus, dallam.
Az én földem,
hol öröktől,
szüntelen élek,
érintetlen tündöklés,
ritmikus, örökös illanás.
S ártatlan magán csodálkozás
minden pillanat.
Az én földem valahány teremtése
ma  született isten.
Magban a rügy,
rügyben a  termés.
Szerelmes szemérem,
színről színre bomló határtalan.
Tükörfalait csak a tetszelgő idő képzelgi:
az én szívem, az én népem
tagadás, telhetetlenség
föl nem érheti soha.

maxwell-snow13

kép: Maxwell Snow

A lift (hétköznapi szatori)

A zen-buddhizmusnak létezik egy igen hatékony technikája, gyanítom, Önök közül sokan hallottak róla már.
Szatori a módszer neve, s lényege, hogy a hirtelen megvilágosodáshoz valamely váratlan, irreális felvetésre adott illogikus reakció vezet.
Saját életemből példaként – noha a képtelenséget illetően (megengedően) fölhozhatnám annak túlnyomó egészét –
annyi fizikai, szellemi, lelki hangsúlyú irrealitásból a számomra egyik legjelentéktelenebb („legreálisabb”?) esetet szeretném most Önökkel megosztani.
Jó pár éve már, hogy egy kedves barátom felhívott, hogy egy régi épületkomplexum egyik sokemeletes szárnyából elköltözött az ottani könyvtár. S ahogy az már ilyenkor szokás, kimazsolázták az arra érdemes köteteket, viszont több százezer, ilyen-olyan nyelvű, szakterületű, világlátású (többnyire dialektikus materialista) átguberálható könyv a helyszínen maradt. Egyúttal közölte, reám számítana e nemes föladat elvégzésében, s „jussom” egy karitatív könyvadomány gerincét képezné majd.
Rábólintottam. A munka napról napra szépen haladt, hálás, zavartalan csöndben, egyedül, jóllehet, nem épp a legergonómikusabb körülmények között: képzeljenek el egy sztalkeri beton-vas-üveg épületet, irritáló neonvilágításban, szintenként vagy 6-10 kongó, vigasztalan szellemteremmel, amelyeknek padlóin elsőre riasztó nagyságú hegyekben állnak a kaotikus könyvhalmok. Rajtuk, bennük, a falakon, a belsőgépészeti kütyükön, beleken a felvert, majd leülepedett több évtizedes városi, kormos fekete por. (Aligha csodálhatóan, az utóbbi liturgiai következményei a harsány tüsszögések, a tízpercenként telifújt zsebkendők, s a napvégi megtisztító öröm: a feketevizes, kis Bencés tusoló-szertartások voltak.)
Ámde történt egyik pénteki hajnalon, ahogy épp szokásom szerint gondolataimba mélyedve a legfelső emeletre tartottam: valahol a félúton nagy kattanással elment az áram, vészjóslón nyekkent a lift. A könyvtárra még csendesebb csöndesség, szürkületi félhomály borult. Csak az utcáról beszüremlő messzi-messzi járműhangok, s a résnyi üvegablakon keresztül érkező vaksi, tompa fénynyaláb törte meg a doboznyi tér süket sötétségét. (Mellékes érdekességként említeném meg, olykor éneklő természetem dacára igencsak jóban vagyok a csönddel, ahogy naprajongásom ellenére a puha, nyári éjszakával, ámde annál inkább irritál a gépmoraj, s a farkasvak félhomály.)
Ám ha már így esett, türelemmel vártam a következő történést.
Az első óra a vu vej-várakozással, s a lehetőségek felmérésével telt. A központi portán nyilván nem tudják, valaki itt tartózkodik, energiakímélés miatt kapcsolták ki az áramot. De majd csak rádöbbennek, ahogy minden nap, ma is itt vagyok. Amennyiben mégsem, ugyan miképpen szabadulhatnék ki ideiglenes börtönömből? A vészjelző nem működik. Ám van egy szütyőm. Ha kenyér és víz nincs is benne, de egy mobil, egy bicska, és egy könyv igen. Zweigtől a Küzdelem a démonnal. Jó kis könyv, többször forgattam; olvashatnám.
Ha látnám a betűket.
Még aztán: valakit fölhívhatnék. Ha lenne rajta hívási egység (ami általában nincs, ez esetemben fényűzésnek számítana). Vészhívási, visszahívási funkcióról meg nemigen tudtam, úgy emlékszem, mintha nem is lett volna akkoriban.
Maradt a bicska.
A következő órában mobilfénynél azzal kezdtem meg a mozgó alkatrészek kibontását. Idővel be kellett lássam, nem jutok velük sokra, csak pár borítólemez hajlik, s a villamossági vezetékek belei ugranak ki kasztnijaikból, csüngnek olajos fürtjeikben reménytelen.
Jöjjön hát az egykedvű, de célrairányítva összpontosított, kitartó erő. Apró szünetekkel mintegy két órán át. Ököllel valami tate-tsuki féleség. Ha úgy hívják. Lábbal valami yoko-gueri. Átmeneti lakhelyem egyre cifrábban kezdett festeni. Elérkezett az ordítási szakasz: hátha meghallja az utcáról valaki. Falak mögül, városi forgalomban –
hamar felhagytam vele. Majd csak rádöbbennek, itt vagyok, s ha nem megyek haza, úgyis felhívnak. Ha addig nem merül le a telefon (már csak két vonalegységet látni). Na most mi legyen?
Az, ami mindig. Darabig elmélkedések a világi kontra lelki történésekről. No nem olyanokról, mint a modernizmus életprotézise, feltételes, hedonista lazasága, hogy egy dugó kihúzása és a nagy handabandának, a futószalagos bestialitás reklám-érzelgősségének annyi. Szókratész barlangja (egynemű szürkületben aligha lehet árnyjátékkal mulatni), az orfikusok börtöne (szóma-széma) önmagában szintúgy nem kielégítő. Kafka agyréménél meg mi se állhatna távolabb.
De akkor miről is?
Talán bizonyos rádöbbenésekről a lét eleven, örökfényű természetéről. Még inkább: magunk független, önfeledt átéltségéről.
A következő hét órán át hát szokás szerint dalokat és verseket írtam. Előbbieket hangosan, utóbbiakat némán, belül. Nagy-nagy örömmel születtek… egyből elengedtem őket. Nem rögzítettem később se közülük semmit. Kinek, minek.
Ha kell, amúgy is történik. Ha így, ha úgy, mindig volt, mindig lesz. Ha épp nem itt, az se baj. Sőt, megtisztelő. Változatlanul bensőséges, szabad. Kijjebb majd más, legközelebb.
Belül úgyis mindig szól.
Csak pillanatokra kellett abbahagynom. Délután négy-öt között, amikor megcsörrent a telefon. Kislányom szólt feleségemnek, hívjuk már föl apát! Még két telefon, egy barátomtól, egy a helyszínre siető műszerészektől. Aztán a csipcsip masina lemerült.
Valamikor este hét után egy remegő, rettenetesen izguló férfihang hasított a csendbe:
Attila, jól vagy?! Szólj hozzám! Mindjárt kiszabadítunk!!!
Meghatóan kedves, szeretnivaló –
de mire föl ez a nagy izgalom.
Amúgy nem ment könnyen. Jóféle szocreál páncélliftből, vasalt, áteresz zárszerkezetek mögül.
A segítő arc sápadtsága azonban megejtő volt. Először a kibújásnál, majd amikor meglátta a szétberhelt berendezést.
Ezek után pedig fütyörészve hazaballagtam, és letusoltam megint.
Kedves barátaim, mi lenne mindebből a tanulság?
Nos, az szemernyi sincs. A könyvekből nem lett adomány, csak újabb elraktározás, újabb feladat. A nap eltelt, abszolút ugyanúgy, mint a többi. A liftet vagy megjavították, vagy jól fizető hulladék lett belőle.
Az, aki benne volt, se változott. Ugyanabban a csöndben lakik.
Vannak, akik keresik, vannak, akiket ő keres.
Az utakon ugyanúgy zakatolnak a kocsik, fontoskodik a város,
idehaza ugyanúgy illatozik a kert, kövéredik a hold.
Ragyognak a csillagok; elválasztva a világosságot a sötétségtől.
„És látá Isten, hogy jó.”

36a1

A táró

 (A meztelen Mayához)

Ismerem a hegyek gyökerét.
Fáklyák szurok s tömjénszagát.
A királyi termek, templomcsarnokok
sugdolózó oszloperdeit,
csillék bogárhátú ércét,
földalatti vízeséseket.
Az üreg méhében lebegő
ősöreg magzatot,
áttetsző szalamandrát.
A falakon táncoló rajzokat,
elvékonyuló árnyakat,
fluoreszkáló csillagtérképeket.
És ismerem a hegyikristályok,
orikalkumok, termésaranyak;
a nemespenészek csatakos fürtjeit.
A sötét hordókban derülő nedűt.
Az üveglopóval csent
napfény óaranyát:
hermák kamaszmámorát,
a bizsergő szőlőtő,
a mustot taposó lányok,
a teknőchátú líra,
a köldökben rezgő íj énekét.
És ismerem
a zöldellő völgyek harmatát,
hajnali csobbanást,
az Evrosz égei égre virradó,
torkolatszaggató tritonkürtjeit.
Elmerült királyságaim
ásványkönyvtárát,
folyó- s tengeráramát,
nemeskorall gyümölcsöseit.
S látom a gyöngyöző lábikrákon
pezsgő hullám nyaldosását,
Kósz, Délosz, Leszbosz
elefántcsont nyakszirtjeit.
Éneklem annyi-annyi dalnoksír
csalogányát.
Lassan olyanná lettem,
mint egy égbolt-labirint,
elcsöndesedett vulkán
azúr tengerszemekkel.
Kristályerdőség, forrásbarlang,
vízesésre nyíló napkeleti ablak.
Nézlek, egyre csak nézlek
hajnali párában égő íriszekkel –
te tengerbe rohanó Édes:
Te ér, Te élet, Te víz.

17_new24

Pityuka

Egy alig hallható,
fémes nyikorgással kezdődött.
Egy ezüstszürke, apró kalitkával.
Ahogy rákattintották ajtaját.
Minden idegen volt.
Az olajos magvak, a furcsa ízű víz.
Az élettelen farudacskák.
De ahogy teltek-múltak a napok,
az elsőre riasztó meghitté vált.
S legcsodálatosabb hellyé
a legmagasabban fekvő ág.
Onnan kezdett el gurgulázni, sikongatni.
Először óvatosan, majd egyre bátrabban.

Egy reggel aztán megszólították.
„Ne így, ne így. Mondd azt,
Pityuka vagyok. Szeretlek titeket.
Pityuka vagyok. Szeretlek titeket.”
És rá következő reggel.
És azután. És azután is.
Mígnem aztán, egyik nap,
hogy újra elébe álltak,
már ő reszelte:
„Pityuka vagyok. Szeretlek titeket.”
És ekkor tapsolni és ujjongani
kezdtek. A nagyok és a kisebbek.
Áthívták a szomszédot is.
És mindenki nagyon-nagyon örült.

Később, ahogy már szokásuk,
teltek-múltak a napok, a hónapok.
Az évek. A kalitkát egyre ritkábban
tisztították, cserélték a vizet,
s maradtak el a reggeli nyalánkságok is.
Többnyire a puha, sötét odúban gubbasztott,
s már csak hajnalonként, ahogy
a függöny narancsszínben parázslott fel,
gurgulázott és sikongott a kedvenc ágon.

Váratlanul csapott le az a kéz.
Tépte fel a kalitka ajtaját.
Aztán a földhöz vágta.
Cérnavékony lába kettőt még rándult.
„Most üvölts, te kurva madár!”

Csöndesen telt a nap,
az ablakon túl levél se rezzent.
És lett este, és lett reggel.
De amilyet még senki se látott,
olyan csodaszép.
Merthogy azon a hajnalon
a csöndes Istenapó első sugara
apró, színes madárrá változott.
Leszállt a házra, megrázta tollát,
s még gyönyörűbb hangon
mint a világ kezdetén, gurgulázott, fütyült:
„Pityuka vagyok. Szeretlek titeket.”

 

 

 

(Illusztráció: Sunbird)

A költő és a kerítés

 El-elnézegetve megannyi életutat, a szem folyvást a gyermekkor falába ütközik.
Legmellbevágóbban persze az alkotóknál hallani, ahogy a megannyi figyelemreméltó életmű mögötti titkos, félreeső sarokban a régesrégi ismerős: egy elárvult gyermeklélek szipog.
Az egyhangú ismétlődésbe (a fiú mögött még egy másik fiú és így tovább a végtelenségig) újra meg újra beleborzong a szív.
Így aligha csoda, maga a végtelen redukció, parttalan ismétlődés, egyáltalán a beláthatatlan, uralhatatlan „végtelenség-probléma” mennyire hűségesen kíséri az emberiség általunk ismert történetét: mondhatni, fundamentálisan emberi, közös ügyünk.
A nyugati filozófia történetében legintenzívebben talán Nietzschénél, legemberibben pedig (gyermekkorától öregkoráig görgetett sziklányi mellsúlyként) Borgesnél vetődik föl. Utóbbi számtalan esszéjében boncolgatja a kérdéskört, s próbál rá lelni adott gondolkodók felől megnyugtató, kézzelfogható válaszokat – olykor úgy tűnik, némi sikerrel.
Ám bármiféle megmarkolni szánt bizonyosság, racionális megoldottság eleve gyanús (s amúgy is, jó szokása szerint mindet átdolgozza, korszaki tudósítássá, időszerű jelenlétté formálja az idő). Amint az is felettébb elgondolkodtató, hogy ami spekulatíve részint megoldottnak látszik, Borgesnél egzisztenciálisan szintúgy megoldatlan (feloldatlan, eloldatlan stb.) marad. S ezért nagy-nagy hála. A Nagy Megoldatlanságnak. Ízléses, megengedő, szívborzolóan finom hangú – egyszóval gyönyörű műalkotásokat köszönhetünk neki.

Nem tudom, jómagam miért kívánok e problémakörről szólni. Bizonyos kétségek mindig is elkerültek, egyúttal semmi hajlandóságom feltételezni, mások annyi okos gondolata után mindehhez hozzá tudnék fűzni valami ún. eredetit. Bár – közbevetőleg jegyzem meg – hozzáállásom az eredetiséghez materiális értelemben véve korántsem megnyugtató. Példának okáért a kerékben, az atombombában vagy a számítógépben, vagy akár egy táblára felhordott festékrétegekben önmagukban nézve nem látok semmi eredetit: lázba nemigen hoznak.
Annál inkább a szem szögében, a – képességekből fakadó – egyedi kép létrehozásának módjában, esztétikus (kalokagathia) kidolgozásában, így a hozzávezető módban, útban, kevéssé a miben, inkább a mikéntben – voltaképp az aktív személyes emberi módban látom, élem meg, hat rám. Hat meg újra és újra. Így ha remélek, lehetőleg semmi megoldhatót, csupán egy lehetőséget: a témához fűződő soraim személyességét, s annak emberi oszthatóságát.

Egy szó, mint száz, s elnézést kérve e terjengős bevezetésért: itt görnyed előttünk élete magányos sarkában a fiú: szemében a végtelen többivel. Ahogy – különféle mértékben, amúgy alkatra szabva – így-úgy mindenkiében. Ezért is osztható.
Magam fiúja például most fedezi föl első barátját az óvodában. A liget délkeleti sarkában, kicsit távolabb a többitől: egy öreg hársfát. A mandulák virágait már kicsalogatta a februárvégi nap, ahogy ennek a vén fának kérgére az első meggypiros bodobácsokat is. Ott áll a magányos fa a rábámuló magányos gyermek tekintetében. Valami – mások által nem látott – intim egybekelés, menyegző: Világ születik. A fatörzset és a gyermekarcot egyként átsugárzó korai napsugárban.
Kérdés: innen nézve sajnálhatjuk-e ezt a gyereket? Vagy inkább a liget túlfeléről nézve, ahol a többiek: egyesek a cölöpváron, mások a kiszuperált traktoron játszanak? S egyáltalán: nyomasztja-e a kisfiút magányossága? Vádol-e másokat elszigeteltségéért?
Ahogy én emlékezem, csupán nagyon-nagyon lelkes volt. Meg kívánta osztani magányos felfedezései örömeit. Csupa-csupa öröm érte hát. Még pontosabban: csak azokra volt nyitott.

Azt, hogy másokat (felnőtteket, gyerekeket) mindezek (egy kavics, egy gyantadarab, a megszelídített vadállatok, akármi más, akár egy érzés fölött szitáló gondolat, picurka gyermekvarázslatok) csöppet sem érdekel, egyszerűen elfogadta. Annál teljesebb volt az öröme, ha olykor-olykor valakit igen. Nem voltak sötét érzései, vádjai. Persze az ominózus kamaszkorig, amikor a vérbe belevágódnak Poszeidón nyilai.
Ez tehát egy egyedi fiú a sok egyedi közül. Van, ami belőle részint rokon egyesekkel, másokkal meg nem (legtöbbjükben a vád is ott örvénylik, s teljesen érthetőn).
Ám e végtelen fiúsor mögött azért a távolban fölsejlik valami más.
Egy vágy.
A tökéletes otthon iránt. Amelynek mintha megannyi széthullott darabkája lenne az a sok gyűjtögetett, felfedezett gyermekcsecsebecse. Hogy lelkes pillanatokra összeálljanak, majd lelketlenül ismét szerteperegjenek.
Cölöpvár, hársfa, bármi. Így vagy úgy: mindenki magányos.

Vajon hol áll, hol van ez a gyerek valójában? Hol fedi egymást maradéktalanul ez a végtelen mennyiségű arc? Mondhatnánk, otthon a házban, vagy a kertben. Vagy abból kirekesztve, ezért a vágy. De akárhogy vesszük, az emberéletben egyszerre létezik a hiány és az otthonosság érzete is.
Mikor a gyermeket keressük, olyan, mintha az igazságot keresnénk. Egy bölcselő lírikus barátom például gyakran mondogatja, sokáig azt hitte, az igazság középen van. Aztán, hogy később rájött, nem egészen: adott helyzethez mérten ide-oda csúszkál. Ebben nagy bölcsesség van. A határozatlanság, a mindig picit másként megélt, átélt, újonnan felfedezett határlét:
a teremtés bölcsessége.
Ehhez csak annyit fűznék, olyan ez, akár a játék a hegedűn. Ha nem akarunk hamisan játszani, a nyakon mindig másutt fogjuk le ugyanazt a hangot:
lejátszani kívánt dallamívhez igazítva (a temperált hangszerekből, uniformizált hangokból fakadó további töprengéseket az olvasóra bíznám).
Vajon mi csúszkálhat (mindig közel a középhez) az otthon gyümölcskertje és a kirekesztettség sivataga között? Mi az, ami egyszerre védekezik, egyszerre enged be, mi ez a kétség, ez a kettősség, ez a kétarcúság? Ez a mindig bizonytalan, ez a mindig újrakeresendő, ez a végtelen, ami egyszerre szüli a hiábavalóság, a kizártság falát, egyszerre a hazatérés lehetőségét?

Lám, ez a sok sor végül csak kilukadt a címben szereplő kerítésnél.
Persze nem egy hétköznapi, fix, dögunalmas kerítésnél. Az Édenhez csúszkáló kerítés dukál.
Kert mint kerítés. Keresés, keresetlenség. Szép dolog a nyelv.
Csiki-csuki lengőajtó, két, ellentétes irányba néző oldal, két kilincs.
De egy zárnyelv.
Valami ilyesfélének képzelem én a hamisság nélküli költészetet, a Költő nyelvét.
Vagy a határ kétfelől odaállított kerubjait. Mindig picit csúszkálnak, inognak a lángnyelvek. Sosem hamisak. Minthogy kifele is néznek, minthogy minden irányban érintettek, van bennük valami egészen emberi. Rájuk osztott vigyázó-magányukban is.
S e magány hasonlatos az istenek magányához, mikor magukra hagyják őket az emberek.
A fiúk magányához is.
És hasonlatos a kerítésen daloló jelentéktelen színű csalogány csalogató hangjához. Ahogy két égi dallamsor között elcsöndesülve, szemében az éjszakával, félrebiccentett fejjel a kert felé kacskaringózó hallgatag utat figyeli.

(Illusztráció: Nicolas Poussin)