Áthangolom
áthangolok
a mezsgye húrjáról fakad a köldök
idáig hoztam nem keresztem
de nem is farsangi álarc –
az árulók és az angyalok
nem ismerik a böjtök
italát cserepes szájra rebben
amit érintek és te fájlalsz.
Talán a víz a kerékre
vályúfeszítő fagyra
emlékezik a víz
örök teára fogak közt átszűrt
répacukorral
hangra és hangtalanra,
de gondolat nélkül, mint a béke
szabad ege alatt, bajok
tetején zengő kavics
látom előre
egyetlen húron fel és le
táncoló ujjai kékek és áthangolok
mezítlábas kékek
a szerdák
ámentől ámenig tartott zene
krétával körmölt a szemöldökfán
figyeltem számot betűt vértelen ujjat
a három mágus érdeme
maradék málé
fazekáé
hogy torkoskodásra bujtogat
megszabadulva a metrum prése alól
csak fél kupicányi e törköly
vizek vizével behintett szobánk
ugyanakkor vagy máskor
vagy csak a hely nevelt át
s a dohányfüstből rajongva szóltunk
szereld néhány sarokkal odább
áram
áram fejlik iramlik a földből
a hegy oltárán állott palástban
be a vakajtón s vakablakon kinézni?
három fej töltött káposzta láttam
leéled ne bánd
csupán miatta
siralmas fából valót ríkatni füstből
a koromtalan azúrnak égi
dallam:
atomnyi rezzenéssel zsúfolt a házam
lépcsőfokokkal mérek mi lep meg?
zengnek a lépcsők alattam
sokadmagával sokadmagamban
a harmadikra hajlottan érkezik
és fehér és kék a hóbort
anyatejjel keverget óbort
innen a szív nyugalma
a háromszögeknek
jövő egy aranysakálban,
ami múlt ám falkástól követhet
tálakon körök és ékek
kancsódísz kubizmusa
sorsom több sorson át
küzdi magát olykor a vonó
tart ki olykor a kasza cikkan
lejtő érkezik nyájaskodó
kavicsot nyaldosó gazokban
lehetne s lesz kaptató,
de népem ki követ meg
a bűnhődéseden túl már szabad
kék és fehér és mámoros szó
egybe-nézett vizet szelet az éggel
árnyéka fogy a böjtnek nem nyúlik vetül
homályos folt nem fakad
elszegődhetünk Urunk népedül
s nem pártatlan robotként
mivel a politika ereszti színét
ez a dal is fel hozzád menekül
Az uralkodó
szélirány keresztez
de ha nem gyilkol a gravitáció öl
minden kilőtt nyilat
a kaptató eléd siet
előzékeny a bot vagy a csillag iránt
szabadulásod pillanatában
merő fény az utca mindkét oldalán
vizek vizével behintett szobánk
a négy fal négy talán
nem biztosabb a gyökereknél
hiába épült kőből a keddnél szürkébb
tiltott betonból
hamuval fizet a szégyenünkért
világos minden a bepecsételt
száj nem akarja
amit ma tétovázva akart
a szabadulás munkáját ó sorsunk!
leválva rólad
érted hűen és véled vezekelve
engesztelésül érted
sirámainkból rögeszmés tételt
vissza a hús kamrakulcsáig hordunk.
Hordunk és szakad az álarc.
És szakad a só és szakad a part –
Akik a teát répacukorral isszák
kihasználják a rövid napsütés
óráit kitakarják a földet
leütik a lazult mezsgyekarókat
átzsindelyezik a kémény körüli tetőt
nem gondolnak a hangszerekre
áthangolja úgyis a füst
nem vetnek keresztet
de ők kémlelnek föl az égre
a nagy költészet ideje tudják ilyenkor érkezik
répacukor a teába
ínyük az elveszett ízt kutatja
megint egy nap megint egy alkony
répacukorral tea megint –
Kevés mézzel az élet múlik s telik.
Telleget kevéske mézzel.