1,

– Okjó, otthon vagy? – hallatszott a zsaluk mögül, miközben valaki ütemesen kopogott a ház faborításán.
– Ki van ott? Már ágyban vagyok. Jöjjön inkább holnap, kérem.
Hazudott.
– Ugyan! Légy oly jó, kelj fel és engedj be! Én vagyok az, Kicsi, az esernyőkészítőtől – az illető elég hangos volt.
– Te ördögfióka, mit akarsz tőlem ilyen későn? Megint mocsi[1]-rizsért kuncsorogsz? – nevetett Okjó. – Na, jó, kinyitom. Egy pillanat.
Egy csinos, fiatal nő, aki épp betöltötte a húszat, néhány tűvel rögzítette a ruhát, amit éppen varrt és felemelkedett a helyéről. Mivel sokat kellett dolgoznia, a haját kontyba kötötte és egy hosszabb kötényt hordott, valamint egy kreppselyem felsőkabátot. Sietősen átlépte a bejárati ajtó küszöbét és eltolta a rácsot.
– Elnézést – mondta a fiú és besurrant. Kicsizo volt az, az esernyőkészítő tanonca, egy, az egész negyedben ismert bajkeverő, akit Hüvelykmatyinak hívott mindenki. Egy kis növésű naplopó, tizenhat éves, de ha valaki alaposabban megnézte, csenevész vállaival és kis arcával legfeljebb tizenkettőnek tűnt. Arcvonásai alapján ítélve okosnak tűnt, ám mivel kis növésű volt, a többiek csak csúfolták és a fenti gúnynevet ragasztották rá.
– Bocsánat a zavarásért – mondta és egyenesen a parázstartó felé indult.
– A mocsisütéshez túl gyenge a parázs, hoznod kell magadnak a konyhai ládából szenet. Süsd meg magadnak a mocsit és edd meg. Nekem még ma este be kell fejeznem ezt a darabot. A sarki zálogház tulajdonosának az újévi ruhája lesz – mondta a lány és újra a tű után nyúlt.
– Hm, ez azért túl jó annak a kopasznak. Inkább először felpróbálnám én – vélte Kicsizo.
– Ne beszélj már ilyen butaságokat! Nem mondták még, hogy nem vezet jóra, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik? Ostobaság lenne már most elrontani a jövődet. És ilyeneket amúgy sem csinálhatsz mások otthonában – mondta neki a lány.
– Épp én? Hiszen nekem aztán semmilyen jövőm nincs. Bőven elég, ha csak felvehetem, még ha másé is. Hisz’ azt mondtad, ha egyszer rád mosolyog a szerencse, varrsz nekem egy kimonót igazi, kézzel szőtt selyemből. Tényleg megteszed majd? – kérdezte teljes komolysággal.
– Ha egyszer olyan jóra fordul a sorsom, hogy kimonót tudok neked varrni, örömmel megteszem! De nézz csak rám, egyelőre még úgy néz ki, idegenek megbízásait kell teljesítenem, nemde? Amit most ígértem, legfeljebb csak álmainkban fog teljesülni – mondta nevetve a lány.
– Nem, nem! Nem mondtam, hogy mindenáron meg kell csinálnod, csak akkor, ha rád mosolyog a szerencse. Már az ígéreteddel is elég boldoggá tettél. Bőven elég lenne nekem már az is, ha egy olyan öltözet ruhám lenne, amihez van egy felsőruha is, ugyanabból az anyagból – ismételte keserű mosollyal.
– Hát akkor, Kicsi, ha viszed valamire, légy oly jó, és segíts majd rajtam. Ezt meg kell ígérned – nevetett Okjó.
– Na, ez nem fog menni, hiszen én úgysem viszem semmire az életben.
– Ugyan, miért nem?
– Semmi esetre sem! Még ha valaki jönne is, a kezébe vesz és a magasba emel, én akkor is szívesebben maradok itt. Legjobban azt szeretem, amikor az ernyőket olajjal vízhatlanítom. Munkásruhában és munkásövvel a derekamon jöttem a világra. Számomra már az is szerencse, ha a tartósítószer megvásárlásakor félre tudok tenni némi aprót, vagy nyilazás közben néha találatom van. Azt mondtad, előkelő családból származol: a pompás szerencséd egy nap majd négylovas hintón fog eljönni érted, hogy magával vigyen. De természetesen ezzel nem arra gondolok, hogy ágyasnak kell lenned, félre ne érts, és ne vedd rossz néven tőlem! – piszkálta meg a parazsat, miközben a sorsáról kesergett.
– Hát, én meg úgy hiszem, hogy előbb jön ide valami éhenkórász, mint egy lovas hintó. Mert én aztán épp arra vágyom… – feleselt Okjó. A vonalzója felett Kicsi felé fordult és az arcába nézett. A fiú faszenet hozott a konyhából és ezt kérdezte:
– Te nem eszel velem?
– Köszönöm, nem – rázta a fejét Okjó.
– Rendben, akkor hát egyedül látok neki… Ó, ez a zsugori ernyőkészítő! Tele van már a tudatom az örökös elégedetlenkedéseivel! Fogalma sincs, hogyan kell a tanoncokkal bánni. Az öregasszony, aki már meghalt, na, ő teljesen más volt. Ezek között az emberek között egy sincs, akivel értelmesen lehetne beszélni. Okjó, áruld el, te hogy vélekedsz Handzsiról? Hát nem egy undorító alak? Egy beképzelt tökfilkó! Rendben, hogy ő a mester fiacskája, de amiket rólam mond, na, azt ki nem állhatom. Ha csak tehetném, betömném a pofáját! Igen, ez nagyon jól esne! – miközben beszélt, Kicsi feltette a mocsidarabkát a sütőrácsra. -– Á, ez forró! –  kiáltott fel, megfújta az ujjbegyeit, és utána elkezdett enni. -– Semmi idegent nem látok benned, ez meg hogy lehet? Talán volt egy öcséd, Okjó?
– Egyke vagyok, nem voltak testvéreim.
– Értem. Akkor ennek ehhez semmi köze. Nem tudom, hogyan, de az istenekre mondom, micsoda boldogság lenne ha egy ilyen lányt, mint te, az édes testvéremnek nevezhetnék! Egyszerűen a nyakadba vetném magam és annak is örülnék, ha ezért büntetésből holtan esnék össze. De úgy tűnik, fából vagyok. Még senkit se ismertem, aki a rokonom lett volna, és már számtalanszor gondoltam arra, hogy sokkal jobb lenne hamar meghalni, ha egyszer az életben senkit nem találok, akik hozzám tartozna. Hát igen, vicces, hogy mindezek ellenére még reménykedem. Néha álmodozom, hogy van valaki, akinek egy jó szava van hozzám, aki olyan számomra, mint egy anya, apa, nővér vagy fivér. Ilyenkor örülök, és azt mondom magamnak, hogy na, még egy kicsit tovább kell élnem. Ha még egy évet maradok, talán jön valaki és megmondja, kihez is tartozom, és akkor csinálom tovább ezt a hülye olajozást… Szerinted még sok ilyen bolond van a világon, mint én? Okjó, én sem anyámról, sem apámról nem tudok az égvilágon semmit. Vajon lehetséges, hogy vannak gyerekek, akik szülők nélkül jönnek a világra? Ezt nem értem.
Mindkét kezével a már megsült mocsidarabkán dobolt, és elmondta, mi nyomja a szívét, mire Okjó ezt mondta:
– Hát nincs nálad egy kis talizmántartó virágos brokátból, vagy valami hasonló, ami adna valami útmutatást a származásodat illetően?
– Nincs nekem ilyen csicsás holmim – tiltakozott a fiú. –  A fiúk azt mondják nagy kajánul, hogy engem rögtön születésem után a kikötői koldusoktól vettek. Na igen, lehet, ez tényleg így volt. Akkor tényleg koldusgyerek vagyok. Lehet, hogy anyám és apám koldusok voltak, és azok az alakok, akik a város gyomrában kóborolnak a lyukas rongyaikban, a hozzátartozóim. A sánta, egyszemű öregasszony, aki minden reggel pontosan érkezik, hogy elvigye az ételmaradékot, ki tudja, lehet, ő is a rokonom. Te is tudod, nem kell elmondani neked, hogy korábban, mielőtt az esernyőkészítőnél elkezdtem dolgozni, oroszlánmaszkos mutatványosként hurcoltak körbe és ezzel kerestem némi pénzt.
Szomorúan fűzte hozzá:
– Okjó, ha én tényleg egy koldusgyerek vagyok, akkor már nem leszel velem olyan kedves, mint korábban, ugye? Akkor még csak rám se fogsz majd nézni.
– Ne beszélj ilyen ostobaságokat! Nem tudom ugyan, kik voltak a szüleid és honnan származol, de ennek semmi köze ahhoz, hogy szeretlek-e vagy sem! Csak panaszkodsz, holott nem vagy nyafogós; nekem mindenesetre mindegy, hogy az érinthetetlenektől[2] vagy a koldusoktól származol-e. Lehet, hogy nincsenek szüleid és nem tudsz semmit a testvéreidről, de az lenne a legjobb, ha arra gondolnál, mi lesz majd belőled. Miért lógatod az orrod? – próbálta felvidítani a lány, de Kicsizó a padlót nézte és lehajtotta a fejét.

2.

Az egykori esernyőkészítő felesége egy nagylelkű asszony volt, Omacunak hívták. Már régóta halott. Ez az öregasszony, aki olyan erős volt, mint egy szumóbirkózó, jelentős vagyont gyűjtött az élete során. Hat évvel ezelőtt télen, mikor épp hazaúton volt egy templomlátogatásból, magával hozta a kis Kicsizót a mutatványosoktól.
– Ugyan, ha a férjem emiatt meg akarna szidni, majd azt mondom: Szegény kisfiú, úgy fájtak a lábai, hogy már járni sem tudott, vagy: Ezek a gonosz emberek, akikkel volt, egyszerűen elmentek és otthagyták egyedül. Ilyen emberekhez nem lehet visszaküldeni egy gyereket! Ebben nincs semmi igazságtalanság! Lakhatsz nálunk, nem kell félned. Nálunk két-három ilyen gyerek számára is van hely. Mi rossz van abban, ha a konyhában egy deszkán adok neked valamit enni? Vannak fiúk, akik a lepecsételt szerződésük ellenére meglépnek, és vannak mások, akik pénzéhesek és még lopnak is, mielőtt eltűnnek. Ez mindenkinél más. Azt mondják, ahhoz, hogy megismerj egy lovat, ki kell próbálnod, milyen lovagolni rajta. Hogy te alkalmas vagy-e, csak akkor tudjuk meg, ha alkalmazunk. Ha nem akarsz visszamenni a Sinami nyomornegyedbe, nálunk kell maradnod és ügyesen dolgoznod. Legyél szorgalmas!
Így beszélt a fiúhoz és úgy hívta, hogy „Kicsi, Kicsi!” Ezután a fiú a belevetette magát a munkába és egy kézzel is olyan jól végezte az olajozást, mint három felnőtt két kézzel. Ha valaki látta, milyen gyorsan és ügyesen, dalolva végzi a munkáját, nem győzte az öregasszonyt a jó emberismeretéért dicsérni.
Két év múlva azonban meghalt Kicsizó gondviselője. A mostani gazdájával, annak feleségével és a fiukkal, Handzsival egyáltalán nem jöttek ki jól, és a kilátás, hogy örökre ott maradjon, nem volt ugyan ínyére, de hát hová is mehetett volna? Elege volt belőle, hogy mindenki Hüvelyk Matyinak csúfolja, amitől mindig dühbe jött.
Hé, Kicsi, apád halálának napján halat ettél? Vigyázz, vagy úgy jársz, mint a kis buddhaszobrok az út mentén – ezzel csúfolták a többiek, amiért a munka terén lefőzte őket.
Elég bátor volt, hogy a fiúkat az öklével a padlóra küldje, de nagyon a szívére vette, hogy tényleg nem is tudja, mikor halhattak meg a szülei, hogy bánatában elbújt az ernyők alá, amik kint száradtak az udvaron, a hátát a földnek vetette és csak nyelte a könnyeit, majdnem megfulladt, ahogy leperegtek az arcán.
– Micsoda egy indulatos kis hólyag! Az egész évben csak ernyőket olajoz és a ruhája ujjait huzigálja – vélték a fiúk a negyedből, és egyiküknek se volt egy jó szava a hírhedt verekedőhöz. Ha valaki akár egy szikrányi kedvességet tanúsított volna az irányában, rögtön elmúlt volna a szívfájdalma, megbízott volna benne és sosem hagyta volna magára.
Okjó, a varrónő idén tavasszal költözött az ernyőkészítő műhelye mögötti barakkba. Mivel eszes és nyájas volt, minden lakóval jól kijött és különösen kedves volt az ernyőkészítő otthonában lakókkal, mivel tőle bérelte a lakást.
– Fiúk, ha valamelyikőtöknek a ruháján akár egy varrás is felhasad, csak hozzátok ide, az úrnőtöknek annyi ember mellett bizonyára nincs rá ideje varrótűt ragadni, nálam azonban mindig van tűpárna és foltnak való, egy öltéssel több vagy kevesebb már igazán nem számít. Ezen kívül egyedül élek és nincsenek barátaim. Napról napra, estéről estére egyedül vagyok. Ha nincs más dolgotok, nyugodtan nézzetek be. És mivel szeretek barátkozni, az ilyen kis vadócokat, mint te, Kicsi, különösen kedvelem. Ha ismét dühbe gurulsz, gyere csak hozzám, fogd a fakalapácsot és mángorold a frissen mosott, kitekert ruhát. Közben képzeld azt, hogy a fehér kutya az a rizses bolt utca felőli oldaláról, akit épp elversz. Ettől majd boldog leszel és még nekem is segítesz, így két legyet ütsz egy csapásra.
Ezek a félig tréfás megjegyzések enyhítették Kicsizó bánatát. Ha a lány ajtaja előtt elkiáltotta magát, hogy „Okjó!” és bekopogott, a többi tanonc rajta nevetett.
– Náluk épp fordítva van, mint a híres obi-kereskedőnél. A Kacura folyónál lévő jelenetben Ohan viszi Koemont! –  azt énekelték „…az ő obiján, ott ül kényelmesen.” –  Hahaha, ez jó, ebből vicces darab lesz!
Hogy így kinevették, visszavágott:
–  Csinálnátok utánam, ha igazán belevalók lennétek! Rajtam kívül, aki a varrónőhöz jár, senki sem tudja közületek, mi minden rejtőzik a süteményes dobozaiban a teás polcon. Az a hülye kopasz a zálogházból, mindig Okjó után fordítja a fejét, és mindig eljön hozzá, hogy megbízatásokat hozzon és erről-arról beszéljen, elhalmozza gallérokkal, obi-szegélyekkel, hogy tegye neki a szépet, pedig számára még egy kedves köszöntése sincs. Nincs más  olyan a világon, mint én: amikor esténként, vagy akár az éjszaka közepén elmegyek hozzá és csak annyit mondok, hogy „Én vagyok, Kicsi, az ernyőkészítőtől.”, hálóköntösben ajtót nyit és kézen fogva behúz magával és azt mondja: „Ma egész nap be se néztél hozzám! Mi történt? Úgy aggódtam már miattad!”
Nagyon sajnálom, de ahogy a szólás tartja: „A legvaskosabb nádszál sem alkalmas gerendának” és „Kicsi a bors, de erős.” hencegett.
– Te ostoba! – kiáltották és erősen hátba vágták. Úgy tett, mintha nem érdekelte volna, és még azt is mondta „Köszönöm.”, de ha nagyobb termetű lett volna, egyszer sem hagyta volna, hogy így elbánjanak vele. De csak piszkálták a szemtelen kis törpét, és mivel kedvük szerint járathatták a bolondját vele, a cigarettaszüneteikben is mindig jó beszédtéma volt.

3.

December harmincadikán este Kicsinek el kellett mennie a szakaue-beli ernyőboltba, hogy egy törzsvásárlójuknál az ernyőkészítő nevében elnézést kérjen a megrendelt áruk megkésett szállításért. Visszaúton, miközben gyorsan lépegetett, kezét pedig a ruha ujjába dugta, azzal szórakozott, hogy elrugdosta a köveket, amik a fatalpú szalmaszandálja elé kerültek. Vidáman ugráltak a kövek, ő pedig utánuk, egyszer balra, egyszer jobbra rúgva őket, és ha egy követ az árokba sikerült rúgni, hangosan nevetett. Senki nem volt a közelben, aki hallhatta volna, és a jó hold az égen is csak világított mindenre barátságosan a fehér és tiszta fényével. Kicsit sosem zavarta a hideg, ragyogóan és frissen érezte magát.
Hazaúton be akart kopogni Okjó ablakán, ezért egyenesen a hátsó utcácska felé ment. Itt valaki, aki egész eddig követte, most befogta hátulról a szemét és felkuncogott.
– Ki az? – kérdezte Kicsi és végigsimított a szemén lévő ujjakon. – Okjó, te? A varrástól kemény kisujjad elárul téged, nem tudsz meglepni! – fordult meg.
– De kár, hogy rögtön kitaláltad – nevetett a lány. Okjón egy fejkendő volt, mélyen az arcába húzva és drága ruhát viselt. És ezen kívül is olyan szokatlanul csinos volt, hogy Kicsizó csodálkozva mérte végig.
– Te meg hol voltál? Nem azt mondtad, hogy ma és holnap olyan elfoglalt vagy, hogy még enni sem lesz időd? Egy vásárlónál voltál?
Hogy ilyen gyanakvóan nézték, a lány közömbös arcot vágott.
– Év elején sok mindenkit meg kell látogatni.
– Hazudsz! December harmincadikán sehol nem köszöntenek újévet. A rokonaidnál voltál?
– Igen, már vannak remek rokonaim, akikhez elmehetek. Holnap kiköltözöm ebből a hátsó udvarból. Biztos meglep téged, hiszen derült égből villámcsapásként történik. Kissé váratlanul jött, még alig hiszem el én is. De örülj velem, nincs ebben semmi rossz!
– Igazán? –  Kicsi teljesen meg volt döbbenve. –  De hiszen hazudsz! Ez valami vicc? Megkímélhetnél az ilyen meglepetésektől. Ha te nem vagy itt, nem lesz már semmi, ami örömet szerezne nekem. Szóval hagyd ezeket a gonosz vicceket! Ma tényleg hülyeségeket beszélsz – csóválta a fejét.
– Nem hazudok. Épp ahogy mondtad: az én nagy szerencsém eljött értem, lovas hintón, hogy magával vigyen. Ilyen körülmények között nem lakhatom többé a hátsó udvarban. Drága Kicsi, hamarosan varrni fogok neked egy kimonót kézzel szőtt selyemből.
– Ugyan, nem kell nekem ilyen tőled. Amit te „nagy szerencsének” nevezel, bizonyára azt jelenti, hogy elmész valahová ágyasnak. Tegnapelőtt Handzsi valami ilyesmit beszélt: „Okjó, a nagybátyja közvetítésével aki a zöldséges negyedben masszőrként dolgozik, egy gazdag ember szolgálatába fog lépni. Szolgálólánynak túl idős, és hogy a feleségnek varrna, szintén felettébb valószínűtlen. Bizonyára új frizurával és kimonóban fog odamenni, mint egy szerető. Ugyan, miért is kéne ilyen csinos pofikával élete végéig varrónőnek maradnia?” Ezt mondta. El sem hittem. Bizonyára félreértettél valamit, mondtam neki és elkezdtem vele verekedni, erre te tényleg odamész! A gazdag öreg házába?
– Egyáltalán nem akartam elmenni, de muszáj. Igen, Kicsi, hamarosan nem látjuk többé egymást – nem mondott többet, és hangja szomorúan csengett.
– Amilyen ott neked lesz, jobb, ha el sem mész. Olyan ügyes vagy! Egyáltalán nem kilátástalan, hogy varrónőként fenn tudd tartani magad! Miért vetemedtél ilyen szörnyűségre? Nem szégyelled magad?
Arra kellett gondolnia, hogy ő mindig távol tartotta magát a tévutaktól, és felkiáltott:
Ne csináld, hagyd abba! Mondd vissza!
– Ó, istenem! –  felelte Okjó és nem mozdult. –  Figyelj, Kicsi, Elegem van már a varrásból, az örökös mosásból és szárításból. Akkor már inkább leszek valami más, akár ágyas is. A napjaim úgyis sivárak voltak, és akkor már jobb, még ha ilyen úton is, de valahogy zöld ágra verődöm – akaratlanul kimondott mindent, amit gondolt. –  Hahaha – nevetett és még hozzáfűzte:
– Gyere, Kicsi, menjünk végre haza, hozzám. Siess egy kicsit!
– Ugyan már! Ezt egyáltalán nem tartom jónak. Menj csak előre!
– Lassan követte a lányt, szomorúan lépkedve a saját, padlóra vetődő árnyékán, és amikor végül a hátsó utcába kanyarodva megállt az ablak alatt, a lány felsóhajtott:
– Minden este meglátogattál itt. Holnap estétől nem fogok tudni beszélgetni veled. Az élet valóban gonosz és szomorú, nem?
– Egyedül tőled függ – vágott vissza rosszkedvűen Kicsizó.
A házba érve Okjó egyből meggyújtotta a lámpát és felélesztette a tüzet.
Kicsi, gyere be és melegedj meg – hívta be a fiút.
– Nincs kedvem – mondta az, az ajtókeretnek támaszkodva.
– De hát hideg van. Még megfázol! – mondta a lány aggódva.
– És ha igen? Mi közöd hozzá? – bámulta a fiú a padlót.
– Mi a bajod? Mi van veled? Talán lehangolt, amit az előbb meséltem? Ha igen, mondd csak meg. Ha csak állsz ott és fintorogsz, még aggódni fogok miattad.
– Miattam aztán ne aggódj. Kicsizó vagyok az esernyőkészítőtől, és nem szorulok rá holmi lányok együttérzésére – dörzsölte vállát az ajtófélfához, aminek nekitámaszkodott. – Az életnek semmi értelme. Akkor mégis nem mindegy? Ha valaki csak egy kicsit is kedves hozzám, azt úgyis tovasodorja az élet. Az öregasszony az ernyőkészítőtől, ő egy jó ember volt, vagy Okinu a ruhafestőtől, a göndör hajával, ő szintén jó volt hozzám, de a néni meghalt szélütésben, Okinu pedig a kútba ugrott a hátsó kertben, mert nem akart férjhez menni. Te meg egyszerűen elmész és minden részvét nélkül itt hagysz, hogy szenvedjek. Elegem van belőle. Az ernyőkészítőnél halálra dolgozom magam az olajozással, mert száz ember munkáját is elvégzem, és a legkisebb dicséretet sem kapom meg érte. Reggeltől estig hüvelykmatyinak hívnak, nem csoda, hogy nem leszek nagyobb! Azt mondják, a szerencsére csak várni kell, de én napról napra dühösebb leszek. Tegnapelőtt leüvöltöttem a hülye Handzsi fejét, és azt állítottam, hogy Okjó legalább nem egy velejéig romlott ringyó, hogy ágyasnak menjen valami gazdag pacákhoz, erre öt nappal később kiderül, hogy én vagyok a hazug. Azért fizetek meg, mert egy ilyen hazug, álszent és pénzéhes nőszemélyre majdnem úgy tekintettem, mintha az édes nővérem lett volna! Okjó, én többé nem akarlak téged látni! Itt és most megköszönöm mindazt a jót, amit értem tettél. Senkiben nem fogok bízni, ha már így lóvá tettek. Isten veled! – indulni készült, és szandálja megcsusszant a küszöbön.
– Kicsi, tévedsz! Nem hagylak cserben, még akkor sem, ha elmegyek innen! Számomra olyan voltál, mint egy igazi testvér. Nem szép, hogy így duzzogsz – kiáltotta a lány és mindkét kezével visszatartotta. –  Elhamarkodottan cselekszel! –  mondta vádlón.
– Szóval ágyas leszel? – kérdezte a fiú és visszafordult hozzá.
– Senki sem örömmel tesz így, de én már döntöttem. Ilyen lehetőségem nem akad többé. Nem engedhetem meg magamnak, hogy válogassak.
Kicsi könnyes szemmel nézett rá.
– Akkor kérlek, vedd el a kezed és engedj el!

[1]    A mocsi egy speciális rizsből készült japán sütemény

[2]    Olyan csoport, akik tisztátalannak tartott munkákat végeztek (pl. temetés)

Nyeste Zsolt fordítása

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)