„legszebb alkotás a séta” (Weöres Sándor)

 

Mintha egy másik szemmel láttam volna, ahogyan nekivágtunk a sétánknak.

Akit figyeltem, alighogy rákapcsolta a pórázt, és kilépett vele a sötét gangra, észrevette, hogy a Kutya mozgása lelassul, majd az első lépcsőfok előtt mozdulatlanságba dermed. Ez az érzés szíven ütötte. A Kutya már nem tudott lépcsőt mászni, illetőleg, ha erre kényszerült, nagy fájdalmába került. A férfi, akit figyeltem, az ölébe fogva vitte le a kicsorbult, csúszós lépcsőkön; a megvilágítás azonban gyér volt, a villanydróton lógó körték éppen hogy csak pislákoltak, a lépcsőfordulók pedig a sötét pókhálójának fogságában lapultak; alig látott, inkább csak kitapogatta az utat; ha behunyt a szemmel megy, valószínűleg akkor közlekedik bizonytalanabb.

Ez a körülmény régóta nyugtalanította, a körtéket azonban nem lehetett kicserélni, mert azok beleégtek a bakelitfoglalatba, a jelentősebb műszaki átalakításhoz pedig hosszú procedúrába kellett volna kezdeni; ennek azonban a házkezelőségben még nem látták az idejét eljönni. Abban reménykedett, hogy a Dalmatára, meg a rá leselkedő veszélyt valahogy mégis elkerüli.

A Sobieski utcai házra egyébként is ráfért volna már egy alapos tatarozás; lassacskán az utca legelhanyagoltabb épületévé vált, bár a homlokzatok máshol is belövések sebeit őrizték, valószínűleg az ötvenhatos forradalom nyomait; pergett a vakolat az ereszek alól, folytak a rozsdától kilyukadt esőcsatornák, szivárogtak a lefolyók betoncső-toldalékai. Szinte mindegyik lakóház méltatlan volt a környék valamikor jobb napokat is látott bérpalotáihoz, és a kőhajításnyira lévő Orczy-kert szélénél álló egykori Ludovika-laktanya szigorú épületegyütteséhez, amelyet úgy-ahogy karbantartottak, javítgattak, és foldozgattak.

Amikor kiléptünk a Kutyával a Sobieski utcai lépcsőházból, átvágtunk az Üllői úton az Ali Baba presszó előtti zebrán, és elkezdtük sétánkat az egyetemi klinikák barakképületeivel szembeni parkosított területen. A belgyógyászati klinika téglabástyákkal tagolt kovácsolt vaskerítése mögött több kétemeletes kórházépület állt; a lustán elnyúló épületek között a teret reggel csíkos fürdőköpenybe burkolódzott alakok elmosódott foltjai töltötték ki. Nedves időben olyan volt minden, mintha valami gyerekkéz által festett vízfestményben járnánk. Az ágakról az eső a nyakamba csöpögött, a tarkómról pedig leszalad az ingem alá. Abban az időben még ritkán hordtam kalapot, és ha egy idegen rám nézett volna, talán még el is csodálkozik a bőrig ázott Kutyával való szolidaritást látva, vagy csak azért, mert eltöltötte az elégedettség, hogy ő nem lett csurom vizes az esőtől.

Az évszakok meglepetéseit számon tartottuk. Télen a park fölső részén, a Ludovika közömbös épülettömbjétől néhány méterre a távfűtés izzadó csíkja gőzölgött a kopott gyepen, mintha egy ceruzavonal osztotta volna kétfelé a füves részeket. Élvezetes pillanatokat éltünk át a Kutyával, amelyek magukkal ragadtak mindkettőnket: látványnak sem volt utolsó, ahogy a vízszürke jég páncélja simogatóan csillogott a visszaverődő fényben, és enyhítette a jobbára hideglelős térség egykedvű szomorúságát. A téli szürkét nehezen fogadtuk el. Sajnáltam szegény Dalmatát, ahogy pilincka lábaival a hóbuckák közt araszolt. Amikor február végén kásásodott a hó, akkor meg a sár húzta le a lábát; aztán szinte minden kellemetlenséget feledtetett, amikor a napfény kicsit már fölmelegítette a nappalokat. “A telet a tavasz utoléri”, szoktam mondogatni a Kutyának.

És egyszer csak a hátunk mögül nézett a tél, és egyre távolodott a pillantása, sőt már az Egyenlítő választotta el tőlünk.

A társkutyások környezetét furcsa, álomszerű, olykor a legvalószínűtlenebbnek tetsző alakok népesítették be, lepattant külvárosi figurák, akik valahogy itt ragadtak a múló időből; egyikükre-másikukra gyermekkori világom rejtett zugaiból is emlékeztetett valaki. Némelyikük öltözete mögött pedig nagyvárosi mesefigurára bukkantam az olvasmányaimból; közéjük tartozott Sirály úr is, a nemzeti légitársaság egykori repülőgép-szerelője, két ágról-szakadt eb filozófus-sétáltatója. Ő egy eredeti irodalmi hasonmás volt, le sem tagadhatta volna, bár aligha volt tudomása az alteregójáról, a Hrabalt bűvkörébe vonó suszter-nagybácsiról, Pepinről.

Sirály úr lett az én ferencvárosi Pepin-bácsim.

A parkban elterjedt a hír, hogy Sirály urat élete alkonyán beszennyezte az élet, összetörte öreg napjait. A lánya gyilkosság miatt börtönbe került, ahová nem vihette a kutyáit, ezért rá hagyta, hogy viselje gondjukat.

Hányszor átélt pokol lehet számára a kutyasétáltatás szörnyűvé vált szertartása, morfondíroztam az első napokban, amikor Sirály úr feltűnt kutyáival. Láthatóan viszolygott a rámért csapástól,  mert gyámoltalanul járta a bokrok vonalában a parkot, és mint valami testi fogyatékos vonszolta magát, többnyire azt az időpontot választva, mikorra elnéptelenedik a tér, és csak néhány csellengő diákot, vagy szabadba vágyó nyugdíjast látni, vagy amikor már megült rajta az est, és többnyire csoportokba verődött utcagyerekek mérgezték Technocol rapiddal magukat a metró szellőzőaknájának karimájához döntve a hátukat, hogy ott aléljanak el, vagy vigye el a mentő őket.

Mit volt mit tennie, Sirály úr kötelességtudóan kijárt a parkba, mert minden alkalommal meghallhatta a lánya szavát valahol a lelke mélyén, és az nem hagyhatta nyugodni. Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra elhagyta a settenkedését, és változtatott a táncrendjén. Észrevettük a viselkedésén, hogy el akar szakadni attól a világvége hangulattól, amely bensőjét emésztette. Nem tudjuk, mi történhetett, talán csak annyi, hogy Sirály úr rájött arra, hogy saját elhagyatottsága sehová nem vezet, és nem lehet a világtól való elzárkózással oldani szenvedését, onnan csak egy kiút kínálkozik, hogy sorsának elszíneződésétől messzire távolodjon. Sirály úr tehát úgy döntött, hogy leereszkedik a többi igazi „kutyáshoz”, vagyis közénk, és megpróbálja darabjaiból ott előttünk összerakni önmagát, hogy kétes hitelességű kutyasétáltató múltjától elszakadjon, hogy ne olvashassunk mi sem a fejére semmit. Mintha mérföldkővé avattuk volna a megjelenését a Ludovika-parkban, erről azonban szó sem volt. Sétái a Kutyák szükségletei szerint történtek, és ez kezdetben túl rágós falatnak bizonyult Sirály úr számára, de korántsem emberi gyengeségből.

„Bizony, ez a kutyasétáltatás napjában háromszor életem melankolikus rekviemje”, szokta sóhajtva mondogatni, miközben remegő ujjakkal a pórázt markolja, hogy ki ne csússzon véletlenül a kezéből. Sirály úr személyiségében mindazonáltal volt valami mágneses vonzerő; hangjából a rácsodálkozás fájdalma csendült ki, mint aki saját életrajzának felgöngyölítésével foglalkozik; „A repülőjáratok fölöttünk mind-mind a saját múltam vízjeleit rajzolják az Égre”, harsogta fennhangon, hogy mindenki tudja a világon. Kétségkívül elbeszéléseiből kirajzolódott, hogy semmi más nem lehetett számára, csakis a repülőgép az élet emblémája, a ferihegyi szerelőcsarnok vágyainak a felhajtóereje. Ezért Sirály úr azt is tudja, hogy minden ezüstös testű repülőgépben kísértés leselkedik rá, minden repülőtest a szétpergett múlt egy csillámló darabja, de magabiztosságot kölcsönzött neki ez a múlt, hogy az élet összes tragédiájának roppant súlya és terhe alatt össze ne roppanjon.

„Mindenki élete kész regény. Mindenki regényalak, kitéve fondorlatnak, és a labirintus csábításának. Az okos ember éjjelente lefekvés előtt meggyónja a bűneit, mert tudja, hogy egész napja tévelygés volt, semmi más — magyarázta –, én meg odanézek a radiátor felé, ahol a Kutyák alszanak, és levonom a magam számára a sors hátrányos konzekvenciáját! A egész élet hiábavaló erőfeszítés, uram, higgye el! Hiábavalóság az élet!”

Csupa jószándékkal mondta ezt nekünk Sirály úr, mert ez az ő gyónása volt, saját rejtőzködő legendájának a föltárása, és egyben leleplezése; ezzel akarta emlékeztetni a világot szebb napjaira, amikor repülés szentsége jelentette számára az élet primer anyagát.  De Sirály úr tudatában volt annak is, hogy minden ezüstös testű repülőgépben kísértés leselkedik rá a szétpergett, és kihullott idő alatt. Hogy életrajza, amely egyszer és mindenkorra lehorgonyozott a repülőtér szerelőcsarnokánál, ennél a kísérteties helyszínnél, körmönfont csábítás is, mellyel nem lehet játszadozni büntetlenül.

Sirály úr a múlt lappangó rejtélyeit, és perverzitását jelenítette meg a számunkra, mely mindannyiunkra ott leselkedhet.

Hogy ki áll az ajtónk mögött, sohasem tudhatjuk.

 

 

Különös – mondta a Kutya –, és kezével végigsimított a homlokán. (Franz Kafka)

Azon a mogorva, fagyos télen, amikor olyan alacsonyan szállt fölöttünk a piszkosszürke égbolt, hogy szoronghattunk, mikor szakad le, a menny tényleg ránk szakadt: meghalt Bohumil Hrabal.  1997. február harmadikán délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából — galambetetés közben — kizuhant, és szörnyethalt.

Vajon milyen táviratot írnék Bohumil Hrabalnak az Égi kapun túlra? „Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm.”

 

 

(Illusztráció: Max Neumann)