ÚJ PRÓZÁJÁVAL ÉS AZ ALÁBBI VÁLOGATÁSSAL KÖSZÖNTJÜK HATVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁN
KEDVES SZERZŐNKET ÉS BARÁTUNKAT,
MOHAI V. LAJOST
Mohai V. Lajos HALOTTAS MENET (A szomorúság bélyege)
A lovakat feketére égett, csatakos fejű szenesek vezették, akik az éjszaka sötét hullámaiban éltek, és a napvilágra csak egyszer merészkedtek, amikor hátuk mögött hagyva a szélfútta istállókat, kantárszáron vonszolták el a lovak még élő tetemeit. Az idő eljárt a lovak és a szenesek fölött, nincs se merre, se tovább, csak a vesztőhely vár rájuk a város külső szegélyéhez kuporodó vágóhídon. Gumicsizmájukra csörgedezve csapódott rá a megnehezült sár, ahogy kétoldalt, testsúlyukra ereszkedve lépdeltek a halálra ítélt állatok mellett. A levegő fojtott volt a hirtelen elülő széltől. A leülepedett meleg ólomsúlyként nehezedett a földre-szorított épületek roskatag tetőire. A járdákon ijedt csönd honolt; mésztől fehér házak intettek búcsút a szakadozott gyászmenetnek. A lovak és az istállók után ők következnek majd; az utcácska kanyarulatait fölnyalábolja, és kiegyenesíti majd a lakótelepekkel terjeszkedő város. Mi mástól reszketett volna indulat, ült volna rémület a kopár és penészvirágos falakon? A szenesek, ezek a kérges tenyerű óriások az Ég kiszáradt a medrében fújtattak, ahol a felhők homokpadjait leborotválta már a szél, és víznek nyoma sem maradt. Csattogó lépteik elől a föld kitért. Fejük a haragos Égre volt szögezve. Időnként a testek megremegtek. Nem himbálódzik többé a kocsik oldalára akasztott viharlámpa az istállóudvar távoli zugában, az otthonosság megannyi jelzőtüze. Az utcabeliek megindítónak, mi több, gyámoltalannak látták a szeneseket, ahogy egyszerre léptek az út porában.
A jók egyszerre lépnek.
Elérzékenyültek a vad, és hajthatatlan embereken; a szomorúság bélyege a sorsukra éget. Látták, hogy az út eltűnt a lábuk alól, az istállóépületek a fakó-vörös földbe süppedtek, és vékony csíkká zsugorodtak az ide-odabillegő horizonton. Látták, ahogy a vasabroncsok alól kipörgött kő és kavics megkarcolta az Eget, a járda szalagjára fűzött házak sora engedelmesen fél-térdre ereszkedett. A drótfonatú pincetorkok félrehúzódva fölsóhajtottak. A ritkuló füzes után bokrok, és ferdén földbe-vert rudak szegélyezik a vágóhíd téglasorát. A légszomjas mező fölött varjúkiáltás csattog, mintha láthatatlan kéz taszigálná a madarakat repülés közben. Rozsdás kacat-halom fojtogatja a deszkakerítéseket; a korhadt fa párnáiban gomba tenyészik. Esni kezd, hullámalakban elsötétül. Odébb a mezőn át, elhagyva a város szélső házait a vágóhíd névtelen sírköve felé visz az út az alácsúszó tompa morajban.
A szerző írásai portálunkon: