Nem embernek való vidék.
Már ha vidéknek nevezhetnénk e mindentől érintetlenséget, e mindenben érintettséget. A határt, amelynek se időben, se térben élhető kiterjedése, se saját történelme, otthona nincs.
E senkiföldjének egyedül jelzése van.

Hogy milyen birodalmakat választ el egymástól, voltaképp mindegy. Istenek földjét az emberekétől,  nappalt az éjtől, nőt a férfitól, eget a földtől. Paradicsomot a Pokoltól, szomszédos országokat, két embert akár. Mindegyiknek megrajzolja ábrázatát, körvonalait, mintegy meghatározza mibenlétét – láttat, mutat, érzékelhető, különálló individuummá tesz: egyszerre teremt bensőséget s körvonalat, mutat rá egy lény lényegiségére:
mégse tartozik sehová.

Egy őrbódé, egy sorompó, egy nyomsáv.
Első lenne az őr otthona, amely persze nemigen otthon, benne aligha férne el bármi otthont teremtő tűzhely; ebédlőasztal, kényelmes karosszék, pihe-puha ágy. Csupán egy kicsi, kényelmetlen lóca, egy keskeny íróasztal. Egy szög a falban.
Falaival, tetejével, nyílásaival akárha egy felkiáltójel, egy meztelen tengely lenne;
egyedül vertikalitása a lényeges, mintha fel s lefelé mutatna csupán.
E tengelyre épp merőlegesen áll a sorompó; akár egy kert kerítése s kapuja.
Rúdja többnyire leengedve áll, s fel csak akkor engedik, ha érvényes passzussal érkező utas érkezik. Az útonjáró, az átlépő természetesen megfizeti az árát a határátlépésnek. E röpke intenzív, teljesen kiszolgáltatott, egyúttal tértől, időtől szabad pillanatra, az átlépés, az átmenet pillanatára megadja a határnak, ami jár. Elfogadja a senkiföldje létezését, amely saját s a megközelítendő másik létezőségét adja. A határt, amely sosem a határból önmagából, de a határon innen és onnan lévő felől értelmezhető.
A határt, ami az elválasztottakban önmagukban létezik.

Ha a sorompó a kerítéskapu, a nyomsáv a határ meztelen kertje, pomeriuma, vetetlen anyaföld.
Tiszta, szeplőtelen, akár a sivatag, de azzal szemben nem lepusztultsága, kiéltsége miatt az: tisztán tartása mindennapi ápolást kíván. A tiltott határátlépések ellenőrzését követő hajnali gondozás után belé újabb barázdákat gereblyéznek.
A legkülönfélébb népek hagyományai sokat tudnak erről. Hogy ebből a mindennap újra szűzzé váló anyaföldből, annak rovott hasadékaiból miként születnek az istenek. A hinduknál Szítá istennő, az etruszkoknál Tarchies, a vénarcú kisded akár.
De ezekről a barázdákról, jelekről, ábrákról az arcok történései, mintázatai, az eleven ábrázatok is sokat árulkodnak. Egy éltes homlok redői, egy szemsarok nevető szarkalábai, egy jegesen összepréselt, szélein enyhén felhajló ajak titokzatos mosolya. Egy gyermek első felsírása, egy távozó lélegzet hangtalan illanása. Megnyíló szeméremajkak. Egy születő költemény, a szerelmesek első csókja. Kőzetlemezek összeütközéséből magasodó hegységek, homályba vesző eredetű magaskultúrák.
A formába zárt kinyílás ünnepéről. A pillanatra virágba lobbanó örökké új örökkévalóságról.
S a határban mindig minden ebben az egyszerre érkezésben-távozásban,
újra- s újraszületésben, elmúlásban van.

Nem embernek való vidék. Lakhatatlan, élhetetlen, szinte elviselhetetlen.
Egyszerre állandó feszültség, kitettség, egyszerre végtelen szabadság, félreeső, elhagyatott, lángoló nyugalom: s noha érintetlensége tőlük oly távol áll,
mégis a legtöbbet tudja az életekről, formákról, istenekről, emberekről, terekről, időkről.
S nem embernek való a határőr élete sem, időre legyen bár határon innen vagy túl átmeneti háza, népe, otthona.

Ámde így vagy úgy – eppur si muove (!):
jönnek-mennek
határőrök, istenek, emberek, mennyek, földek, népek és országok,
színek, formák, dallamok –
feledik, majd egyszer csak újra emlékeznek rájuk.
S örökkön újra- s újrahúzzák a határokat.